launita

Mosoly, ölelés, egy kedves szó

2011-12-11T09:47:00.002+01:00

Nemsokára karácsony. Már átrendezték az áruházakat, a boltok polcai tömve játékokkal, csillogó-villogó bigyókkal, színes dobozokkal, amikben autók, babák, játékok, felnőtteknek csecsebecsék, illatszerek, hasznos és haszontalan holmik várják a vásárlókat. Reklámok a tévében, újságokban és mindenféle reklámlapokon az ajándékokról és az „alacsony” árakról, vidámságot, mosolyt ígérve, aminek a gyermek, vagy felnőtt arcán kellene megjelennie. Kezdődik a sürgölődés-forgolódás, vásárlás, kívánságlisták írása. Van gyerek, aki maga készíti ajándékát apunak, anyunak, pulóvert köt a nagyi. Majd karácsonykor a tévében a családi szeretetről és együttlétről szóló filmeket vetítenek, mindenki izgul, mit is kap a másiktól, és hogy vajon örül-e a másik, ha megkapja az ő ajándékát. Aztán eljön a nagy este, és akkor – ajándékozás, fényképezkedés, elhangzik százszor is, hogy köszönöm, majd villanyoltás… és másnapra az egész elfelejtődik.

Az a szokás alakult ki, az emberek azt hiszik, hogy az ajándéknak megfoghatónak, egy tárgynak kell lennie. Persze szép ez így, és igaz, örömöt szerez egy szép társasjáték, könyv, divatos ruha. De csak ünnepnapokon kell ajándékozni? Csak valamiféle tárgy lehet az az ajándék? A kedves szavak és gesztusok? Ha nem is feltétlenül karácsonyi ajándékok, de jólesik mást felvidítani mosolyunkkal az utcán, és ezt megtehetjük akár minden nap. Nincs annál kedvesebb ajándék. Ajándékozni lehet egyfolytában és nem kell hozzá kiüríteni a pénztárcánkat. Egy-két ölelés, köszönöm – az a mélyről jövő, őszintén hálás köszönöm – a már említett mosoly, vagy a hallgatás. Igen, a hallgatás is. Hiszen ha valamelyik szerettünket bántja valami, illik csendesen, odafigyelve végighallgatni. Néha ez is elég. Majd átölelni, és sugározni azt, amit nem lehet becsomagolni.

Elvárások. Általában elvárjuk, hogy ha nem is drága ajándékot, de valami szépet és hasznosat kapjunk, ami tetszik, amit egy hétnél tovább fogunk szeretni. Így van ez a viselkedéssel is: ha azt akarjuk, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy azt elvárnánk, mi is adjuk meg ezt. És milyen jó reggel iskolába, vagy munkába utazva, idegeskedve egy pillanatra elfelejteni mindent, és észrevenni egy idegen mosolyát. A szánk akaratlanul széthúzódik. Ezek hétköznapi ajándékok, minden napra több, és több ajándék.

Én is kaptam már ilyen ajándékot, és adni is szeretem. Egyik nap nagyon izgultam iskolába menet. Aznap két tantárgyból dolgozatot írtunk, haragban voltam az egyik barátommal, egyszóval nagyon ideges, és kedvetlen voltam. Szomorúan nézelődtem mindenfelé, amikor megakadt a tekintetem egy idős nénin. Kedvesen mosolygott rám. Először azt hittem másra mosolyog, a szemem sarkából kerestem azt a valakit, de tényleg engem nézett. Nem volt mit tenni, én is elmosolyodtam, csakhogy viszonozzam a kedvességet. De nem egy őszinte mosoly volt az, inkább erőltetett. Zavartan el is fordultam, és belegondoltam, hogy talán nekem is tiszta szívemből kellene mosolyognom. Elgondolkodtam… Tanultam a dolgozatokra, nem kell idegeskednem, majd sikerül valahogy. Nem először vesztem össze a barátommal, biztosan kibékülünk. Végül is, neki volt igaza. Megmondom neki kerek perec, biztosan megbocsájt. Huh! Szusszantottam. Hirtelen a megkönnyebbüléstől és örömtől szélesre húzódott a szám. Ezzel az őszinte mosollyal fogom megköszönni a néninek az ő mosolyát. Már fordultam is felé, de az ülésen már más ült. A néni biztosan leszállt, miközben elgondolkodtam. Mindegy, akkor most én vidítok fel egy idegent. Remélem sikerül! És mindenkire rámosolyogtam. Aztán az iskolába érve a barátommal is kibékültem. Nem szavakkal. Persze már nyitottam a számat, el is kezdtem mondani, hogy „bocsánat”, de meglepett egy öleléssel. Becsuktam a számat, és én is megöleltem.

– o –

Hazafelé a buszon egy kis jegyzetfüzetbe firkáltam, kevesen utaztak, így nyugodtan elterültem egy ülésen, nem is nagyon figyeltem arra, ahogy az emberek felszálltak, meg leszálltak a buszról. Aztán valaki megszólított:

– Szabad ez a hely?

– Persze – mondtam. – Tessék leülni! – és egy kicsit összébb húzódtam. Felnéztem, és… a reggel velem utazó öreg néni ült mellém. Rápillantott a noteszemre, amibe kis figurákat rajzolgattam, gyerekarcokat, grimaszolós lányokat, divatos ruhákat, ötletes frizurákat. De most abbahagytam a rajzolgatást, és a nénit bámultam, aki megint rám mosolygott. Olyan kedvesen, hogy aztán az én szám is mosolyra húzódott.

– Szép rajzok – mondta.

– Köszönöm.

– Gyerekek.

– Igen, gyerekeket rajzolgatok a legszívesebben. Biztosan azért, mert én is az vagyok – mosolyogtam. Nem tudom, miért, de jólesett beszélgetni ezzel a nénivel.

– Én is voltam ám gyerek! – mondta a néni, mintha bizonygatni szeretne valamit. Kicsit hallgatott, aztán a szemembe nézett.

– Elmesélhetek valamit? Csak úgy, eszembe jutott. Nem zavarlak egy kis mesével? – kérdezte óvatosan.

– Jaj, én nagyon szeretem a meséket, a történeteket – vigyorogtam, mert ez tényleg igaz volt, és nagyon érdekelt a néni története. A néni megigazgatta a kendőt a nyakán, és úgy mesélt, mintha egy könyvből olvasna:

Egy kislány üldögélt az ablakban. Kint csepergett az eső, majd lassacskán egyre nagyobb cseppek hulltak az égből, egyre gyorsabban, mígnem csak úgy zuhogott. A szobában, ahonnan nézelődött, gyerekek nyüzsögtek. Egy körbe rendeződve ültek a padlón, és a karácsonyról beszélgettek, amiken végül össze is vesztek.

– Én karácsonyra akkor is szívesebben kapnék egy plüsspacit, mint babát. Az a kisbabáknak való – mondta egy kislány.

– Ahogyan viselkedsz, te is az vagy – vetette oda egy idősebb lány. Egy csíkos pólós kisfiú eleinte csendben hallgatta a vitájukat, felállt két zsenge lábára, megvakarta a pocakját, majd visszahuppant a szőnyegre.

– És te mit kérnél karácsonyra? – kérdezték tőle többen is.

– Fú, hát… annyi mindent, hogy azt nehéz elmondani. Jó sok könyvet, és számítógépes játékot, és társasjátékokat, hogy együtt leülhessünk játszani és együtt nevethessünk. – mondta a fiú. Az ablakban ülő lány felfigyelt ezekre a szavakra. Sokáig nézte a fiút, a szemeiben valami megcsillant. A fiú ezt észrevette, pedig a lány azonnal elfordult, és ismét kibámult az esőcseppekkel beborított ablaküvegen. A fiú nem hagyta annyiban, rákérdezett:

– És te, mit kérnél?

A lány meghökkent. Már többször kérdezték tőle hetekkel karácsony előtt. Általában hasonlót válaszolt, mint a többiek: játékokat, háziállatot, szép ruhákat. Ám belül mindig másra gondolt, amit nem mert senkivel se megosztani. Félt, hogy kinevetik, vagy nem értik meg. Mindannyian körülötte kis naivak és butácskák, mohók. Ő maga is mohó volt, évről évről egyre jobban vágyott már valamire, nagyon éhezett rá. Bár ezt a „valamit” a barátaitól, más gyerekektől is megkapta, mégis nagy űr tátongott a lelkében. Mint egy puzzle – ha egy kis darabka hiányzik, már nem az igazi a kép, amit éppen összerak valaki.

A fiú csak várt, bár már kezdte elveszíteni a türelmét. Mivel a lány nem reagált, visszafordult a gyerek-csapathoz és tovább beszélgettek. Hirtelen nagy zaj kerekedett, a két legidősebb összeveszett. Ők már nagyok voltak a többiekhez képest, komolyabban gondolkodtak, hasonlóan a lányhoz. Amikor mindketten viharosan kirohantak a szobából, a többiek elcsendesedtek. A lány felállt és odament a körhöz. Ránéztek.

– Hallottad, min vesztek össze? A kicsik előtt! – méltatlankodott a nagyfiú.

A lány bólintott.

– Ugye milyen durva? Addig volt jó, amíg a kicsik a játékokra gondoltak, nem arra, hogy kik is ők. Nézd, már el is sírta magát – fogta karjaiba az egyik pizsamás kislányt, akinek a szemei megduzzadtak és könnyekkel teltek meg.

– Végre – mondta.

– Hogyan?

– Végre megtudták. Épp ideje volt már. Meddig áltathattuk volna őket? Míg az évek során lassan rádöbbennek, kik ők? Talán hamarabb megkomolyodnak, mint te vagy én.

A másik lány lerakta a babát és felállt.

– Hogy mondtad?

– Még mindig nem érted? Tíz éves vagy, és még mindig arra vágysz, hogy karácsonyra mennyi cukorkát és ruhát kapj. Nem kellene ennél több?

– Ékszerek?

– Nem! Család! Szeretet! Tudod én mire vágyok évek óta? Hogy legyen egy otthonom, egy saját otthonom két szülővel, akikhez hazamehetek. Hogy vacsora közben beszélgessek és nevessek a szüleimmel. Hogy esti mesét mondjanak nekem, még akkor is, ha már túl idős vagyok hozzá. Legyen kihez odabújni, ha bánatos vagyok, legyen kivel megosztanom a titkaimat, legyen valaki, aki mindenben támogat és segít. Legyenek valakik, akik felnevelnek, és velem vannak, ha jó, ha rossz!

A tízéves lány megrezzent. Úgy érezte szédül, és a két térdére rogyott. A fiú aggódva odacsusszant hozzá, hogy minden rendben van-e. A lány viszont nem volt rosszul – csak megvilágosodott. Úgy érezte, most már mindent ért. Most már tudja, mit akar. Most már nagyon akarja azt, és ez a hiányérzet minden egyes percben nőtt, és nőtt, átvette a hatalmat a lelkén. Rájött, hogy azok a kis ajándékok nem is kellenek neki igazán. Mind áltatás volt. Saját magát áltatta. Nem azokra vágyott a legjobban.

Visszament az ablakhoz, rákönyökölt a párkányra, és könnyekkel küzdve azt mondta, nézve az utcán elhaladó családokat:

– Én ilyen ajándékra vágyom…

– Jaj, kicsim, nem kell leszállnod? – kérdezte hirtelen a néni. Úgy elmerültem a történetet hallgatva, hogy észre sem vettem, ahogy befordult a busz a sarkon, és kinyíltak az ajtók.

– Dehogynem! – ugrottam fel. Kapkodva összeszedtem a táskámat, a noteszomat, és még időben kiszálltam, mielőtt a busz tovább indult volna. Felnéztem az ablakra, és még láttam, hogy a néni integet, és mosolyog, nagyon kedvesen, bólogatva.

2011

2011 - Warszawa

2011-12-10T08:56:00.004+01:00

iskolai kirándulás Varsóban, kézfogás a lengyel köztársasági elnökkel, Komorowski úrral, városbámulás, meg minden...

2011

2011-12-06T20:49:00.003+01:00

Edinburgh - gaelul ugyan nem beszéltem, de angolul azért vettem már fagyit :))))

2011

2011-12-06T20:41:00.004+01:00

egy kis ez, egy kis az... kung fu edzés után, szavalok két nyelven az 56-ra emlékezve a Millenáris parkban, pár nappal később a képviselőházban, és mert szép idő volt, az egyik hétvégén sétáltam az állatkertben is

2011

2011-12-06T20:26:00.004+01:00

bolondos és normális ballagás

2011

2011-12-06T20:17:00.003+01:00

egy újabb lengyel szavalóverseny...

2010 - színház az egész világ

2011-12-06T19:54:00.007+01:00

lengyel versmondó versenyen, és egy iráni színdarabban, ahol vagy öt szerepet is én játszottam, betétszövegeket írtam és társrendező voltam

"Jak przygoda to tylko w Warszawie, w Warszawie"

2011-11-18T11:33:00.011+01:00

(ez a cikkem csak lengyelül jelent meg)

Ogólnokrajowa Szkoła Polska na Węgrzech zorganizowała wyjazd do Waszawy z pomocą polskiej Fundacji AVE „Pozytywnie Zakręconych” na warsztaty edukacyjne podczas ferii jesiennych. Tak więc zamiast leniuchowania w domu ćwiczyliśmy język polski biorąc udział w wielu ciekawych programach. Mój wyjazd wspomógł Samorząd Mniejszości Polskiej z XVII dzielnicy Budapesztu, gdzie mieszkam.

Gdy zakwaterowaliśmy się w hotelu, już czuliśmy, że będzie to męcząca, ale bardzo ciekawa wycieczka. Pierwszego dnia, jak przyjechaliśmy akurat w dniu Wszystkich Świętych odwiedzieliśmy groby znanych aktorów i żołnierzy na cmentarzu na Powązkach. Spotkaliśmy też aktorów, którzy kwestowali na odnowę cmentarza. Ja odwiedziłam również grób moich dziadków na innym cmentarzu i zapaliłam znicze. Następnie z grupą spacerowaliśmy po Starówce, która jest jednym z najpiękniejszych miejsc w Warszawie.

Mieliśmy też warsztaty edukacyjne w dwóch szkołach. Jedną lekcję w liceum Lajosa Kossutha, a drugą w liceum i gimnazjum Stefana Bathorego. Oni nie mieli ferii, więc przeszkadzaliśmy im w lekcjach. Chyba się z tego cieszyli. Po warsztatach odwiedzieliśmy Stowarzyszenie Niepełnosprawnych.

Towarzyszyli nam wolontariusze ze stowarzyszenia Młodzieży w Warszawie. Z nimi też mieliśmy zajęcia edukacyjne, a potem bawiliśmy się i uczyliśmy w Centrum Nauki Kopernik. Śmieliśmy się z różnych ciekawych i dziwnych rzeczy. Widziałam teatr robotów, które wyglądały, jakby chcieli być ludźmi.

W piątek czekała nas wielka uroczystość! Spotkaliśmy się z prezydentem Polski, Bronisławem Komorowskim z okazji wręczenia Krzyża Kawalerskiego Tiborowi Navracsicsowi, wicepremierowi Węgier. Pytali o nas, kim jesteśmy i skąd przyjechaliśmy. Mamy z nimi też zdjęcia. Po tych wrażeniach i po obiadokolacji tańczyliśmy w Domu Kultury Zacisze, gdzie spotkaliśmy młodą niesłyszącą dziewczynę która pokazała nam film o sobie. Wieczorem odwiedził nas ks. Leszek Kryża, nasz były proboszcz z parafii w Budapeszcie. Dużo rozmawialiśmy na temat obecnej działalności, którą prowadzi w Warszawie. Przekazałam mu numer Polonii Węgierskiej, w której był artykuł o jego pożegnaniu z Budapesztem. Bardzo się ucieszył i podziękował.

Ostatniego dnia przed wyjazdem zwiedzaliśmy Wilanów, chociaż nie było zbyt wiele czasu do spokojnego oglądania, ale ja z dwiema koleżankami zostałyśmy z tyłu uważniej przyglądając się obrazom i słuchając audio-przewodnika, który miał tyle do powiedzenia.

Wieczorem staliśmy już na dworcu, patrząc, kiedy nadjedzie nasz pociąg. Po tych wszystkich wrażeniach i spacerach szybko zasnęliśmy w kuszetkach, a ja nadal jestem zmęczona, ale pozytywnie zakręcona.

2011-11-18T11:10:00.002+01:00

Natúria

2011-09-14T19:45:00.004+02:00

Nem is olyan messze egy nagy várostól hegyek, éles sziklák, szakadékok közt találnátok egy gyönyörű erdőt, amit Natúriának hívnak. Találnátok, ha oda tudnátok menni, de ez a fantasztikus erdő olyan nehezen megközelíthető, hogy nagyon, de nagyon ritkán szánja rá magát valaki, hogy elmenjen Natúriába. Így hát háborítatlanul éltek itt a fák, a bokrok, gombák, virágok, és persze a madarak és rovarok. A hatalmas fák, sűrű bokrok között egy kék tó volt. Natúriában mindennap mesemondás volt, ezért meseerdőnek is hívták, akik értették, ahogy egymás közt beszélgettek, mesélgettek a növények és kis rovarok, a fák, a virágok. Egyszer messziről, nagyon messziről arra tévedt egy katicabogárka. Kora reggel volt, még aludt a legtöbb fa, virág. Katica fáradtan leszállt egy hatalmas virág levelére, Virág nénire.

- Jó reggelt! – köszönt illedelmesen. Virág néni, a virágok tanárnője nagyokat pislogott, és kinyitotta szemét. Minden szirma más színű volt, igazi mesevirág.

- Szép jó napot, katicabogárka!

Felpillantott az égre, és látta, hogy a Nap már nyújtózik az égre. Virág néni énekelni kezdett magas, gyönyörű hangján. Ez volt az erdőben az ébresztő, egy hangos, idegesítő kakas helyett.

- Van számotokra egy mesém – kacsintott Katica.

- Meséld el, meséld el! – kérlelték az éppen felébredő kis virágok, Virág néni gyermekei, akik ásítozva nyújtogatták kis száraikat, leveleiket.

- Akkor bele is kezdek. Képzeljétek, tegnap találkoztam egy hárompöttyös, sárga katicabogárral. Ő az emberek földjéről, Debellavilágból jött. A hárompöttyös neve Gyuri. Gyurinak nagy kalandja volt ám! Egy lány veszekedett a bátyjával, és dobálták egymást mindennel. Aztán meglátták Gyurit, és lecsapták egy légycsapóval. Szegényke szárnya elferdült, és alig tudott odébb repülni! A lány el is kapta, és kidobta az ablakon! Így a hárompöttyös megfogadta, hogy soha többé nem megy a gyilkos debellák közé. Ti se menjetek soha oda! Az ember nagyon-nagyon, de nagyon gonosz, kerülni kell!

- Hú! – csodálkoztak a virágok. – Még egy mesét! Még egy mesét akarunk hallani!

- Hát… ahogy erre repültem, felülről láttam egy árnyékot a tó mellett. Beugrott a vízbe, és amikor kimászott a partra, a kezében valami ládika volt. Még ott lehet, mert ez nemrég volt – vakarta meg állát Katica.

- Jaj! Abban a ládikában van Natúria kincse! Ha azt ellopják, ha azt tönkre teszik, nekünk végünk, a virágok elhervadnak, a fák kiszáradnak, a tó iszapos lesz, jaj, mi lesz velünk!? – jajongott a legöregebb fa, a fűz, aki mellettük lengette hosszú, vékony ágait. És valóban, az ég már kezdett is elsötétülni, a virágok kókadozni, a fák nagyokat nyögtek. Katica nagyon megijedt. Itt sürgősen tenni kell valamit! Szárnyait kiterjesztette, és hagyta, hogy a szél felkapja, és egészen a Mesetóhoz repítse. Ott meglátta a tolvaj lábnyomait, amiket követni kezdett. A lábnyomok kivezették az erdőből.

- Hol lehet ez a tolvaj? És mi lehet a dobozban, ami életben tartja a növényeket? – kérdezte magától Katica. Hamarosan megtalálta a tolvajt a réten, amint ki akarta nyitni a ládikát. Kati mérges lett!

- Te gonosz rabló! Add vissza a kincset! Miattad elpusztul az erdő!

- Nem én! Éppen azért loptam el a ládát. Azt akarom, hogy a növények pusztuljanak el, én meg építhessek a tó köré egy nagy üdülőt, és sok pénzt keressek – dörzsölte egymáshoz ujjait mindkét kezén.

- Te kapzsi! – üvöltött rá Katica. – Hogyan jutottál el Meseerdőbe? Honnét ismered Natúria titkát?

- Tulajdonképpen én itt nőttem fel. Még gyerek voltam, amikor egy rést találtam a sziklák közt, azon átbújva ide lehet jutni. Minden szabadidőmet itt töltöttem, szedtem a gyümölcsöket, ittam a patakok vízét, beszélgettem a fákkal, mondhatom nyugodtan, hogy engem ez az erdő nevelt fel.

- De hát akkor miért akarod tönkretenni?

- Az emberek nem igazán mennek sétálni az erdőbe, nem figyelik a faágak suttogását, utálják a rovarokat, a bokrok ágait, mert csak felkarcolják a bőrüket.

- És a jó levegő? A gyümölcsök?

- Levegő mindenütt van, gyümölcsöt meg vesznek a piacon. Szórakozni akarnak, és ezek a sziklák itt épp jók mászásra, a tó meg fürdésre, úgyhogy üdülőt csinálok, meggazdagszom, a többi meg nem érdekel. Csak ezt a ládát kellene kinyitnom, és már vége is lenne az egésznek – fordult vissza a ládikához.

Katica a dobozra szállt, és sírni kezdett. A doboz hirtelen kinyílt. Egy papírdarabka volt benne. A férfi meglepődve kivette a levelet.

"Meseerdő lakosai,

ez a ti fő dolgotok:

jól bánjatok mindenkivel,

ki házatokba bekopog.

Legyetek jók és kedvesek,

árnyat, békét adjatok,

vigyázzatok mindenkire,

így maradtok boldogok!"

Katica is nagy szemekkel elolvasta a levelet, és kíváncsian nézett a férfira, összetépi-e a levelet. Megszólalni egyikük se tudott, mert nem tudtak mit mondjanak. A férfi sokáig csak ült, újra, és újra elolvasta a kis verset. Szemeiben könnyek gyűltek, arra a sok, szép kalandra gondolt, amiben része volt az erdőben. Katica szemében is könnyek gyűltek, örömkönnyek, mert érezte, hogy valami jó fog most történni. A férfi összegyűrte pityeregve a papírt, és bedobta a dobozba.

- Nem, ez így nem jó. Nem szabad tönkretenni a természetet, az embereknek békességben kell élniük a természettel, együtt, hiszen ők is a természet részei.

Katica örömében örömtáncot kezdett járni a ládikán, ami be is záródott. Akkor a férfi visszavitte a dobozt a tóhoz, és letette a partra. A tó vize kicsapott a partra, és magához húzta a pici ládikát, aztán egy nagyobb hullám felkapta, a tó közepéig vitte, ahol aztán pillanatok alatt elsüllyedt. Katica álmélkodva nézte a jelenetet.

- Valami furcsát érzek, kis bogárka – dörzsölte karját tenyereivel a férfi.

- Ez a kellemes érzés nem más, mint a szeretet. A világhoz, természethez szóló szeretet érzése.

- Ilyet mindenki érez?

- Sajnos nem. Nagyon sok gonosz ember van a világon, egyre több – vakarta meg kis csápját Katica.

- Sok jó embert ismerek… – mondta óvatosan férfi.

- Mégis mitől jók? Attól, hogy megsimogatnak egy macskát? Vagy gyóntak, és azt hiszik felszabadultak a bűneiktől? Az nem igazi jóság – heveskedett a bogárka.

- Azt mondod?…

- Azt, és tudod mit mondok még? Ez a hely maradjon a növények kis hazája, hadd éljenek békében. Aztán ha eljöttök ide, emberek, akkor vigyázzatok az erdőre és lakóira, legyetek barátok, segítsétek egymást, így jól járunk mind, ti is, mi is.

A férfi már nem tudott válaszolni, a szél elkapta az integető és mosolygó katicát. Elindult a titkos átjáró felé, át az ösvényen, ahol a növények újra feléledtek. Az egyik kis virág viszont még kókadtan lógatta gyűrődött kis szirmát. Száradt és sápadt volt. Mellette a többi virág, a bokrok beszéltek hozzá, biztatták, hogy éledjen fel, de semmi sem történt. A férfi letérdelt a hervadó kis virág mellé, és elsírta magár. Egy könnycsepp a virág szirmára hullt. A virág arca kipirult, felegyenesedett… és egy puszit cuppantott a férfi arcára, aki ismét útnak eredt. Még sokszor visszalátogatott Natúriába, ebbe a békés meseerdőbe, és mindig csodálatosan érezte magát. Natúria pedig mindig örömmel üdvözölte, mesélt neki, szellőkkel fésülgették, illatokkal árasztották el, friss vízzel itatták, ha melege volt árnyékot adtak neki, ha fázott száraz ágakat, hogy tüzet rakhasson, és tiszta, friss levegőt szippanthatott, amit egyetlen gyárban sem tudtak elkészíteni az emberek, bárhogy erőlködtek is. És a tó mélyén a dobozka mélyen a földbe fúródott, hogy máskor senki se tudja ellopni. Te se akard elvenni, ha azt akarod, hogy szeressen a természet!

Lina csapata

2011-06-19T19:02:00.003+02:00

Az őszi szünet unalmasan kezdődött. Kint zuhogott, lecke nem volt (illetve kedvem – hozzá), az ismerőseim pedig elutaztak, vagy betegek, vagy nem mozdulnak ki otthonról az idő miatt. Könyvet olvasni nem volt kedvem, mert épp elolvastam egyet, ennyi egyelőre elég volt, az utolsó sorokat karikás szemekkel fejeztem be. A tévében nem adtak semmi érdekeset. Vagy szappanoperák, vagy unalmasan ismétlődő sorozatok, vagy krimik. Egyikhez sem volt humorom, szóval kapcsolgattam a tévét ide-oda, és fetrengtem a kanapén. A DVD filmek többségét már vagy ötször megnéztem, a maradék nem volt nekem való, vagy nem érdekelt. A szüleim dolgoztak, egész nap enyém volt a ház, azt csinálhattam, amit akartam. Tehát most éppen semmit. Én uralom, na és? Mit? Az üres lakást? Bulit úgysem rendeznék, kedvem sem volt hozzá.
Délután elállt az eső, ezért úgy döntöttem, lemegyek az udvarra, járok egyet, benézek a kis ajándékboltokba. Nem mintha ennek sok értelme lenne, de ha az ember unatkozik… jó lenne tenni valamit az unalom ellen. Az utcákon minden csupa sár és víz. Hah, mégis mi mást várt az ember? A csizmám beázott, ám nem zavart. Nem sok ember járkált aznap. A legtöbben meghúzták magukat valahol, vagy otthon ülnek és tévét néznek, meg kieszik a Föld chips-tartalékát. Sehol semmi érdekes nem történt, így hát visszaindultam. Ha nem volt senki a közelben, beleugrottam a kisebb tócsákba. Csupa víz lett a kabátom, de az sem zavart. Mamát annál inkább fogja. Megint eleredt az eső. Gyorsan berohantam a legközelebbi boltba, ahol az eladón és rajtam kívül még egy lány volt benn. Talán kicsit fiatalabb nálam, de nem nagyon. Vett egy sósperecet, és egy kis asztalhoz ülve az ablaknál eszegette. Elirigyeltem, mert nem volt nálam pénz. Csak a mobilom és a lakáskulcs. A kulcs már nem biztos. Az eladó elment kivenni a sütőből a többi péksüteményt, hogy megtöltse az üres kirakatot. Leültem az egyik asztalhoz. A lány észre sem vett. Vagy nem izgattam. Megkordult a gyomrom. Néztem, ahogyan harap abból a finom perecből. Kitaláltam, mit fogok tenni. Egyenesen nem közelíthetem meg, de volt egy furfangos ötletem – talán nem valami eszelős és nem nagy dolog, de ahogy elnéztem a lány naiv tekintetét, ami az ablakra meredt, meg lehet hatni. Elővettem a mobilomat, és a fülemhez tettem.
- Halló? Szia mama! Csak este érsz haza? Óóó… nem, nem vagyok otthon, kicsit kijöttem, mert elállt az eső… igen, bocs. Aztán megint eleredt, úgyhogy beültem egy pékségbe. Nem, nincs nálam pénz. Kint meg zuhog, mintha tálból öntenék, vagy hogyan mondják na. Nagyon éhes vagyok… mama, nem tudnál hamarabb hazajönni? Otthon sincs semmi… mondom, hogy nincs nálam pénz… jóóó, amint eláll, hazamegyek és eszek sóspálcikát. Szia! – Úgy csináltam, mintha kinyomtam volna a telefont. Mélyet sóhajtottam. Az egészet jó hangosan mondtam, hogy az egész pékség hallja. A lány is felfigyelt rám. Rám nézett, aztán a perecére. Én mintha nem is tudnék a létezéséről, lekonyultan fogtam a hasamat.
– Aúúú… – nyavalyogtam.
– Mi a baj? – kérdezte egy hang. Felkukkantottam. Az eladónő volt az, nekitámaszkodva a pultnak. Hosszú, göndör haja a vállára omlott, és az a vicces kis sapkája félig lecsúszott a fejéről.
– Fáj a hasam, mert nagyon éhes vagyok. Kint zuhog, nem tudok hazamenni, habár otthon sincs nagyon kaja. Aúú… és nincs egy forintom sem…- eljátszottam, hogy szenvedek. Mondtam már, hogy színésznő szeretnék lenni? Az egyik szememet kinyitottam, és megkukkoltam, reagált-e már az a csajszi.
– Ööö… – jött oda a lány. – Ha gondolod, veszek neked perecet. Csak aztán fizesd ki nekem.
– Te megbízol egy idegenben? – kérdeztem, hogy hihetőbbnek tűnjön a színjátékom.
– Hát, nem nézel ki bűnözőnek – kacsintott. – Frida vagyok – ült le elém.
– Én meg Lina – próbáltam mosolyogni. Legalább kifogtam egy hiszékeny dilist. Vállig érő szőke haja volt, és egy pöttyös hajpántot viselt. Az én barna hajamban egy masni díszelgett. Tudom, ennek semmi köze semmihez, csak gondoltam megemlítem. A csajszi egy-két pillanatig még nézett. Nem tudtam, most irigykedik valamire, vagy csúfolni készül? Ha a második, ő fog tartozni nekem… aztán a szemeimet fürkészte. Azt hittem, nem bírom ki, mindjárt felállok, lelököm a székéről, és távozok a zuhogó esőbe. Na jó, durván fogalmaztam, ám a kíváncsisága kezdett idegesítő lenni. Az eladónőt meg tudtam volna puszilni a homlokán, amiért megszólalt.
– Akkor vesz valamelyikőtök perecet? Mert már sül. Ó, kész is.
– Ja igen, a perec! Elnézést, kérhetnék még egy sós perecet?
– Jótékonykodsz? – vigyorgott az eladó. – Tessék, friss – nyújtotta. – 210 Forintot kérek! Amúgy meg elállt az eső…

Hazafelé tartottunk. Elégedetten csámcsogtam. Frida mellettem haladt. Néhány biciklis fiú vagánykodott az úton. Belegurultak a tócsákba és lefröcskölték azokat, akik elhaladtak mellettük. Próbáltuk kikerülni őket, ám az egyik majdnem nekünk jött. Nagyot landolt a vizes fűben. A haverjai kinevették, majd tovább száguldoztak. Frida sietett felsegíteni, nem tudom minek. Ha olyan menő a srác, maga is fel tud állni. Vagy inkább kisfiú, mert olyan tízéves lehetett. Megköszönte Fridának a segítséget és felállította a bicaját. Eltettem a maradék perecet, és odatotyogtam.
– Frida, gyere már! Minél később érünk haza, annál kevesebbet adok vissza! Már öt százalék elúszott! – mondtam. Aki akarja, számolja ki, hogy az mennyi.
A fiú megfordult és megnézett. Hát, a szemével mást nem is tehetne. Én még rá se kukkantottam, csak elrángattam Fridát. A lépcsőházban összefutottuk az egyik szomszédommal. A lány alattam lakik egy emelettel, és a nyitott ajtóban állt, egy melegítő-nadrágban és egy pulcsiban. Sötét haja izzadtan lógott a vállán. Biztosan futni volt, ám az eső miatt vissza kellett futnia. Ez szóvicc akart lenni. Látom, nem jött össze. Na mindegy.
– Szia Bea! – köszöntem. Bea ásított egyet válasznak. Bentről a tévé zaja most kivételesen nem hallatszott ki, a résen láttam az anyját vasalni, az apja a számítógépén dolgozott, az öccse pedig az apjuknak kunyizott, hadd játsszon Terrorista 3000-et a gépen. Van még egy bátyja, azt viszont nem láttam sehol. Talán a szobájában volt. Máskor mindig a tévé előtt ül és lustálkodik.
– Nagyon unatkozom. Folyton esik, a szüleim rám se figyelnek, a bátyám próbálgatja a cigit, a tévé nem működik, netezni nincs kedvem, így is az öcsém nyavalyog apának, aki ettől idegroncs… – sorolta. – Ő a barátnőd?
– Nem, csak tartozom neki. Fridának hívják. Mi is unatkozunk. Ha gondolod, gyere át!
– Anyu úgyis megengedné, mert azt sem tudja mit kérdezek – becsapta maga mögött az ajtót, és jött utánunk. Az anyja még kikiáltott:
– Hatra gyere haza, Laci!
– Bea ment ki… – dünnyögte az apa.
– Ja, akkor ötre!

Szóval már két vendéget kellett ellátnom. Bea a kanapén üldögélt, lapozgatva mama női magazinjait. Frida pedig nem ült le, az ajtónál állt. Előkerestem a rumliban a pénztárcámat, és visszaadtam neki azt a kis pénzt. Azt hittem, elmegy. Ám nem mozdult. Eltette az aprót, majd rám nézett mosolyogva.
– Még mindig itt van? – kérdezte Bea fel sem nézve az újságról.
– Ööö… Frida, jól adtam vissza.
– Igen, tudom. Csak gondoltam, hogy játszhatnánk.
– Idegenek vagyunk, mit akarsz? – mondta Bea. Intettem neki, hogy majd én elintézem.
– Figyu, kösz, hogy vettél nekem enni, meg minden, de senki nem mondta, hogy barátok leszünk – nyitottam ki az ajtót. – Örülök, hogy megismerhettelek. Szia!
Frida zavarban volt. Egy kicsit még álldogált, nézelődött, túrta a nadrágját, húzogatta fel-le a cipzárját a kabátján. Aztán elindult. Végre. Amint kilépett, becsuktam az ajtót.
– Na Bea, mit csináljunk?
– Honnan tudjam? Én unatkozom a leginkább, tőlem vársz ötletet?… Mondjuk együnk. Van csokid?

Kopogtak. Bea a szekrényben kutakodott édességért. Nekidőlve az ajtónak, a fülemet nekitámasztva kérdeztem:
– Ki az? – így morcosan.
– Ööö… Frida vagyok, és itt van Félix is.
– Már megint ő? – jött egy zacskó édességgel Beáta. Nem tudtam mi van a zacskóban, azt sem tudtam, honnan szerezte, hiszen nincs is ennyi cukrom, vagy csokim. Résnyire nyitottam csak ki az ajtót. Frida és mellette egy tízéves fiú vigyorgott.
– Mit akartok? – dünnyögtem. – Mi köze ennek a kisfiúnak, hol lakom?
– Félix vagyok – mosolygott továbbra is a gyerek. Mármint én is gyerek vagyok, csak ő kisebb egy kicsit.
– Nem te vagy az a deszkás fiú, aki majdnem elgázolt minket? Örülj, hogy Frida hajlandó volt felsegíteni! Többet pedig ne várj el!
– Bicajos, de mindegy.
Bea leült habzsolni, addig én őket bámultam. Nekidőltem az ajtófélfának, és keresztbe tett karokkal, rágózva néztem őket lenézően.
– Na, szép kis páros! Gyertek! – invitáltam be őket morcosan. Félix és Frida a kabátjukat az egyik székre tették, cipőjüket eldobták valahova a sarokba, és leültek az asztalhoz, szemben velem és Beával.

– Nos… – kezdett bele Frida. Félix végig mosolygott, engem nézve. Zavartan forgattam a fejemet és a szememet. – Mit csinálunk?
– Nos – vett elő egy kis bon-bont Bea. Nekünk van bon-bonunk? Mindegy, ha volt, már nem lesz, mert Bea kezei közé került. Valójában, még sohasem láttam ennyit enni, Bea igazi sportember, csodálkozom is, amikor iskola után futkorászik a parkban. Ilyenkor idegesített, de most elfogadható volt a viselkedése.
Bea hirtelen felállt.
– Megszabadulunk tőletek! Vagy én megyek, vagy ők! Lina, dönts! – Persze a cukrot viszem magammal…
– Hé, nyugi! Egy közös van bennünk! – megragadtam Bea karját és visszahúztam a székre. – Nem tudjuk, mit tegyünk – jelentettem ki büszkén, mintha valami nagy dolgot mondtam volna. Nem értették. Csak csendben várták a folytatást. Félix körülnézett, Frida mozdulatlanul ült, Bea pedig dühösen figyelte a két „vendég” minden mozdulatát. Hümmögtem, úgy csináltam, mintha gondolkodnék, tanakodnék.
– Először is, ismerjük meg jobban egymást. Sorban mindenki mesél magáról egy kicsit. Kezdjük velem.
Beát nem izgatta, mi folyik itt, bekapott még egy cukorkát. Frida és Félix pedig csillogó szemekkel figyelt. Hosszú és fárasztó beszédet adtam elő az asztalra állva. A gyümölcsöket, amik lepotyogtak, elkapták, és megették végig rám nézve. Mivel szoknya volt rajtam, Félix be akart kukkantani alá, ám Frida visszahúzta a fejét. Nem zavart, hiába próbálkozott, mivel harisnyám is volt alatta. Úgy beszéltem, mintha nagyon fontos dolgokat mondanék. Majd hátradobva a hajamat, leszálltam az asztalról és a tekintetettemmel üzentem Beának, hogy ő jön. Megköszörülte a torkát, és annyit motyogott:
– Beának hívnak… ööö… sokat futok és sportolok… attól még nagyon szeretek enni… ööö… Lina alatt lakom egy emelettel… – mutatott felfele az ujjával. – És iskolába járok… nem mindig, csak… khm… ennyi.
Frida leporolta ülve a nadrágját, kihúzta magát ülve.
– Frida vagyok, és tizenhárom és háromnegyed éves vagyok. Pécelen lakom, a szünetre az unokatesóimhoz jöttem. Imádok zenélni, hegedülni is tanulok. Felnőttkoromban szeretnék a kettes csatorna híradósa lenni – végig mosolygott, majd Félixnek hagyta meg az utolsó szót. Ez a Frida egyben furcsa is, meg szimpi is. Mivel a lányok voltak többségben, nem izgatott minket nagyon a Feri vagy ki dumája. Bea eddig sem figyelt oda, de most főleg hangosan rágta a cukrot. Borzasztó volt. Hogy jobban halljam a szerencsétlen görkorist, közelebb hajoltam hozzá, és Frida is. Emiatt elpirult, és a haját vakarta.
– Félix a nevem, vagy mi… szeretek biciklizni a haverjaimmal, és nagyon érdekel a fizika. Járok szakkörre is. E = mc2 – tette hozzá dadogva.
– Szuper, akkor segíthetsz a fizika-házimban! – ujjongott Bea. Mármint nem olyan ugrálós ujjongás, hanem ez amolyan beszólás akart lenni. Közben megpróbált gúnyosan mosolyogni. Felálltam, és betoltam a székem. Merész szemekkel és mosollyal intetten nekik, hogy csinálják utánam. Beát és Fridát magammal hívtam a szobámba. Félixet kizártuk.
– Mit csináltok? – próbált hallgatózni.
– Ahhoz semmi közöd! És ha bármihez hozzányúlsz, kinyírlak! – kiáltottam ki.
– Ezzel ijesztget mindig a nővérem is, nem ijedek meg – válaszolta pimaszul a fiú.
– Akkor elég annyit mondanunk, én jártam kick-boxolni!- szólt oda Bea. Mi csak a fiú árnyékát, ő meg csak a mi árnyékunkat látta, és a hangunkat hallotta. Pár perc múlva megmozdult a kilincs. Félix azt hitte, beragadtunk, úgyhogy nevetett jó hangosan. Paff! Kinyílt az ajtó, eltalálva Félixet. Frida ismét felsegítette, majd a nyitott ajtóra nézett. Bea mellett ott álltam egy sötétkék szoknyában, fehér ingben, kék nyakkendőben – amit aputól csentem, és egy fehér kis masniban a hajamban. Egy barna papucscipőben topogtam ki.
– Mi ez a szerelés? – kérdezte Félix, föntről lefelé, és lentről fölfelé végignézve.
– Ha kapitány akarok lenni, meg kell adni a módját! – kacsintottam.
– Minek a kapitánya?! – csodálkozott még jobban Félix. – De a ruha klassz… – pirult el.
– Hah, Istenem, ezt sem tudod? – idegeskedett Beáta. – Kapitányok hol fordulnak elő? Csapatokban! Lehet, hogy fizikából jó vagy, de az agyadban csak annak maradt hely… – fintorgott. Félix ökölbe szorította a kezeit, ám Frida lefogta. Fridára is szoknyát adtam, meg Beára is (épphogy belefért). Ingem nem volt több, így maradtak a pulcsijukban. Félixen volt a sor. Bekerítettem a sarokba. Gonoszan néztem, és úgy álltam, mint egy cowboy. Félix pedig menekülni próbált, ám Bea az erős, izmos kezeivel megállította. Habár felfedeztem egy kis fölösleget is rajta. Általában akkor eszik sokat (ami rég nem fordult elő), ha nagyon unatkozik, vagy szomorú. Úgy döntöttem, majd kikérdezem, mi a baj.
– Rajtad a sor… – mondtam ki a végszót. Mindannyian nekiugrottunk, és ráerőltettünk egy térdig érő nadrágot, wax-al pedig minden tincsét felfelé kanyarítottuk. Úgy nézett ki, mint egy jó kisfiú és egy vagány srác egyben. Amikor tükörbe nézett, eltakarta a szemeit, hogy ne is lássa magát. Pedig szerintem nem volt olyan szörnyű. Hátba veregettem, hogy jó ez így, ne sírjon már. Azt mondta, hogy nem sír, csak a szemein keresztül izzad, és ezt a szöveget egy rajzfilmből vette. A pulcsiját megragadva behúztam a szobámba a lányokhoz. Leültettem – pontosabban lelöktem – őket az ágyamra, és becsaptam magam mögött az ajtót. Fel-alá járkáltam nagyon tudományosan, magyarázva a lényeget.
– Nem éli bele magát túlságosan? – nyelt egyet Frida. Bea nem foglalkozott Fridával, vállat vont, majd kibontott egy csomag chipset – nem tudom, honnan szerzi ezeket, mert az utolsó chipses zacskót tegnap kiürítettem. Félix és az a lány a pékségből most is illedelmesen odafigyelt minden egyes szavamra. Milyen neveletlenek egyesek!
– Nos, úgy döntöttem, mivel EGY közös van bennünk, meg kéne örökíteni valahogy és megszüntetni is egyben! – csaptam az öklömet a tenyerembe.
– Azt meg hogy? – kutakodott a zacskóban Bea.
– Mi a közös bennünk? – kérdeztem ünnepélyesen arra várva, hogy egyszerre felzendülnek a válasszal. Csendben ültek és kerek szemekkel néztek. Vagyis nem, Beáta továbbra is habzsolt. – Hát az unalom! Te jó ég, már annyira unatkoztok, hogy unalmatokban elfelejtettétek? – mindegyiknek egyenként megkopogtattam a homlokát. – Ezt az unalmat kell megörökíteni és eltüntetni! Mi leszünk a…
Semmi reakció. Összenéztek, majd rám, várva a magyarázatot. Először olyan arcot vágtam, mintha azt mondanám: ezt sem tudjátok? Hát a… aztán elakadtam. Odahúztam a forgószékemet az íróasztalomtól, megfordítottam, és lehuppantam rá. Bea nyitott szájjal evett, majd az üres zacsit eldobta a padlóra. Félix a haját akarta lenyalni, Frida meg megpróbálta megállítani a fiút.
– Megvan! – álltam fel boldogan, hátragurítva a széket az ajtónak, amitől eldőlt. – Mi leszünk ma az Unaloműző Brigád! UB! Mindenkiből elkergetjük az unalmat!
– U… és B? – kérdezte fintorogva Félix. – Nem is rossz – mosolygott. Felhúztam őket az ülésből. Félix véletlenül a karjaimban landolt. Gyorsan levakartam magamról. Felvettük a kabátjainkat, eltettem a mobilomat és a kulcsot – irány a tér!

A térre kiérve megállítottam a csapatot egy hengeres reklámizénél. Még mindig kevés, és szomorú, unatkozó, fáradt ember járt fel-alá. Ideje felvidítani őket! Ott állt egy fadoboz a kocsma mellett. Kocsma mindenhol van, itt is Intettem a többieknek, hogy segítsenek. Nehezen felemeltük és odahurcoltuk a tér közepére. Néhányan csodálkozva haladtak el mellettünk, más észre sem vett bennünket. Felálltam rá, és parancsolgatni kezdtem.
– Frida! Hozd ide azt a kisebb dobozt, és keress két botot! Félix! Hívd ide a rolleres haverjaidat! Tervem van velük…
– Bicajosok.
– Mindegy. Bea, te… Bea! Beáta!! – sehol sem volt a lány. Majd megpillantottam az édességboltban. Három zacskónyi cukorral, és egy nyalókával a szájában jött ki. Visszaért, majd rám nézett és a zacskókra. Zavartan elmosolyodott. Félt, hogy kiabálni fogok.
– Bea, te zseni vagy! Kösd meg jól a zacskókat! Majd utána ehetsz! – kuncogtam. Frida lihegve megállt. A kisebb dobozt az enyém mellé lökte, és elment keresni botokat. Most már több ember figyelt fel ránk. Egy újságárus, aki a közelünkben egy bódénál árult, megkérdezte:
– Hát ti kölykök, mit műveltek? Hapsuk! - tüsszentett.
– Ma sok vásárlója volt? – kérdeztem válasznak.
– Nem, nem igazán. A rossz idő miatt. Ha nem dolgozni, akkor sehova se mennek az emberek ilyen időbhe-bheen, hapsuk! És ti mit csináltok? – törölte meg az orrát.
– Na látja. Ön is biztosan unatkozik, egész nap a pult mögött állva, míg zuhog az eső, és örül, ha valaki egyáltalán magára pillant. Mások is unják, hogy dolgozniuk kell menni, vagy vásárolni. És emiatt az idő miatt szinte semmit nem lehet csinálni. Mi vagyunk az UB! Majd mi megoldjuk! – kacsintottam.
– UB? Am' meg mi? – vakarta a sapkáját a férfi. Az orra piros volt. Folyton prüsszögött, minden szavánál elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Visszatotyogott a pult mögé és vacogott. – Hogy nem fagy meg abban a szoknyában… brrr…
Frida már a botokat törte egyformára, Bea a zacskókat rázta, Félix mögött pedig vagy hat biciklis fiú tekert. Amint mindannyian összegyűltünk, toppantottam, hogy mindenki rám figyeljen. Most már tényleg sokan néztek minket. Sugdolóztak, mutogattak, megálltak.
– Nos, ha már mindenki itt van, elmondom, mi a terv!
A bicajos fiúk nem bírták, körbe-körbe pedáloztak, ugrattak, trükköket csináltak.
– FIÚÚÚÚK! – erre abbahagyták, ám az emberek megijedtek. – Figyeljetek ide! Van egy tervem! – letérdeltem a dobozra, és a gyerekek közelebb jöttek. – Én kezdem, elmondom, miről van szó. Frida elkezd dobolni, aztán… na, majd meglátjuk!
– Khm! EMBEREK! KEDVES UNATKOZÓ, SZOMORÚ, FÁRADT BARÁTAIM! TUDOM, HOGY CSODÁLKOZNAK, DE HA A KÖZELBEN MARADNAK, ÉS HALLGATNAK MINKET, NEM BÁNJÁK MEG! NEM, NEM REKLÁMOZNI AKARUNK VALAMIT, ÉS NEM IS PÉNZT GYŰJTENI! – Frida elkezdett dobolni a botokkal. – AZÉRT CSINÁLJUK EZT, HOGY SZÓRAKOZTASSUNK TITEKET! – MERT MI VAGYUNK AZ… – minden egyszerre felkiáltottunk: UNALOMŰZŐ BRIGÁD! UB!!!! – Néhány anya elráncigálta a gyerekét, mások azt mondták, dilisek vagyunk, de páran ott maradtak. Bea rázta a cukorkás zacskókat, miközben Frida szünet nélkül dobolt. Nem volt valami fenomenális, ám egy hegedűstől ne várjunk tökéletes dobszólót! Odasúgtam a fiúknak, hogy mutassanak mutatványokat. Kerüljék meg a „színpadot”, ugrassanak, forogjanak a levegőben, meg amit csak tudnak, csinálják. Lehetőleg ne fröcsköljék le a közelebb állókat, és ne lökjenek le a dobozról a betonra. Félix pontosan megmondta nekik, mit, hogyan csináljanak. Büszkén álltam a színpadomon, és derékra tett kézzel figyeltem a nézőket. A fiúk körbekerülték a színpadot, és csinálták a trükköket. Kezdett tetszeni az embereknek a műsor. Frida egyre hangosabban dobolt, habár a kezei már remegtek, Bea pedig lyukat vágott a zacskókon és csemegézett. Voltak, akik közelebb jöttek, és tapsolni kezdtek. Persze egy-két bakizós bicajos miatt hátráltak. Félixet felhúztam magam mellé a dobozra, és táncolni kezdtünk a két lány zenéjére. Összeütöttük a popsinkat, tapsoltunk, és mutattuk a gyalogosoknak, hogy utánozzanak. Akik kocsival haladtak el, és éppen pirosat kaptak, az ablakból nézték a műsort, elmosolyodtak, majd amint zöldet kaptak, elviharzottak. A nézők fogyatkozni kezdtek, amikor a zenészek és a fiúk elfáradtak, és nem tudtak új trükköket mutatni, na meg Bea már megette az összes cukrot, nem volt mivel muzsikálnia. Akik még ott voltak, nagyot tapsoltak nekünk, mosolyogtak, és elköszöntek. Valaki még odadobott egy száz forintost. Azonnal leugrottam és felkaptam. Frida és Bea leállt, a bicajosokkal kezet fogtam.
– Köszi! Ezért a tietek ez a százas. Osztozzatok meg rajta valahogy – dobtam oda. Az egyikük elkapta, majd elpedáloztak. Visszatoltuk a dobozokat, kidobtuk a már nem szükséges dolgokat, és elindultunk haza. Mindhármójukat egyszerre megöleltem. – Gratulálok! Klasszak voltunk! – Megcsörrent a mobilom. A mamám volt az. Már otthon volt, és kérdezte, én miért nem vagyok. Elkezdtem magyarázkodni, hogy összeismerkedtem néhány gyerekkel és sétáltunk egyet. Kinyomtam a telefont.
– Sajnos most elválnak az útjaink. Haza kell sürgősen mennem. Azért jót mulattunk, nem? – csaptam hátba Félixet és Fridát.
– Igen – vigyorgott szélesen Félix. – Nekem is mennem kell. Ugye barátok vagyunk? – kérdezte nagy szemekkel.
– Ööö… hát… nem tudom… mindenesetre haverok igen – nyomtam egy barackot a fejére. – Szia!
– Mondd csak, holnap is… holnap is találkozunk? – kérdezte Félix, eljátszva a laza srácot. Zsebre dugott kezek, és lesimított haj. – Hacsak ma nem tudom visszakapni a rendes ruhámat, és visszaadni ezt…
– Holnap cseréljük vissza – kócoltam össze a haját. Már csak Bea és én mentünk fel a lépcsőkön. Ő már a bejáratnál kidobta az egyik zacskót, amiben alig volt már cukor és egy emelettel előbb elbúcsúzott. Mama már nyitott ajtóban állt, és a lábával topogott.
– Hol voltál? És mi ez a ruha? Biztos megfáztál! Ma mindenki ilyen őrült?
– Szerintem igen. Ma biztos… – kuncogtam és becsuktam az ajtót.

A fal

2011-04-29T19:57:00.000+02:00

Kalapács utca 25. Itt lakik a Szalmási család. Vagyis már nem sokáig. Két nap, és költöznek egy kisvárosba. A két gyerekszobában bőröndök tömkelege és nagy rumli, a szobák között a fel-alá járkáló, szétszórt anyuka, és az apa, aki dobozokba rendezgetett néhány tárgyat. Az egyik gyerekszobában egy tizennégy éves, barna hajú lány pakolgatott, a másikban egy negyedikes, vörös hajú kisfiú. A kisfiú egyszerűen oldotta meg a dolgot: flegmán begyömöszölte alsónadrágjait a gyűrött pólók közé, rá az izzadtsággal tömött zoknikra. Amint nagyjából befejezte, átment a másik szobába. Büszkén nekitámaszkodott nővére nyitott ajtajának, körmeit nézegetve gúnyosan megjegyezte:
– Én már készen vagyok…
– Rendben, és ez kit izgat? – A lány két melltartó között vergődött. – Melyiket vegyem fel az útra, és melyiket tegyem el? – kérdezte, de tulajdonképpen csak saját magától.
– Majd én segítek – kotyogott bele az öccse, odament hozzá, elvette az egyiket, majd mint egy csúzlit meghúzta és elengedte. A fehérnemű a sarokban landolt. Nővére dühösen kokit nyomott a feje búbjára.
– Cintia! Ne törj diót a fején! – kiáltott be az anyjuk, egy kosárnyi koszos ruhát cipelve. A fiú gúnyosan vigyorgott. – Teodor! Ne zaklasd a nővéred alsóneműit! – emelt fel egy elejtett pólót. Cintia kidugta nyelvét a testvérére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a szobájából. Összeszedte a fehérneműket, és ismét hosszú gondolkodásba kezdett.

Paff! A kocsi és a teherautó ajtaja egyszerre csapódott be. A két sofőr – az apa és a költöztető – egyszerre dugták ki könyöküket a lehúzott ablakon.
– Akkor találkozunk a Matan út 11-nél.
Mindketten beletapostak a gázba. Az út elején a gyerekek csendben ültek a helyükön, mint valami katonák, egy helyben, előre nézve, csendben beszélgetve. Aztán az anya, Henrietta, nekiállt a körmeit tisztogatni, Cintia hátrafordult, úgy nézte az elhagyott fákat és autókat, két kezére támasztva az állát, Teodor a fejét apja fejtartójának nyomta, nézte a cipőjét. Az apa viszont ugyanúgy fogta a kormányt, fejét büszkén tartva, nyugodtan dúdolva egy dalt.
– Mi az, unjátok már az utazást?
Az anya felhorkant, a gyerekek pedig válasznak felnyögtek.
– Mindjárt ott leszünk, már csak egy kanyar…
Amint megérkeztek, a két gyerek becsapta maga után az ajtót, és felszaladtak az emeletre. Cintia balra, Teodor pedig jobbra, majd egymásra néztek.
– Jaj, ne… – fordultak meg egyszerre, és a szemközti ajtóra néztek. Egy gyerekszoba volt, két ággyal. – APAAAA! – rohantak le, és megállították a lány bőröndjeit cipelő apjukat.
– Mikor akartad elárulni, hogy egy szobában kell laknom… – Cintia végignézett a fülét piszkáló öccsén – …vele?
– Nos… most akartam – tette le a bőröndöket Pista. – Mit pakoltál bele? Sérvet okozó bugyikat?
– Egyáltalán miről van szó? – értetlenkedett a mamájuk.
– Az, hogy meg kell osztanom vele egy szobát. Érett lány vagyok, kell egy kis magánélet! Mostantól a fürdőszobában a vízben tocsogva kell öltöznöm, és… és… – ránézett a kerek szemű testvérére, aki csodálkozva meredt rá, majd olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha örülne a felsorolásnak.
– Azt hiszem egyelőre többet nem említek… – fejezte be legyintve.
– Nem tudom mitől félsz annyira, a lányokat is mindig megkukkoltam az öltözőben… – vonta meg vállát Teodor. A szülők és Cintia furcsállva meredtek rá.
– Vele! Vele kell egy szobában laknom? – tárta szét kezeit kétségbeesetten Cintia.

Pár napba is beletelt, mire mindent kipakoltak, berendezkedtek, a régi bútorokat leporolták, mindent elrendeztek. Cintia ismét alapos volt, a játékait és könyveit precízen helyezte el a polcain az íróasztala felett. Többször átrendezte, hosszú percekig nézte, elég egyenesen állnak-e a képek, és nincs egy porszem se a polcon.
A másik ágyon a takaró gyűrötten feküdt, a paplan az ágy mellé ledobva, a párna a huzatából pedig félig kilógott. Az íróasztalra mindkét hátizsák tartalma rá volt borítva, koszos zsebkendők keveredtek könyvekkel és plakátokkal. Cintia csak megrázta a fejét, amikor hirtelen betoppant az öccse nagy vidáman.
– Lemegyünk a városba körülnézni!
– Mi olyan érdekes benne? Nem mondom, hogy nem szép hely, de kicsi és nem túl izgalmas, már láttuk.
– De most alaposabban megnézhetjük. Bemegyünk a szűk utcákba. Ott klassz kis múzeumok vannak.
– Úgy hangzik, mint Szentendre.
– Ne kötözködj, gyere már! Klassz lesz!
Valóban jobbnak bizonyult a városnézés, mint ahogyan azt Cintia hitte. Meglátogatták azokat a múzeumokat, amiket Teodor is említett, és mivel nagy hőség volt, nyár eleje, lefröcskölték egymást a szökőkút vizével, majd csuromvizesen nyalogatták az ötgombócos fagylaltokat hazafelé menet.
– Pillanat drágám, még venni kéne pár deszkát és festéket hazulra!
– Hazulra? Úgy érted: haza? Ú, kezd felhősödni, ha zuhogni fog, még megfáznak a gyerekek. Mi hazamegyünk, te vedd meg, amit még akartál, aztán siess haza! Ha utolérne az eső, tartsd a fejed fölé a deszkákat – kuncogott.
– Én segítek apának – ment be a boltba az apja után Teodor. Bent, miközben Pista beszélgetett az eladóval, és válogatott a festékek közül, fia más színű festékeket nézegetett.
– Apa…
– Teo, éppen beszélgetek.
– De apa…
– Teo! Majd később…
– APA! – kiáltotta a fiú. – Fel lehetne vidítani a közös szobát! Festhetünk Cintiával a falra?
– Kisfiam, először rendesen be kell rendezkedni. Még mindig vannak olyan dobozaink, amikből ki kellene pakolni – közölte közömbösen. Teodor nyavalyogni kezdett, majd egy idő után feladta: egyszerűen megfogott két doboz festéket, egy zöldet és egy kéket, letette a pultra, és komolyan kijelentette:
– Ezeket is kérjük!
Az apja ellenkezni akart, ám aztán csak megforgatta a szemét, és elővette a pénztárcáját.
Otthon Teodor felcipelte szerzeményét a szobájukba. Cintia az ágyán olvasgatott egy magazint.
– Mit szólsz? – tette le diadalmasan az íróasztalára a két dobozt. Cintia egy pillanatra felemelte tekintetét, aztán lapozott egyet. Látszott, hogy már nem is figyel oda, mert jobbról balra haladt.
– Mihez?
– Jaj, ne csináld már! Képzeld, sikerült apát rávennem, hogy ezeket megvegye. Nem kellett bevetnem a kiskutyaszemeket! – ezt kissé lenézően mondta. Cintia morgott.
– Akkor egyedül festem ki a falat. Lesznek rajta pankrátorok, gorillák, a barátnőid, akiket elraboltak a gorillák és pankrátorok. Te pedig a torony tetején fogsz állni, és úgy fogsz kinézni, mint a Sikoly – provokálta nővérét. Esze ágában sem volt ezeket felfesteni. Vagy… miért ne? Ha végül a nővérét ez sem izgatja. Ráadásul milyen vicces lenne lefesteni a Sikolyt copfokkal.
– Azt nem! – ezek szerint mégsem akarta hagyni. Talán a copfos Sikoly rémisztette meg, hiszen tudta magáról, hogy reggelente mennyire hasonlít rá. Nagy erővel kihúzta íróasztala egy fiókját és kivett belőle egy ecsetet. A saját ágyát kicsit odébb húzta, az ecsetet gyorsan belemártotta a zöld festékbe, és húzott egy vonalat. Persze jó pár csepp a padlón landolt, alig pár centire az ágytól. Teodor nem hagyhatta annyiban, ő is keresett ecsetet az asztali kupacon, elhúzta az ágyát, de ő a kék festékkel kezdte el művét. Ő is csak egy csíkot húzott, majd megállt a keze. Akárcsak Cintiának. Térdelve az ágyakon, bámulva a falat nekiálltak valamiféle tájat festeni a falra, miközben az ecsetekről nagy cseppekben csöpögött a festék.
– Jaj! Gyorsan töröljük fel a padlóról a festéket… és új színeket kell kunyerálni.

Még ha már nyár is volt, attól még csak június harmadika. Új hely, új iskola. A gyerekek ugyan örültek a költözésnek, de egyfolytában nyavalyogtak, hogy miért nem tudtak várni a tanítás végéig. Csak tizenöt nap. Túl lehet élni. Minek erre a fél hónapra iskolát váltani? De ki érti a szülőket?
Már az új osztálytermeikben voltak. Cintia szíve majd kiugrott a helyéről, Teodor ellenkezőleg, neki aztán mindegy, milyen lányokat kukkol, csak legyenek lányok.
– Jó reggelt gyerekek! Mint azt már tudtátok, új osztálytársatok lesz! – ez a szöveg hallatszott mindkét teremből. Majd a bemutatás után változott, az új osztálytársak suttogva kérdezgették, miért jöttek ide és honnan. Hiszen ki figyel ilyenkor a tanárra?
– Budapestről. Ide költöztünk, nem szerettük a nagy, nyüzsgő, koszos várost.
– Hú, a budapestiek mind beképzeltek… reméljük te kivétel vagy – mondta az egyik lány. Cintia csak mosolygott válasznak. Nem tudta, hogy a vidékiek így gondolják. Valamennyire igaza volt, Cintia éppenséggel kivétel volt.
– És dögös-copfosok voltak az osztályodban? – ilyeneket viszont Teodortól kérdezgettek.
Hazafelé a testvérek együtt sétáltak a poros út szélén. Néha-néha egy kocsi zörgött el mellettük.
– Hogyan telt az első nap?
– Semmi különös… – lódította öccse. Titokban egy pillanatra elővette a mobilját és rákukkantott egy fényképre. Egy öltözőt ábrázolt, ami tele volt kislányokkal, ahogyan éppen bekötik a cipőjüket, felveszik a pólókat és nadrágokat. Miután alaposan megnézte – és megérezte, hogy a nővére fölé hajol –, kapkodva visszagyömöszölte a telefont a nadrágzsebébe.
Mire hazaértek, az otthonuk mintha megváltozott volna. A dobozok eltűntek, de a tartalmuk beterítette szinte az egész házat. Pakoláskor nem is tűntek ilyen rengetegnek azok a dolgok. A szülők egész nap dolgoztak. A szobájukban az íróasztalokon újabb két festékes bödön állt. Egy piros és egy sárga. Ebéd után Cintia gyorsan nekiállt a leckéknek, hogy minél hamarabb túl legyen rajtuk, és festhessen a falra. Teodor válltáskáját az íróasztal alá dobta, és azonnal nekilátott a festésnek. Megint úgy ült az ágyon, mint tegnap. A festékes dobozokat a fal és az eltolt ágy közé tolta.
– Mit fessek?
– Hé, várj meg! – dobta el ceruzáját Cintia. Elvett két színt, és ugyanúgy elhelyezte. – Én a várost festem le.
– Miért pont azt? – fintorgott öccse. – Az uncsi. Ez csak egy kisváros, vagy inkább falu.
– Nem is unalmas! Nagyon szép és tiszta hely. Nem úgy mint a régi lakhelyünk. Amúgy is, múltkor városnézéskor te odavoltál érte.
– Igen, mert szeretem a fagylaltot. A sok fagylaltot. Én mit fessek?
– Van egy ötletem! Én lefestem a házakat meg az épületeket, embereket is festek. Te pedig azt a szép, nagy mezőt és erdőt, ami a sulitól nem messze van.
– Még fákat sem tudok szépen festeni…
– És még te akartál gorillákat és pankrátorokat? – forgatta szemeit Cintia. Hozott kéztörlőket és törülközőket, amiket a padlóra és az ágy szélére tett. Kezdődhetett a festés!

Eltelt másfél hét. Az iskolának nemsokára vége, Cintia már a ballagásra készült. Tervezgetett, mivel lehetne feldobni a frizuráját. Amíg ő firkált, Teodor a falfestményével foglalatoskodott. Nővére a héten segített szépen kidolgozni a fákat és bokrokat, virágokat, a füvet, vagyis már ő festette meg Teodor helyett.
Cintia amint végzett, nekiállt a saját részét festeni. A házak kiszínezését végleg befejezte, az iskolaudvarra készült festeni gyerekeket. Ám észrevette, hogy az öccse egy vizes ronggyal próbálja eltüntetni az erdőt, hogy újrafesse. Cintia fejen csapta a ronggyal és sietett visszafesteni a fákat, miközben olyan csúnyákat mondott, hogy öccse bekapcsolta az mp-3 lejátszóját, és inkább azt hallgatta testvére helyett. Ám Cintia alig tudott pár fát visszafesteni, mert hívták őket vacsorázni. Aznap már nem is festettek, csak rendet raktak azzal, hogy holnap folytatják.
Másnap iskolába menet Cintia folytatta a szidást. Teodor kutatott a zenelejátszója után, de nem találta sehol.
– Azt is el tudnám képzelni, hogy a valóságban is kiirtanál egy erdőt akár egy mozdulatoddal is. – füstölgött Cintia. Az erdő mellett haladtak el éppen.
– Elég megemelnem ezt a kisujjamat és az összes fa eltűnik… – mutatta fel a kisujját Teodor. Cintia nevetve az erdőre nézett, mire eltűnt a mosolya. Elsápadt és kikerekedtek a szemei. Teodor magában megállapította, hogy nővére agya végleg feladta a szolgálatot. Aztán arrafelé nézett, amerre a nővére. És… Előttük egy fa sem állt. Mindenhol tönkök, bokormaradványok.

Otthon vacsora közben Cintia és az anyja összeveszett. Az apa csak csendben ült, Teodor viszont csodálkozva figyelte az eseményeket. Cintia felállt az asztaltól, majd sírva elrohant. Teodor utána futott.
Cintia dühében mindent ledobált az asztaláról. Teodor az ajtóban állva nézte. Nővére belerúgott az ágyába, majd rátérdelve a falat, a festményt öklével ütötte. Egy ideig csapkodta, majd zokogva eldőlt az ágyban. Másnap reggelig fel sem kelt. Reggel az öccse vízbe mártotta kezeit és lefröcskölte őt ébresztőnek. Egy kicsit az ágy és a fal is vizes lett. Egyedül voltak, a szülők már elmentek dolgozni.
– Mond csak, te érezted azt éjjel? – kérdezte a kertjükben ülve Teodor.
– Mégis mit?
– Igaz, te mélyen aludtál. Én nem tudtam lehunyni a szemem.
– Elárulnád végre mi történt? Mindjárt egy akkora kokit kapsz a fejedre, hogy kiesik a szó a szádból.
– Nem érezted egyáltalán a földrengést? Ráadásul utána nagyban zuhogott az eső, úgy kopogott az ablakon, hogy hajnali háromtól ébren vagyok.
Cintia válaszolni akart, hogy neki semmi nem tűnt fel. Mindketten csendben ültek egy ideig. Amikor a Nap már erősen sütött, bementek tévézni és játszani. Cintia egy jégkrémet nyalogatva a fotelben ült. Szemén látszott, hogy máshol járnak a gondolatai. Amikor Teodor felnézett, a fotel üres volt. Bekukkantott a szobájuk ajtaján. Cintia a falat bámulta és ecseteket tartott a kezében.
– Mit csinálsz?
– Azt mondtad: földrengés és eső?
– Igen, és? Úgyis aludtál. Akkor sem volt olyan fura mint az a sok kivágott fa egyik napról a másikra – legyintett Teodor. A keze megállt a levegőben. Mind a ketten egyszerre a falra néztek, mire Cintia gyorsan hátrálni kezdett. Persze nagyot huppant a padlón.
Gyors léptek zaja zengett a házban. Teodor egy vödörnyi hideg vizet cipelt, amibe erőszakosan mártogatott egy rongyot. Le akarta mosni a falat, de Cintia kikapta a kezéből a rongyot.
– Meghibbantál? Ha lemosod, minden eltűnik!
– Honnan veszed? Egyáltalán nem biztos, hogy emiatt történtek a dolgok, de kipróbálnám.
– Huh – ült le öccse ágya szélére a lány. – Magam sem tudom, mi folyik itt. Talán csak véletlen egybeesés.
– Azért mondjuk meg apuéknak. Talán lesz valami ötletük.
– Mire gondolsz?
– Lebutáznak, kinevetnek, és végignézetnek velünk egy dokumentumfilmet a természetről.
– Abban egyetértek, hogy szóljunk. De remélem nem így reagálnak.
Amint a szülők hazaértek megragadták őket, és felráncigálták a szobájukba. Teodor hadarva elmagyarázta a történteket, aztán Cintia átvette a szót, és érthetően elmondta miről van szó. Szüleik először elmosolyodtak, arra gondoltak, milyen aranyos kis gyerekek, szórakoztatni próbálják őket. Amikor Teodor erőszakoskodott, hogy igaz, kezdtek megharagudni, hogy húzzák itt az időt ezzel a mesével. A gyerekek próbálták bebizonyítani: lefröcskölték Cintia festményét, majd kinyitották az ablakot. Nem történt semmi. Apjuk már unta a játékot, túlzásnak vélte. Be akarta csukni az ablakot, amikor egy esőcsepp landolt az orrán. Majd ezt a cseppet több követte.
– Látod?
– Csak esik, mit lássak benne különöset?
– Várj anya, ne menj le! Ezt nézd! – Cintia fogta a zseblámpáját, és megvilágította a festményen a házukat. Az ablak üvegén besütött a Nap, míg a többi ház fölött továbbra is esett. A szülők zavartan nevetni kezdtek. Cintia csak nézte őket és várta a bocsánatkérést, de Teodor nem tétovázott. Megfogta a vizes rongyot és végighúzta a képen a házuk egyik ablakán. Pista legyintett, majd átkarolva feleségét indultak le a lépcsőn. Cintia és testvére búsan az ágyaikra ültek, nézve a falat.
– Talán tényleg bolondság.
– Mit kértek vacsira? – jött vissza a mamájuk, ám alig lehetett hallani, mert abban a pillanatban az ablak üvege betört, mintha egy nagy, és nehéz labda találta volna el. Cintia sikított, mire Pista visszarohant.
– Mi történt? – kérdezte ijedten. Választ Teodor adott azzal, hogy a nővére falára és annak festményére mutatott.
– Drágám, szerintük igazuk van – mondta az anya, ölelgetve lányát. – Nyugi kicsim.
– Ne szórakozzatok velem, gyerekek! Melyikőtök törte ki az ablakot? Vagy egy iskolatársatok focizik itt?
– Apa, mi nem tettünk semmit. És nincs itt labda. Gyerek meg pláne nem.
– Én is láttam, hogy magától tört ki.
– Maguktól nem törnek ki ablakok.
Az apjuk csökönyös volt, csak nem akarta elhinni. Hiába győzködték, bizonygatták, ő kitalált valami magyarázatot, ami kevésbé volt hihető, mint a gyerekek elképzelése.
– Akkor mossuk le a festményt, és meglátod, hogy nem lesz házunk – duzzogott Cintia. – És mi sem leszünk.
– Rendben, bebizonyítom, hogy csak mese az egész. – vette el a rongyot fiától és belemártva a vödör vízbe eltolta lánya ágyát, és nekiállt törölni.
– Apa, ne tedd! Nem úgy értettem!
– Apa, ne csináld!
– Mindenkinek annyi! – mondta gúnyolódva az apjuk. – Drágám, nem tudom miért dőltél be ennek az ostobaságnak. Meglátod, hogy semmi nem történik. – Erősen nekinyomta a rongyot a festménynek és mosta le a kerteket, házakat…

Egy szép napon egy kis ürge bújt elő föld alatti rejtekhelyéről. Az erdő végétől kezdődő mezőn futkározott testvéreivel, el-elbújtak üregeikben. Egyikük a messzeségbe nézett, mintha látni akarna valamit, valamit, ami egyszer ott volt, de már nincs. Valamit, amit hiányolt a tájból. Talán a régi hangokat, illatokat és… embereket. De a kis ürge végül nem jött rá, mit is hiányol.

2011. április

Bűntudat

2011-04-02T17:26:00.004+02:00

El fogok késni! Nem igaz, miért kellett végignéznem azt a műsort!? Gyorsan, hol a kocsikulcs? Megvan! Most meg hol van a gázpedál? Rendben, húzzunk bele! Muszáj ilyenkor mindenkinek itt lófrálni? Újabb dugó... Végre, szabadon! Gyorsan, különben engem kirúgnak! Mi? Ezek meg miért mennek át? Egy anya két kisgyerekkel. Normális? Nem látja, hogy jövök? Mi van ezzel a fékkel? Hiszen ez a gázpedál!
Jézusom! Most akkor... elütöttem őket? Nem is merek kinézni az ablakon! Ugye túlélték? Talán meg kéne állnom és megnézni, mi történt. Remélem túlélték. A visszapillantóból nézve csak fekszenek. Csak nem... megöltem őket? Már ennyi az idő? Nincs idő ezen gondolkodni, remélem senki nem látta és nem kapnak el. Jobb lesz, ha gyorsan elmegyek innen.

Este kivettem egy üveg sört a hűtőből és leültem a fotelbe. Vajon benne lesz a híradóban? Hiszen ez a város olyan kicsi, sokan el sem hinnék, hogy létezik. Egyébként is, gyakran ütnek el embereket.
„A mai híreink: ma Mórahalmon kegyetlenül elgázoltak egy családot. Egy szemtanú szerint egy fiatal anyuka két kisgyerekével ment át az úton, amikor a semmiből előtűnt egy autó és elütötte őket. A gyilkos nem állt meg, továbbhajtott. A huszonnyolc éves hölgy, az ötéves kisfiú és a három hónapos kislány nem élte túl. A családot sokan ismerték, sírva emlékeztek vissza az eseményre. Megkérdeztük az ott lakókat: - Ismertem Juditot, drága lányka. Elvált a férjétől, aki egy alkoholista volt és verte a családot. Szegény, kiderült, hogy terhes, és még egy gyerek a nyakán maradt. Sokan szerették és segítették, szerencsétlen lány... és most már sosem mosolyoghat! Látták a holttestét? Én láttam. Egy hét múlva temetés. Nem is mertem már a két csemetére nézni…-”
Ez meg mit rinyál? Még hogy én gyilkos? Az a nő ment elém…
Ekkor megmutatták a fényképét. Ránéztem a sörös üvegre és kidobtam a kukába. Miért kellett megmutatniuk a fényképet? Miért?
Ó, Judit, sajnálom... drágám. A tenyerembe fektettem az arcomat és sírni kezdtem. Ezek a kezek fogtál a sörös üvegeket. Ezek a kezek vertek téged és Pistit. Ezek a kezek vetettek véget az életednek... emlékszem az arcodra, amikor részegen hazamentem és rémülten néztél rám. Amikor rád támadtam, te pedig ijedt arccal megölelted a fiunkat, hogy őt legalább ne bántsam. Ilyen arcod volt ma is. Amikor láttad, hogy nincs esély menekülni. Amikor kikaptad a gyereket a babakocsiból és megszorítottad Pisti kezét, reménykedve abban, hogy időben elfuttok. Amikor a visszapillantóban láttam sápadt, élettelen arcod, amint úgy nézel rám, mintha azt mondanád: „Miért, Dávid, miért?”
Miért kínzol, mondd, miért? Az egész egy pillanat műve volt, nem tudtam, mit csinálok. Fékezni akartam, de nem tudtam. Legalább ne hibáztatnál... Judit, kérlek, ne csináld ezt velem!
„A rendőrség gyanúsítottai között szerepel Czakó Dávid, Telepesi Judit volt férje.”
Hogy képzelitek? Én sosem bántanám a drága Juditot! Akárki mást, csak őt nem! Pistát is feláldoznám érte, hiszen még kicsi gyerek, nem érti még a világot. Azt a kis három hónapost pedig sosem láttam, máig nem tudtam róla! Judit, téged soha. Soha...

Az éjszakám álmatlanul telt. Amint kimentem a házból, ránéztem a kocsimra. Te gyilkos... holnap elvitetem a roncstelepre. Többet nem ülők belé, többet nem vezetem. Megbízhatatlan. Inkább gyalog mentem. Igen, ez az a hely. A rendőrség. Amint belépek, felismernek és letartóztatnak. Sebaj, legalább kevesebbet kell tennem. Ők nem tudnak bántani.
Csak a bűntudat.

A csillagokat is lehazudná az égről

2011-01-19T19:26:00.002+01:00

Szép idő volt. A szél már nem fújt annyira, a Nap is végre elkezdett sütni és a hó is többnyire már elolvadt. Remek alkalom kicsit kimozdulni.
A játszótéren kisgyerekek szaladgáltak fel-alá, a szüleik izzadtan utánuk, és csak egy velem egykorú lány ült a hintában; lelógatott fejjel lóbálta a lábait. Odamentem hozzá, és leültem a másik hintába. Próbáltam az arcára nézni, hátha felismerem, de ahogyan a földet bámulta, a haja eltakarta az arcát.
- Szia! - mondtam zavartan. A lány felnézett, és visszaköszönt. - Vera! Hát te vagy az?
- Ühüm...
- Mi a baj?
- Áá, semmi...
Mindig ezt mondja nekem, pedig most kifejezetten látszott, hogy valami baja van. Rá akartam venni, hogy mesélje el, de meggondoltam magam; nem erőltetem, ha akarja elárulja, ha nem, nem. Magától is belekezdett:
- Na jó, elmondom mi az, ne erőltesd ennyire... tudod, errefelé tartottam, amikor megláttam valakit. Egy régi barátot.
- Kit?
- Juditot. Ne nézz így, nem ismered... érdekel miért rossz, hogy megláttam?
Bólintottam. Elkezdett magasra hintázni, a szavak meg csak úgy ömlöttek belőle:
- Eszembe jutott róla egy régi történet. Még harmadik osztályban történt. Néhány új osztálytársunk érkezett. Két fiú, és három lány. Nagyon megörültem, gondoltam ez egy esély, hogy legyenek barátaim. Épphogy csak bemutatkoztak, amint a szünet elkezdődött, Panni magához hívta őket, és sugdolózott. Az egyik lányt megkérdeztem, mi az a nagy titkolózás? Mint kiderült, azt terjeszti, hogy velem ne barátkozzanak, mert veszélyes vagyok, már sokakat meg is vertem.
- Mi? Most poénkodsz, ugye? - elképedtem. Még hogy Veronika verekedős! Ennek a Panninak nagy lehet a fantáziája!
- Nem, nem viccelek. Én is azt hittem, menten elájulok. A barátkozásról le is mondhattam. Persze Panni terve nem teljesen vált be, ugyanis Judittal, az újak közül a legkisebbel összebarátkoztam. Sokat játszottunk, átmentünk egymáshoz, az iskolában is mindig együtt voltunk. Hát tudod, ő lett az én legjobb barátom!
- Akkor miért lettél szomorú, amikor megláttad?
- ha hagynád, hogy folytassam, megtudod. - Nos, ez a barátság sem tartott sokáig. Egyik szünetben elkezdte kergetni Felíciát. Fel-alá szaladgáltak a teremben. Hogy egy kis előnyt adjak Felíciának, Judit elé álltam széttárt karokkal, széles vigyorral az arcomon, hiszen csak vicceltem, és megkérdeztem, miért kergeti? A válasz... mindennél rosszabb volt. Azt hittem ellök, vagy nevetni fog. Nem. Csak azt láttam, ahogyan a keze emelkedik. Közeledett, az arcomon egy pofon csattant. Leblokkoltam. Megfogtam az arcomat, az ütés helyét, és magam elé bámultam. Nem tudtam vagy inkább nem akartam felfogni, hogy ez történt. A tanítónőnk, Ida néni éppen akkor jött be a terembe. Persze egyből kihívta Juditot beszélgetni, majd mint kiderült, beírást is kapott. Aznap már nem álltunk szóba egymással.
- Nem is kért bocsánatot? - kérdeztem. Nem akartam elhinni Vera szavait. Hogy mik nem vannak!
- Ó, a helyzet csak rosszabbodott... este csörgött a telefon. Judit anyukája volt az, és a szüleimmel beszélgetett. Engem hibáztatott, azt mondta, miattam kapott a lánya beírást.
- Akkor biztos otthon másképp mesélte el a történteket – mondtam.
- Ó, naná! Igazi kis mesét alakíthatott ki belőle... másnap persze nem mertem iskolába menni. Aztán belegondoltam: hiszen a fél osztály és Ida néni szeme láttára ütött meg! Akkor a többiek biztosan mellettem állnak. Amint beléptem a terembe, zsivaj vett körül. Mindenki fel volt háborodva. Odajöttek néhányan hozzám, és...
- Kibeszélték Juditot, ugye? Legalább ők megvédtek téged.
- Na, ne kapkodd el! Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert engem hibáztattak. Kiabáltak velem, hogy hogy mertem megütni szegény Juditot! Szünetben a teremben járkáltam, várva, hogy becsöngessenek. Szemben velem Judit Felíciával és Danával. A tanári asztalnál megálltunk és egymás szemébe néztünk. Tudod, mit mondott? Várj, erre szó szerint emlékszem: „Miattad kaptam beírást, miattad vert meg az anyám!” Még be sem fejezte a mondatot, emelte a kis vézna, fehér kezét, hogy még egyszer megalázzon. Ó, azt már nem! Gyorsan, reflexből megszorítottam a csuklóját. Jajongva kikapta a kezét, mire én mentem megkeresni Ida nénit. Közöltem vele, hogy Judit megint meg akart ütni. De mivel nem volt a szemtanúja, nem hitte el. - sóhajtott Vera.
- Mi? De miért nem? Hiszen az elsőt látta is! - löktem magam magasabbra a hintában.
- Talán elfelejtettem említeni, hogy Judit volt a kiskedvenc? Kitűnő tanuló, aki balettozik, zongorázik, szolfézsre jár, meg még valamilyen táncra... és még ki tudja mire. Mindenesetre ő volt a szent, a sérthetetlen.
- A többiek hogyhogy nem utálták? Hiszen amolyan stréber-fajta nem? Hiszen mindenkinél jobb akart lenni... - kérdeztem döbbenten.
- Dehogy, mindenki őt szerette! Mindegy, folytatom, ha érdekel.
Már nem is tűnt szomorúnak, inkább dühösnek és izgatottnak egyben.
- Este újabb telefon. Ki más, mint Judit anyja. Mérges, felháborodott hanggal közölte, hogy hogy mertem ok nélkül megszorítani a lány kezét! - Ezek után el tudtam képzelni, miket és hogyan hazudozik a volt legjobb barátom. Az iskolában is hazugság terjedt, szerintük már nem csak verekedős vagyok, de ráadásul még szegény, soványka Juditka kezét is szorítgatom ok nélkül.
- Ezt nem értem. Látták, ahogyan elsőre megüt, és azt is, hogy másodszorra is próbálja.
Vera csak megvonta a vállát.
- Álltam, és néztem, ahogyan Judit panaszkodik és csúfolódik, ahogyan mások rám néznek nagy utálattal, és csak az járt a fejemben:...
- Mi az? Mire gondoltál? - egyre kíváncsibb és kíváncsibb lettem. Vera ismét lelógatta a fejét, és azt dünnyögte:
- Ez a lány még a csillagokat is lehazudná az égről...

2011

Európa, Magyarország, OLNI - Europa, Węgry, Szkoła Polska

2011-01-09T09:37:00.012+01:00

(A cikk pályázatra készült, ahol a lengyel nyelvről, más országban élő lengyeleket, országot, helyet kellett bemutatni. Sajnos a pályázati feltételekhez szükséges nyomtatványokat nem kaptam meg - így a pályamunka a fiókban maradt.)

1 - Európa, Magyarország, OLNI

Európa. Magyarország. Népek, nemzetiségek. Köztük lengyelek. Én magam is félig lengyel vagyok, félig magyar, és itt élek Magyarországon, ahol rajtunk kívül még sok lengyel él, dolgozik, családot alapított. Sajnos vannak, akik elfelejtik származásukat, vagy nem foglalkoznak lengyelségükkel, és a gyerekeiknek sem tanítják meg a nyelvet.

Én a családommal magyarul is, lengyelül is beszélek. Anyukámmal főleg lengyelül, így jól beszélem az anya-nyelvet. De hogy még jobban tudjak beszélni, írni, olvasni, és sok mindent tudjak Lengyelországról és történelméről, lengyel iskolába járok Budapesten. Ott találkozom más lengyel gyerekkel, tanárokkal, felnőttekkel...

Minden lengyel ismeri - jobban, vagy kevésbé - Magyarországot, sőt, Budapestet is, hiszen ez a két nép évezredek óta figyel egymásra. De kevesen ismeritek ezt az iskolát. Fontos hely, mindjárt megtudjátok, miért.

2004-ben alakult meg az Országos Lengyel Nyelvoktatási Iskola, röviden OLNI. Ez az iskola az egész országban tanítja a gyerekeket lengyel nyelvre lengyel tanárokkal, ott, ahol laknak, más városokban is, így nem kell felutazniuk Budapestre a messze lakó fiataloknak, hogy ebbe az iskolába járhassanak. Budapesten Kőbányán új épületet építettek nekünk, itt tanulunk nyelvtant, irodalmat és történelmet minden szombaton délelőttől délutánig. Ez az iskola az én kis Lengyelországom, az én kis hazám. Ha megengeditek, bemutatom Nektek - hadd irigykedjetek.

2 - Képzeletbeli riport az iskola igazgatójával

Az iskola alapító-igazgatójával beszélgettem, dr. Rónayné Słaba Ewával, aki a lengyel nyelvet tanítja nekem és az osztályomnak.

Járnak az iskolába olyan gyerekek, fiatalok, akik szeretnék elsajátítani ezt a nyelvet, még ha esetleg semmilyen rokonsággal sem kötődnek hozzá. Itt persze nem úgy kell tanulni, hogy reggeltől délutánig a padokban kell ülni és dolgozatokat írni, meg felelni, hanem a tanárok tényleg tanítanak, mesélnek, magyaráznak - kedvesen, ha kell szigorúan, de mindenképp azt szeretjük, ha a gyerekek vidáman és élvezettel tanulnak. Az iskolán kívül találkozunk ünnepségeken is, és együtt táborozunk. Voltunk már a Balti-tengernél, Krakkóban, Varsóban, Rymanów Zdrójban, és egyéb érdekes és szép helyen Lengyelországban.

Miért alapította meg ezt a lengyel iskolát? Mi célja és oka volt?

Szerettem volna, hogyha minél több lengyel származású fiatal és akár felnőtt is fejlesztené, tanulná a lengyel nyelvet, foglalkozna ezzel, és büszke lenne rá. Most, hogy már megnyitottuk az új épületet Kőbányán, könnyebb dolgunk lesz a szervezéssel, mert az egész ország területén oktatnak a tanáraink.

Milyen érzés, hogy láthatja ezt a sok fiatalt, akik szeretnének lengyelül tanulni, még akkor is, ha egy csepp lengyel vér sem folyik az ereikben.

Ilyenkor kavarognak bennem az érzések: csodálom őket és büszke vagyok rájuk meg az iskolámra is. Nagyon kellemes érzés, ha ilyet látok, és őket tanítom a kollégáimmal, hogy érdeklődést keltett bennük a nyelv megtanulása.

Elégedett a tanulók teljesítményével?

Igen. Az nagyon jó benyomást kelt, hogyha valakin látszik, hogy tényleg érdekli a nyelv, a tanulása, foglalkozik ezzel. Főleg, ha a tanuló aktívan részt vesz a programokon.

Mit gondol akkor, amikor azt látja, hogy egy gyerek azért nem tud lengyelül - pedig "félig" az – mert a szülei nem tanították meg neki, nem foglalkoztak vele, nem beszéltek hozzá ezen a szép nyelven?

Elszomorító. Sajnálom azt a gyereket. És nem értem a szülőket, hiszen - ahogy mondják - egy másik nyelv tudása kincs. És ismerek olyan gyereket, aki úgy jön tanulni, hogy alig beszéli a nyelvet, pedig az anyja vagy az apja lengyel, és bizony az a gyerek eleinte rosszkedvűen jön az iskolába. De olyan is akadt, hogy a gyerek döntött úgy, hogy az iskolánkba fog járni, mert igenis ismerni, beszélni szeretné a nyelvet!

Mint említettem, az iskola sok programot szervez, hogy a közösségbe járni még kellemesebb legyen, élményt nyújtson, és bárhol tudjuk gyakorolni, tanulni, használni a nyelvet. Utazások, előadások, versmondó versenyek, koszorúzások, megemlékezések, ünnepek. Én, ahol csak tudok részt veszek, így sok külföldi lengyel tanulóval ismerkedtem már meg, akikkel máig tartom a kapcsolatot. Külföldön meglátogattuk a helyi lengyel iskolákat és tanulóikat, megnéztem lengyel színdarabokat, sokszor magam is felléptem már, és minden évben képviselem az osztálytársaimmal az iskolát koszorúzáskor a Bem szobornál és Piłsudski emlékműnél. Karácsonykor, húsvétkor, szilveszterkor összejövünk a lengyel iskola kőbányai épületében, vagy a lengyel templomban és ünnepelünk... És - jól érezzük magunkat a mi országunkban, a lengyel iskolánkban.

1 - EUROPA, WĘGRY, SZKOŁA POLSKA (OKSP)

Europa, Węgry, narody i narodowości. Między innymi i Polacy. Ja sama też jestem w połowie Polką, a w połowie Węgierką. Mieszkam na Węgrzech, gdzie żyje jeszcze wielu Polaków, pracuje, zakłada rodziny. Niestety są wśród nich i tacy, którzy zapomnieli o swoim pochodzeniu, lub nie zajmują się w ogóle polskością, na dodatek nie uczą swoich dzieci tego języka.

Ja ze swoją rodziną rozmawiam i po polsku i po węgiersku. Z mamą przeważnie po polsku i dzięki temu dobrze znam mój ojczysty język. Abym jeszcze lepiej go znała i w piśmie i czytaniu oraz żebym dobrze poznała Polskę, jej historię, kulturę chodzę do Ogólnokrajowej Szkoły Polskiej na Węgrzech, w miejscu mojego zamieszkania - w Budapeszcie. Tam spotykam się z dziećmi, nauczycielami.

Każdy Polak zna lepiej, lub gorzej Węgry, a szczególnie Budapeszt. Te dwa narody od tysiąclecia się przyjaźnią, współpracują. Niewielu jednak zna tę szkołę. Jest to bardzo ważne miejsce, szczególnie dla mnie. Zaraz się dowiecie dlaczego.

Powstała ona w 2004 roku dzięki węgierskiemu Ministerstwu Oświaty. Szkoła ta ma swoje oddziały w całym kraju, w wielu miejscowościach, gdzie mieszkają Polacy. Dzieci nie muszą więc dojeżdżać do Budapesztu, aby chodzić do szkoły. Główna siedziba jest w Budapeszcie w dzielnicy Kőbánya. W 2009 roku został oddany do użytku nowy budynek szkoły przy pomocy węgierskiego i polskiego Państwa. Tu uczymy się polskiej literatury, gramatyki oraz historii. Ja mam zajęcia zawsze w soboty od rana do popołudnia. Ta szkoła to moja mała Polska na Węgrzech. Jeśli pozwolicie przedstawię Wam, możecie pozazdrościć.

2 – WYWIAD IMITOWANY Z DYREKTOREM SZKOŁY

Rozmawiam z założycielką-dyrektorką szkoły, panią Ewą Słabą-Rónayné, która również uczy mnie i moją klasę języka polskiego.

Do tej szkoły uczęszczają również takie dzieci, młodzież, którzy chcieliby poznać język polski pomimo, ze niewiele mają wspólnego z Polską, chociażby nie mają nawet więzów rodzinnych. U nas nauka nie wygląda tak, jak w normalnej codziennej szkole, gdzie od rana do popołudnia siedzimy w ławkach i piszemy ciągle klasówki, odpowiadamy. Tu nauczyciele naprawde uczą, opowiadają, tłumaczą i na dodatek zawsze przyjaźnie się odnoszą. Jeśli trzeba to oczywiście są srodzy, ale przede wszystkim zależy nam na tym, aby chętnie uczęszczały na lekcje. Dostają również oceny, które mogą być wpisywane do świadectwa węgierskiego na każde półrocze. Poza szkołą spotykamy się na różnych imprezach kulturalnych, jeździmy na kolonie. Byliśmy już razem nad Bałtykiem, w Krakowie, w Warszawie oraz w jeszcze w wielu innych pięknych miejscach w Polsce.

Jaki miała pani powód i cel zakładając tę szkołę?

Chciałam, aby jak najwięcej dzieci polskiego pochodzenia miało dostęp do nauki tego języka, aby mieli zadowolenie i byli z siebie dumni poznając język rodziców, dziadków. Od kiedy mamy nową siedzibę w Budapeszcie, łatwiej jest organizować lekcje, ponieważ w tym jednym miejscu mogą się uczyć dzieci z różnych dzielnic Budapesztu i nie musimy wynajmować sal do nauki. Poza tym mamy swoich nauczycieli, którzy uczą w miastach i miejscowościach nawet bardzo oddalonych od stolicy.

Co Pani czuje widząc tylu młodych, którzy chcą poznać język polski, nawet tacy, u których w żyłach nie ma nawet jednej kropli polskiej krwi?

Mam oczywiście satysfakcję i jestem dumna. Ja, i nauczycielki chcemy w nich powiększać to zaciekawienie do języka polskiego, kultury i historii polskiej.

Czy zadowolona jest Pani z wyników nauki?

Tak, oczywiście szczególnie wtedy, gdy widzę, że chętnie się uczą i biorą aktywny udział w różnych programach w ramach nauki.

Co Pani myśli, kiedy widzi Pani dziecko, które wcale nie mówi po polsku pomimo, że w połowie jest Polakiem, a rodzic nie nauczył go polskiego, nie zajmował się tym, aby poznał ten język?

Jest to smutne. Żal mi takiego dziecka. Nie rozumiem takich rodziców. Przecież znajomość każdego języka to skarb. Znam i uczę takie dzieci, które ledwo, albo wcale nie mówią po polsku, a przecież mają mamę lub tatę Polaka. Oczywiście takie dzieci z początku niechętnie przychodzą na lekcje. Są również tacy, którzy sami zdecydowali, że nauczą się polskiego, bo po prostu tego chcą.

Jak już wspomniałam szkoła nasza organizuje wiele programów, aby zachęcić dzieci i młodzież do nauki polskiego i używania go w praktyce. Wyjazdy, wykłady, konkursy recytatorskie, koncerty polskich artystów, teatr, podtrzymywanie polskich tradycji. Ja, jeśli tylko mogę, biorę udział w takich imprezach. Podczas wymiany ze szkołą polską za granicą spotykamy się z tamtejszymi polskimi uczniami, zawieramy nowe znajomości i dzięki temu, że znamy polski możemy utrzymywać ze sobą kontakt, chociażby pisząc do siebie. Byłam już na wielu przedstawieniach polskich czasem i ja również występowałam. Każdego roku wraz z kolegami reprezentujemy szkołę podczas uroczystości składania wieńców przy pomniku J. Bema w dniu 16 marca oraz 18 listopada przy tablicy pamiątkowej J. Piłsudskiego. Z okazji świąt spotykamy się w siedzibie szkoły lub w polskim kościele i razem świętujemy... Po prostu dobrze się czujemy w naszym kraju, w naszej polskiej szkole. Jeśli będziecie kiedyś w Budapeszcie serdecznie zapraszamy Was i porozmawiamy sobie – oczywiście po polsku.

2010.december

(23) Patrícia

2010-11-25T14:40:00.006+01:00

Hétfő. Garfield ezt a napot utálja. Mint én. Amint hazaértem, gyorsan végeztem a házikkal – szerencsére most kevés volt, máskor órákig kell csinálni a házikat. Elpakoltam, megebédeltem, és Dumagépen chateltem Lőrinccel.

16:30 Laura: Szia!
16:35 Lőrinc: Szia! Bocs, hogy nem írtam, csak éppen egy közösségi oldalon dumálok az egyik osztálytársammal. Neked van Chancelookod?
16:36 Laura: Nem, nincs. Kivel beszélsz? Azzal a lánnyal?
16:37 Lőrinc: Igen, vele. Szeretném lerázni. Igazad volt, tudtam, hogy ez lesz. Pedig úgy tűnt, megértette. Olyanokat írogat, hogy szerelmes belém és szeretné, ha járnánk. Meg ha összeházasodnánk. Nem bírom a nyomulósakat. Szerinted mit írjak neki, hogy békén hagyjon?
16:38 Laura: na ugye! Sejtettem! Eddig mit írt?
16:39 Lőrinc: Nem tudnál átjönni?
16:42 Laura: Mama éppen hazaért, megkérdezem. … Igen. De nem sokáig. Maximum fél óra. Hogy miért ennyi, ne kérdezd, mama mondta. Amúgy is, bőven lesz időnk, mert egy percre laksz. Szemben velem ;). Akkor megyek. Szia!

Lőrincéknél megkerestem a kaputelefon-számokat. Megnyomtam, és vártam. Ő vette fel. Siettetett, ezért gyorsan kaptam a lábaim a lépcsőkön, sokszor hármat is átléptem. Már az ajtóban állt, és azt sem hagyta hogy kilihegjem magam, vagy hogy köszönjek, és levegyem a mellényt és a sáros cipőt, hanem a szobájába húzott, a gép elé. A sáros foltokat néztem a padlón... ha az anyja hazaér, szívrohamot fog kapni, hacsak Lőrinc fel nem takarítja. Remélem engem nem rángat bele. Ott volt a lány fotója, és az üzenetei. A lánynak rövid fekete haja volt, kicsit husis, de szimpatikus lánynak tűnt. Innen is meglátszik, hogy a látszat csal. Lőrinc nagyon gyorsan tekerte az egeret, így a szemem is csalt, de azért egy-két mondatot sikerült elolvasnom és megjegyeznem:
„Lőrinc édes... mikor kezdünk el járni?”; „Lőrinckém, csókolj meg!”; „Lőrinc, ott vagy? Szeretlek!”; „Nagyon szeretlek.”
Ezek után a többire nem is vagyok kíváncsi... Az interneten keresztül fogom megfojtani ezt a lányt!
- Mi a neve?
- Patrícia.
Jó ideig csak a monitort kutattam. Lőrinc meg mélyeket sóhajtozott, és a fejét lefelé tartva a kezeire támasztotta. Szóval a fiúk tényleg nem szeretik a nyomulósakat! Vagyis már amelyik. Örülök, hogy ő nem. Kattogtam, kutatgattam – nem vagyok egy szakértő, de próbálkoztam kideríteni dolgokat. Ekkor észrevettem egy apróságot. A lány – vagyis Patrícia – IP címe (mégis megérte egy kicsit az a számtech óra?) nem egyezett meg azzal, ami most volt kiírva. Megböktem Lőrinc vállát, aki a gondolataiban kutatott.
- Nem vagyok kocka mint néhányan, de ezt figyeld... a lány – mint mások – a saját gépén Chancelookozik, nem? Ha tud, akkor persze mobilról is, vagy internetcafe-ből, de az most más.
Lőrinc értetlenül bólintott.
- Nézd, most más az IP cím. Ő meg gondolom nem az a fajta, aki minden egyes gépnél leáll Chancelookozni?
Lőrinc megint bólintott. Kezdte megérteni.
- Akkor mi folyik itt?
- Biztos az osztálytársaitok. Megtudták, hogy szerelmes beléd, és feltörték a jelszavát. Most az egyikük gépéről írogatnak neked hamis üzeneteket!
- Te jó ég! - kapott a szájához. - Miért tettek ilyet? És most akkor Pati nem is tud erről?
- Szerintem nem. Talán nincs is gépnél vagy otthon. Ők meg szórakoznak.
- És most hogyan adjam a tudtukra? Írjam vissza, hogy rájöttem a csalásra? - már gépelni kezdett, de lefogtam a kezét.
- Várj! Inkább írd azt, hogy... - elgurult a székével, én meg térdelve bepötyögtem egy jó beszólást. Nem vagyok jó a beszólásokban, de ezt a mondatot már vagy tizenöt perce tervezem, habár eredetileg a lánynak akartam írni.

Egy idő után megcsörrent Lőrinc mobilja. Patrícia volt az. Lőrinc elvonult a nappaliba, és ott hallgatta a kimagyarázkodást. Nem követtem, ez a magánügye, hogy kivel és mit beszél a mobilján. Hagyta, hogy gépezzek addig. Játék helyett visszanéztem a régebbi üzeneteket. Semmi különös nem volt. Mármint ahhoz képest, amit eddig megtudtam. Unalmamban rákerestem képeket állatokról. Róka,medve, macska, kutya, hal... elbod? Mi? Hiszen még az internetre fel sem tettem a történetet, hát még képet...! Az volt a legfurcsább, hogy a kép alatt teljesen más szó volt írva, valami híres rajzfilmsorozat címe. Amikor meg rákerestem, a weboldal abszolút más témáról szólt. A képet meg másodszorra nem is találtam. Azt hittem, részeg vagyok, vagy képzelődöm, vagy nem tudom mi, mert az elbod kinyúlt a monitorból! A teste most sokkal nagyobb volt, mint a történeteimben, majdnem akkora mint egy óvodásé, és megborzolta a hajamat. Már visszafolyt a monitorba, amikor sikerült elkapnom a kezét. Nem éreztem semmit. Bőrt, pikkelyt, szőrt... semmi. Mintha csak virtuálisan lenne ott. Végül is, ha a számítógépből jött ki! Az volt a legfurcsább, hogy fogni tudtam, simogatni, tapintgatni, de nem éreztem azt, hogy fogom. Mintha csak a levegőben legyezgetnék. Az elbod elmosolyodott, majd bólintott elköszönésnek, és visszahúzta a kezét. Eltűnt. Lőrinc visszaért, kinyomva a telefont, amit az ágyára dobott. Gyorsan felálltam a székből és még visszapillantottam a gépre, ott van-e még a lény.
- Bocs, Patrícia volt az. Éppen gépnél ült, bejelentkezett Chancelookra, és látta azokat az üzeneteket. Magyarázkodott levegővétel nélkül, hogy nem ő írta. Mondtam neki, mi folyik itt. Azt mondta, most megváltoztatja gyorsan a jelszavát nagyon nehézre, hogy a többiek ne tudják kitalálni és ne tegyenek ilyet.
- De vannak feltörő programok, máskor is megtehetik.
- Nem hiszem, hogy fogják. Egyszer elég volt nekik baromkodni. Ismerem őket.
- Biztos, hogy az osztályodból?
- Tuti. Amúgy bocs, ha sokáig dumáltam vele, de hát szegény... nem unatkoztál? Mert legalább tíz perc volt ez a beszélgetés! Bocs, hogy ment az idő... - kapcsolta ki a gépét.
- Nem, semmi baj! Nem unatkoztam, hidd el... - mondtam elgondolkodva az elbodos történteken. - Képzelődtem. A mesém az agyamra ment. - hogy ne legyen ideje rákérdezni, rákukkantottam az órámra. Ha még maradt idő, akkor szusszantok, hogy maradhatok még egy kicsit, ha meg lejárt, akkor... - Ó, már otthon kéne lennem! Sokat még nem késtem, mama úgyis tudja, hogy nem szöktem el máshova. Holnap ráérsz?
- Hm... talán. Kiderül, mennyi házim lesz.
- Igen, nekem is. - már pakoltam. Az ajtóban állva rákérdeztem egy dologra, aztán rájöttem, hogy hülyeség. Vagy mégsem?
- Tudom, hogy furán hangzik, és nem is jön ide a téma, most biztos idiótának nézel...
Rázta a fejét. Kíváncsian várta a kérdést. Biztos azt hitte, nagyon komoly kérdés lesz, vagy irtóra fontos.
- Te szeretnél varázsolni? - majd gyorsan befogtam a számat. Jaj, nem kellett volna! Most biztos dilisnek néz! Miért nem tudom csukva tartani a beszélőkémet?
Először csodálkozva nézett. És csalódottan. Aztán gondolkodott. Még ráhunyorítottam a faliórára. Ekkor jutott eszembe az, hogy még meg kell tanulni két verset. Én meg még bele sem kezdtem. Igaz, tegnapelőtt adták csak fel, azóta meg sok dolgom volt, főleg a felvételik miatt, tehát még emiatt is idegeskedhettem.
- Na jó, mennem kell! Szia!

Ahogyan a játszótéren keresztül bandukoltam, elképzeltem, milyen lenne varázsolni. Ha már szóba jött... milyen lenne, ha mondjuk most a semmiből... szárnyam nőne! Sok ember szeretne repülni. Hiszen állatokból alakultunk ki. Nincs farkunk, visszanőtt, szárnyunk sincs, csak egy nyoma maradt, a szárnycsont, szóval szerintem az ember teste gyenge és unalmas. Különleges persze, hiszen okos és buta egyben, és végül is elégedettek kéne lenni, hogy ilyenek vagyunk amilyenek. Az ember mégis mohó, én is, és olyan jó lenne, ha szárnyam nőne! De nem olyan toll, vagy bőrszárny, hanem fényszárny! Fénycsíkok kerülnének elő, és elég lenne kicsit elrugaszkodnom, majd szelhetném az eget... megálltam. Becsukott szemmel az égre meredtem. Repülni... a házak fölött, a madarak fölött... és mindenki ámulna és csodálkozna, hogy ki ez a kislány, aki itt repdes? Hogyan csinálja? Milyen szép fényszárnyai vannak... aztán eszembe jut, hogyha minden álmunk valóra válna, a végén nem is lenne már érdekes. Mert mi lenne, ha most rengeteg, ezernyi, milliónyi, milliárdnyi ember repdesne! El sem férnénk, és megszokott lenne. És felborulna a természet rendje. Az éhezők a gazdag országokba repülnének élni, különböző származású emberek csak úgy betoppannának a városokba, és akár bűnözők is lehetnek! Kinyitottam a szemem. Ez csak képzelgés. Egyelőre. Az ember és az idő, technika gyorsan fejlődik. Nemsokára tényleg fogunk tudni repülni. Talán. A jövő fura. Talán nem is leszünk már. Vagy teljesen tönkretesszük a Földet. Aztán mehetünk az űrbe, tönkretenni más bolygókat és csillagokat. Talán miattunk minden tönkremegy? Az egész univerzum? Vagy csak túlzok... Hahh.
Azért képzelődni és álmodozni jó. Nemde?

2010.október

(22) Névrokonok

2010-10-30T11:26:00.009+02:00

Hétvégén otthon ültem, mivel esett, nem is, zuhogott az eső. Amint készen lettem a házikkal, bekapcsoltam a Dumagépet. Lőrinc épp fenn volt.

13:22 Laura: Szia! Mizujs?
13:22 Lőrinc: Szia! Semmi. Unatkozok. Házit nem kaptunk, tanulni nincs kedvem, olvasni és tévézni sem. Valójában számítógépezni sem, de megláttalak a Dumagépen. Nem lenne kedved átjönni? Vagy átmehetek?
13:25 Laura: pill.
13:30 Lőrinc: Na?
13:31 Laura: Igen. De inkább te gyere át. Társasjátékozhatnánk, meg minden. Mit szól ehhez az anyukád?
13:32 Lőrinc: Megyek is. Mit vigyek?
13:24 Laura: Semmit. Ha meg később telefonálni szeretnél haza, használhatod az otthoninkat. Várlak!
13:24 Lőrinc: Ok, szia!

Nagyon örültem. Ő is unatkozott, én is, hát találkozzunk! Gyorsan előkészítettem minden társasjátékomat. Sok van. Régieket és nem túl régieket. Majd ő választ. Mindegyikben van kék bábu? Az a kedvenc színe. Végül is, ez nem is fontos. Úristen, csengettek! Mi tarthatott eddig? Biztos ő az!
Mama nyitott ajtót. Én a szobámban rakosgattam a játékokat.
- Érdekes, unalmas... jó, rossz... kék-bábus, nem kék-bábus... - rendezgettem a dobozokat. Nyitva volt a szobám ajtaja, de bekopogott rajta.
- És én érdekes vagyok? - mosolygott. A nyakába ugrottam.
- Naná! Gyere, előkészítettem mindent!
- Mosdót is? - viccelődött. Amíg ő el volt, folytattam a besorolást. Mama felkínált egy kis sütit, meg kakaót. Mondtam neki, hogy nem kell, menjen, ne zavarjon. Mármint nem bunkóságból, hanem mosolyogva. Biztosított, hogy még kérni fogom a sütit, mert friss és finom. Gyorsan befújtam magam a parfümömmel, amikor Lőrinc kijött a mosdóból és kezet mosott, aztán leült az ágy szélére.
- Melyikkel kezdjük? - kérdeztem széles mosollyal.
- Inkább csak beszélgessünk.
Kicsit megsértődtem, mivel előre elterveztem mindent. Flegmán elpakoltam a dobozokat, amiket az előbb alaposan szétválogattam.
- A beszélgetés nem is játék - morogtam.
- De nekem most ez kell a leginkább – válaszolta kedvesen. A hangja is igazán kedves volt ,meg aranyos, arckifejezése is azt sugallta, hogy neki most ez nagyon fontos. Nem értettem. Ez most kívánságműsor? Mellé kuporogtam, megigazítva a farmeromat, és megnyomogattam a vállát.
- Mi a gond?
- Nincs gond. Sőt, csak jó van. Vagyis nem tudom, hogy teljesen jó-e. Inkább közepes?
- Bökd már ki! - pöcköltem meg a vállát. Hm, edzeni jár? Barna haja a szemébe lógott. Odébb söpörte, majd belekezdett. A hangjában feszültséget és izgalmat vettem észre.
- Tudod... az osztályomban van egy lány...
Lefagytam. Már előre tudtam miről van szó: a csaj szép, nem is, gyönyörű, szerelmes Lőrincbe, Lőrinc is bele. Járnak, és össze fognak házasodni. Hurrá... és én legyek a tanú az esküvőn? Fantasztikus... Lebiggyedt a szám.
- És tetszem neki.
Sóhajtottam. Na ugye, hogy nekem volt igazam? Mint mindig. Vagyis majdnem mindig, de mindegy.
- Két napja odajött hozzám, és kihívott a folyosóra. Azt mondta, fontos. Sejtettem miről van szó, de hagytam, hadd mondja, hátha tévedek. És ráhibáztam. Először dadogott, aztán kibökte... szó szerint nem emlékszem, de...: „Lőrinc... te nagyon jófej srác vagy. Mond csak, mit gondolsz rólam?” Erre én: „Hát... te is jófej vagy...”. Rá akartam kérdezni, miért kérdezi, de nem mertem, kinevethet, vagy megsértődhet. Aztán elpirult és közel hajolt azt suttogva: „Tudod, szerintem helyes is vagy. És ha most megbántottalak, vagy hülyeséget mondtam, kérlek ne mondd el a többieknek, mert cikinek tartják... akár el is felejthetjük az egészet, csak még egyre válaszolnál? Kedvelsz?” Elsápadtam. „Ööö... nyugi, nem mondom el senkinek, és nem akarlak megbántani, de... kedvellek, csak nem úgy, mint Ádám és Petra kedvelik egymást” Mert tudod Laura, Ádám és Petra együtt járnak, ők a mi gerlepárunk az osztályban. A lány elsápadt, aztán elmosolyodott, és azt mondta: „Rendben. Bocsi, és köszönöm, hogy őszinte voltál.”
Miután befejezte, rákérdezett:
- Na, mit gondolsz? Jól tettem?
Ilyet kérdez? Naná, hogy jól. Az a kis undok, nyomulós banya... na jó, túlzásba estem. Elképzeltem, miről lehet szó. Az a lány nem olyan nyomulós, sőt, egész normálisan kezelte. Visszavonom. Az én szememben ebben az esetben undok, de persze valójában biztosan nem az.
- Arra csak te tudod a választ. Bírod?
- Igen, mert udvarias és szép.
Morcos arcot vágtam – belülről. Kívül nyugodtat. Miért nem ezzel kezdte? Nem megmondtam? Mindjárt kimondja... mindjárt...
- De ez nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok bele.
- Akkor mit csinál azóta? Kötözködik, vagy rajtad lóg, vagy szerelmes leveleket írogat, vagy dühös rád?
- Egyik sem. Köszön, mosolyog, ennyi.
- Másnak nem szóltatok?
- Nem. Megint ki kell mennem, mindjárt jövök. Úgy látszik, túl sokat ittam otthon! Két kólás üveg... kellett nekem rekordot döntenem!
Mama megint felajánlott egy kis sütit és kakaót. Falatoztam, és bámultam a mosdó ajtaját. A gondolataim máshol jártak. Ki miatt utasította el azt a lányt? Vagy senki miatt, hanem csak úgy? Bárcsak mást mondott volna. És csak ezért jött át, hogy ezt elmondja? Ma csak kérdéseket tudok feltenni?
Csörgött a telefon. Mama felvette és egyből kitaláltam ki az.
- Tizenöt perc múlva induljon? Rendben, szólok neki, ha mennie kell. Még egy kicsit játszanak Laurával. Szia!
Lőrinc visszajött, és ismét helyet foglalt mellettem.
- De nem csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam.
- Hanem? Van még egy lány? - morogtam.
- Hé, Józsi nem fölötted lakik?
Úristen, tényleg! Hiszen őt is hívhattam volna! Olyan bunkónak éreztem magamat! Itt lakik a fejem fölött, erre nem hívom át!
- Nem is baj, hogy eddig nem volt, mert akkor nem mertem volna elmondani ezt.
- Miért? - már fel is álltam, hogy szóljak mamának, hova készülök. De megelőzött, beszólt a szobába.
- Lőrinc, anyukád hívott, hogy tizenöt perc és menned kell. Ó, már el is múlt! Hogy telik az idő! Mindened megvan? Laura hazakísérjen?
- Ó, kár. Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott és felvette a kabátját. - Nem akarom, hogy Laura is olyan sáros legyen, mint én. Józsihoz készültünk. Köszönöm, hogy szólt. Megyek is, nem zavarok – mondta kedvesen az ajtót kinyitva.
- Te sosem zavarsz – mondta mama. Lőrinc a lépcsőkön megállt, és odahívott.
- Mi a baj?
- Ismét nincs baj. Csak egy valamit akartam még mondani – mosolygott aranyosan. Mutatta, hajoljak közelebb. - A „Lőrinc” név latinul Laurenció, és abból alakult ki a „Laura” név.
- Névrokonok vagyunk – kuncogtam. - Fenn leszel Dumagépen?
- Naná! Ha gondolod, szólj Józsinak. Szia!
Amint nem láttam már a lépcsőfokokon, nem Józsihoz, hanem azonnal a számítógéphez rohantam. Ültem, és vártam, hogy fenn legyen. Józsi fenn volt, úgyhogy ott beszélgettünk nem lényeges dolgokról. Eddig mindent elmeséltem neki, hogy aznap mi történt velem, ám ezt az esetet nem, ha Lőrinc sem akarta, hogy Józsi hallja. El is felejtettem, hogy át illene hívnom. Bűntudatom támadt – kiderült: beteg. Lőrincnek is elmondtam, gondoltam jól leszid, vagy undoknak nevez, vagy nem is válaszol... csak egy smile-t küldött.

(2010. október)

(21) Nyári emlékek

2010-10-07T16:57:00.002+02:00

Hah, újabb iskolai év. Alig volt időm élvezni a nyarat. Amikor visszagondoltam a nyárra, idővágyam lett. Ez a nyár nagyon jól sikerült, erre elkezdődött az iskola! Na,mondhatom szép dolog! Nemrég meséltem arról, amikor Felícia látogatóban volt. Aki esetleg azt a részt nem olvasta, vagy eleve eddig egyiket sem, akkor tisztázok néhány dolgot.

Laura vagyok, és ez az ún. naplóm. Mármint nem olyan, hogy nap-mint nap leírok mindent, még azt is, ami nem érdekes, vagy csak rám tartozik. A történésekben rólam, a barátaimról és természetesen az iskoláról szól – meg egy mesémről, a nergogok és elbodok életéről, amit a fejezetek közben írogatok, és vannak külön részek csak róluk. Mi másról, hiszen egy kiskamasztól mást mit várt az ember? Ezek most a legfontosabb dolgok a mindennapjaimban. Sok dolgot a való életből, sokat meg az észrevételeimből és mások elmeséléseiből írok le. A főszereplők még a barátaim: Józsi, és Lőrinc. Józsi fölöttem lakik egy emelettel, szegénynek szörnyű apja volt. Verte őt és az anyukáját. Ezen kívül rengeteg dologtól eltiltotta. Amikor megismert, nagyon boldog volt, és én is. Egyikünknek sincs sok barátja. Neki még egy volt, Lőrinc, de inkább csak haverok voltak. Pár hete a nagymamája feljelentette az apját – már rég kellett volna – és végre normálisan élhet. Egyre több havert, barátot szerez. Lőrinc a másik barátom. Neki a szülei összevesztek tavaly Valentin-napon. Azóta az anyjával él. Még ígysem szomorú, valójában néha csodálom, mennyire jókedvű tud lenni. Én eléggé pesszimista vagyok. Ő sem egy nagy optimista-bomba, de sokat mosolyog. Nagyon szép mosolya van. Nos, visszatérve az előbb megemlített Felíciára: őt régótább ismerem, mint a fiúkat. Még egy táborban ismerkedtünk meg. Azóta haverkodunk, barátkozunk. Kaposváron lakik, szóval egy évben körülbelül kétszer-háromszor találkozunk. Idény nyáron hozzám utazott. Megismerkedett Lőrinccel és Józsival. Jókat szórakoztunk, aztán egy kis gubanc is volt, mert Felícia féltékennyé akarta tenni Lőrincet. Nem rosszindulatból, lehet, hogy én is ezt tettem volna, ha megismerem a haverját. Mindegy, nem is olyan fontos. Gyorsan elmesélte Lőrincnek bújócskázás közben, miket csináltunk. Ezeket én most bővebben mesélném el.

Először elmentünk az augusztus 20-i tűzijátékra. Utoljára kiskoromban néztem élőben. Máskor csak a tévéből figyeltem a színes szikrákat. Kicsit császkáltunk a városban, libegőztünk egy jót, hagytuk, hogy a szél reptesse a hajunkat, és hülyéskedtünk egy játszótéren. A kisgyerekek csak néztek, mit művelünk – na jó, olyan vészeset azért nem csináltunk. És utána jött a várva-várt ámulat: a tűzijáték. Hosszabbnak hittem, de azért nagyon tetszett mindenkinek. Másnap, mivel jó idő volt, lementünk a közeli strandra pancsolni egyet. Alig volt valaki, ezért nyugodtan terpeszkedhettünk a vízben. Közben felismertünk egy iskolás fiút, aki ugyanabba az iskolába jár, ahova én. Nem emlékeztem a nevére, arra sem, hányadikos és melyik osztályba jár,de az arca ismerős volt. Meg állítólag egy oviba jártunk. Van egy kisöccse, nagyon cuki! Imád naptejet kenegetni másokra. Engem is, és Felíciát is bekent, na meg a mamánat is.
A strandolós nap után ismét strandolós nap volt, elutaztunk Gárdonyba, a Velencei-tóra. Ott a fröcskölésen kívül még vízitornáztunk egyet: tapos-tapos, fröcsköl, ugrálás. A fröcskölésnél kicsit túlzásba vittük... Búvárkodtunk, és a matracon fekve napoztunk. Meg néha felborítottuk egymás matracát. Ha már a víznél tartok, az állatkertben is meglátogattuk a rokonainkat. Na jó, ez rossz vicc. Mivel nagyon meleg volt, a látogatók zuhanyozhattak egyet egy vízspriccelő alatt. Habár elég volt a fókashow közben közel állni a mutatványokhoz.
Az utolsó előtti napon kikapcsolódásként elmentünk egyet mozizni. Mivel még valahol kaptam kuponokat – ha jól emlékszem egy könyvtárban – ingyen nézhettünk meg egy „normális” filmet, mint ahogyan az meg volt szabva. Tehát semmi 3D, sem animáció. Végül ígyis egy kutyás-macskásra és egy mágikus, ókori történetbe jutottunk be. Olyan sok pop-conrnt ettünk, hogy estig nem ettünk egy falatot semmi másból. Még hot-doggal és csokival se tudtak rávenni a szüleim.
Az utolsó napon pedig ugye bemutattam Felíciának a fiúkat.
És ami még történt – csak eddig senki másnak nem meséltem, még a fiúknak és Felíciának sem – hogy talán agylágyulásból, vagy hallucinációból láttam a lényeket! Mindig akkor jelennek meg, amikor gondom van, vagy döntenem kell. Az előző részbe nem írtam bele, de amikor Felícia felszállt a buszra, és elment, én otthon vele Dumagépen chatelve – miközben a lényekről írtam a következő részt - észrevettem az egyik lényt a billentyűzeten. Zsasza volt az, és a francia szomszédjáról mesélt, akit úgyszintén én találtam ki. Próbáltam megfogni, de nem tudtam, a kezem átsiklott rajta. Őt nem zavarta a kapkodás, csak nyugodtan, álmodozva mesélt. Amikor végre befejezte a franciás témát, azzal büszkélkedett, hogy a házuk, mivel újra újra lett építve, jobb, mint múltkor. Véletlenül nagyobb szobája lett, mint a bátyjának, Zo-nak. És persze ez csak neki tetszik.

Nem ismered a lényeket sem? Röviden elmesélem. Kétfélét találtam ki egy éve, unatkozva: a nergogokat és az elbodokat. A nergogok a kertekben élnek. Ebből csak egy családot emeltem ki, Elrandó úr családját. A nergogok kissé gyíkokhoz hasonló lények. Mindegyiknek más a színe, és a fejdíszeiken szárnyak vannak. Az elbodok a csatornákban élnek, és képesek különböző dolgokra átalakulni. Amikor megszületnek, és meglátnak valamit, azzá változnak egész életükre. Habár közben is képesek átalakulni egy kis időre akármire, bármilyen méretre. (Elrandó úr egy lény-cégnél dolgozik, kék színű. Felesége, Nari narancssárga, van két gyerekük: Zo, aki zöld, és Zsasza, aki rózsaszín, ő a legfiatalabb. „Szomszédjuk”, a csatornalakók családja: Az apa )

Remélem, ezek után megtetszett a „kis életem”. Ha nem, akkor sajnálom, de hát nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Ha igen, nagyon örülök. Néha sikerül gyakran frissítenem, és újabb részeket feltenni a mindennapi történetekből.

(2010. október)

(20) Egy nap a lényekkel és szomszédjaikkal

2010-10-04T18:03:00.003+02:00

Zsasza kint ült a kertben. Egy vastag könyvet olvasott. Elrandó úr a nyakkendőjét igazgatta, ami egy fűszálból volt. Dolgozni ment. Narival megcsókolták egymást, Zo fejére egy barackot nyomott, kinn meg puszi cuppant Zsasza feje búbjára. Zsasza oda se figyelt, csak legyintett és halkan odamotyogott egy viszlát-ot.
Amíg belemélyült az új könyvbe, hangokat hallott a házuk mellett. A könyv vékony, apró fakérgekből állt, és a legdrágább nyomtatásos írásból: fakopáncs-vésésből. Elrandó úrnak sokat kellett fizetnie a fakopáncsnak az apró, ügyes munkáért, amikor könyv faragása helyett bogarakat kereshetett volna. Elrandó úrnak ezért egy szöcskével és néhány féreggel kellett fizetnie.Napokba, hetekbe tellett, mire sikerült elkapnia őket. Amíg az apa küszködött, a lánya kényelmesen olvasgatott, és dicsérte a fakopáncsot a jó sztoriért. Zsasza befejezte az utolsó előtti fejezet olvasását is. Nna, ideje lenne mást is csinálni. Mondjuk repülni egy jót. Amint pörgetni készült a szárnyakat, egy reccsenést hallott a háta mögött. Mérgesen hátrafordult, hogy megmondja, hogy hagyja már őt békén mindenki, hát a gyereknek nem lehet nyugta, repülni készült, nem pedig... nem pedig látni, hogy a házuk megint le van rombolva, mint múltkor a pillangótól. De most nem egy pillangó volt. A levelek közül egy szüleivel egykorú férfi lépett elő. Zsasza óriási szemekkel követte a férfi lépéseit. Úgy látta, mintha a lény lassított felvétellel hátrasimítaná kicsit punkos, felálló pikkelyeit, és megigazítaná francia-sapkáját. Ez a kalap és a frizura nem igazán illett össze.
- E'meg ki?
A semmiből előbukkant lény odarohant a házhoz. Narit kisegítette a romok közül és megcsókolta a kézfejét. Zsasza álla leesett ezt látva. Zo nehezen kikászálodott a virágszálak, levelek alól.
- Kösz apu, hogy ott hagytál... - morogta. A francia-sapkás biza nem az apja volt. - Ö... jó napot... - dadogta.
- Jó hreggelt – mondta a lény francia akcentussal. Habár ezt nem volt nehéz kitalálni a sapka után, amiből kilógtak a szárnyak. Nari kihasználva, hogy az idegen elfordul Zsaszához, beletörölte a megcsókolt kezét a derekába, és pfujolt egyet.
- Önben kit tisztelhetek, gyönyöhrű kisasssszony? - akarta megcsókolni Zsasza kezét.
- Gyönyörű? Brghm – fojtotta el a nevetését Zo. Nari szúrósan ránézett, úgyhogy lefogta a száját. Zsasza piros lett, mint az a nagy, szép tulipán, ami a kert dísze. Általában az a starthelye a repüléshez. És a lakók, a kertgondozó kedvenc virága. Mindennap ránéz, hogy van a virága. Ezért Zsaszának vigyáznia kell, mikor készül repülni.
- Helló... - nyögte. Amint a francia elfordult Zo-hoz, az arcához simította a megcsókolt kézfejét, mint a gyerekek a plüssöket.
- Ön biztosan Elrandó úr! - hajolt meg Zo előtt. - Minden tisztelem Önnek. Idősebbnek hittem. Elég fiatal két gyerekhez és egy idős asszonyhoz, nem?
- Tudja ki az idős, francia tata! - szólt közbe Nari. - Amúgy is, ő nem a....
Zo mutatta, hogy hagyja. Élvezte a tiszteletet.
- Mi szél hozta erre, uram? - és megpöndörítette a láthatatlan bajuszát.
- Nem mondta senki? Önök mellett fogok lakni. Hogy is hívják eszt.... szállító? Szomorkodó? Meg-szállott?
- Nem a szomszédra próbál célozni?
- De! Maga nem is olyan buta, mint ahogyan mondják...
Zo elcsodálkozott. Mi? Ezt híresztelik az apjáról? Nari és Zsasza aggódó arccal követték a francia távozását. Zo eleinte ugyanúgy nézett, majd átváltott nevetésbe.
- Brmg... - megint elfojtotta a nevetését. - Apát bolondnak tartják? Na, akkor nemhiába...
Nari dühösen nézett rá.
- Akkor nemhiába fogok változtatni a hírnevén... izé... megígértem Labának, hogy meglátogatom. - és eltűnt.
A francia a nagy fűnek mutogatott, hogy jobbra, balra, előre hátra... Nari és Zsasza fintorogva összenéztek. Nari az ujját forgatta a feje mellett, hogy ez a csiga-zabáló dilis. Erre Zsasza enyhén lecsapta anyja kezét, és rászólt, hogy ne merészelje így hívni. Ekkor a magas fűben egy nagy, fából készült buldózer tűnt elő. Egy skótszoknyás lény vezette.
- Ehrre! Nem, ahrra! Ghrrr... a jobb az jobb, mi olyan nehéz ezen megérhrteni?
- Még egy szó, és a követ rád ejtem! - idegeskedett a skót nergog.
- Aszt phróbáld csak meg! - rázta az öklét a francia. Nari és családja hátráltak. Zsasza beslisszolt a ház mögé (már amennyi maradt belőle), és nekidőlt a falnak. Csak enyhén, nehogy a maradékot is lerombolja. Valaki megkopogtatta a vállát. Álmodozó szemekkel fordult oda. Gom állt mellette egy széles mosollyal az arcán.
- Szia!
- Szia – sóhajtozott Zsasza.
- Mi folyik ott? Buldózer? És két idegen?
- Nem idegenek. Vagyis a francia nem. A neve... nos, a nevét nem tudom. Még. Az új szomszédunk.
- Szomszéd? Nektek nem is volt soha szomszédotok!
- Hé, elfelejtetted azt az ügyvédet? Mindig nyakkendőben volt... nem emlékszem már rá nagyon, mert kicsike voltam.
- Csak nem arról beszélsz, aki egy év múlva eltűnt?
- Igen... állítólag elhagyta az országot is... - legyintett Zsasza. Gom egy kicsit megrettent. - De ez a francia jobb fej nála. Uhh, jobb hogy nem tudsz szájról olvasni... - figyelte a franciát. - Mindegy, biztos tovább bírja!
- Majd kiderül... - fordult meg Gom. A skót lemászott a buldózerből és ordibált a pikkelyeit tépkedő franciával. A francia nagyon beleélte magát, bele is rúgott a skót lábába, aki letépte magáról dühében a szoknyát és a francia fejéhez dobta. A buldózert otthagyta, csak eltűnt a fűszálak között. A francia a földre vágta a kalapját és néhányszor rátaposott. Zavartan mosolygott a kerek szemű Narira.
- Öh... ez csak egy kis veszekedés volt, semmi komoly. Nos... izé... az ablakom maguk felé nézzen...?

Amikor este Elrandó úr hazaért – megint idegesen a munkából – alig várta, hogy nyugta legyen. A kertbe landolva, hazafelé tartott. Rátekintett az új, szomszéd, csicsás házra. Nyugodtan belépett a saját házába, és letette a földre a táskáját. Ekkor vette észre, hogy alig van háza. Először nyugodtan körülnézett, majd egyre pirosabb lett, a szája remegett, és a szemei olyanok voltak, mint az ördögé. Nagy nehezen kinyitotta a száját és elkiáltotta magát:
- Nariiiii!
A feleség bekukkantott az ajtón egy kéregből faragott tálat tartva, benne egy nagy darab pattogatott kukorica szemmel.
- Mi van?
- Mi mi van? Ezt nekem kéne kérdezni! A ház lerombolva – megint! - te egy pop-cornt zabálsz, és mellettünk az a csicsás ház! - csak nem egy új... gl- nyelt egy nagyot – szomszéd???
- De, az – csámcsogott a felesége. - Higgadj le, és gyere! Nagyon jókat mesél Franciaországról! Nem tudod véletlenül, mit jelent az, hogy: zsötem?
Elrandó úr meglepetten nézett és a fejét rázta.
- Hm – vonta meg a vállát Nari. - Akkor mégsem értem miért karol át folyton és miért puszolgat! - majd visszament a házba, egy újabb morzsát harapva a popcornból.

(2010. szeptember)

(20) Egy nap a lényekkel és szomszédjaikkal

2010-10-04T18:03:00.000+02:00

Zsasza kint ült a kertben. Egy vastag könyvet olvasott. Elrandó úr a nyakkendőjét igazgatta, ami egy fűszálból volt. Dolgozni ment. Narival megcsókolták egymást, Zo fejére egy barackot nyomott, kinn meg puszi cuppant Zsasza feje búbjára. Zsasza oda se figyelt, csak legyintett és halkan odamotyogott egy viszlát-ot.
Amíg belemélyült az új könyvbe, hangokat hallott a házuk mellett. A könyv vékony, apró fakérgekből állt, és a ledrágább nyomtatásos írásból: fakopáncs-vésésből. Elrandó úrnak sokat kellett fizetnie a fakopáncsnak az apró, ügyes munkáért, amikor könyv faragása helyett bogarakat kereshetett volna. Elrandó úrnak ezért egy szöcskével és néhány féreggel kellett fizetnie.Napokba, hetekbe tellett, mire sikerült elkapnia őket. Amíg az apa küszködött, a lánya kényelmesen olvasgatott, és dícsérte a fakopáncsot a jó sztoriért. Zsasza befejezte az utolsó előtti fejezet olvasását is. Nna, ideje lenne mást is csinálni. Mondjuk repülni egy jót. Amint pörgetni készült a szárnyakat, egy reccsenést hallott a háta mögött. Mérgesen hátrafordult, hogy megmondja, hogy hagyja már őt békén mindenki, hát a gyereknek nem lehet nyugta, repülni készült, nem pedig... nem pedig látni, hogy a házuk megint le van rombolva, mint múltkor a pillangótól. De most nem egy pillangó volt. A levelek közül egy szüleivel egykorú férfi lépett elő. Zsasza óriási szemekkel követte a fiú lépéseit. Úgy látta mintha a lény lassított felvétellel hátrasimítaná kicsit punkos, felálló pikkelyeit, és megigazítaná francia-sapkáját. Ez a kalap és a frizura nem igazán illett össze.
- E'meg ki?
A semmiből előbukkant lény odarohant a házhoz. Narit kisegítette a romok közül és megcsókolta a kézfejét. Zsasza álla leesett ezt látva. Zo nehezen kikászálodott a virágszálak, levelek alól.
- Kösz apu, hogy ott hagytál... - morogta. A franciasapkás biza nem az apja volt. - Ö... jó napot... - dadogta.
- Jó hreggelt – mondta a lény francia akcentussal. Habár ezt nem volt nehéz kitalálni a sapka után, amiből kilógtak a szárnyak. Nari kihasználva, hogy az idegen elfordul Zsaszához, beletörölte a megcsókolt kezét a derekába, és pfujolt egyet.
- Önben kit tisztelhetek, gyönyöhrű kisasssszony? - akarta megcsókolni Zsasza kezét.
- Gyönyörű? Brghm – fojtotta el a nevetését Zo. Nari szúrósan ránézett, úgyhogy lefogta a száját. Zsasza piros lett, mint az a nagy, szép tulipán, ami a kert dísze. Általában az a starthelye a repüléshez. És a lakók, a kertgondozó kedvenc virága. Mindennap ránéz, hogy van a virága. Ezért Zsaszának vigyáznia kell, mikor készül repülni.
- Helló... - nyögte. Amint a francia elfordult Zohoz, az arcához simította a megcsókolt kézfejét, mint a gyerekek a plüssöket.
- Ön biztosan Elrandó úr! - hajolt meg Zo előtt. - Minden tisztelem Önnek. Idősebbnek hittem. Elég fiatal két gyerekhez és egy idős asszonyhoz, nem?
- Tudja ki az idős, francia tata! - szólt közbe Nari. - Amúgy is, ő nem a....
Zo mutatta, hogy hagyja. Élvezte a tiszteletet.
- Mi szél hozta erre, uram? - és megpöndörítette a láthatatlan bajuszát.
- Nem mondta senki? Önök mellett fogok lakni. Hogy is hívják eszt.... szállító? Szomorkodó? Meg-szállott?
- Nem a szomszédra próbál célozni?
- De! Maga nem is olyan buta, mint ahogyan mondják...
Zo elcsodákozott. Mi? Ezt híresztelik az apjáról? Nari és Zsasza aggódó arccal követték a francia lépéseit. Zo eleinte úgyanúgy nézett, majd átváltott nevetésbe.
- Brmg... - megint elfojtotta a nevetését. - Apát bolondnak tartják? Na, akkor nemhiába...
Nari dühösen nézett rá.
- Akkor nemhiába fogok változtatni a hírnevén... izé... megígértem Labának, hogy meglátogatom. - és eltűnt.
A francia a nagy fűnek mutogatott, hogy jobbra, balra, előre hátra... Nari és Zsasza fintorogva összenéztek. Nari az ujját forgatta a feje mellett, hogy ez a csiga-zabáló dilis. Erre Zsasza enyhén lecsapta anyja kezét, és rászólt, hogy ne merészelje így hívni. Ekkor a magas fűben egy nagy, fából készült buldózer tűnt elő. Egy skótszoknyás lény vezette.
- Ehrre! Nem, ahrra! Ghrrr... a jobb az jobb, mi olyan nehéz ezen megérhrteni?
- Még egy szó, és a követ rád ejtem! - idegeskedett a skót nergog.
- Aszt phróbáld csak meg! - rázta az öklét a francia. Nari és családja hátráltak. Zsasza beslisszolt a ház mögé (már amennyi maradt belőle), és nekidőlt a falnak. Csak enyhén, nehogy a maradékot is lerombolja. Valaki megkopogtatta a vállát. Álmodozó szemekkel fordult oda. Gom állt mellette egy széles mosollyal az arcán.
- Szia!
- Szia – sóhajtozott Zsasza.
- Mi folyik ott? Buldózer? És két idegen?
- Nem idegenek. Vagyis a francia nem. A neve... nos, a nevét nem tudom. Még. Az új szomszédunk.
- Szomszéd? Nektek nem is volt soha szomszédotok!
- Hé, elfelejtetted azt az ügyvédet? Mindig nyakkendőben volt... nem emlékszem már rá nagyon, mert kicsike voltam.
- Csak nem arról beszélsz, aki egy év múlva eltűnt?
- Igen... apa túl ideges lett a levágott fű miatt... - legyintett Zsasza. Gom egy kicsit megrettent. - De ez a francia jobb fej nála. Uhh, jobb hogy nem tudsz szájról olvasni... - figyelte a franciát. - Mindegy,.biztos tovább bírja!
- Majd kiderül... - fordult meg Gom. A skót lemászott a buldózerből és ordibált a pikkelyeit tépkedő franciával. A francia nagyon beleélte magát, bele is rúgott a skót lábába, aki letépte magáról dühében a szoknyát és a francia fejéhez dobta. A buldózert otthagyta, csak eltűnt a fűszálak között. A francia a földre vágta a kalapját és néhányszor rátaposott. Zavartan mosolygott a kerek szemű Narira.
- Öh... ez csak egy kis veszekedés volt, semmi komoly. Nos... izé... az ablakom maguk felé nézzen...?

Amikor este Elrandó úr hazaért – megint idegesen a munkából – alig várta, hogy nyugta legyen. A kertbe landolva, hazafelé tartott. Rátekintett az új, szomszéd, csicsás házra. Nyugodtan belépett a házba, és letette a földre a táskáját. Ekkor vette észre, hogy alig van háza. Először nyugodtan körülnézett, majd egyre pirosabb lett, a szája remegett, és a szemei olyanok voltak, mint az ördögé. Nagynehezen kinyitotta a száját és elkiáltotta magát:
- Nariiiii!
A feleség bekukkantott az ajtón egy kéregből faragott tálat tartva, benne egy nagy darab pattogatott kukorica szemmel.
- Mi van?
- Mi mi van? Ezt nekem kéne kérdezni! A ház lerombolva – megint! - te egy pop-cornt zabálsz, és mellettünk az a csicsás ház! - csak nem egy új... gl- nyelt egy nagyot – szomszéd???
- De, az – csámcsogott a felesége. - Higgadj le, és gyere! Nagyon jókat mesél Franciaországról! Nem tudod véletlenül, mit jelent az, hogy: zsötem?
Elrandó úr meglepetten nézett és a fejét rázta.
- Hm – vonta meg a vállát Nari. - Akkor mégsem értem miért karol át folyton és puszilgatja a karom! - majd visszament a házba, egy újabb morzsát harapva a popcornból.

(19) Felícia látogatóban

2010-09-25T12:37:00.005+02:00

A nyár utolsó heteiben megbeszéltem egy találkozót Felíciával. Máskor is volt már nálam. Kaposvárról jött. Sok programot terveztünk. Állatkert, strandolás, Gárdony, mozi... aznap, amikor este utaznia kellett, még bemutattam neki Lőrincet és Józsit. Felvettünk valami kényelmeset, én a kis táskámat is, belepakoltam a legfontosabb dolgokat és sprinteltünk a lépcsőkön, mert nagyon kíváncsi volt arra a bizonyos Józsira és Lőrincre. Igen, Lőrincet fényképen is látta, de élőben is szerette volna megismerni. Nem csodálkoztam, végül is én is érdeklődnék valakik iránt, akik a barátnőmmel barátkoznak. Tudom, furán hangzik. Felíciával kicsit játszottunk, beszélgettünk, hintáztunk, aztán felcsöngettünk Lőrinchez.
- Szia, itt Laura!
- Helló! Boldog a hangod. Örülök, hogy most nem vagy mérges...
Felícia kuncogott, én meg zavartan más témára tereltem a szót.
- Vendégem van. Találd ki, kicsoda.
- Csak nem az a híres Felícia? Ott áll melletted? Ne válaszolj, megyek is...

Mire leért – mit csinálhatott odafent olyan sokáig? – Józsi már Felíciával beszélgetett. Úgy látszott összebarátkoztak. Ennek örültem. Csak annak nem, hogy Lőrinc még mindig nem volt sehol.
- Jó fej vagy, Feli! Hívhatlak így?
- Igen. Te is az vagy. Jóska. Ha-ha! Laura, ne álldogállj ott az ajtó előtt! Ha lejön, lejön! Gyere beszélgetni!
Hiába szólt, én ott álltam, és bámultam az ajtót. Kinyílt. Kilépett rajta a várva várt Lőrinc. Alulról fölfelé végignéztem. Sportcipő, térdnadrág, és egy piros rövidujjú, amire az volt írva fehér betűkkel: „Let's get crazy”. Kedvesen mosolygott. Észrevette Józsit és integetett neki. Elhaladva mellettem meglátta Felíciát is.
- Szia! Biztosan te vagy Felícia! Már ismerjük egymást a dumagépről. Lőrinc vagyok.
Feli kezet akart fogni, de Lőrinc meglepte: ötöst adott neki. Kuncogva lementünk a béka formájú libikókához. Lőrinc és Józsi a békák helyett két kiálló négyzetre álltak és egyensúlyoztak. Felícia és én pedig próbáltuk úgy rázni a libikókát, ahogyan csak bírtuk. Aztán kicsit nézelődtünk, csendben álltunk egy helyben és álmodoztunk. Ekkor enyhe szellő suhant végig a játszótéren. A két copfba fogott hajamat is felkapta, meg Felícia kiengedett, vállig érő szőke haját. Kivettem a hajgumikat, hogy a szél meglebegtesse. Csak megérzés volt, hogy a fiúk most tátott szájjal bámulnak. De lehet, hogy rosszul gondoltam, mert amikor rájuk néztem, a tekintetük másfelé nézelődött, és nem voltak elpirulva. Felícia megigazította a szandálját, és közben hozzám beszélt. Nem is figyeltem oda, amikor meg igen, csak annyit hallottam, hogy a lány kuncog, nem tudom min. Az egyik szememet kinyitottam, hogy megkukkantsam, mi van. Eltűntek. A hinta, a libikóka, a homokozó... minden üres. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon rég láttam Laurát. Azt a kicsit. Már biztos nagyobb és cukibb. Kár, hogy sokáig nem jött és nem jön. Talán elköltöztek? Vagy beteg? Vagy az is lehet, hogy mindig az óvodában csücsül, hétvégén meg mondjuk elviszik a nagyszülőkhöz. Ahogyan ezen morfondíroztam, egy messzebb álló bokorból hallottam egy hangot.
- Ideje bújócskázni!
Legyen. Józsi biztos Felíciával bújt el valahova, mert összebarátkoztak. Mostanában ha új barátra lel, el nem mozdul mellőle a nap végéig. Lőrinc meg tuti, hogy nagyképűsködve máshova bújt el. Valami jó kis rejtekhelyre. Keresésre indultam. Nem is tudtam, hogy Feli és Lőrinc egymás mellé találták ki a búvóhelyet. Amikor már majdnem megtaláltam őket, hallottam a beszélgetésüket.
- És mondcsak, Lőrinc... ugye nem akarod elhappolni előlem Laurát? - nevetett halkan.
- Nyugi! Más egy fiú és más egy lánybarát!
- Amúgy mesélt már neked az ittlétemről? Voltunk strandolni – hú, de nagyokat fröcsköltünk... itt, ezen a strandon! Na meg a Velencei-tónál... képzeld, ott volt egy osztálytársa... szerencsére nem vett észre minket, huh! És, és mesélt már az állatkertről? Volt jópofa fókashow, borjúkkal és profi fókákkal haha!, na meg olyan meleg volt, hogy egy zuhanyféleség alatt szaladgáltunk... - kuncogott. - És moziban is voltunk! Ingyen! Mert Laura kapott valahol még kuponokat... egész nap nem ettünk a sok pop-corn után... - fogta a hasát nevetve. - Kár, hogy egy óra múlva haza kell mennem... de majd beszélek vele dumagépen. Meg veled is, ha akarod.
- Hú, olyan élvezettel és gyorsan mondtál mindent, hogy nem nagyon értettem. De sebaj! Most szerintem maradjunk csendben, nehogy meghalljon minket – suttogta Lőrinc.
- És... mit gondolsz Lauráról?
- Miért kérdezed? - kérdezte halkan Lőrinc, és félősen körülnézett, mert aggódott, hogy meghallottam Felíciát, és mindjárt előbukkanok a semmiből felkiáltva: „Megvagytok kis dumagépek!” Annyiban igaza volt, hogy hallgatóztam. Csak megtalálni nem akartam.
- Csak úgy. Szerintem jófej. Józsival már beszéltem, ő is bírja. Gondoltam tőled is megkérdezem.
- Izé... én is így gondolom. Mármint, hogy jófej.
- Semmi több mondanivalód nincs? - súgta sejtelmesen. Lőrinc hangja meglepett volt.
- Nem, nem igazán...
- Kááár... hallottál már Gazsóról?
- Hogy kiről? - nevetett a neven Lőrinc.
- Mármint Gáspárról.
- Az meg ki?
Én se tudtam ki a hot-dogról beszél ez a Felícia.
- Nem mondta még neked?
- Ki? - kezdett ideges lenni Lőrinc.
- Laura még nem mesélt róla? Gazsó nagyon helyes és kedves.
Elsápadtam. MI? Hogyan? Miiiii? Felícia honnan veszi ezeket? Mi van? Most... nem értem. Nem ismerek semmilyen Gazsót, vagy Gáspárt, vagy Gázárt... olyan név nincs is. Kiről beszél? Aztán megértettem. Féltékennyé akarta tenni Lőrincet. Csak azt nem értem minek. Lőrinc nem is tűnt annak.
- Hm! Nem, nekem még nem mesélt róla. Na mindegy. Most hagyjuk abba a beszélgetést, mert tényleg meghallhat minket és megtalál. Szerintem már a közelben lehet, vagy meg is hallott téged!
Már oda akartam menni és szólni, hogy mindent hallottam, és én se tudom honnan vette Felícia a Gazsót, de meggondoltam magam. Inkább mentem el jó messze, keresni Józsit. Hamar megtaláltam, mert „út közben” elejtette a kulcsait, és azokat kereste majdnem szívrohamot kapva, hogy elveszítette. Pont akkor találta meg, amikor előtte álltam és motyogtam:
- Megvagy...
Jóska zavartan vakarta tarkóját, aztán rákérdezett mi a baj.
- Mi az? Nem tudod megtalálni Felit és Lőrincet? Meglestem őket – kacsintott. - Ott vannak lent, a...
- Tudom, hol vannak – fakadtam ki. - Csak nem szeretnék rájuk bukkanni...
Józsi kérdésnek fura arcot vágott.
- Ne akard, hogy elmagyarázzam... légyszi... - és búsan hintázni kezdtem. Jóska odajött, belecsusszant a másik hintába és azt tervezte, hogyan kérdezzen rá a dologra. Őszintén szólva semmi kedvem nem lett volna kimagyarázkodni. Azt sem hittem el, hogy ezt megtörtént, hogy ezt így magamra vettem. Semmi nagy nem történt. Felícia képzeletbeli barátja... azaz az én barátom... azaz... belekavarodtam. Miért talált ki ilyesmit Feli? - Na jó, tudod, hogy egy dumagép vagyok! Arról van szó, hogy Felícia...vagyis Gazsó... azaz Gáspár...
- Hé, miért nem kerestél minket? - jött fel a dombon Feli és Lőrinc.
- Ki az a Gáspár? - állt fel a hintából Józsi és gonosz szemekkel méregette a két gyereket. - Megbántottátok Laurát!
Megnyugodhattam, hogy legalább József még igazi barát. Ez nem azt jelenti, hogy Felícia és Lőrinc nem, csak... talán megértitek.
- Tényleg, Felícia, ki az? Még nem mondtad el – nézett kérdőn Lőrinc.
- Izé... senki. Csak kitaláltam. - vágta oda zavartan Felícia.
- Miért? - kérdeztem.
- Féltékennyé akartam tenni Lőrincet – bökte ki Felícia. Elpirult. Én már mondani akartam, hogy mindegy, és hagyjuk a dolgot, az egész egy félreértett hülyeség, de Lőrinc nem tágított.
- Miért? - kérdezte nagyon csodálkozó és sejtelmes hangon Lőrinc. Tudtam, hogy nem szabad hagynom befejezni Felíciának a választ. Vidám hangon felkiáltottam:
- Te vagy a hunyó, Lőrinc! - és megragadtam Felícia kezét. Józsi is elfutott. Lőrinc értetlenül állt a játszó közepén. Majd megvonta a vállát és elkezdett számolni.

A buszoknál álltunk. Felícia, mama, és én. A barátnőm egy bőröndöt húzott, mama a táblát fürkészte, mikor indul Kaposvárra a busz. Addig én és Felícia az újságosnál nézelődtünk. Kivett egy tinimagazint, átlapozta, majd visszatette. Aztán rátalált egy nőknek szóló magazinra. Azt már több ideig fürkészte. Én is megnéztem a tinimagazint. Persze egyből visszatettem. Tele volt pletykákkal meg sztárhírekkel. Minket ez nem izgat. Nem vagyok az a pletykás fajta, és nem érdekel, hogy melyik sztárocska mire költötte azt a sok pénzt, vagy hányadik gyerekét szüli. Inkább tovább kutakodtam.
- Laura...
Egy állatokkal és növényekkel teli magazint lapozgattam. Rá se néztem, hanem a lapokat kutatva a gyorsan mozgó szemeimmel kérdeztem:
- Hm?
- Sajnálom. Bocsi a Gazsóért... csak gondoltam féltékennyé teszem Lőrincet.
- De minek? - visszatettem a magazint a helyére. Fél szemmel észrevettem, hogy az eladó rossz szemekkel méreget. Mostanában azt hiszik, minden egyes gyerek tolvaj.
- Felícia, gyere! Hamarabb is indul egy busz Kaposvárra! Gyere gyorsan, mindjárt indul! - kiáltotta mama a szemben lévő megállóban állva, az induló busz mellett. Felícia felkapta a bőröndjét, puszit adtunk egymásnak,és felszállt a buszra. Megvette a jegyet, és helyet foglalt egy idős bácsi mellett. Integettünk, amíg a busz el nem fordult és el nem tűnt a sok autó és járgány között.
Otthon, este bekapcsoltam a dumagépet. Lőrinc nem volt fenn. Ahogyan Felícia sem. Sőt, senki. Ezért inkább nekiálltam megírni a lények új történeteit.

(2010. szeptember)

Tél - A nagylelkű kislány

2010-08-23T18:38:00.009+02:00

Nagy pelyhekben hullt a hó. A kislány az ablakból figyelte a lassan földre szálló különböző, szép pelyheket. Anyja az ajtóban állt, kezében kabátot, sálat, sapkát tartva. A kislány már alig várta a telet. Imádta a téli szünetet, amikor nem kel óvodába menni, a szüleivel lehet egész nap! Meg karácsony is, ajándékok, sok-sok finom étel, utána szilveszter... huh, a tél sok meglepetést tartogat! Karácsonyra sok játékot és szép ruhát kapott, szilveszterkor meg fél tízig is fenn volt! Igen, utána elaludt, de álmában ünnepelte az új évet. De hogy ilyen szépen havazni is fog! Azt még ő sem hitte volna. Hiszen mostanában alig esett hó, ha mégis, akkor kevés, és hamar sár lett belőle. A mamája gondosan begombolta rajta a kabátot, feltekerte nyakára a sálat, rányomta kis fejére a sapkát és kiengedte, le, az udvarra, ahol egy kupac ropogós hó várta már, hogy csináljanak vele valamit. Egyedül volt. A kislány úgy döntött, hóembert fog építeni. Mint az ismerősei, akik nem messze laknak tőlük. Tegnap náluk járt, és a kert tele volt szebbnél szebb hóemberekkel, hókutyákkal, hókisbabákkal, hónőkkel. De most még több hó van, hiszen két napja esik, csak esik... Gondolta, nekilát, és ő építi meg a legszebb hóembert a világon! Gurgatta, gyűrte a havat, csinált egy nagy hógolyót, arra egy kicsit kisebb hógolyót, a legtetejére meg egy fej méretű hógolyót tett. Kesztyűs kezecskéivel formálgatta, aztán keresett egy botot, benyomta a fej közepébe. Az lett az orr. Szemeket kavicsokból rakott. A szájat – egy szép mosolyt - pedig az ujjával húzta végig. Elégedett volt a művével. Mégis zavarta valami. Még nem jött rá, mi az, ezért lehuppant a hóba, hanyatt vágta magát és hóangyalokat csinált, majd a puha hótakaróban elterülve az égre próbált nézni, de a pelyhek a szemébe hullottak. Hirtelen szél kerekedett, összerázkódott, és ekkor a kislány rájött, mi zavarta nemrég. A hóember ilyen dermesztő hidegben biztosan fázik! Az anyukája is mindig mondja, hogy melegen kell felöltözni, mert megfázhat a veséje, na meg tüdőgyulladást is kaphat! Persze a kislány nem tudta mi az a vese, és mi az a tüdőgyulladás. De biztosan rossz dolog, fáj. Arra gondolt csak, hogy az új hóbarátja biztosan nagyon fázik most, és meg is fog betegedni, ha nem tesz valamit. Levette a sapkáját és nyújtózkodva, ügyetlenkedve rátette a hóember fejére. Pár percig büszkén nézegette. Még mindig nem volt elégedett. Lehúzta a kesztyűket a kezeiről és rácsúsztatta a hóember botkezeire. Majd ismét elterült a hóangyal után hagyott nyomokban. Gondolkodott, mit is kellene még csinálnia, hogy a hóember jól érezze magát. Beszélt hozzá, mesélt ezt-azt, ami épp az eszébe jutott. Aztán hógolyókat gyúrt, és a hóember elé rakosgatta őket, hogy legyen játéka, például dobálhatja őket, vagy akár zsonglőrködhet velük. A tizedik hógolyónál már nagyon fázott a keze, és elejtette a zsonglőrlabdát. A nyaka fázott, befújt a szél a gallérja alá. Már nagyon fázott, remegett, az ajkai lilák lettek, mégis a hóembert sajnálta, hogy szegény hogy fázhat! Ezért letekerte a nyakáról és odaadta a hóbarátnak. Örömében körbetáncolta. Énekelt, jó hangosan! Egy kitalált dalt, csak úgy összerakva mindenféle szót a télről, a hóról, a hóemberről, és arról, hogy neki nincsenek is igazi barátai, pedig sokszor hiányzik neki. Egyre hangosabban és hangosabban énekelt. Egyszer csak elkezdett csúnyán köhögni és berekedt, elakadt a dalolással. Nyugtatta a hóembert, nem kell aggódni, jól van, csak túl hosszú a dal. Ugye nem haragszik meg a hóember, ha nem énekli el az egészet? Ugye nem baj, ha leül egy kicsit, mert szédül? Ugye nem baj, ha egy picit alszik a kényelmes, puha hóban, mert elfáradt?

A kislány egy idegen szobában ébredt. Először senkit sem látott, homályos volt minden. Majd megjelent az anyja aggódó arca. Felült, és körülnézett. Egy fehér ágyban volt, egy nagy szobában. A terem tele volt ágyakkal, amikben ismeretlen gyerekek feküdtek. Volt, amelyik aludt, másik játszott vagy a szüleivel beszélgetett. Az anyja elmesélte, hogy a hóban aludva talált rá, és hogy jéghideg volt. Tüdőgyulladást kapott, így került a kórházba. A kislánynak eszébe jutott a szegény hóember. Hogy van? Biztosan hiányolhatja őt, és magányosan áll a nagy szélben. Ő pedig egy meleg szobában ül egy meleg ágyban és a mamája is ott van. A hóemberrel meg senki sincs, egyedül álldogál az udvaron. Nagyon szívtelennek érezte magát! Alig várta, hogy hazamehessen és meglátogassa a barátját. Minden nap kinézett az ablakon, hogy mennyire hideg az idő. Ha nagyon havazott, vagy esett, abban reménykedett, hogy elfújja a szél a gonosz felhőket. Egy hét múlva már egészen jól érezte magát, és örömmel látta az ablakon át, hogy odakint is egyre melegebb lett. A hóember biztos nem fázik már, a sapkát, sálat, kesztyűt is levette talán arra várva, hogy a kislány hazajöjjön. Nem is kellett sokat várnia, és már az autóban ült a mamájával. Amint megérkeztek, kifutott az udvarra ellenőrizni, hogy érzi magát a barátja. Széles mosollyal kiáltani akart a hóembernek: nem kell aggódnod, hazajöttem! A sál, a sapka, és a kesztyű tényleg a földön hevert. Senki sem járt azóta erre, senki nem vette el a hóembertől, senki nem vitte el. De a barátja, akit megépített, akire úgy vigyázott, akiért úgy aggódott, akit igazán szeretett... eltűnt. Egy piszkos hókupac volt a helyén. Már csak az olvadozó feje volt felismerhető. A bot, ami az orra volt, ott feküdt a locs-pocsban, a mosoly, amit a kislány az ujjával rajzolt, elmosódott. A kislány szemeiben könnyek gyűltek, és szipogva leült a megolvadt hóba, szorosan magához ölelve a sapkát, amit nemrég a barátjának adott.

Szabadság, hinta és egy puszi

2010-08-14T12:45:00.008+02:00

Hű, de gyorsan elrepült az idő! Észre se vettem és már kiléptem az iskola kapuján - ünneplő ruhában a nyolcadikosok ballagása miatt. Belegondoltam, hogy jövőre én ballagok! Kicsit ijesztő... mármint nem félek, de biztos húzós év lesz, még többet kell tanulni, még több dolgozat, még több idegeskedés. És természetesen új iskola választás. Vagy ott is lehet maradni gimiben. Nem sokáig filóztam ezen, inkább elővettem a fürdőruhákat és felpróbáltam. Meg bekapcsoltam egy DVD-t és elterülve a hintaszékben néztem a filmet. Pop-cornt rágcsálva megcsörrent a telefon. Tele szájjal beleszóltam:
- Halló!
- Szia Laura! - hallottam egy suttogó hangot. - Józsi vagyok!
- És miért suttogsz? - nyeltem le a falatot. - Az apukád...
- Nem, csak mama elszundított, mert fáradt. Nem akarom felébreszteni. Apukám meg.... nem fogod elhinni! Megszabadultunk tőle! A nagyi szólt a rendőrségnek, és mielőtt apa hazaért, a rendőrök feljöttek, megvizsgálták a sebeinket. Kérdezték, hol van, és éppen abban a pillanatban belépett apa! Elvitték, kihallgatták, anyuval voltunk bíróságon... hosszú történet, de a végén börtönbe zárták! És mindezt a nagyinak köszönhetem! - a hangja nagyon izgatott és vidám volt.
- Ez fantasztikus hír! Akkor most már tudsz normálisan élni! - ujjongtam. - Mi lenne, ha találkoznánk a játszótéren?
- Benne vagyok. Csak adok mamának egy puszit és viszem a kulcsot... ó, fel is ébredt. Szólok neki. Öt perc!
- Szia!
A befejeztem a pop-corn zabát, a tévét kikapcsoltam. Mamát felhívtam és megmondtam neki, hogy lent leszek, ha hamarabb érne haza, mielőtt visszajövök, tehát ne aggódjon.

A játszótéren Józsit hintázni láttam. Rögtön bepattantam a másikba, himbálóztam.
- Figyelj, Jóska! Eddig miért nem szóltatok a rendőrségnek?
- Mert anyu félt, hogy Endre ezért megveri.
- Na de... és a nagyi? Ő szólhatott volna!
- De anyu mondta neki, hogy ne, mert fél apá... Endrétől.
- Ha lecsukják, nem tud benneteket bántani, látod!
- Igen, de anyu félt...
- Jaj, honnan veszi ezeket?
- A krimi sorozatokból.
- De... mindegy.
- Találkoztál Lőrinccel, amíg velem ezek a csodás dolgok történtek? - kérdezte. A szemei csillogtak a boldogságtól. Nagy tehertől szabadult meg. Eddig mosolyogtam, de amint felhozta témának Lőrincet, nem válaszoltam, komoran néztem a földet, ahogy a hinta himbálózott.
- Ő csak egy gyáva, nem őszinte ember! - vágtam végül oda.
- Miért? - kérdezte csodálkozva.
- Mert nem mondja meg azt, amire gondol...
- És mi az, amire gondol?
- Nemrég lehívott ide, mert az egyik haverja dili, megkért, hogy segítsek. Lejöttem, pedig nem is izgatott az a fiú, egyszerűen látni akartam... aztán elmentek, akkor meg megjelent egy menőző nagyfiú, nyomult, aztán arról beszélt, hogy Lőrinc mindig rólam beszél neki, hogy bír, és megjelent megint a két szerencsétlen. Lőrinc mindent letagadott amit ezek szerint az unokatestvére mesélt. Hazamentem.
Józsi hatalmas szemekkel nézett rám.
- Ne legyél mérges, de egy szót se értek.
- Hagyjuk! Az is meglehet, hogy nem barátkozunk többé...
- Mit csináltam? - szeppent meg Jóska.
- Jaj, nem veled, hanem Lőrinccel!
- Az kár – hallottam magam mögül egy hangot. Nem fordultam meg.
- Szia Lőrinc! Képzeld, Laura azt mondta... - befogtam József száját.
- Hogy nem kíváncsi rád. - fejezte be mégis Józsi, aztán kipattant a hintából és a csúszdához szaladt.
- Miért is? - ült le Józsi helyére Lőrinc. Felálltam és leültem a szemközti padra. Oda is követett. Nagyon közel ült hozzám. Már nem szólaltam meg. A közelsége elcsendesített – idegesített és megnyugtatott is egyben. Átkarolt, de csak barátiasan. - A múltkori miatt? Figyelj, az unokatesóm egy bunkó! Csoda, ha egy évben egyszer beszélünk! Az idei meg is volt... hö-hö... - és a fülembe suttogta. - Bocsi.
Fel akart állni, ám én elkaptam a karjánál fogva és egy puszit cuppantottam az arcára. József szótlanul állt a csúszda korlátját fogva. Elmosolyodott. Majd csendesen hazament. Lőrinc szemei kedvesen csillogtak.
- Tudod, valamennyire igaza volt annak az agyalágyultnak...
Elhallgattunk. A földet bambulva arra gondoltam, talán meg kéne ölelnem? Úgysem merem. El sem hittem, hogy megpusziltam. Tudom, hogy nem csókról van szó, hanem egy egyszerű cuppantásról az arcára, ígyis éppen hogy hozzáért a szám az arcához, de akkor is - hihetetlen. Ő mit gondolhat? Ő is arra, amire én? Nem volt más választásom, annyit tudtam kibökni:
- Haza kell mennem – és leszaladtam a dombon.
- Szia – kiáltott utánam Lőrinc, de én már nem válaszoltam.

(2010. augusztus)

(17) Egy kis gond...

2010-07-31T19:02:00.004+02:00

Vasárnap dumagépeztem Lőrinccel, miközben a matek feladatokkal kínlódtam. Apu a balkonon volt, bátor lettem, meg mertem tenni. Persze bűntudatom támadt, ezért félretettem - a matekfüzetet.

11:21 Lőrinc: Szia Lau! Emlékszel Ferire?
11:22 Laura: Szia! Persze, hogy emlékszem! Mi van vele?
11:23 Lőrinc: Te lány vagy, nemde? Mert akkor tudnál segíteni.
11:25 Laura: Neem, nem vagyok lány, csak parókát hordok! Miért, mi a problémo?
11:27 Lőrinc: Jóó, bocsi. Amúgy az a baj, hogy Ferit eltalálta...
11:28 Laura: Ámor nyila?!??!!
11:30 Lőrinc: Dehogy! A hiány nyila! Nem tudja miben van hiánya, ezért folyton verekedni akar mindenkivel! Ráadásul, ha meglát egy lányt, akkor dührohama lesz, és üres szemekkel bambul! Mi lenne, ha inkább személyesen beszélnénk meg? Úgy jobban tudnál segíteni.

Mama azt se tudta, miről van szó, leengedett a játszóra, ahol már várt a két fiú. Leültünk egy padra. Feri tényleg idegesnek és feldúltnak tűnt, észre sem vette, hogy odalépek hozzájuk. Lőrinc viszont folyamatosan mosolygott.
- Johanna mit szólt ehhez?
- Johanna?! - csodálkozott Lőrinc.
Feri idegesen dobálta az apró kavicsokat egy fűcsomóra.
- Szóval, ha meglátsz egy lányt, akkor ideges leszel?! - kérdeztem Ferire nézve, aki még mindig magával volt elfoglalva. Lőrinc meglökte a fiú fejét, aki haját igazgatva észrevett. Hirtelen ledermedt, majd hatalmasakat pislogott. Csak annyit mondott: „Ööööö....” és felállt. Óvatosan oldalazva ellépdelt, elcsusszant a játszóról. Lőrinc követte kiáltozva:
- Hova a cseresznyébe mégy?
- Ennyit erről – sóhajtottam. Leültem, és a lábamat lóbáltam, pedig leért a földre, mert a pad alacsonyan volt. Egy kicsit bámultam az eget, ahol vattacukorhoz hasonlító felhők kúsztak. Majd a kis „réten”, azaz a kertben szedegettem virágokat. De nem olyan kertben, mint amire gondolsz, hanem amolyan közkert-szerűségben. Amit csak fű, meg kamilla lepett be. Próbáltam csokrot csinálni belőle, de nem igazán sikerült. A hajcsatjaimba is beletűztem egy-egy kamillát. Már csak háttérzene kellett volna, mert úgy éreztem magam, mint egy... leírhatatlan. Nagyon jó volt. Pedig nem nagy dolog, mégis olyan kellemes. Aztán virágokkal a hajamban lementem a libikókához a domb alján. Egyedül libikókáztam, rugdostam magam fel, meg pottyantam le, amikor valaki meghúzta a hajamat. Idegesen megfordultam, hogy ki a Szent Ágnes csinál ilyet, amikor egy kedvesen mosolygó, magas, nálam nem annyira sokkal, de idősebb fiút pillantottam meg. Széles vigyorral leült a szemközti ülésre a libikókán.
- Már ne haragudj... de ismerlek egyáltalán?
- Igen. Vagyis nem, de igen. - válaszolta akadozva, ám végig mosolyogva.
- Most akkor melyik? - fintorogtam.
- Tényleg vicces az arcmimikád! - kuncogott. Az én arcom vidámság helyett mérgesbe váltott.
- Miről beszélsz? Te egy hülye vagy, vagy mi?! Már bocs, de nem ismerlek, erre te húzod a hajamat, úgy nézel, mintha régóta ismernél, azt várod el, hogy emlékezzek rád, és csúfolsz! Fogd fel, hogy nem ismerlek, ha te mégis ismersz engem, akkor te szerencsés vagy, én meg nem!
- Tényleg viccesen haragszol másokra... - kuncogott. Begurultam. Felálltam az ülésből, és elindultam fölfelé a dombon. A fiú utánam jött, és elkapott a karomnál fogva. Kirángattam magamat a fogásából.
- Miért nem szállsz le rólam? Ki fene vagy te?
- Lőrinc unokatestvére vagyok.
Leesett az állam. Nem szó szerint, különben a földön landolt volna. Feltolta az államat.
- Hazudsz – mondtam gyorsan, levakarva a kezét az államról. A fejét rázta. - Akkor füllentesz... - folytattam. Ebbe sem egyezett bele. - Akkor enyhén eltúloztad... - erre is csak fejrázás jött válasznak. - Akkor még ha igazad is van, nem hiszem el! Honnan ismersz? Azt ne mondd, Lőrinc, az „unokaöcséd” mesélt rólam neked! Mert akkor hazamegyek!
- Pedig jól mondod,az unokaöcsém, Lőrinc mesélt már nekem rólad! Jó sokat... - kuncogott már megint. - Például bírja a stílusod – és nem csak öltözködésben.
- Az öltözködésben?!
- És nem csak! - kacsintott -, ám mindennap rólad mesél, vagy e-mailben, vagy telefonon, vagy SMS-ben, vagy személyesen is, hogy te mennyire ilyen, meg olyan vagy... hidd el, már herótom van a szövegeitől, de az ő dolgaiba már nem szólhatok bele... - vakarta a tarkóját.
- A ő dolgaiba?! - fintorogtam. - Milyen dolgaiba?
- Hát az ő magánügyeibe! Mindig letagadja, de szerintem ő... - ám nem tudta befejezni, mert vissza is tért már Lőrinc Ferivel a kezei között. Közeledve a szemei egyre kerekebbek lettek.
- Hé, te mit keresel itt?! Nem úgy volt, hogy elmentél egy buliba a haverjaiddal?
- Jó kifogás... - motyogta Feri.
- Hülyének nézel? - kezdett bele az „unokabáty”, amire én szívesen azt feleltem volna, hogy „igen”. - Fényes nappal miért tenném? Majd éjjel, fél tizenegy után, Roxánával, na akkor megyek bulizni. Most viszont kinyomoztam, ki is az a Laura, akiről mindig mesélsz.
Lőrinc elengedte Feri karját, el is lökte egy kicsit, és felemelt mellkassal orrát a rokonának nyomta.
- Nem úgy volt, hogy kipróbálod a celluxot?!??!!
Feri közelebb csusszant hozzám.
- Rájöttél, mi a bajom? - kérdezte óvatosan.
- Nem zavar, hogy éppen kerek szemekkel várom ennek a végét...? - halkultam el, a fiúk felé fordulva. Feri megvonta a vállát, majd csoszogva eltűnt a játszóról. Lőrinc bátyja megunta a vitatkozást, a bőrkabátját megtisztította egy kézmozdulattal, utána ravaszul mosolyogva elszaladt.
- Mi folyik itt? - kérdeztem Lőrincet kissé mérgesen. Keresztbe tett karokkal, a fru-frumat felfújva álltam ott, és vártam. Lőrinc nem volt elpirulva, zavarban sem volt, teljesen nyugodtan válaszolt:
- Semmi különös – zsebre dugta a kezét és komoly arccal elbandukolt a hintákig. Az unokatestvére leporolva a kabátját – nem tudom mitől lehetett poros –, és elment a játszótérről. Nem igaz, mindig ezek a hinták valamilyen szerepet játszanak az életemben! Kissé – vagyis nagyon – zavart a nyugodtsága. Más viselkedést reméltem tőle. Ám nem tette. Csak ott himbálózott, elbambulva a betonra. Nem tudtam mit tegyek. Talán nem ez volt a jó megoldás, de odamentem hozzá. Nem mertem kérdezni, mindig belekezdtem valamibe, de csak a szám kinyitásáig jutottam el. Hang és szó nem jött ki a számból. Ő meg egyre magasabbra lökte magát a hintában. A szél óriásiakat fújt, a hajamat az arcomra fújta, és a számba, úgyhogy megszólalni már főleg nem tudtam. Olyan dühös lettem, hogy a szél hirtelen elállt. Kiköptem a számból a hajfürtjeimet.
- Plöff! Blee... khm... tudod...
Válaszként dadogós szavaimra jobban meglökte magát, és fentről kérdezte: - Mi van?
- Az van, hogy mi folyik itt? A bátyád amúgy nem tud távolságot tartani? Túl sokat enged meg magának... - ezzel el akartam bizonytalanítani, de nem jött be.
- Tudom.
- És tényleg tetszik a stílusom?
- Aham.
- Nem csak öltözködésben? - mondtam lassan, bizonytalanul, kíváncsian.
- Aha... mi van? - állt le a hintázásból, visszatérve a földre - szó szerint is. Lehetetlenül óriásiakat pislogott, szája tátva maradt. Eltanakodva elfordította a fejét a betonra meredve, amin homokbuckák voltak, mivel előttünk a kisgyerekek a homokozóból kiszaladgálva odahurcoltak egy kis bizonyítékot. Jó ideig hozzám sem szólt, csak úgy ült ott meredve, és tátott szájjal. Felálltam a hintából, odasuttogtam egy „sziá”-t, és hazamentem. Lőrinc sóhajtva mondta, amikor már rég nem voltam ott: szia...

(2010. június)

Fajne wakacje

2010-07-28T15:16:00.003+02:00

Zacznę jak zwykle dzieci: wreszcie wakacje! Wszyscy mogli zapomnieć o szkole i pójść na basen, spacer, pojechać w góry, lub nad morze, po prostu odpoczywać, leniuchować...

Początek wakacji spędziłam w domu, albo w basenie machając nogami, oglądałam telewizję, czytałam. A potem przyszedł lipiec. No ten miesiąc nie był nudny! Już pierwszego dnia wsiadłam do małego autokaru z innymi dziećmi i pojechałam do Rymanowa Zdroju! Była tam Pani Ania, Pani Agnieszka, Kiara, Kinga, Wanda, Ida, Piotrek, Filip, Patrik, Csanád, Marek, Timi, Wiki, Marysia i Zosia, która pierwszy raz była na koloniach. Mam nadzieję, że wszystkich wymieniłam. I tak już wzdycham wypowiadając tak dużo imion naraz! Kingę i Kiarę wtedy widziałam pierwszy raz. Są bardzo fajne, w autobusie siedziałam koło Kingi i całą drogę śmiałyśmy się. "Trochę" byłyśmy za głośne...
Wieczorem, kiedy dojechaliśmy w świetlicy było zapoznawanie z inną grupą Polaków . Obydwie grupy były nieśmiałe. Pani Teresa powiedziała, że mamy wyjść na środek i przedstawić się. Powiedzieć skąd przyjechaliśmy, co nas interesuje, i coś o sobie. Pani Teresa była naszą kierowniczką, wraz z jej córką Agatą i z panią Magdą. W ciągu tych dwóch tygodni dobrze się poznaliśmy. Rozumiem przez to i dzieci i dorosłych. Dużo było programów. Bawiliśmy się w świetlicy, albo na podwórku graliśmy w mini-olimpiadę, lub chodziliśmy na wycieczki w góry, kąpaliśmy się w basenie, czy sadziliśmy kwiaty w szklarni. Jeszcze nie wspomniałam o fabryce szkła gdzie można było dmuchać szkło - (ci, którzy spróbowali, to potem długi czas wzdychali) i brać w palce kolorowe proszki. Ja na wszystkie palce wzięłam inny kolor. Jednego dnia pojechaliśmy do Parku Narodowego i oglądaliśmy film oraz wypchane zwierzęta - biedaki! ich oczy były ze szkła, ale wydawało mi się, że wołają o pomoc... Między zabawami i wycieczkami z panią Anią mieliśmy zajęcia artystyczne: lepiliśmy maski z gliny, malowaliśmy drewniane aniołki i siekierki. Ja wybrałam siekierkę bo jest to herb Rymanowa, tak więc będę mieć pamiątkę z tego ładnego miejsca. Przedostatni dzień spędziliśmy nad strumykiem a raczej potokiem o nazwie Tabor - brzmi węgiersko, prawda? Budowaliśmy tamy z kamyków, zapoznawaliśmy się z pijawkami i oczywiście chlapaliśmy się. Wszyscy byliśmy mokrzy - no i Panie: Ania, Agnieszka, Magda i Agata też, tak było sprawiedliwie. W drodze do domu suszyło nas słońce, było super!
Pożegnanie jest najgorszym wspomnieniem z kolonii. Szczególnie, że ja wyjechałam dzień wcześniej z mamą do Krakowa.

Mam nadzieję, że inni też mile wspominają te dwa tygodnie i w przyszłym roku znów się spotkamy w takim fajnym miejscu jak teraz!

2010.07.

A citromos fagylalt

2010-06-20T15:01:00.004+02:00

Hétfőn beszéltem Lőrinccel a Dumagépen. A beszélgetésbe bele is pirultam.

15:25 Laura: Szia Lőrinc!
15:25 Lőrinc: Szia Laura! Meg szeretném kérdezni, lenne-e a kedved eljönni velem a Hanna Cukrászdába egy fagyira? Már elég meleg van hozzá, és megkívántam. Gondoltam, megkérdezem tőled.
15:30 Laura: Igen, szívesen. Mára gondoltad?
15:32 Lőrinc: Ahhha. Nagy baj?
15:35 Laura: Dehogyis! Szívesen veled tartok. Ma hány órakor?
15:40 Lőrinc: Most.
15:45 Laura: Most?!????!!!

Nem válaszolt. Azt gondoltam, már biztosan el is készült, és lenn vár. Megkérdeztem mamát mehetek-e. Apu meghallotta, és odaszólt:
- Nahát, kicsim, hova készülsz és kivel?
- Lőrinccel fagyizni. - vágtam oda, és visszafordultam mamához, aki szó nélkül felémnyújtotta a mellényt, meg a pénztárcámat. - Nem is kéne pénz, neki illik fizetni...
- Állj meg, kislány! - állt fel apu a számítépe elől. - Randizunk, randizunk?
- Apuuuuuu.... - morogtam. Mikor mindenem megvolt, gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Lőrinc már ott várt a játszón.

A fagyizó közelében jártunk, éppen átkeltünk az úton, amikor szemben velünk jött... Józsi! Nem értettem, ha az apja sosem engedi sehova, akkor mit keres itt? Nem igazán örültem a találkozásnak, mivel múltkor megbántottam, most meg zavarban voltam előtte. Bocsánatot szerettem volna kérni, csak a megfelelő pillanatra vártam. Ez meg nem volt az. Lőrinc érdeklődve forgatta fejét hol egyikünkre, hol másikunkra nézve. Én vörösen, szégyenlősen követtem a szememmel. Ő viszont. Mint egy lassított felvétel, úgy követtük egymás tekintetét. Lőrinc meg értetlenül bambult. Józsi sértődötten, gyors léptekkel elment.
Mikor odaértünk a fagyizóhoz, Lőrinc abbahagyta a némaságot, kezdett kikérdezni. A fehér, szépen díszített székekben kevés vendég ült, úgy látszik nincs még elég meleg egy fagyihoz. Egy szerelmespár, és egy család két gyerekkel. Bementünk, ahol a pultnál az egyik kiszolgáló elaludt. Horkolva tartotta a fagyis kanalat. Mivel senki más nem volt a pult mögött, Lőrinc rám kacsintott, majd kivette a nő kezéből a kanalat, és bement a pulthoz. Levett egy tölcsért, amibe egy gombóc citromot tett. Átnyújtotta nekem. Én remegő kezekkel vettem át. Aztán két gombóc csokoládét plattyantott magának. Gyorsan megmosta a kanalat, kijött a pult mögül, odaadta a kanalat a horkolónak. Indult is kifelé, de én elkaptam a karját.
- Nem fizetsz?
- Minek?! Úgyis alszik! Ugyan! 300 forinton ne múljon!
- Hogy beszélhetsz így? Becsületesnek ismertelek...
- Jaj, miért nem vagy benne a bulikban? Néha már azt gondolom, hogy uncsi vagy... - húzta ki magát a fogásomból, és mogorván elment. Meglepetten álltam és bambultam a citromos fagylalttal a kezemben. Mázlimra mama mégis elrakta nekem a pénztárcámat. Kivettem, és letettem a pénzt a horkoló másik kezébe. Akkor ébredt fel a nő. Nehezen pislogott, majd észrevette a pénzt és a fagyit a kezemben.
- Te loptál, miközben én aludtam?
- Mi? Dehogyis! A haverom volt... aki elment. Amúgy inkább önkiszolgálásnak nevezném... - tettem hozzá ártatlanul mosolyogva.
- Vagy inkább lopásnak... - morogta a nő.
- Hiszen kifizettem! Nem úgy, mint a volt-barátom.
- Majd meglátjuk a kamerát visszanézve! - kapta el a karomat, amit erősen szorított. Bevonszolt oda, ahol a többi eladó újabb fagyis dobozokat pakolászott ízek szerint. Volt aki a kis táblácskákat a fagyik neveivel készítette, rakosgatta. Odahúzott az egyik férfihez, akinek hablatyolt. Helyette a szorgos kis dolgozókat kukkoltam. Az a munka is csak a részlete volt az egésznek. A férfi betessékelt egy terembe, ami tele volt kis monitorokkal és kamerákkal, meg egy számítógéppel. A férfi sokkal kedvesebb volt, mint a nő. Megmutatta a felvételeket, amin a nő meglepődött, mivel lelepleződött, ki volt az, aki megpróbálta meglopni. Lőrinc. Én is szégyellem. Ő is szégyellte, amiért elaludt, a kamerás le is szidta és fenyegette, hogy szól a főnöknek. A beszélgetésünk kissé recsegősen, de nagyjából érthetően hallatszott. A nő a szájához kapott, majd elnézést kért, és ajándékba adott egy csokis gombócot, hogy a savanyú citrom után kapjak valami édeset is. Út közben nyalogattam a finomságot, amikor beleütköztem – szó szerint – a két fiúba: Józsiba és Lőrincbe. Lőrinc egy szál tulipánt szorongatott, Józsi meg egy beszédet gyakorolt. Azt hittem, sikerül kikerülnöm őket, de ők követtek. Lőrinc megkopogtatta a vállamat. Csoki-fagylaltos arccal megfordultam. Kicsit meglepődtek, így látva. Sejtettem mi a baj, gyorsan elővettem egy zsebkendőt, és letöröltem az arcomat. Józsi megpöckölte Lőrinc karját.
- Khm... Laura... igazad volt... most az egyszer... khm... elnézést kérek, amiért loptam, és uncsinak neveztelek! - eleinte dadogva beszélt, ám a végére belebátorodott.
- Én is sajnálom, hogy így megsértődtem, és nem adtam esélyt arra, hogy bocsánatot kérj – mondta Józsi, de ő is – mint mindannyian – észrevette, hogy furcsaságot mondott.
- Lőrinc, már nem számít lopásnak, mert miután elmentél, kifizettem, viszont felébredt a horkoló, elvitt a kamerákhoz, amin rájöttek, hogy nem én vagyok a tolvaj. Kértem őket, hogy téged ne bántsanak, csak cukkoltál, mert neked illett volna fizetned, mint fiú, de nem volt nálad pénz, rám akartad hagyni. Elhitték, és kaptam csokifagyit - meséltem, mire Lőrinc megnyugodott. Át akartam venni a virágot, mert gondoltam, nekem akarta adni bocsánatkérésnek, de eldobta:
- Akkor ez nem is kell!
De nem zavartattam magam, úgy folytattam:
- Józsi, te meg egy akkora marhaságot mondtál, hogy no comment!
Aztán átkaroltam őket, és hármasban lépdeltünk hazafelé. Vagyis a játszó felé.
A virág meg ott feküdt magányosan, a járda közepén. A szerelmespár, akik ott fagyiztak, csak kint, arra jártak.. A fiú meglátta a virágot, és amíg a párja nem figyelt oda, felkapta, beletörölte a pólójába, majd odaadta neki. Kár, hogy a lány nem vette észre, honnét a virág, mert még az arcához és az orrához is odanyomta!
Én meg? Vigyorogva lépdeltem a két fiúba karolva...

(2010. május)

(15) Az elbodok és a nergogok életéből

2010-04-17T20:10:00.004+02:00

„Elérkezett a tavaszi szünet. Az elbodok rövid ideig pihennek, mert ők „dolgos lények”, a jelszavuk az, hogy: nincs idő pihenésre, mert az élet egy nagy munka, ha sokat pihensz, lemaradsz róla. Még rímel is. A nergogok viszont szeretnek pihenni, legszívesebben nem is járnának dolgozni, nem mennének iskolába, nem főznének, takarítanának. Inkább egész nap a hasukat süttetnék egy lopott jégkocka mellett. Habár Zsasza legszívesebben röpködne a kis posztókalapjával. Az iskolaszünet alatt a tanárnő, Makaróni néni dühöngött. A teremben ülve szorongatta a krétát a kezében. Folyton új krétát kellett elővennie, mert már a fél doboznyit összetörte mérgében.
- Miért vannak a szünetek? Így kit kínozzak? A krétákon kívül...?

Gom új szuperhősruhát varrt, amivel imponálhat majd Zsaszának. Anyja arról fecsegett, hogy milyen rendes gyerek, varrogat, Labát meg leszidta, amiért soha nem végez hasznos házimunkát. Laba mérgében bepakolta a kis ember cukorkás zacskójába a jegyzetfüzetét, amibe mindig rajzolgat és firkál, a giliszta-trágyával megkent morzsadarabkát, majd indult is ki a szabadba, Zo-ék kertjébe. Zsasza ugyanis meghívta egy esőcsepp-délutánra, amin esőcseppeket fognak inni kesztyűben, csicsás ruhákban és nagy kalapokban, közben fölösleges dolgokról pletykálva téblábolni. Labának nem volt díszes középkori ruhája, kalapja főleg nem, ezért mindent Zsaszára bízott, hogy lepje meg. A megelepetés sikeres is volt, Laba álla leesett a hatalmas, tömött, csipkével és pufival teli ruháktól. Ne is beszéljünk a kalapokról! Tízszer nagyobbak voltak, mint a gyerekek feje. Laba a ruhában és a kalapban odadőlöngélt a kis fehér asztalkához, ami egy flakon kupakja volt. A koszos, port tartalmazó tegnap esti esőcseppeket nem szerette, aztán, hogy a kalap miatt folyton hátraesett a kis üvegszilánk-székből és egy csepp a ruháján landolt elege lett az egészből. Valójában nem is szeretett volna ott lenni, csak Zo miatt vállalta el, hogy láthassa. Még ha csak egy pillanatra is, de látni akarta. Habár a pillanat nem elég, ő is képletesen értette. Nos, fogta cókmókját, és elindult a kert mellett lévő csatornához, amikor valaki hátulról lefogta a szemeit. Először megrémült, aztán tudta, hogy biztosan csak egy nergog.
- Ki vagy? - kérdezte mosolyogva. Az megpördítette a lányt a tengelye körül. Zo állt ott egy baseball-sapkával a fején.
- Akarsz repülni egyet?
- Mivel egy Barbie-baba alakját vettem fel, ezért nem hiszem, hogy tudnék. Felvegyem valami madár alakját?
- Nem kell! A sapkámmal tudunk repülni! Azért vannak rajta a kis szárnyak.
- Hogyhogy van ilyenetek?
- Mert a szabad ég alatt élünk, és ha veszély jön, ez a legegyszerűbb menekülés. Ennyi erővel kérdezhetném, hogy ti miért tudtok alakot váltani? Mi miért nem?
- Makaróni néni szerint azért, mert a csatornákban élünk, ami tele van veszéllyel, és hogy ne bántsanak a nagyobb állatok, ezért fel tudjuk venni az alakjukat. De így se maradhatunk örökké például székek, vagy ilyesmik, mert egy idő múlva elfogy az energiánk, és visszatérünk arra az alakra, amit születésünkkor választottunk. Én azért lettem mini-baba, mert egy emberi házban születtem, és egy olyan játék volt mellettem. Megtetszett, és puff! Megváltoztam. Egyébként miért kérdezed? Nem tetszik a baba-kinézet?
- Dehogynem! Szerintem nagyon jól áll... akkor repülünk? - tért át gyorsan a témáról zavarában Zo. Laba beleegyezett.
- Nos... mivel csak velem tudsz repülni... átkarolhatlak?
Laba elpirultan igent mondott, mire Zo óvatosan, félősen átkarolta a derekánál, majd megpöckölte a sapkáját, és a szárnyak csapkodni kezdtek. Egyre magasabbra emelkedtek. Laba még sosem érzett ilyet. Különös érzés szorongatta a torkánál. Mintha most szabadulna meg minden gondtól. Mintha a lelke elszabadulna, és a teste nélkül röpködne a nagyvilágban. De neki a nagyvilág nem az, ami nekünk. Neki már Zo-ék kertje is a világmindenség. Amit meg most látott...! Házak, kertek mindenütt, amik alatt sok és hosszú csatorna lapulhat.
- Ez fantasztikus, Zo!
- De még mennyire! És még nem is láttál mindent! Ez csak a város kis része!
- Kis része?! Akkor még olyan sok van ebből a csodából?
- Szerintem nem nagy szám – kezdett lefelé siklani Zo.
- Miért gondolod így? - fordult háttal a szemébe fújó széllel Laba.
- Mert már vagy százkilencvenegyszer láttam! Ha valami jóból túl sok van, akkor megunod! Vagy nem is kívánod már egy idő után - landoltak Zo háza előtt.
- Máskor is megmutatod? Hogy megunjam én is – kuncogott Laba. Aztán a meghökkenten bambuló Zo-tól Laba elköszönt, és visszamászott a csatornába. A bűz megcsapta Zo orrát.
Zsasza a ház falához támaszkodva menősen nézett és menősen mondta:
- Nahát, nahát... kis huncutka! Zo... Zo... Nem vagy túl fiatal az udvarláshoz?
Ekkor Labát fellökve kiugrott Gom, az új szuperhős-ruhában.
- Szia Zsasza! Hogy tetszik az új kinézetem?
- Még te beszélsz, hugi? - emelgette szemöldökeit Zo. Zsasza már nem menősen, hanem durcásan állt, mivel végül a bátyjának volt igaza.
- Mutasd... - morogta Zsasza, mire Zo rázva a fejét kissé lenézően nevetett.”

(2010. május)

Egy, két, há' - Chopin! - Raz, dwa, trzy - Chopin!

2010-04-02T10:47:00.003+02:00

Raz, dwa, trzy - Chopin!

Schowaj mp3, wyłącz telewizor, gdzie śpiewa Madonna, i ruszaj posłuchać sławnego, klasycznego kompozytora: Fryderyka Chopina! Znasz jego muzykę? Pierwszego marca właśnie w dzień urodzin tego sławnego kompozytora byłam na jego koncercie, w Művészetek Palotája.

Spotkałam tam kilku nauczycieli z polskiej szkoły, którzy tak, jak i ja otrzymaliśmy bilety od pani Ewy Rónay. Razem i oddzielnie błądziliśmy w budynku. Spotykaliśmy się z hosstessami, które stały wszędzie, jak manekiny. Kiedy wreszcie znaleźliśmy salę, już tylko kilka minut było do koncertu. Moje miejsce było na balkonie.

Na początku przedstawienia wyszła pani i przeczytała program. I nareszcie pojawił sie polski dyrygent Tadeusz Wojciechowski wraz z muzykami Filharmonii Pomorskiej oraz węgierski pianista Alex Szilasi. Przedstawienie trwało prawie dwie godziny, podczas których zabrzmiały trzy utwory. Orkiestrze i pianiście udało się wprowadzić wspaniały nastrój. Można było słyszeć i czuć smutnego, wesołego Chopina oraz zakochanego i umierającego. Nie wiedziałam, że klasyczną muzykę też można tak fajnie przedstawić! Słuchając czułam nastrój romantyczny. W myśłach próbowałam wyobrazić sobie, co czuł artysta w czasie pisania nut i uderzając w klawisze fortepianu.

Dziękuję, Panie Fryderyku!

Egy, két, há' – Chopin!

Tedd el az mp3-adat, kapcsold ki a tévében Madonnát, és menj meghallgatni egy híres, klasszikus zeneszerzőt: Fryderyk Chopin-t! Ismered a műveit?

Március elsején, születésnapja évfordulóján tiszteletére adott koncert volt a Művészetek Palotájában. Találkoztam ott néhány lengyel tanárommal, mivel ők is jegyet kaptak a lengyel iskolától. Együtt és külön tekeregtünk az épületben. Rengeteg hosstess-t láttam, akik úgy álltak, mint valami próbabák, manökenek. Mikor végre megtaláltuk a termet, pár perc volt csak az előadásig. Az én helyem a balkonra szólt.

Az előadás elején kijött egy hölgy és felolvasta a programot, aztán végre megjelent a lengyel karmester, Tadeusz Wojciechowski a zenészekkel, a Filharmónia Pomorska-val, majd a magyar zongorista, Szilasi Alex. A műsor csaknem két órán át tartott, három művel. A karmester és a zongorista csodás koncertet adott. Hallani és érezni lehetett a szerelmes és a boldog zeneszerzőt, meg a szomorú zenészt is. Nem hittem volna, hogy a z úgynevezett klasszikus zenét ilyen jól át lehet élni, ennyire érezni lehet! A gondolataimban próbáltam kitalálni, mit érezhetett a zenész a kotta írásakor, a zongorabillentyűk leütésekor.Élmény volt, igazi élmény.

Köszönöm, Chopin!

(14) A papírlap

2010-03-21T18:12:00.002+01:00

Iskola után, a hétvégén is azt a papírfecnit forgattam a kezemben. Hogy írhatta ezt? Talán az lesz a legjobb, ha mindezt megbeszélem vele? Talán mégse ez a jó megoldás, de ha már annyiszor hallom mindenhonnan, hogy: „hallgass a szívedre...stb.” akkor most miért ne tenném? Felvettem a mellényemet a kapucnis pulcsimra – mivel már olyan langyos idő volt – és a vasaló mamának odaszólva lementem a játszóra. Akkor hallottam fölöttem egy lépcsőn lejövő láb-párt, amint valami nehezet húz maga után. Nem tudtam ki az, nem is izgalmas dolog, mégis felmerült bennem egy tipp. Az egyik lakásból valaki böfögve ordibált: - Jóska, vidd le a szemetet, mert büdös!
- Akárcsak te... - motyogta egy női hang. És tényleg Józsi ért oda elém egy hatalmas, messziről bűzlő, sörös üvegekkel teli zacskóval.
- Szia Laura! Merre mendegélsz? Én a kukáig, majd vissza! - nevetett. Zavarba jöttem, mert nem akartam elmondani, miért megyek hova és mikor. Elpirultan, ujjaimat tekergetve válaszoltam.
- Csak úgy... megyek egyet sétálni... el...
- Hova?
- Csak el... mindenfelé...
- Elkísérhetlek? Vagyis a kukáig...
Szerencsémre Józsi nem kérdezősködött... túl sokat. Mert eleget, az biztos. Amíg a lépcsőn lebandukoltunk, folyton arról fecsegett, hogy mire készülök, miért, minek, hova, miért pont most... stb. Próbáltam mosolygós és kedves maradni, mindenre azt válaszoltam: csak úgy, el, messzire... most van kedvem hozzá, ha már szép időnk van...
Mikor végre elszakadhattam tőle, rögvest futottam vissza az ajtóhoz, ami elválasztott a játszótól. Ki akartam nyitni és eltűnni, amíg Józsi küszködik a szemetessel. De az zárva volt. Ott erősködtem, én is harcoltam az ajtóval, mint Józsi a szemetessel. Akkor jött le Gedeon bácsi, aki a negyediken lakik feleségével és négy lányával. A lányok még nagyon kicsik, a legfiatalabb csütörtökön született – két napja -, a legidősebb öt és fél éves. Gedeon bácsi azonnal észrevett, és elővette a kulcsait. Kinyitotta nekem az ajtót, mielőtt Józsi visszajöhetett volna a szemetes pólójával. Ráömlött egy kólás üveg, meg még sok más is. Ott bajlódtunk a bácsival, mert a kulcs nem akart elfordulni a zárban. Akkor vettem észre egy kiragasztott papírlapot: zár javítás alatt. Gedeon bácsival sóhajtottunk. Elnézést kérve elment, ő legalább megmenekült. De én nem. Józsi furcsa szavakkal panaszkodott a pólójára. Meglátva újra kérdezősködni kezdett. Elvesztettem a türelmemet, és rákiabáltam.
- Szállj már le rólam!
Szegény megsértődve, megijedve, sápadtan, összehúzódva nézett rám. Már megbántam amit mondtam, éppen bocsánatot akartam kérni, de könnyezve elfutott. Újra sóhajtottam, de ez már egy nagy sóhajtás volt. Lógatott fejjel körbementem a panelek körül, és odaértem a játszótérre. De a csúszda és hinták helyett az egyik lakás bejárati ajtajához mentem. Megkerestem a megfelelő nevet, megnyomtam a gombot, és vártam. Pár visszhangzó csilingelés után hangot hallottam.
- Tessék?
- Jó napot, Laura vagyok.
Abban a hintában ültem, mint amiben Valentin-napon. A lábamat lóbáltam. A láncba erősen kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy kiesek a hintából, pedig alig van magasabban a földtől. Talán a szavaim, vagy az ő válasza lehúz a földre? Attól retteghettem, hogy mi lesz az eredménye ennek az egésznek? Mert a másik hintában himbálózott a gyanúsított, Lőrinc.
- Akkor miről is szól mindez? - kérdezte óvatosan.
- Hogyhogy „mindez”?
- Jól tudod te... - mondta titokzatosan és kissé gonoszan. - Mármint csak te tudod – tette hozzá.
- Mondd, ezt te raktad a zsebembe? - vettem elő a papírfecnit. Lőrinc csodálkozva forgatta fejjel lefelé a papírt. Azt reméltem azt válaszolja, hogy: „dehogyis!”, ám más válasz jött.
- Dehogyisnem én! Miért, zavar?
- Téged nem zavarna, ha valaki ilyet írna neked? - vettem vissza a cetlit.
- Mi? Örülnék neki! Persze nem mindegy, ki írná... - nézett sejtelmesen. Megijedtem. Szemeim nagyok és rémültek voltak. A fecnit betűrtem a mellényem zsebébe, és felálltam a hintából.
- Ha így gondolod, akkor ölelj meg! - parancsoltam. Természetesen egyből nagyot nevettem, de ő felállt, és megölelt. Olyan barátian. Akkor hullott le a földre a papírlap. De az írást nem lehetett elolvasni már, mert a sok tapogatás és gyűrés miatt elmosódott.

(2010. május)

(13) Salak + Józsi = kerítősdi

2010-03-21T13:57:00.005+01:00

Az iskola nehéz ügy volt, az órák unalmasak. Ráadásul ismét kötekedtek. Egy-két gáncsolás után ki kellett mennünk, mert Kató néni kitalálta a „nagy eszével”, hogy minden szünetben körbejárja a termeket, és ha a hetesen kívül több ember van a teremben, annak intőt ír. Úgyhogy kötelező volt kimenni. Ha havazott, ha esett, ha hurrikán jött, ha földrengés... na jó, túloztam.
Kinn álltam egyedül a hidegben, nézve a gáncsoló, kötekedő osztálytársaimat. Akkor a fejembe ütött egy ötlet-villám: hiszen Józsi is ide jár, le is írtam neki, hogy...
- Találkoztunk végre – hallottam. Józsi állt ott egy vékony kabátban. Mivel már tavasz volt, szinte mindenki vékony kabátban volt, de Józsié egy szakadt, ki tudja melyik nagyszülője után kaphatta-féle kabát volt.
- Pontosan – mosolyogtam. - Elolvastad az üzenetet, amit hagytam!?
- Milyen üzenet? Csak megláttalak itt, felismertelek, és megörültem. Amúgy még nem tudsz róla, de van egy legó-dobozom nagyitól, amit apa kidobott tegnap. Anyu felhívta nagyit, amikor apa elment... szóval amikor egyedül maradtunk otthon. A nagyi sajnálta, és szólt, hogy szólt már a rendőrségnek. És mivel szólt, mi is szólni fogunk.
- Jól teszitek a sok szólást – tettem a kezem a vállára. Ezután körbenézett, és láttam a tekintetéből, hogy el akar bújni, mert fontos mondanivalója van. Vagy azt akarta mondani a tekintetével, hogy vágyik egy kis sajtburgerre. Mivel a közelben nem volt gyorsbüfé, az elsőre tippeltem. Hirtelen elkapta a karomat, és behúzott a legközelebbi kisfa mögé, ami körül bokrok nőttek. Ezt a jelenetet sajnos sokan meglátták. Nagy röhögés hallatszott körülöttünk. A tanárok egy pillanatra odanéztek, de ismerték a folyton gúnyolódó gyerekeket, ezért vissza is fordultak beszélgetni. Az osztálytársaim közelebb jöttek, és csípős megjegyzéseket ordibáltak be a bokrok közé. Néhányan telefonjukkal fotóztak és videóztak.
- Szégyelltek előttünk smacizni?! - mondta az egyik.
- Hé, Jóska! - jött oda Józsi lányosztálytársa. - Meg akarod kérni az idősebb lány kezét? Hiszen még pelenkás vagy! - nevetett. Néhányan ezt nem tartották viccesnek, kicsúfolták a lányt, aki szomorúan elcsusszant.
- És ha megvolt a lakodalom, vegyetek házat, és tervezzetek gyerekeket! - vigyorgott Ernő. Az osztálytársaim nagyot kacagtak ezen, aztán megunták az egészet, és elmentek. Már csak néhány kölykök kuksolt és szólt be, na meg röhögött a vakbelük.
Közben Józsi mindenfélét mesélt.
- Nem fogod elhinni, de ma délelőtt ültem a fűben, ott lenn, a kosárpálya mellett, és az egyik kosarazó lány megkért, hogy szálljak be én is.
Itt elhallgatott. Láttam menős tekintetén, hogy direkt csinálja, hogy felizgasson, és kérdezgessek. De én csak azért sem kérdeztem, bólintottam, és a fa mögül kinézve hallgattam a csúfolódókat. Erre ő lett ideges, pedig a tervében nekem kellett volna annak lennem.
- Hát jól van, akkor ha nem érdekel a történet... - de mégse mert pimaszkodni – akkor inkább folytatom is – fejezte be szerényen és visszahúzódóan. - Azt mondtam, hogy nem tudok kosarazni, mire ő csak édesen kuncogott és a kezembe nyomta a kosárlabdát.
Folytatni nem hagytam. Felmutattam a mutatóujjamat, amire ő abbahagyta a fecsegést.
- Édesen?! - tettem fel ezt az egyszerű, de nehezen megmagyarázható kérdést. Nyomozósan és sejtelmesen néztem. Jóska fehér, sápadt arca piros lett. Ám amint nekikezdett a folytatásnak, nem hadart, nem kapkodott szavakért, nem pirult el jobban. Nyíltan megmondta:
- Az az oka, hogy így mondtam, mert a lány nagyon édes, kedves és sportos – fejezte be keresztbetett karokkal, feltartott fejjel, csukott szemekkel. Én eleinte csodálkozva néztem magam elé. Józsi kinyitotta az egyik szemét, hogy megkuksolja, mi a véleményem az egészről. A meredt bámulás után a szám szélesre húzódott, majd egy halk hang, aztán hangos kuncogás, utána nevetés és végül szinte ordibált röhögés zengett a bokrok közül.
- Ennél különösebb őszinteséget még sohasem hallottam! Ezután mi történt?
Jóska hamar észhez tért, és kitette a pontot a mese végére.
- Ő kedvesen erőltetett, míg végül belementem... és nyertem! Pedig nem tudok kosarazni! Szerintem a jelenléte hajtott... szóval, már vagy a hatodik kosarat dobtam be csont nélkül – persze közben kicsit mellé ment pár kosár, akkor kedvesen fintorgott, odajött, gratulált, kezet fogott velem, majd felajánlotta, hogy lépjek be a kosárcsapatba.
- Erre te?
- Dadogtam, ám végül kimondtam az igent. Odahívta a tornatanárt, aki viszont ellenkezett, mivel nem tudok kézen állni. A lány – akiről kiderült, hogy Rita a neve – próbálta rávenni a tanárt, hogy a kézenállásnak, a nem túl jó tesijegyeimnek semmi köze ehhez, a kosarazáshoz „belső sportosság”, tehetség, lelki erő kell, de ő folyton ellenkezett.
- Sikerült azért a végén?
- Nem – rázta a fejét. - Viszont utána Rita azt ajánlotta fel, hogy találkozzunk minden nap itt a salakon edzeni... - lett vége a mesélésének. A feje, füle, álla, szája vérpiros lett.
- Te jó Isten, mekkora a vérnyomásod?! - ijedtem meg. Ám hamar észhez tértem. - Aha... akkor holnap megkuksollak titeket. És ha jó vele beszélgetni, hívd el suli után fagyizni... nem, még túl hideg van hozzá... akkor egy sütire! - csettintettem. - Közben is dumáltok, megismerkedtek, eljöhettek estefelé ide kosarazni, erőltetni a tanárt, hogy egyezzen bele és gyakoroljatok, dícsérd meg többször is, és ha nagyon jól haladtok, valld be neki!
Ekkor Jóska olyan arcot vágott, mintha japánul mondtam volna mindent.
- Hogy mit csináljak?!
- Jól tudom, hogy érted – nyomtam meg az orrát, amit kancsali szemekkel követett. - Ha látod rajta majd azok után, amiket tanácsoltam, akkor, mint ahogyan egy fiúhoz illik mondd meg neki óvatosan, hogy... szereted.
- Hogy mit csinálok?
- Szereted. Ha akarod, akár most is beszélgethetek én vele. Hol van?
- Hogy mit csinálsz?
- Ezt most azonnal fejezd be – húztam ki a bokrok közül. Körülvettek a mutogatások, mobiltelefonok. Nem is foglalkoztam a fogyatékosokkal, inkább magammal ráncigáltam Józsit.
A pályán végre megláttuk a kosarazó, piros-sálas, fonott fekete hajú lányt. Józsit magammal húztam le a dombon, amikor megszorította a karomat. Rázta a fejét, hogy ő bizony nem megy sehova, inkább elsüllyedne szégyenében. Mosolyogva otthagytam, és lecsusszantam a dombon. A lány nem volt messze, már csak pár lépés, és éljen a kerítés! Mármint nem az a kerítés a kert körül, hanem az Ámor-feladatom. Mégis, valamiért izgulni kezdtem. Mi van, ha a lány lenéz emiatt? Hogy ez gyerekes dolog. Vagy hogy nem is ismer, erre én azt mondom, hogy: az a srác akit nemrég megismertél, szerelmes beléd, szeress belé te is, punktum! Aztán eszembe jutott, hogy Józsi helyett izgulok, vagy micsoda? Nem én vagyok az, aki titkolódzik egy kosaras elől! Odaértem. A lány meglátva elkapta a csont nélkül bement kosárlabdát, rám nézve állt és várt. Kicsit túl idősnek és magasnak tűnt az elképzeléseimhez képest. Azt hittem Józsival egykorú lányról van szó.
- Szia!
- Helló... - nyeltem egy nagyot. - Józsi ismerpőse... azaz ismerőse vagyok, aki ott áll! - mutattam a dombtetőre, de Józsi sehol. Végül megláttam, hogy a gyáva guggol a lépcső korlátja mögött. A lány kuncogott.
- Igen, ismerem. Jófej srác, kár, hogy nem tud kosarazni...
- Hogyan?! Nekem azt mesélte, hogy csont nélkül dobta be a kosarat, néha persze nem sikerült neki...
- Semmikor sem sikerült neki. Az volt a legrosszabb, amikor erre jött a tornatanár, aki felajánlotta, hogy felvesz engem a kosárcsapatba. Szegény Józsi nem hallotta az egész mondatot, azt hitte, róla beszélünk. Megkért, hogy tanítsam meg kosarazni, de reménytelen eset. A labdát pattogtatni is nehezen tudja.
Összedőlt bennem egy világ. Egy világ, ami Józsi bizalmából épült fel. Egy hazugság miatt – főleg, hogy nem egy kis füllentésről van szó – szétrombolták. Egy nagy hazugság-buldózer döntötte le.
- És amúgy mit gondolsz róla, Rita?
Először a lány csodálkozott, hogy tudom a nevét, de hamar visszatért a Földre.
- Kedves, de gyenge. Ráadásul nyomulós egy kissé, mert kosarazás közben, a padon közel csusszant hozzám, folyton a szememet dícsérte, és észrevettem, hogy a fenekemet nézi!
Ez még nem volt elég, hozzátett valamit, amitől egy Ámor-épület roncsolódott szét.
- Nem zavarna, szeretem, ha nyomulnak a fiúk, de... van már barátom. Helyes, erős, udvarias, a legjobb kosaras a gimnáziumában.
Megfordultam, el se köszöntem, csak visszamentem a lépcsőn. Józsi izgatottan felállt, kérdőn nézett rám. Látva szomorú arcomat, elbizonytalanodott.
- Miért, Józsi? - kérdeztem.
- Nem akartam elmesélni, hogy gyenge, ügyetlen, semmirekellő vagyok! Tesiből szinte bukásra állok, a tornatanár rühell, a lány meg... Mesélt valami gimnazista srácról, de nem tűnt úgy, mintha szeretné, legalábbis azt hittem, hogy kedvel végre egy lány.
- Nézted a fenekét?
- Dehogy! A nadrágját néztem, hogy új farmer, jó drágának látszott, izé...!
- Amúgy tudnod kell: én kedvellek – mosolyogtam. - De ha eddig nem vetted észre, akkor tényleg egy kicsit ügyetlen vagy - mosolyodtam el.
- Randevúznál velem?! - meregette a szemét Józsi. Csak nevettem, aztán ő is nevetett velem. Megértette, ez most nem randimeghívás volt. Becsöngettek. Elbúcsúztunk egymástól, én meg a terembe menet kivettem egy papírdarabot a zsebemből. Amikor megláttam mi van ráírva, megkövültem. Mindenki kikerült vagy meglökött a termekbe menet, mert én csak álltam és bambultam.

(2010. április)

(12) Egy tanítás nélküli nap...

2010-03-15T17:22:00.005+01:00

Hétfőn lassan készültem, a betegség miatt nehéz volt visszaszokni a hétköznapi, leckékkel teli élethez. Mama is siettetett. Már háromnegyed nyolc múlt, és csak akkor indultam el. Ám az utcán nem láttam egy gyereket se. Tudom, hogy ilyenkor már nagyon kevesen mennek a suliba, mert már a többség ott ül a padokban. De ez az üresség már megijesztett! Mi van, ha már becsöngettek, mert a folyósokon se láttam egy tanulót se. Beléptem az iskolába, és köszöntem a portásnak.
- Jó reggelt!
Ám kijött a kis kabinjából, és üvöltözni kezdett velem.
- Ácsi, ácsi! Talán köszönnél, és megkérdezhetnéd...
- Én köszöntem.
- Ma nincs tanítás.
- Az hogy lehet?
- Március 2-a van, neked nincs beírva az üzenődbe?
Nagy szemekkel kimentem, és akkor jutott eszembe Vanda, aki a suli előtt sétáltatta a kutyáját. Mikor elmentem mellette még akkor, arra gondoltam, hogy "Ő mit keres kint? Nem aggódik, hogy elkésik?" ám ő is csodálkozott rajtam. Most már értettem miért.
- Szia Vanda.
Vanda nem az osztálytársam, ám első és második osztályban az ő osztálya járt hozzánk napközibe. Ő is annyi idős mint én, ám másfajta: koponyamániás, hajfestős, fiúzós, menőzős...
- Szia Laura.
- Ma nincs is tanítás, el is felejtettem! - De beteg voltam. - védekeztem gyorsan.
Arra járt Vanda osztálytársa, Márk.
- Ma nincs iskola - szólt neki Vanda. Ő is hátán cipelte a hátizsákját, és nem értette.
- Mi? Ja, jó, akkor megyek is haza játszani az új számítógépes játékommal, a Bumm!Autó-val.
- Én is hazamegyek, mama biztosan meglepődik - nevettem, és eltűntem.

Otthon folytattam a mesét, itt is van:
"Zo elbúcsúzott Labától, és húga után futott. Gom a csatorna bejáratából még bámulta Zsaszát. Zsasza is néha hátranézett.
- Mi van? Mit bámuljátok egymást? Ez egy újfajta kontaktálás köztetek? - kérdezte Zo.
- Ööö...felejtsd el - pirult el Zsasza. - Nézd! Ott van egy pillangó! - mutatott a házikójuk előtti levélre. És tényleg ott csapdosta szárnyait egy gyönyörű, színes szárnyú pillangó. Annyira erősen csapdosott (legalábbis a nergogok számára), hogy a házuk tetejét lerombolta az általa keletkezett szél. Zsasza és Zo nagyon megijedtek. Hol fognak lakni? Egy ártatlannak tűnő lepke milyen ártalmas tud lenni a nergogok számára! Habár nem csoda, hogy lerombolta a házikót, mert csak gyenge botocskákból, és szirmokból, levelekből volt felépítve.
- Mit tegyünk? - kérdezte Zsasza. Gom megjelent egy köpennyel a hátán. Felállt egy kavicsra, és a Nap megvilágította hátulról.
- Megérkezett SzuperGom!
- Szuper Gomb? - csodálkozott Zo.
- Elkergessem, vagy megtépkedjem? - kérdezte a pillangóra nézve Gom. Látszott rajta, hogy megsértődött Zo viccén. Ami nem is vicc volt.
- Ne bántsd! Csak kergesd el - kérlelte őt Zsasza. - Utána meg segíts újraépíteni a házunkat!
Gom felugrott a pillangó hátára.
- Gyia! - paskolta a hátát. A lepke megijedt, és ugyanúgy hatalmas szárnycsapásokkal elrepült Gommal a hátán. Ám Gom okos volt, mikor még egészen alacsonyan volt, egy levélre pattant. Zsasza meg se köszönte a segítségét, hanem a házukhoz futott. A tető a földön hevert, a falak lerombolva, és középen a főző Nari állt. Nagy szemekkel nézett gyerekeire. Zsasza zavartan kuncogott, és nekiálltak újjáépíteni a házat. Zo hordta a botocskákat Gommal - mert együtt erősebbek voltak, Zsasza a szirmokat, Nari a leveleket egyenként. Mikor a nergogapa is hazajött, őt is munkára késztették.
- Hiszen nemrég dolgoztam az iparban! - védekezett. Egyébként Elrandó úr néhány ismerősével és pár elboddal az emberek iparába szöknek naponta, hogy kicsit segítsenek nekik, és hogy egy kicsit lopjanak is. Elrandó úr a főnök, és emiatt egy eddig nektek ismeretlen, sőt számomra is ismeretlen elbod ki nem állhatja a nergog urat, de azért morcosan dolgozik – mint takarító. - Ám felesége kezébe nyomta a seprűt, és a leveleket, ő meg a gyerekekkel bement az új házba.
- Söpörd fel a kertünket, és azt a levelet még tedd a tetőre! - csapta be az ajtót Nari. Elrandó úr citromképpel nekiállt söpörni, ám zenét csinált belőle. Ütemesen kezdett söpörni: először két gyors, majd egy hosszú, és kettő gyors, egy lassú, majd a lábát is ütemre topogtatta, és fütyülni kezdett."

Mikor abbahagytam az írást, eszembe jutottak Lőrinc szavai: "Vagyis...igazából...holnap a suli.." Ezzel azt akarta mondani, hogy nem lesz iskola. Vajon áthív? Vagy tanul? És Józsi? Ő biztosan tanul! Megcsörrent a telefonom.
- Halló?
- Szia! Hogy vagy pingvin? - válaszolta az ismeretlen. Biztosan a pingvines jelmezemre célzott, amit a farsangra vettem fel. Felismertem a hangját.
- Jaj, Lőrinc! - nevettem. - Találkozunk és játszunk?
- Természetesen, pingvin! - viccelt.
- Átmehetek?
- Mama nincs itthon, és meg is tiltotta, hogy ma lemenjek vagy hasonló, ugyanis tanulnom kell.
- Nekem sincs itthon - nyugtattam meg.
- Tudom, hogy tegnap is direkt estél el, hogy én nyerjek a zsúromon, a tojáshordozó versenyen.
- Rájöttél? Nézd, én nem is tudom, hogy...
- Nem baj. Kösz. És neked köszönhetően Johanna már nem egy csendes, unalmas lány, aki szinte egész életében csak ezeket a szavakat mondta: "Szia!" meg "Sziasztok!" és "Hogy vagy?" - eleinte kedvesen mondta, majd átváltott álcázott idegesbe - hanem folyton csak beszél, és beszél, és az idegekbe kerget a sok dumájával!
- Nemrég meg azt mondtad, hogy én vagyok egy dumagép.
- De még te sem beszélsz annyit mint Johi. Megőrülök! - röhögcséltünk.
- És Vili hogy bánik Johannával?
- Nagyon megkedvelték egymást. Folyton egymásra nézve szaladgálnak, meg nevetnek, és játszanak.
- Nem leszel fenn Dumagépen? Akkor ingyen beszélhetnénk... - ajánlottam.

10:11 Lőrinc: Szia! Van egy hírem, ami nagyon vicces! :D :D :) ;)
10:11 Laura: Szia! Már vártalak! Mi az a hír?
10:12 Lőrinc: Felvettem partnernek Felíciát, emlékszel?
10:12 Laura: Hát persze! Miért? Mi történt?
10:14 Lőrinc: Beszélgettem vele, bemutatkoztam neki, erre ő azt kérte tőlem, hogy küldjem el neki a fényképemet. Elküldtem neki, és kijelentkezett. Miért?
10:15 Laura: Vagy olyan csúnya vagy, hogy el akart menekülni :), vagy hirtelen el kellett mennie, és elbúcsúzni se volt ideje, vagy leállt a gép, mert rossz...

Lőrinc tudta, hogy viccelek az elején a "csúnya" megjegyzéssel. Ám dolga akadt, így kijelentkezett. Kivel beszéljek? Józsi biztosan tanul egész nap, ha meg nincs otthon az apja...ha meg nincs otthon az apja találkozhatunk! Végül is... egy próbát megér! Átöltöztem az otthoni macskanadrágból és vékony pólóból farmerbe és a kedvenc lila vékonyabb fajta pulcsimba, amin egy katica képe van. A mese folytatását kinyomtattam, és összetekerve, mint valami távcső, betettem a lila válltáskámba. Az iskolatáskámból kikerestem a kulcsomat, és bezártam az ajtót, mert lehet, hogy tovább ott maradok. Nagyon izgultam felfelé menet. A szívem hevesen dobogott, és gyorsabban lélegeztem. Hogy ki miatt? Józsi apukája miatt. Remélem nem fogja leordítani a fejem! Mikor az ajtóhoz értem, nagyot nyeltem. Kopogni készültem, ám lassan emeltem a kezemet. Egy kopp! - és abban a másodpercben semmi. Még egyet akartam koppantani, amikor kinyílt az ajtó, és épphogy nem kopogtattam meg Józsi homlokát.
- Szia - köszönt meglepetten az ökölre nézve.
- Szia - és az öklöt a hátam mögé dugtam.. - Apukád itthon van?
- Nem, nincs, hála az égnek! - sóhajtott megkönnyebbülten Józsi. - Úgyhogy bejöhetsz. Este jön csak haza. Elment... - ám eszébe jutottak anyja akkori szavai, így nem fejezte be a mondatot. Én se erőltettem. Átnyújtottam az összetekert tekercset.
- Itt a mese folytatása - tettem hozzá. - Az előzőt is elolvastad?
- Apa kidobta - szontyolodott el Józsi. - Elmesélem - és letessékelt a nappali fotelébe. - Aznap elkezdtem olvasni este, mikor apa fürdött. - Végre valahára fürdött! - Nos, éppen végeztem volna, amikor belépett a szobámba, és észrevette a kezemben lévő papírokat. Kikapta a kezemből, és gyorsan elkezdte átolvasni. És azt mondta: "Nem engedem, hogy olvass ilyen bugyutaságokat! Eleve megtiltottam, hogy olvass, és főleg ne a fruska zagyva meséit!" Nem mertem feleselni, így széttépte, és kidobta. Sajnálom...
Először azt akartam mondani, hogy : "Semmi baj!" vagy "Miért nem tettél valamit? Én nyomtattam drága tintával, erre ő széttépi, és csak kidobja? Többször nem adok neked mesét!" Ám egyiket se mondtam. Nem akartam olyan könnyen megbocsátani neki ezt a dolgot, ám leszidni se, hiszen az apukája egy marha. Aki mellesleg ritkán fürdik - pfuj! Ezért már nem akartam odaadni a folytatást, ám már odanyújtottam, így emiatt nem illett volna... Az anyja odajött.
- Nagyon sajnáljuk Laura. Mivel tudnálak kiengesztelni?
- Semmi baj, Marika néni! - legyintettem, igazándiból az ellenkezőjét gondoltam. - Habár... kaphatok egy pohár narancslevet?
- Természetesen - odament a "pult" mögé, és a mögötte lévő polcok között nézelődött. Szinte minden üvegre az volt írva:"Sör" vagy "Bor pezsegjen, de jól essen!". Ám a legalsó polcról leemelt egy műanyag flakont. Beleöntötte az ezernyi pohárüveg közül kiválasztottba, és odanyújtotta nekem.
- Köszönöm szépen - kortyoltam.
- Lőrincről mi hír? - kérdezte letéve az asztalra a papírtekercset Jóska.
- Nem tudtam átmenni, mert az anyja nincs otthon, és meg is tiltotta neki, hogy ma lemenjen vagy hasonló, ugyanis tanulnia kell. De hozzád gondoltam átjövök, ha nem zavarok persze.
- Ugyan! - legyintett Mari néni. - Menjetek játszani, mert aztán Jóskának is meg kell néznie pár dolgot a tankönyvekben!
A fiú intett a szobája felé. Bementünk, és bezárkóztunk. Levett egy nagy dobozt az ajtó melletti polcról..
- Ezt még a nagyitól kaptam, amikor itt volt látogatóba.
- Nyisd már ki!
- De csak akkor, ha nem árulod el senkinek. - tette mutatóujját a szájához.
- Nem teszem - mosolyogtam. Lassan kinyitotta, mintha valami nagy kincs lenne benne. Az is volt. Sok sok kis kocka, olyan Legó félék bábukkal, és egy képeslap. Rámutattam, és kérdően hümmöztem, hogy kinyithatom-e? Bólintott. Kivettem a lapot, és megfordítottam. Egy hintaszékben ülő nagymama kötögetett, az ölében egy kisfiú szorongatva egy pici labdát.
- Elolvashatom? - lengettem a lapot. Kicsit tanakodott, aztán megvonta a vállát.

Édes kis unokám!
Ezt a kis ajándékot neked szánom, mert jó gyerek vagy. Sajnállak, hogy ilyen apád van, nekem meg vejem. Vagy százszor mondtam anyádnak és egyben a lányomnak, hogy váljon már el ettől a borzalomtól. Ám szerinte veszélyes, mert meg is ölheti őt ez a vad idióta. Talán igaza van. Miután ilyeneket írtam, meg ne mutassátok annak az izének ezt a lapot! És a doboz tartalmát se, mert kidobhatja, én meg azt szeretném, ha valamennyivel jobb gyerekkorod lenne.
Puszil a nagymamád,
Kerti Olga

Óvatosan visszatettem a dobozba, és Józsefre tekintettem, aki szomorúan oldalra nézett. Úgy éreztem együttérzésre van szüksége. Térden járva mellé ültem. Átkaroltam, és csitítottam sírását. Aztán elemelte kezeit a szemétől, és könnyesen bámult. Megsimogattam, mire ő megölelt. Veregettem a vállát, nyugtatgattam. Kopogott valaki, ám meg se várva a választ bejött. Mari néni volt az. Ránézve fiára máris tudta mi a baj. Letérdelt mellénk, és hárman ölelgettük egymást. Dörmögve valaki leült a nappaliban a fotelbe. Felvette a földről az újságot, lapozott, és elkiáltotta magát:
- Asszony! Gyere elő! Éhes vagyok!
És mindhárman megrezzentünk. Elengedtük egymást, és tátott szájjal meg majdnem kieső szemekkel gondolkoztunk. Mit tegyünk? Én nem bújok el újra a fotel mögé! A szekrény! Ez az! De másnap estig maradjak ott? Nem, azt nem engedem! Ideje szembeszállni az apával!
- Bújj a szekrénybe! - nyitotta ki a tárgy ajtaját Mari néni.
- Van jobb ötletem! - emeltem fel fejem. - Kimegyek előtte!
- Nem ússza meg senki! - jajongott Józsi. - hívd fel a szüleidet, mit ajánlanak!
- Nem tehetem! Megtiltották, hogy idejöjjek. Ha most felhívom... de muszáj megérteniük! - vettem ki a táskámból a mobilomat. Benyomkodtam a számokat.
- Halló! Szia kislányom! Mi újság? Írsz? - kérdezte mama kedvesen. A háttérzajból ítélve kávészünet volt.
- Halló! Szia mama! - köszöntöttem bűnbánó hangon. - Tudom, hogy nem szabadott volna, de unatkoztam, úgyhogy eljöttem Józsihoz, ám megérkezett az apja - ma valahogy korábban -, és megverhet engem IS, ha nem tudsz valami jó megoldást mondani!
De a telefonom lemerült, és már nem hallottam mama tanácsát, aki az egész panaszkodásom alatt a kávét szürcsölte.
- Lemerült! - tettem vissza a telefontartómba. És akkor megláttam Józsi legói között Zo-t, meg a többieket. Odahajoltam. - Mit kerestek itt? Jaj, most Józsiék megkérdezik, kihez beszélek! Nos - emelkedtem föl, de csak megmerevedett embereket láttam. - Józsi! - ráztam ujjaimat szemei előtt. Marika nénivel ugyanezt tettem. - Ti voltatok? - hajoltam oda Zo-ékhoz. Zo bólintott.
- Segítettünk neked. Írj gyorsan egy levelet a pajtásodnak, és kimenekülhetsz. A férfi is mozdulatlan. Most olyanok mint a szobrok. Nem fognak TÉGED látni, hallani, érezni. Minden más folytatódik: a madarak tovább repülnek az égen, a vonatok az utasokkal suhognak, az autók továbbra is tejesztik a bűzt. Ezért máris megyünk.
És pukk! lesüllyedtek a legók között. Nem pazaroltam az időt, megfordítottam József képeslapját amit a nagyijától kapott, és írtam:

Jóska! Nem mondhatom meg és nem is tudom felfogni mi folytán, de elmenekültem, és legközelebb találkozzunk az iskola felsős részénél a salakon! Talán fölösleges kérdés, de lesz számítógéped? Remélem, végre elválnak a szüleid, és anyukáddal élhetsz együtt! Légy bátor apád ellen, - persze ne feleselj, mert amilyen ő... - de fogadj szót, és merj! Várjunk csak... az egyik kiüti a másikat! Nem tudom már kitörölni, sietnem kell, szóval egybe foglalva: jó barát vagy, és... mennem kell! szia! Aláírás: Laura

Felkaptam táskám, és megálltam az apa mellett. Rajta ült a mesémen! El akartam vinni, nehogy ezt is kidobja, ám a másik énem ellenezte a tervemet. A férfi fehér trikót viselt, mellszőre kivirított alóla, és hónaljszőre hosszabb volt, mint a Nílus-folyó. Kinyújtottam rá a nyelvem, és hazamentem. Amint kiléptem a küszöbön, és becsuktam az ajtót, hallottam, hogy újra beszélnek:
- Jóska-sóska! Mit kerestek a szobádban? Asszony, állj fel, és főzz, vagy... és te fiam, mi ez a doboznyi...
Jaj ne! Megtalálta a nagyi ajándékát! Elsápadtam. Lementem a lépcsőn, de egészen közel maradtam.
- Apu, ne dobd ki az ablakon!
- Amiért rejtegetted, dupla verést kapsz anyáddal együtt!
- Neeee, apu ez fáj! Brü-hü-hü!
Amikor hallottam a kínzást, döntöttem. Gyorsan bementem, fel akartam hívni mamát otthonin, és megkérni, hogy hadd hívjam a rendőrséget – mert az engedélye nélkül még nem merném, pedig már kéne. De végül mégis letettem a kagylót. Ám megcsörrent.
- Halló? - köszöntöttem valakit szomorkásan.
- Mama vagyok. Mi baj, kicsim?
- Már semmi... szóval megmenekültem. Még nem tudom felfogni, de hallottam kijövet, hogy az apa veri Jóskát, és az anyját, és sírnak. Borzasztó. Fel akartalak hívni, hogy hívd a rendőrséget! De lemerült a mobilom. Úgyhogy mindegy.
- Jaj! Kiment a fejemből, nem tudom a rendőrség számát – tudom, ciki. Talán máskor... tudod, hogy ez nem a te dolgod. Az az ő családjuk, nekik kell megoldani. Bocs, dolgoznom kell, szia!
El sem hittem, hogy mama legyint erre a témára! Nem mondhatnám, hogy csalódtam, mert az nagy szó erre, és egybevetve igaza van.
Bekapcsoltam a Dumagépet. Senki nem volt bejelentkezve. Kinek meséljek, panaszkodjak? magamban maradt. És éjjel nem tudtam elaludni. Folyton-folyvást József sírását hallottam a fejemben. Fel is ébredtem hajnalban és megfogtam az egyik plüssöm. Magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A sírásra a szüleim se ébredtek fel, hanem újra megjelent a takarómon Zo.
- Mondd, Zo, hogy csak álom! Hogy ez csak egy nagy, buta, lehetetlen álom!
- Ha így gondolod, akkor lehetséges, hogy ez csak egy álom. Ezt már te döntöd el – mondta, majd eltűnt.

(2009. május)

Mondja, Liza...!

2010-02-12T21:33:00.001+01:00

„Üdvözöljük önöket a Nagyvilági Múzeumban! Kívánunk kellemes időtöltést! Képeslapot a jegyiroda mellett vásárolhatnak. Kérjük kedves látogatóinkat, hogy..." Ismerősen hangzik, ugye? Én már vagy ezerszer hallottam, igazából nagyon unom! Aztán betódulnak az emberek, és mindenki kukkol, mutogat rám, össze-vissza beszélnek, többnyire dícsérnek, el vannak tőlem ájulva, bár néha a szemembe mondják, hogy ronda a mosolyom, a ruhám pocsék, és nem is vagyok szép, még olyat is hallottam, hogy férfi vagyok! Vagy csak hümmögnek. Volt már, hogy meg akartak tapizni, de nem engedik az őrök. Még mit nem? Az meg olyan sértő, ha az arcomba vágják, hogy nem is vagyok igazi nő!

Amúgy pár hete érkeztem ide, kamionnal hoztak, jól becsomagolva, sok ismerőssel együtt. Izgultunk, milyen lesz, hogy lesz. A lányokkal megterveztük, hogy majd versenyzünk, ki kap több dícséretet. Aki egyet sem, az veszít, és éjjel neki kell ijesztgetnie az őrt. A fiúk nem foglalkoztak semmivel sem, csöndben nézelődtek ki az ablakon, vagy rajtunk nevettek, hogy hogyan lehetünk ennyire lányosak. Hát milyenek legyenek a lányok? Lányosak, ez evidens, vagy nem? Szóval amikor megérkeztünk segítettek kiszállni, és körbevezettek a múzeumban. Megcsodáltuk a szépséges hölgyeket, és a jóképű fiúkat, akik már itt voltak, persze ők is minket. Alig vártuk, hogy közöttük legyünk, hogy jól kipletykálhassuk a többieket, főleg azokat, akik nem jöttek velünk!

Pár nap alatt elrendeztek minket, kiosztották a szobákat, beállították a lámpákat, aztán kezdődhetett a szokásos műsor. A versenyt, a szépségversenyt persze mindig én nyertem meg. Nem csoda, engem mindenki ismer, még az is, aki sohasem látott. Celeb vagyok, igazi sztár.
Eltelt ez a pár hét, én meg már megutáltam itt lenni, mert szinte mindenki ismer már, sokan elkerülnek. Míg régebben kattogott a sok fényképezőgép - hiába volt tiltva -, most meg legfeljebb egy kínai turistától hallom: ej, de szep latvány! Ezt meg kell mutatni néjnek! Sang-Chiu! Gyere! Meg a nevemmel is viccelődtek már, bezúdult a szobámba egy iskoláscsoport, és egy kis taknyos azt mondja: mondja, Liza...! Még ilyet!?

Már szólni is akartam a múzeum igazgatójának, hogy elegem van, vigyen máshova, vagy mehessek végre haza, de amikor csak megszólítom, ügyet sem vet rám, elhalad előttem, és inkább a látogatókkal, meg a személyzettel foglalkozik. A szokásos éjjeli ijesztgetést is meguntuk; eleinte vicces volt, kinevettük szegény, butácska őrt, amiért mindig bedőlt. Mostanra megkomolyodott, rájött, hogy csak az esti hamburger miatt vannak hasi fájdalmai, és mivel a tévében látott ilyen reklámot, azt hiszi, hogy a nasizás miatt hall hangokat.

Tegnap este kiterveltem, hogy megszökök, de túl lassú és ügyetlen voltam. Az őr már akkor elkapott, amint elindultam... hogy honnét tudhatta meg a szökés tervét, amikor senkivel sem beszéltem róla, fogalmam sincs. Ma már jobban vigyáznak rám, én meg magamban egy levelet fogalmazok, az ikertesómnak írok majd, csak azt nem döntöttem még el, hogy franciául, vagy olaszul írjak... De azt biztosan megírom neki, hogy többé nem megyek el helyette ilyen kis városkába, külföldre, inkább maradok az én alagsori szobámban Párizsban, jöjjön csak maga, ha már annyira "igazi nő"...

Játszó - tér

2009-11-01T18:57:00.004+01:00

Négy osztálytárs, Gáspár, akit mindenki Gazsónak hív, a sportos Teodóra, aki mindenkivel Teónak szólíttatta magát, kivéve a tesitanárt, hogy állítólag megmaradjon kettőjük között a sportos kapcsolat, Bertalan, a haverjainak Berti és Bettina, aki csakis a három barátjának engedte meg, hogy Bettának szólítsa, szóval ők négyen egy játszótéren, egy mászóka tetején üldögéltek. Teó és Betta lábukat lóbálták, Gazsó és Berti pedig azzal szórakoztak, hogy kinevették a folyton eleső kisgyerekeket.

- Sikerült megoldanotok a tesiházit? - kérdezte Teó.
- Abból nincs is házi, focifej! - rúgott Teó bokájába Betta. - Beszéljünk inkább fontos dolgokról: ugye milyen jól áll ez a szájfény? - mutatott a szájára. A fiúk forgatták a szemüket, még Teó is, amikor felfigyelt Betta szájára.
- Jé, hiszen ez csodaszép! Hol vetted? Nekem is kell egy! Állítólag az egyik legnagyobb sportoló azért kapott több pontot egy versenyen, mert ezt a szájfényt használta!
- Ekkora marhaságot még én se mondanék, pedig én vagyok a nagy sminkmániás - fintorgott Betta.
- Valaki féltékeny, mert egy nem sminkszakértő többet tud a smink világáról... - motyogta Bertalan, de csak Gazsó hallotta, és egy barackot nyomott Berti fejére, mert tudta, Betta is ezt tenné a kis csibésszel. Berti leesett a mászókáról. Az egyik baba odatotyogott a fiúhoz, és meghuzigálta az arcát, mint a nagymamák szokták. Közben szemtelenül kuncogott.
Teó egyre jobban kezdte lóbálni a lábait.
- Mit gondolsz a cserediákról, Betta?
- Milyen származású is?
- Szerinted ha köszönésképpen azt mondta: Hola!, akkor vajon mi lehet?
- Azt se tudom, mit jelent! - fonta keresztbe karjait Betta. - Esetleg olasz... - suttogta reménykedve.
- Hagyj már te... te... te baba! - nyafogott a fájdalomtól Bertalan. Az anyuka odament, felemelte a babát, és felsegítette a fiút is.
- Elnézést, de Barbara nagyon szemtelen, ha valaki idegesíti, annak megnyúzza az arcát.
- Az a gyerek spanyol - javította ki barátnőjét Teó.
- De az "hola", az olasz köszönés - kezdett felháborodni Betta.
- Nem, mert spanyol!
- A keresztanyukám olasz, akkor csak tudom! - emelkedett Betta hangja.
- Akkor mégse, és nem csak a nyelvet, hanem a rokonodat se ismered! Vagy a keresztanyukád rossz olasztanár!
- Ha ennyire megy neki az arc húzogatása, akkor otthon sok minden idegesítheti... - nevetett óvatosan Berti.
- Micsoda?! - kerekedtek ki az anyuka szemei. - Szerinted idegesítő vagyok?! Hogy merészeled?
Bertalan lapított, de nem csak ő volt bajban, mivel Betta és Teó úgy összekapott, hogy egymás haját húzták.
- Ahhoz is buta vagy, hogy megismerd a rokonaidat, mert mindig csak a csillogáson jár az eszed!
- Még te beszélsz? Nem én vagyok az, akinek a fejében egy teniszlabda pattog!
- Mostanában egyre több a szemtelen kölyök! Hozzátok képest a kis Barbarám egy angyal!
- Az angyal, aki lehúzza a bőrt az arcról?! - de Bertalan egyből a szájához kapott, és elpirult.
- Hogy képzeled, te pimasz kölyök!
A játszóteret gyerekkacagás helyett kiabálás és veszekedés töltötte meg.
- Az anyukám olasz!
- Hiszen a keresztanyukád az olasz!
- Te vagy idegesítő, kisfiam! Így beszélni egy felnőttel...
- Hiszen ön beszél velem csúnyán!
Csak Gazsó ült csendesen a mászókán, és mindkét veszekedő félt nézte. Kihúzta a zsebéből a rágógumis dobozt, és bekapott egyet.
- Minek a drága mozi, ha itt vannak a barátok, és egy idegen anyuka...

Barbara sem bírta már, mindenkinek nekiugrott, úgy meghúzogatta és roppantotta az anyukája és a gyerekek arcát, hogy csak na! Gazsót nem bántotta, felmászott hozzá a mászókára, és a fiú az ölébe ültette. Ismét elővette a rágógumis dobozt, és odanyújtotta a babának, aki jóízűen kutakodott benne.

Pancsolás, média & KTT - Kąpiel, media & KTT

2009-10-03T09:23:00.005+02:00

MEGJELENT A "POLONIA WĘGIERSKA" C. HAVILAPBAN

Pancsolás, média & KTT

A nyaram ismét más volt, mint tavaly, mint tavalyelőtt és azelőtt, meg azelőtt... ugye nem hagytam ki az azazazazelőttöt?

A nyár elején csak pancsoltam a strandon, játszottam, chateltem, persze írtam meséket is, és készültem a médiatáborra. A DUE (Diák- és Ifjúsági Újságírók Egyesülete) a Balaton mellett szervezett egy tábort, ahol a strandolás mellett az újságírás titkairól, nehézségeiről voltak előadások, és persze kipróbáltuk élesben az újságírást, riportok készítését, rádiózást, tévézést. De hogy is volt ez?

Ruhákkal való veszekedés, verekedés, de persze nekem adott igazat a pakolás bírója, minden belefért a bőröndbe. Aztán rohanás, a vonat dühösen rámpöfögött a késésért.
A táborban körülbelül nyolcvanan voltunk, vagy talán százan is, nem tudtam megszámolni, mert jöttek-mentek a gyerekek. Csoportokba osztottak bennünket, a fotósokat külön, a tévéseket szintén, én egy újságíró-rádiózó csoportba kerültem. Azonnal neki is kellett állni összeállítani egy rádióműsort. Szignált készítettünk, ami vicces "cs" betűvel kezdődő szavakból állt, mert a csoport neve "CsoPont - pont mint te" volt. Ti tudtok cs-betűs, viccessen hangzó szavakat? Csúcs, csücsöríts, csacsogj... Késő este készültünk el a műsorral, olyan fáradt voltam, hogy alig találtam meg az ágyamat, pedig elég nagy volt, emeletes.

Másnap meg az újságot készítettük, riportok, velem is készítettek, én is próbálkoztam, rohanás, fotósoktól képek, jézus! lapzárta, éjjel egy óra, hol az ágyam? Aztán előadások, már ismert, a tévékben, rádiókban műsorokat vezető riporterek meséltek a munkájukról, műfajelmélet, újságkészítés, hogyan készül egy kereskedelmi műsor, médiaismeret. Vetélkedők is voltak, nekem a "Fele sem igaz" vetélkedő tetszett, amikor három csopivezető mesélt mindenféle történetet, és ki kellett találnunk, igaz-e, vagy füllentenek az álszent jószágok. És megint adás készítése, meg új lapot szerkeszteni, éjfélig fennmaradni, és írni, írni, törni a fejünket. Csak egyszer tudtunk fürdeni, azt is alig, mert jött a vihar, mint rendesen... bocsánat berekedtem... de pont be is fejeztem.

Miután a fejem tetejéig beteltem a médiával, megünnepeltem a szülinapomat, utána elbuszoztam (nem lábbusz) Zakopánéig egy kis lengyel csoporttal, köztük Franciskával, a barátnőmmel. Ott az volt talán a legeslegviccessebb hogy minden második kocsinak a rendszáma KTT-val kezdődött. Rengeteg mindent csináltunk. Hegyeket másztunk, röhigcséltünk a jóképű fiúkon, KTT, vásároltunk (igaz, ez a vásárlás dolog annyira nem igaz), hegyeket másztunk, KTT, veszekedtünk a többi hotel lakójával, mert mindig rosszalkodtak, és profi módon mindig mindent ránk fogtak, KTT, elmentünk csipkelődni és spriccelődni az Aquaparkba, út közben persze KTT-k ezrei vettek körül, hegyet másztunk egy nemzeti parkban, KTT, és két hegymászás között észre se vettük, hogy pont egy újabb hegyet mászunk... és mikor felértünk nagynehezen a csúcsra, kijelentették, hogy megyünk haza. A buszunk is KTT-val kezdődött. Azóta idehaza, Magyarországon is keresem a KTT-s járműveket...

Hogy mi hiányzik a nyárból? A Fele sem igaz vetélkedő, az Aquaworld, és a KTT... De elkezdődött az iskola, én ráadásul újba mentem, mármint másik magyar iskolába, mint ahova eddig, ahol persze állandóan eltévedek, pedig az új iskola kisebb, de nekem egy labirintus, lehet, hogy kérek anyukámtól egy iránytűt. Ti vártátok az iskolát? Én csak az új osztálytársak miatt, de most már véget is érhetne, hogy ne kelljen felmérőket, dolgozatokat írni, felelni, izgulni, és felesleges dolgokat tanulni. Ha megváltoztathatnám az oktatást - a dolgozatokat eltörölném, a tanároknak tilos lenne feleltetni, csak játszanánk, beszélgetnénk, olvasgatnánk, tévéznénk, ráadásul egytermessé tenném a sulit, aztán ha ez minden így lenne, akkor annyira vigyorognék, hogy szélesebbre húzódna a szám, mint a lianus snakemus kígyó hossza.

2009.09.

Kąpiel, media & KTT

Tegoroczne moje lato znów było inne niż w zeszłym roku i inne jak w poprzednich latach i chyba jeszcze bardziej inne niż dawniej.

Na samym początku wakacji tylko chodziłam na baseny, bawiłam się, rozmawiałam ze znajomymi przez komputer - czyli gadu-gadu i oczywiście pisałam bajki oraz przygotowywałam się do wyjazdu na obóz medialny nad Balaton, który zorganizowało Zrzeszenie Młodych Dziennikarzy. Podczas pobytu tam, poza kąpielami w jeziorze mieliśmy zajęcia, warsztaty dziennikarskie. Poznawaliśmy tajniki pisania artykułów oraz robienia audycji radiowych, telewizyjnych i jak należy przeprowadzać wywiady. Było wiele ciekawych wykładów dotyczących tych tematów. No, ale jak to się zaczęło?

Zaczęło się od walki z ubraniami i innymi rzeczami, które musiałam spakować na ten wyjazd. W końcu sędzia od spraw pakowania uznał mnie za wygraną ponieważ wszystko się zmieściło. Następnie pędem na dworzec, gdzie pociąg już czekał i syknął na mnie za spóźnienie.
Na koloniach było nas około osiemdziesięciu, a może nawet stu, nie mogłam wszystkich policzyć bo ciągle ktoś dochodził, przechodził i wychodził. Podzielono nas na grupy. Oddzielnie byli fotoreporterzy, oddzielnie ci, którzy nagrywali filmy, a ja trafiłam do grupy dziennikarsko-radiowej. Prawie zaraz musieliśmy zaczynać robić audycję. Przygotowaliśmy sygnał, który składał się ze śmiesznych słów na pewne litery, mianowicie na "cz". Wy znacie jakieś ciekawe słowa na "cz"? Czosnek, czary, czucie... Program skończyliśmy późno w nocy, a ja byłam już tak zmęczona, że nie mogłam trafić do łóżka, chociaż było duże, bo piętrowe.

Następnego dnia robiliśmy gazetę, wywiady - ze mną też robili, ja też próbowałam. Następnie pędem do tych, którzy robili zdjęcia, aby móc zamknąć numer, a była już pierwsza w nocy. Gdzie moje łóżko? Potem kilka spotkań ze znanymi osobami z mediów. Opowiadali nam o swojej pracy, jak należy przygotować programy telewizyjne i redagować artykuły oraz wiele innych ciekawych rzeczy. Były też turniejei gry. Mnie osobiście najbardziej podobała się gra: ,,pół żartem, pół serio", gdzie koledzy z naszej grupy opowiadali różne historie i trzeba było zgadnąć - która z nich jest prawdziwa, a która nie. I znów nowe audycje, praca do północy, pośpiech, i pisać, pisać oraz myśleć, co pisać. Tak naprawdę to tylko raz mogliśmy się kąpać ponieważ przyszła zła pogoda, burze i deszcz. Przepraszam, zachrypłam .... ale właśnie skończyłam.

Po tym, jak głowa moja już kompletnie została wypełniona mediami, obchodziłam w rodzinnym gronie swoje urodziny. Następnie wyjechałam z małą grupą dzieci, między innymi z moją przyjaciółką Franciszką do Zakopanego.Tam chyba to było najśmieszniejsze, że co drugi prawie samochód miał rejestrację zaczynającą się od liter KTT.
Robiliśmy bardzo dużo ciekawych rzeczy. Chodziliśmy na wycieczki w góry, odwiedzaliśmy piękne drewniane kościoły, KTT. Poza tym dużo żartowałyśmy z Franciszką i uśmiechałyśmy do przystojnych chłopców. Kupowaliśmy trochę ,ale niestety nie za bardzo mieliśmy możliwość rozejrzeć się np. w polskiej księgarni, czego bardzo żałuję. Poszliśmy do małego wesołego miasteczka, a po drodze oczywiście KTT. W hotelu musieliśmy się tłumaczyć i bronić ponieważ, jak inni zrobili coś złego to zwalali na naszą grupę. Któregoś dnia poszliśmy do Aquaparku, gdzie kąpaliśmy się i bawiliśmy. Wszędzie mijały nas setki samochodów z rejestracją KTT. Podczas górskich wycieczek nawet nie zauważyliśmy, że jest to już kolejny szczyt, który zdobywamy.
Po tej wycieczce wróciliśmy do autokaru, który też miał numery z KTT. Od kiedy jestem na Węgrzech, to tu też szukam samochodów z KTT.....

Czego najbardziej mi brak z lata? Turnieju ,,Pół żartem, pół serio", Aquaworld i oczywiście KTT... Ale zaczęła się nauka , a ja właśnie przeszłam do drugiej węgierskiej szkoły. Na razie ciągle się gubię szukając poszczególnych klas, choć sam budynek jest mniejszy, chyba poproszę mamę o kompas. Czy Wy już tęskniliście za szkołą? Ja przede wszystkim czekałam na nowych kolegów i koleżanki.
Ale nie tęskniłam za klasówkami, sprawdzianami i nerwami, jak się uda napisać, czy odpowiedzieć. Jeśli bym mogła to zmieniłabym system nauki: nie byłoby klasówek, nauczyciele zamiast wypytywać rozmawialiby z nami na różne ciekawe tematy. Dużo byśmy czytali, oglądali telewizję i wszyscy bylibyśmy w jednej wielkiej sali. Jeśli to wszystko by się spełniło, to ja bym się tak uśmiechała, że moje usta wyglądałyby, jak długi wąż lianus snakemus.

09.2009

Hova repül a repülő? - Belgiumba! - Dokąd leci samolot? - do Belgii!

2009-06-21T14:29:00.003+02:00

Hova repül a repülő? - Belgiumbaaaa!

Hol van? Nem találom! Talán ott van a szekrény alatt? Nem. Egyáltalán van? Talán nincs is! Miről beszélek? Hát arról! persze, kedves olvasó, honnan tudnád miről beszélek? Természetesen a francia szótárról! Miért éppen francia? Mert a repülő elrepít Belgiumbaaaaa! Elnézést, nem Belgiumbaaaaa, hanem Belgiumba. Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok, mert izgulok.
Ugyanis körülbelül márciusban megtudtam, hogy májusra terveznek egy tanulmányi utat Brüsszelbe! Persze, hogy jelentkeztem. Ezt a kalandot Pani Beata Mondovics szervezte-tervezte. Már március elején izgultam, mi lesz? kinél leszek? hogyan? mi? mikor? miért? Kiderült, hogy családoknál fogunk lakni, és kiválaszthatunk a címek közül egyet. Paulinát választottam, őt sem ismertem, de tetszett a neve. Jó választás volt! Küldtem neki egy e-mailt, visszaírt, máris szimpatikusnak látszott. Ráadásul kiderült, hogy azonos napon születtünk, csak ő egy évvel korábban, és sok hasonló tulajdonságunk van. Van egy kisöccse is, egy pici baba. Rengeteg levelet írtunk egymásnak, küldtünk magunkról képeket, nevetgéltünk, és vártuk a nagy napot. Végre - pakolászás, izgulás, energiaital elő, és irány a repülőtér! Ahogy felemelkedett a gép a kis ablakon át néztem az egyre kisebb embereket, amik már Barbie-babáknak tűntek, az autók matchboxoknak, az épületek meg legóknak. Így lett Budapest meseváros. Integettem még a mamának, akit persze már nem is láttam, de elképzeltem, ahogy könnyezve áll a repülőtéren. A repülőn olvasgattam, beszélgettem, és nevetgéltem Vikivel, aki mellettem ült. Épségben megérkeztünk! Gyorsan a csomagokat! Mekkora tömeg! Egyre jobban izgultunk: milyenek lesznek a családok? Kedvesek? Mogorvák? Azok biztosan nem, hiszen mi hozzuk a vidámságot. Végre megérkezett Beata néni bőröndje, és indultunk hiper sebességgel a kijárat felé. Már vártak ránk. Paulina és apukája is ott volt, bemutatkoztunk egymásnak, és már mentünk is haza. Mármint nem Budapestre, hanem az ő otthonukba. A kocsijukban beszélgettem Paulinával, nagyon jó fej. Az apukája, Bronek bácsi viccelődött, mint az enyém is szokott. Hazaérkezve megláttam a babát, Oliviert az anyuka, Basia néni kezében. Meg akartam ölelgetni, de mama intett, nehogy erősen megölelgessem a babát, mert az nem a cicám. Sokat nevettünk, szaladgáltunk a szappanokkal, törölközőkkel, a baba sírt, kapkodás, késői lefekvés, villámgyors alvás - mindjárt péntek. Városnézés lesz a program. Elraktam kis táskámba a jegyzetfüzetemet, a tollamat, és az ágyba magamat.
Másnap a Grand Placon gyülekeztünk, sok szép épület vett körül bennünket - meg persze a csokiboltok, Belgium egyik nevezetessége a rengeteg nagyon finom csoki. Néhány nevet megjegyeztem: Leonidas, Godiva... valahogyan így hangzottak. Fényképezni a boltokban nem volt szabad, féltek, hogy csokiboltosok vagyunk, és ellopjuk a csokiötletüket!
Kicsit bíbelődtünk az emlék-boltokban. Paulina vett nekem egy I LOVE BRUSSELS pólót. És fintorogva néztem azt a sok ajándékot a polcokon, ami egy pisilő gyereket ábrázolt. A lányok azt mondták: híresség. Nem értettem. Mert pisilt? De nemsokára megkaptam a választ egy olyan kis szökőkútnál, aminél egy fiúcska pisilt.
- Hé, ez volt a boltokban is... - ám be se fejezhettem, máris meséltek róla. Kiderült, hogy ez a gyerek mentette meg Brüsszelt. A neve: Manneken Pis. Le is fotóztattam magam vele. Hű! Egy pisilő hős! Menőőő! :D

Aztán sétáltunk a Pałac Królewski parkjában. Csodaszép volt, szétszáguldottunk pár fényképet készíteni. A szobrok meg bámultak bennünket, talán a fejüket is csóválták: minek rohangálnak ezek az emberek mindig!
Szóltak, hogy megyünk még az Atomiumba. A név hallatán azt hittem atomok lesznek benne, meg biológiai dolgok, de helyette a nagy gömbökben azt mutatták be, hogyan keletkezett ez az épület, és hogyan élnek a pingvinek a Déli-sarkon. Készítettünk fotókat, vicces arcokat vágtunk. Aztán megnéztük még Paulina lengyel iskoláját, megzavartunk pár órát, fotóztunk, a tanulók örültek, hogy pár percig nem kell figyelniük a tanárra, hanem pózolhatnak nekünk.
Hazamentünk, átöltöztünk, ettünk-ittunk, babát kényeztettünk, tévéztünk, és akkor megzavart minket az óra:
- Ébresztő lusta népség, irány a bowling-terem! Még elkéstek, és persze a szegény, öreg óra lesz a hibás!
Egyből felébredtünk álom-világunkból, kapkodva felvettük a cipőt, kabátot.
- Sosem bowlingoztam még! - izgultam.
- Soha? Akkor ideje, hogy kipróbáld! - mosolygott Paulina. Nevettünk egész úton, aztán megérkeztünk egy nagy épülethez, ami étterem és sportterem volt egyben. Összejött a csapat, és lasagnát, spagettit ettünk, meg szenvedtünk a nagy golyókkal. Közben kattogtak a fényképezőgépek, készült pár fotó gurítás közben, és ugyebár mi látszik rajta? A popónk. Jókat nevettünk, mire észrevettük, már 11 óra lett. Hű, de késő!
Elérkezett a szombat. A foglalkozások napja. Ásítozva felébredtünk, reggeliztünk - arcunk majdnem a nutellás kenyérre zuttyant, és hajszál híján bugyiban indultunk el. Bronek bácsi elvitt minket autóval a parkba, a könyvtárhoz. A szél süvített, a tóban meg kacsák és hattyúk pancsoltak.
- Menjetek, nézelődjetek itt a parkban, tíz perc múlva itt találkozunk, és addig gondolkozzatok: a természet milyen részévé szeretnétek válni? - nyomkodta karóráját az ottani lengyel tanár. Szétszéledtünk, beszélgettünk, és eldöntöttem: kacsa lennék. Visszamentünk a könyvtárba, és verset elemeztünk, meg írtunk, dolgoztunk, érdekes játékokat játszottunk. Aztán csengett az óra - hapták! irány haza! Este még Paulinával elmentünk az Atomiumhoz, mert éjszaka nagyon szépen csillog rajta a sok kis lámpa.Másnap az utolsó délelőtti foglalkozás. Milyen hamar elment az idő, mintha pár perccel ezelőtt érkeztem volna csak meg. A lengyel könyvtárban csücsültünk, és írtunk. Hogy mit írtunk? Fogalmazást. Milyen fogalmazást? Arról, hogy melyik része vagyunk a természetnek, és egy kalandunkat kellett leírnunk. Milyen kalandot? Jaj, ne halmozz már el kérdésekkel olvasó, hanem figyelj! Miután megírtuk, beadtuk, és a lengyel tanárnő azt mondta:
- Kinyomtatom, és két könyvet csinálok belőle. Az egyik marad itt Brüsszelben a lengyel iskolának, a másik megy majd Budapestre.
Aztán uzsgyi Paulinához, és gyömöszölés a bőröndbe - közben Olivier babusgatása. A repülőtér felé menet betértünk egy nagyon régi cukrászdába. Elmajszoltunk három nagy gombóc fagylaltot. Aztán irány a repdeső-tér! Vártunk sokáig, míg bemehettünk, végre-valahára sorra kerültünk! Ám a bácsi nem engedett át minket kis bőröndünkkel és kicsi hátizsákunkkal. Folyton azt hajtogatta mutatóujját rázva:
- One bag! One bag!
Mintha robot lenne. Beletuszkoltuk pici bőröndünkbe a táskákat, és csak a repülőn vettük ki. A repülőn már pihentünk, olvastam, kinéztem az ablakon. Távolodtunk. Majdnem elsírtam magam, amikor már leszálltunk, és megláttam mamát. Mosolyogva megöleltük egymást, és meséltem össze-vissza, hogy apu és mama nem értett egy mukkot se. Milyen hamar elment az idő! Alig várom a mesekönyvet! Vajon most mit csinál Paulina? Talán még mindig integet a már nem is repülő repülő felé.

a csoport

Dokąd leci samolot? - do Belgiiiiiii!

Gdzie jest? Nie mogę znaleźć! Może jest pod regałem? Nie. Czy ja w ogóle mam ? Może nie!
O czym mówię? Oczywiście, miły czytelniku skąd możesz wiedzieć? Szukam francuskiego słownika . Dlaczego właśnie francuskiego? Ponieważ polecę do Belgiiiiii!
Przepraszam, jestem trochę roztargniona. W marcu dowiedziałam się, że w maju szkoła polska, którą prowadzi pani Beata Mondovics planuje i oczywiście organizuje wyjazd na warsztaty teatralne do Brukseli. Mamy tam mieć wspólne zajęcia z uczniami tamtejszej polskiej szkoły.Okazało się, że będziemy mieszkać u rodzin wybranych przez nas. Było nas sześcioro i każde z nas miało wybrać adres i nazwisko partnera. Ja wskazałam na Paulinę ponieważ podobało mi się jej imię. Był to świetny wybór, jak się okazało! Wysłałam jej maila, w którym się przedstawiłam, a ona mi odpowiedziała- od razu wydała mi się bardzo sympatyczna. Okazało się, że urodziłyśmy się tego samego dnia i miesiąca , tylko ona o rok wcześniej.Ponadto mamy podobne cechy charakteru. Pisałyśmy do siebie wiele listów, przesłałyśmy swoje zdjęcia i rodziny też. Paulina ma malutkiego brata , który podczas mojego pobytu miał akurat 3 miesiące.
Nie mogłyśmy się doczekać dnia, kiedy się spotkamy. Nareszcie nadszedł moment nerwowego pakowania, szykowania. Ubieramy się , wypijamy napój dodający energii i ruszamy na lotnisko!Jak samolot wznosił sie do góry, przez małe okienko patrzyłam na coraz mniejszych ludzi, którzy wyglądali , jak małe laleczki, a samochody to były matchboxy , budynki z kolei klocki lego. I tak Budapeszt stał się miasteczkiem z bajki. Machałam mamie, której oczywiście już nie widziałam, ale wyobrażałam sobie jak stoi ocierając oczy. W samolocie podczas lotu czytałam, rozmawiałam i żartowałam z Viki, która siedziała koło mnie.
Szczęśliwie dolecieliśmy: pani Beata, Viki, Gabi ,Zuzia,Tomek , Michał i oczywiście ja też.
Szybko zabraliśmy nasze małe bagaże. O rety, ale tłum na tym lotnisku. Coraz bardziej się denerwowałam: jacy będą ci, którzy na nas czekają? Mili? Na pewno, bo przecież my przywieźliśmy ze sobą dobre, wesołe nastroje. Nareszcie dotarła na taśmie waliza pani Beaty i ruszyliśmy z super prędkością do wyjścia. Już na nas czekali. Na mnie czekała Paulina i jej tata. Przedstawiliśmy się sobie i ruszyliśmy do domu - do ich domu, nie do Budapesztu. W samochodzie rozmawiałam z Pauliną, bardzo fajna dziewczyna. Jej tata, pan Bronek dużo żartował , tak jak mój tata. Po dotarciu do domu zobaczyłam dzidziusia w rękach pani Basi - mamy. Natychmiast chciałam maluszka uściskać, ale pamiętałam, że mama moja uprzedzała mnie, że to nie jest moja kiciusia i nie mogę tak mocno ściskać . Dużo się śmiałyśmy szykując się do kąpieli, potem do spania. Jeszcze szybko włożyłam do plecaka notes, długopis, a potem siebie do łóżka, szybkie spanie bo jutro piątek i mamy w planie zwiedzanie miasta.Następnego dnia mieliśmy spotkanie na Grand Placu, gdzie wokół nas stały piękne budynki i oczywiście sklepy z pysznymi czekoladami. Kilka z nazw zapamiętałam: Leonidas, Godiva.... jakoś tak brzmiały. Niestety nie wolno robić zdjęć w takich sklepach bo właściciele bali się, że możemy im ukraść czekoladowe pomysły.
Potem rozglądałyśmy się trochę wśród pamiątek. Paulina kupiła mi koszulkę z napisem:I LOVE BRUSSELS. Ja przyglądałam się małej figurce na półkach, która przedstawiała małego siusiającego chłopczyka. Koleżanki mówiły, że to bardzo sławna osoba. Nie rozumiałam. Dlatego, że siusia? Niedługo dostałam odpowiedź przy fontannie z taką właśnie figurką. Okazało się, że ponoć ten to chłopiec uratował Brukselę. Nazywał się Manneken Pis. Zrobiłam sobie z nim zdjęcie. Oh! Siusiający bohater! Ale super! :DPotem spacerowaliśmy w parku Pałacu Królewskiego. Przepiękne miejsce. Rozeszliśmy się, aby zrobić zdjęcia. Pomniki stały i patrzyły na nas jakby się dziwiły dlaczego my tak biegamy!
Zawołali nas i powiedzieli, że idziemy teraz do Atomium. Słysząc to myślałam, że będziemy tam oglądać atomy i jakieś różne biologiczne, chemiczne rzeczy. Okazało się w ogromnych kulach pokazywali, jak powstał ten właśniue budynek i jak żyją pingwiny na Biegunie południowym. Pstrykały nasze aparaty i robiliśmy śmieszne miny. Potem poszliśmy zobaczyć brukselską polską szkołę. Poprzeszkadzaliśmy w lekcjach robiąc zdjęcia, a uczniowie się cieszyli, że zamiast słuchać nauczyciela, mogą nam pozować .
W domu przebrałyśmy się, piłyśmy, jadłyśmy, pieściłyśmy dzidziusia, i oglądałyśmy telewizję i wtedy właśnie zadzwonił budzik:
- Pobudka leniuchy - ruszamy do kręgielni. Pospieszcie się, bo się spóźnicie i potem będziecie mówić, że to wina biednego i starego zegara!
Szybko byłyśmy gotowe. Jeszcze nigdy nie grałam w kręgle ! - miałam tremę.
- Nigdy? No to najwyższy czas wypróbować- śmiała się Paulina.
Całą drogę żartowałyśmy. W dużym budynku była restauracja i sala sportowa i tam spotkało się całe towarzystwo. Walczyliśmy z kręglami, a potem jedliśmy spagetti i lasagne. Robiona nam zdjęcia podczas rzucania kulami i co widać na zdjęciach ? nasze pupy. Śmieliśmy się z tego . Zabawa była super , a czas szybko mijał i zrobiła się 11 wieczorem. Ale już późno!
Nadeszła sobota. Dzień zajęć. Obudziłyśmy się ziewając. Śniadanie - głowa o padała nam na chleb z nutellą. Pan Bronek zawiózł nas do biblioteki w parku. Wiał silny wiatr, a w jeziorku kąpały się kaczki i pływały dumne łabędzie.
Pani nauczycielka z tamtej szkoły dała nam bardzo ciekawe zadanie: Mieliśmy się rozejrzeć po parku i wybrać jaką częścią przyrody chcielibyśmy zostać. Ja zdecydowałam: będę kaczką. . Dzwonek! Ruszamy do domu. Wieczorem poszłam z Pauliną do Atomium, ponieważ w nocy jest ślicznie oświetlone.
Następnego dnia były ostatnie zajęcia. Jak szybko mija czas! Jakbym dopiero kilka minut wcześniej przyjechała. W polskiej bibliotece siedzieliśmy i pisaliśmy. Co pisaliśmy? Wypracowanie. Jakie wypracowanie? O tym, że jaką częścią natury jesteśmy i o jednej przygodzie. O jakiej przygodzie? Oj, proszę Cię czytelniku, nie pytaj tyle tylko słuchaj! Kiedy skończyliśmy pisanie, oddaliśmy, i pani nauczycielka powiedziała:
- Wydrukuję, i zrobię dwie książki: jedna zostanie tutaj w Brukseli, a drugą wyślę do Budapesztu, do waszej szkoły.
Po zajęciach prędko do Pauliny i upychanie moich rzeczy do walizki i oczywiście pieszczenie Oliviera. Po drodze na lotnisko wstąpiliśmy do bardzo starej cukierni. Zjadłyśmy z Paulina po trzy wielkie kulki lodów! Kiedy skończyłyśmy, szybko na lodnisko! Nieee: lotnisko ! Tam podczas kontroli jeden pan nie pozwolił nam przejść z naszymi małymi walizkami i plecakiem. Ciągle powtarzał pokazując kciukiem:
- One bag! One bag! - zupełnie jakby był robotem.
Wpychaliśmy torby do walizki i tylko w samolocie wyjeliśmy. Potem już odpoczywaliśmy, czytałam, wpatrywałam się w chmury. Prawie się rozpłakałam, że już koniec podróży, ale jak zobaczyłam mamę i tatę uśmiechnęłam się i przytuliłam ich . Zaczęłam opowiadać o wszystkim naraz, więc mama i tatuś niczego nie zrozumieli. Jak szybko minęły te cztery dni - jestem bardzo ciekawa co teraz robi Paulina ? Może jeszcze macha do mnie, choć samolot już odleciał. Uwierzcie mi , była to ODLOTOWA wycieczka.
Do zobaczenia w Budapeszcie !

a Királyi Parkban

DUE

2009-06-21T14:01:00.003+02:00

DUE

Hallottatok már a DUE-ról? A Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete - röviden: DUE még kiírt egy pályázatot úgy fél évvel ezelőtt. Beküldtem pár cikket, ami a mi újságunkban, a Polonia Więgierska-ban megjelent, csak úgy, nem számítva semmi díjra.
Egy héttel előtte kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy helyezést értem el. Nagyon megörültem ennek a hírnek, és ami hab a tortán: május 8-a péntekre esett, így nem kellett iskolába mennem!! :))
Elérkezett a nagy nap! Korán keltünk, és siettünk a buszhoz, ami indulóban volt már, de talán arra gondolt, hogy "Laura, a DUE helyezettje jön! Milyen klassz! Muszáj megvárnom!", hát várt egy picit, míg futva felugrottunk rá. A Moszkva-téren találkoztunk Iga nénivel, akit meghívtam erre a fantasztikus napra.Megérkeztünk! Gyorsabban, még a végén lekéssük! - siettettem mamát és lihegve beváltottuk jegyeinket karszalagra. Aztán helyet foglaltunk, mert kezdődött a műsor. Fellépett a színpadra a DUE elnöke - vele alelnökök, helyettesek, és a MÚOSZ elnöke -, és bejelentette, hogy az általános iskolások műveivel kezdik. Egy hatalmas vetítőn kiírták az eredményeket, amint a DUE elnöke elmondta a neveket:
- Harmadik helyezett...
És kiírták a vetítőre, én meg kiírtam egy vetítőre a fejemben, hogy nincs esélyem.
- Második lett...
Végem! Na mindegy! Ez nem sikerült! Sebaj! Vagyis baj.
- És első helyezett, az év ifjú újságírója... BENCZES LAURA ANITA!!!!! Azt hittem hívni kell a mentőket, mert szívrohamot kapok!!! Mama és Iga néni tátott szájjal néztek, megölelték egymást, ők tapsoltak a leghangosabban az ezer ember közül, én meg remegve felmentem a színpadra, kezet fogtam a bácsikkal, és kaptam egy oklevelet. Vajon mit kapok még? Könyvet újságírásról? Nyalókát? Remélem nem! Erre betoltak egy naaaagy, kék bicajt a színpad közepére. Remegő lábakkal, de széles mosollyal letoltam a porondról. Micsoda ajándék!! Mama szeme is majd' kiesett a bicaj látványától, Iga néni kattogott ezerrel a fényképezőgépével, készült is egy-két kép, amit itt láthattok.

És ezt, hogy én lettem az év ifjú újságírója Iga néninek köszönhetem, aki lehetőséget adott, hogy a Polonia Więgierska-ba írhassak, aki állandóan biztatott.

Köszönöm Iga néni! Köszönöm, kedves Olvasók! :)

DUE

Czy słyszeliście już o DUE ? po węgiersku to jest A Diák -és Ifjúsági Újságirók Országos Egyesüete, a po polsku Ogólnokrajowe Zrzeszenie Młodych Dziennikarzy .
Pół roku temu wypisali konkurs na artykuł prasowy. Wysłałam kilka z tych, które pisałam w naszej ,,Polonii Węgierskiej". Nie liczyłam specjalnie na żadną nagrodę.
Przed tygodniem dostałam list, w którym informowali mnie, że prace moje zostały nagrodzone.
Ucieszyłam się tym bardziej, że sama uroczystość miała się odbyć w piątek 8 maja- i tak nie musiałam iść tego dnia do szkoły!! :))
Nadszedł oczekiwany dzień! Wstaliśmy rano i spieszyliśmy do autobusu, który akurat miał odjeżdżać, ale poczekał na nas bo może pomyślał, że biegnie ,,To Laura nagrodzona na konkursie DUE, to super, więc muszę na nią poczekać!" Na placu Moskwy spotkałyśmy się z panią Igą, którą zaprosiłam na ten program.Dotarłyśmy! Cały czas pospieszałam ich, czyli mamę i panią Igę, abyśmy się nie spóźniły
W Millenáris przed wejściem w zamian za okazane bilety dostałyśmy specjalne wstążeczki na rękę, a zaraz potem zajęłyśmy miejsca . Na scenę wszedł przewodniczący DUE- czyli OZMDz, z nim jego zastępcy oraz przewodniczący MÚOSZ -czyli Węgierskiej Ogólnokrajowej Organizacji Dziennikarzy -, i zapowiedział, że ogłoszenie wyników zaczną od prac nadesłanych przez uczniów szkół podstawowych. Na ogromnym ekranie wypisywali wyniki,a przewodniczący DUE czytał nazwiska:
- Trzecie miejsce zajęła....
I wypisali na ekranie, a ja na swoim ekranie w głowie, że pewnie nie mam szans
- Drugie miejsce.....
To już koniec pomyślałam!, Nie udało się- trudno , no cóż nieważne, jak to nie? ważne!
- I pierwsze miejsce, czyli młodym dziennikarzem roku została...... BENCZES LAURA ANITA!!!
Myślałam, że trzeba będzie wołać pogotowie, bo zaraz dostanę zawału!!! Mama i pani Iga stały z otwartymi ustami, spojrzały na siebie i zaczęły bić brawo, one biły najgłośniej spośród tysiąca obecnych , a ja trzęsąc się weszłam na scenę, tam uścisnęli mi rękę, dostałam dyplom. Czy jeszcze coś dostanę? Książkę - podręcznik dla dziennikarzy? Lizaka? Mam nadzieję,że nie! W tym momencie wprowadzili na scenę duży, niebieski rower. Z trzęsącymi nogami i uśmiechniętą buzią sprowadziłam go za sceny. Co za wspaniały prezent! Mama nie wierzyła własnym oczom widząc ten pojazd, Pani Iga stukała aparatem robiąc zdjęcia, z których kilka możecie tu zobaczyć.

A to, że ja zostałam młodą dziennikarką roku zawdzięczam pani Idze , która umożliwiła mi pisanie na łamach Polonii Węgierskiej i ciągle mnie do tego zachęcała.

Dziękuję pani Igo! Dziękuję Wam, mili czytelnicy!:)

a fődíj

Firkantások

2009-06-06T12:46:00.004+02:00

Egy sárgarépa naplójából...

1. nap:
Még kicsike vagyok, itt ülök valami vörös edényben, és nézem, ahogy egy magas férfi és egy lány lyukat ás a földben. Közben beszélgetnek, és azt mondják, nagyon szép leszek majd, ha megnövök. És finom. Most beletesznek a lyukba, aztán a földet terítenek a fejem fölé. Hű, de sötét van!
2. nap:
Egyedül vagyok! Vagy mégsem? Valami csúszós rózsaszín kúszik el mellettem. Nagyon lassan, és én picit félek.
3. nap:
Valami kaparászik a fejem felett... biztosan a kislány jött, hogy kimentsen innét a sötétből. Már kilátok, fent kék az ég, és... mióta van a kislánynak csőre? Topogást hallok, és a kislányt. Kiabál. Huhh! Elkergette a gonosz csőröst! Sajnos megint betemetett, így nem látok ki. Álmos vagyok.
10. nap:
Elaludtam, szerintem napokig, talán egy hétig is aludtam, nem tudom, hányadik nap van, legyen hát a tizedik. Nicsak! Picit kilátok már. Érzem, hogy valamiféle kalapok vannak a fejemen. Zöldek. A testem meg narancssárga. Pedig nem is szoláriumoztam ott a föld alatt!
18. nap:
Elfelejtettem írni a naplómat, annyira érdekes ez a világ! Itt a kislány és szépen mosolyog rám. És tapsikol. Tetszem neki!
19. nap:
Az a helyzet, hogy meghíztam. A zöld kalapok is megnőttek. Nem messze valami hosszú fülű, villogó szemű valami néz. Közeledik. Ez nem a lány. A lány szebb. Ez kicsit furcsa. Nagy fogai vannak és piros szeme. És hosszú fülei vannak. Mosolyog, ugrál. Fogai csillognak... Jaj! Fogak?

Egy bárány naplójából...

Valami vizes lufiban vagyok, fejjel lefelé. Mindig élelem jön le egy vezetéken. Ingyen kaja fáradtság nélkül! Szép fényt látok, csúszok feléje... úgyis elkaplak!

Tiszta nyál vagyok. Valaki nyalogat, és azt bégeti, hogy Bera, Bera... Így hívnak engem? Két hosszú vékony botot látok magam alatt. Rá tudok állni! Már nem vízben lubickolok, hanem zöld füvön állok. Én még csak fehér löttyöt ihatok, pedig ez a zöld valami is finom lehet.

Pár hét múlva...

Erősebbek a botjaim, és már ehetek abból a zöldből... meg is kóstoltam. Nem rossz! Jönnek hozzám más fehér gombolyagok játszani. De mikor a mezőn futkározunk, mindig kikerüljük a szarvas izéket. Kunkorodó szarvuk van, és azzal felöklelnek.

Pár év múlva...

Most már felnőtt bárány vagyok. Nicsak, milyen helyes az a bak ott! A baknak is kunkorodó szarva van, de engem nem bánt. Sőt mindig megvéd, ha mások bántani akarnak! Egyszer be is bizonyította. Vagy kétszer. Nem tudok számolni. Nem vagyok én Einstein, de szép vagyok, és szépen tudok bégetni is! Képzeljétek! Először is egy másik bakkal küzdött értem. Mint a hercegnős mesékben mama esti meséiből! Aztán egy színes szőrű, sápadt bőrű, két lábon járó rondaság jött a mezőnkre. Egy botot tartott a kezében, és lóbálta előttünk. Mi csak bégettünk! Aztán jött a sápadt után egy fekete, négy lábon járó ugató vakarcs, és körbeugrált minket. A bakom először beállt „felütlekegyfelhőre” pozícióba, de a kutya ráugatott, hogy „Kuss legyen!”, és a bakom szerényen hátrébb húzódott. Hirtelen milyen gyáva lett! Meg is mondom neki holnap, hogy ez nem volt valami szép. Aztán a sápadt bekergetett minket valami deszkák közé, nem tudtunk kijönni, ott legelésztünk hát tovább.

Aztán később...

Egy kis botlábú hozzám hasonló valami tekereg mellettem. A bak annyit mond: „Milyen szép gyerek! Természetesen szépségét tőlem örökölte!”. A kicsi nem akar füvet enni, így egy fehér löttyöt iszik belőlem. Valakire emlékeztet...

Egy ceruza naplójából

Egy ágyban fekszem. Több hasonló színes valaki fekszik mellettem. Egy gyerek megmarkol és kivesz az ágyamból, pedig éppen szépet álmodtam, és nekinyom egy fehér, lapos valaminek. Azt mondja, most ír. Egy teremben vagyunk, sokan. Egy néni körbe-körbe jár a teremben, és dumál. Nem fogja be a száját. A gyerek meg ír velem, azt amit a néni mesél. Még hogy „65+121=?". Mindenki tudja a választ! Vagyis azt hiszi. De mi van akkor, ha azt mondom: 65 ceruzahúzás + 121 radírozás = üres lap? Na ugye! Akkor pedig minek írni? Úgyis üres lap lesz az eredmény.

Pár hét múlva...

Már fáj a fejem a sok írástól. És nálunk ceruzáknál visszafelé jár az idő! Először magas felnőtt voltam, most meg egy kicsi gyerek vagyok.

Egy hét múlva...

Nagyon kicsike vagyok. 3 cm. Borzasztó. Hé! Mi van? Megmarkol a gyerek. Kinyit egy dobozt teli papírral, üveggel. Mi lehet az? Koszos az a doboz. Miért tesz fölé? Miért enged el? Még beleesek abba a piszkos dobozba! Jaaaaaj!

Egy csiga naplójából...

Csúszkálok a friss, eső utáni füvecskémen. Mama mindig ideges, ha egyedül megyek ki csúszkálni. Szerinte valami „ember” nevezetű lények élnek erre, akik nagyon, ismétlem nagyon veszélyesek! Az a legenda járja, hogy amint meglátnak egy csigát a fűben, felveszik, és megeszik. Ez kicsit valószerűtlen, mert hallottam néha a közelben kószálódó gyerekeket beszélgetni, és a Csigasuliban lassan megtanultam, hogy a franciák esznek csigát, ezek meg nem franciául beszélnek. Tehát ezek engem nem esznek meg...

Egy nap múlva...

A másik legenda az, hogy felvesznek, és kikergetnek a házunkból, csak hogy dísznek megtartsák a házunkat. De van ennél rosszabb is. És hogy mi lehet rosszabb annál, hogy pucéran kell mászkálnunk? Az, hogy versenyre kényszerítenek! Pedig köztudott, hogy mi csigák utálunk versenyezni! Főleg futóversenyezni. Hetekig loholni azért, hogy pár méterrel odébb legyünk. És én most pont így jártam. Éppen csúszkálok - nos, elkap valami ember. A kezébe vesz, és letesz valami száraz földre. Mellettem több csiga áll. Az emberek lökdösnek minket, és úgy beszélnek hozzánk, mint valami lóhoz! Felháborító! „Gyerünk, húzz bele! Hajrá!” mondogatják.

Sokára...

Közel a cél. Az emberek türelmetlenek. Beértem a célba! Egyszerre beértem - a többivel! Juhé! De... mi van? Újra felvesznek, és visszatesznek bennünket, ahonnét indultunk. Jajj, ne!!!

(11) A legjobb ajándék

2009-06-06T12:27:00.003+02:00

"Ajaj! Ma van Lőrinc szülinapja, és vennem kell egy ajándékot neki! De mit? Alig van időm! Kilenc óra van, és tizenegyre ott kell lennem! Gyorsan sietek az ajándékboltba, a Meglepetés nevűbe. Vannak itt nyakláncok, képkeretek, plüssök, jegygyűrűk... Mit vegyek? Az a képkeret ott nagyon szép! Ám szív alakú, és nem jelenhetek meg szív alakú képkerettel, még azt hinné hogy... És mit szólna ahhoz a valamihez, amin lehet tekerni képeket, egyet tekersz, és egy újabb szörny rajza jelenik meg. Ez valami bugyuta rajzfilm alapján készült, de ő fiú, és szereti a harcolós filmeket. Megveszem! Nem is annyira drága, és biztosan tetszeni fog neki! Éppen kutatok a pénztárcám után, vajon hova dugtam a táskámban? Megvan!
- Az a díszzacskó mennyibe kerül? - kérdezem.
- 35 Ft. Kéred azt is? - kérdezi az eladó. Bólintok, és megkönnyebbülten megyek ki a boltból. Vékonyabb kabát van rajtam, mert tavaszi idő van, március 1-hez illő! Szembe velem épp Lőrinc jön. Ajaj! Mit keres ő itt? Miért nem készülődik a bulijára? El kell rejtenem az ajándékot! Be a táskámba! Ez az!
- Szia!
- Szia! Tudom, hogy bugyután fog hangzani, de mit keresel itt? Nem a bulidra kéne készülődnöd?
- De. Éppen azt csinálom! Veszek anyuval díszeket. És te mit keresel itt?
- Vettem neked ajándékot - vágom rá. Egy szörnyűséget - vigyorogtam.
- Höhöhö! Akkor megyek - integet. Én is neki, és hazaszaladok. Kedves füzet, majd este mindent elmesélek!"

Mamának is megmutattam az ajándékot. Szerinte is jó ötlet volt ezt megvenni inkább, nem a szívecskés képkeretet. Azt majd akkor, ha összejövök vele, előbb neki kell bevallani... - mesélte ezeket, apu meg viccesen azt mondta, hogy semmi fiúzást még.
- Jajj! Fél tizenegy, és még zuhanyozni is szeretnék! Melyik ruhámat vegyem fel?
- Szerintem azt a szép bordót japán hímzéssel - kacsintott mama. Zuhanyoztam, és felöltöztem, a ruha alá harisnya, és rá meleg kabát. No meg az ajándék, és indulás!

Lőrinc lakása tele volt lufikkal, meg díszekkel, és a nappali asztalán egy hatalmas, emeletes gyümölcstorta "ragyogott", mint valami sztár. Az anyján, rajta, és rajtam kívül még ott volt Vilit, Johanna, aki egy halk "szián" kívül nem mondott semmit, és Brigitta, aki öltönyben álldogált a fal mellett, először fiúnak is néztem, és tőle kérdeztem meg, hogy hol van Brigitta. Mennyire ciki! Ám honnan tudtam volna? Rövid haja volt, mint egy fiúnak, és a gyűrött ing... Ferenc mellette támasztotta a falat, el ne dőljön, folyton szipogott. Pfuj! Mások nem voltak. Az ajándékok a torta köré már le voltak rakva. Először azt hittem, ilyen kevés meglepetést kapott, ám még kihozott párat a szobájából. Voltak nagy, vastag csomagok, és az én kis zacskóm semminek tűnt a többi mellett.
- Kezdődjön a tánc! - kiáltotta Lőrinc, és bekapcsolta a magnóját. Pop zenére rázták a hátsójukat, én meg nagyon szégyenlős lettem. Johanna is az volt, ott ült a székén.
- Te se mersz a fiúk előtt táncolni? - kérdeztem. Ő elpirult, és Vilire nézett. - Ó, értem én! - kuncogtam. - De ha most nem táncolunk jó ideig nem fogunk, mert nem lesz rá alkalom!
- Igazad van - sóhajtott. - De nem merek! És ha hirtelen lassú szám lesz, és nem kér fel táncolni? Vagy épp... igen?
- Mondd azt, hogy "szívesen táncolok veled!" és megkedvel.
- Te miért értesz ehhez ennyire? - nézett rám kérdően.
- Nem is értek ehhez, csak olvastam valami tinimagazinban! - legyintettem. Vili ott termett, és odanyújtotta kezét Johannához.
- Nem jössz táncolni? Ez a zene a kedvenced!
- Honnan tudod?
- Mondtad egyszer - vonta meg a vállát. Johanna odasúgta: - Hiszen ezt csak egyetlen-egyszer mondtam, úgy két hónappal ezelőtt, akkor is halkan!
- Figyel rád.
- Akkor táncoljunk!
Gondoltam, én is megyek mozogni. Épp indultam volna, mikor Lőrinc odajött, kezén az ajándékommal.
- Ez szuper menő! Szerintem ez a legklasszabb ajándék!
- Nem azok a nagy...
- Á! - legyintett. - Már mióta ismernek, és mégis olyan ajándékokat adtak! Gyere, megmutatom!
A legnagyobb csomagban egy óriás műanyag robot állt.
- Ezzel mi a baj? Hiszen fiús, és robot...
- De már kettő ugyanilyenem van, és vagy százszor megmutattam Ferinek, mert tőle kaptam.
Megmutatta a széles csomagot. Benne egy doboz volt, amiben az a puzzle, amire vágyott.
- Hiszen erre vágytál!
- De ez nem AZ a puzzle. Nézd csak meg jobban! - hajolt közelebb hozzá. A képen rózsaszín póni ugrott át egy palánkot.
- Ki adta ezt?
- Vili.
- És Johanna?
- Ő egy matricagyűjtő albumot adott. Az még tűrhető - kivéve azt, hogy tele van lányos matricával, mert véletlenül a sajátját hozta.

ajándékbontás

- Hé, Lőrinc! - kiáltott oda Vili. - Ne tegyek be lassú számot?
- Ez egy szülinap, nem egy Valentin-napi bál!
Még egy ideig néztem az ajándékokat. Te jó ég! Azt se tudom hány éves lett ma Lőrinc! Biztosan 12. De inkább ellenőrzöm! - jutott eszembe. Megszámoltam a gyertyákat, 11. Még egyszer! Nem, kijött a 12. Huhh!
- Most pedig elfújom a gyertyákat - közeledett Lőrinc. Anyukája elővett egy gyufásdobozt, és már égtek is a gyertyák.
- Kívánj valamit, mikor elfújod őket! - szóltam.
- 1, 2, 3... fújd! - kiáltottuk. Lőrinc kidagadt arccal, nagy erővel fújta el a pici gyertyákat, az egyik majdnem le is esett a tortáról.
- Most feldaraboljuk a tortát, mindenki kap egy emeletet - tisztogatta a konyhakést Vera néni. Mikor kaptam én is egy szeletet, elkezdtem rágcsálni, ám nem a gyümölcstorta a kedvencem, hanem a csokitorta. Így a felét se ettem meg. Ám nem akartam, hogy azt higgyék, nekem ez nem ízlik, így magamba kezdtem erőltetni. Az arcom csupa krém volt. Hányingerem lett. Lőrinc éppen odajött mellém, a hintaszékhez.
- Ízlik?
- Bocs, de rosszul lettem. Hol is van a mosdó? - kérdeztem a kezem a szám elé rakva. Megmutatta az utat, én meg a kézmosó fölé hajoltam.
- Nem, nem fogok...
- Miért lettél rosszul? Nem gyógyultál meg teljesen?
- Nem, hanem nem szeretem a krémes gyümitortákat, de nem akartalak megbántani, így magamba erőltettem.
- Nem kellett volna, én megeszem.
- Miután én már minden oldalról beleharaptam?
- Az nem zavar.
- Pfuj - mondtam gyorsan.
- Csak vicceltem.
- Remélem is!
- Jobban vagy már?
- Azt hiszem igen. De azt a tortát ma többet ne is lássam - jöttem ki.
- Akkor szándékosan enni fogok előtted - viccelt.
- Gyerekek! Kezdődjenek a versenyek! - hallottuk a nappaliból Vera néni hangját. Vera néni egy zacskót tartott a kezében, amiben lufik voltak, és arra vártak, hogy felfújják őket. Meg volt ott sok kanál, tojás, hulahoppkarika.
- Első feladat: ki tudja először nagyobbra fújni a lufiját? - osztogatta azokat. Én tavaly a szülinapomon nyertem, gondoltam talán akkor is nyerek. Ám Johanna nyert. Csak fújta és fújta a lufiját, míg ki nem pukkadt.
- Aki nem beszél sokat, erős a tüdeje, mert keveset használja - nevetett Vili.
- Most a hulahoppkarika verseny - adott karikákat a kezünkbe Vera néni. A derekunkra tettük, és rázás! Ám nekem hamar leesett. Feri bírta a legtovább. Az a lökött gyerek ügyes! Kapott csokit jutalomból, és Johannával falatoztak.
- Most az utolsó verseny következik, aaaaa... kanál a szájban verseny!! Tegyétek a kanalakat a szátokba, a kanálba egy tojás, és egyensúlyozva kell végigmennetek ötször körbe a nappaliban úgy, hogy ne essen le a tojás - magyarázta a néni. Óvatosan be is tettük a szánkba a kanalat, rá a tojást, és irány egyszerre! Johanna elesett, a tojás is elgurult a hintaszék alá, Feri ráesett a hintaszékbe, meghintáztatta, és Johanna tojását összeplattyolta. Vili meg nagymenőzni akart, trükköket mutatott, táncolt, pörgött, a kanálról persze leesett a tojás. Brigitta meg versenyzés helyett filctollakkal arcokat rajzolt a tojásokra. Láttam, hogy Lőrinc következik a vesztéssel, én meg nem akartam nyerni, hadd nyerjen az ünnepelt. Szándékosan a lábamat a másik elé raktam, így megbotlottam, és Lőrinc lett a győztes.
- Éljen a győztes! - üvöltöttük. Cserébe kapott egy doboz bonbont, amiből mi is kaphattunk.
- Holnap játszunk? - kérdezte a sarokban Johannától Vili.
- Aha - hangzott a vidám válasz. - Én viszek magammal kártyajátékot, meg...
- Jöttök játszani? - kérdezte Lőrinc. - Van sok videóm is, meg kártyajáték, társasjáték, meg plüssök, és akcióhős figurák! - mesélte. Követtük a szobájába, és sokáig játszottunk. Ám egy idő múlva nem bírtam ki, Johannával beszélgetnem kellett.
- Látod? Játszani is akar veled.
- Mostantól nem a csendes, unalmas Johanna leszek, hanem játékos, sokat nevető Johanna!
Lassan kezdtük megunni a játékokat. Johanna már hazament, és Brigittával nem lehetett lányos dolgokról beszélni. Már a kabátot gomboltam, amikor Lőrinc még megfogta a karom.
- Tudod mit kívántam?
- Nem, de ne áruld el, mert különben nem teljesül.
- De neked el akarom árulni. Azt kívántam, hogy mindig maradj...
Megcsörrent a telefonom.
- Bocsi, egy pillanat. Halló?
- Szia Laura! Hazajössz? Már fél nyolc van - hallottam mama hangját.
- Okés. Máris. - Lőrincre néztem. - Nos, mit szerettél volna?
- Azt kívántam, hogy... mindig maradjatok a barátaim. Ennyi. Szia! Holnap találkozunk?
- Holnap suli, és utána még dolgom van.
- Vagyis... holnap a suli...
- Szia! - mentem le a lépcsőkön.
- Fiam! Vili azt kérdezi... - hallottam még az anyja hangját. Ám utána semmit se, mert eltűntem a lépcsősorok között.

(2009. május)

(10) Pingvines hangulatban

2009-06-06T12:22:00.003+02:00

Mégsem skótnak öltöztem, hanem pingvinnek. Még megvolt a nem is olyan régi fellépőruhám, amiben egy táncversenyen szerepeltem. Mama kivasalta, kimosta, vagyis fordítva... egyszóval elintézte. Gyorsan felpróbáltam, hogy tényleg tutira jó-e, és... igen. Délután elindultam mamával a játszóházba. Előtte még bevásároltunk kicsit a piacon, egy-két gyümölcsöt, meg ami kellett, és nem volt a bevásárlóközpontban. Én persze siettettem, mert nem vásárolni akartam, hanem ugrálni, játszani.

A játszóházban...

Úgy izgultam! Mi van, ha csak kicsik lesznek, és nem lesz kivel játszanom! Mármint ugyebár játszani szoktam kicsikkel is, de ha CSAK kicsik lesznek ott, elájulok! Szerencsére nem kellett elájulnom, mert bár igaz, hogy eleinte piciket láttam mindenhol futkározni, ám később jöttek idősebbek is. A mosdóban átöltöztem pingvinnek, és irány a sok játék! Voltak nagy, felfújható csúszdák, meg mászókák, labirintusok, golyókkal töltött medence... Miután egyet-kettőt lecsúsztam, megéheztem. Mama még ott volt, körülnéztünk a büfében, és megláttunk egy egyedül üldögélő kislányt, aki hastáncosnak volt öltözve, és úgy 10-11 évesnek tűnt.
- Nézd Laura, az a kislány szinte veled egykorú, és magányosan ül. Kérd meg, hogy játsszon veled - intett feléje a mamám.
- Szia! - köszöntem a lánynak. - Nem akarsz jönni játszani?
- Szia! Bocs, de éppen enni készülök - mosolygott. - Utána természetesen játszhatunk.
- Remek. És mi a neved? - kérdeztem. - Az enyém Laura.
- Én Molnár Viktória vagyok.
- Akkor addig játszom valahol itt a közelben, majd keresd a pingvint! - nevettem, és eltűntem a sok játék közt.
Pár perc múlva találkoztam két régi táncos barátnőmmel, Ellával és Klárával. Együtt szaladgáltunk, másztunk mindenre, később meg csatlakozott hozzánk az új haverom, Viktória. Volt ott egy trambulin is, vártunk, hogy sorra kerüljünk, mert egyszerre négyen szabad ugrálni a játékon. Mikor kijött az utolsó négyes, besereglettünk.
- Tudjátok mit? Egyikünk mindig üljön középen, és körülötte ugráljunk, ő meg majd pattog fel-le! - ajánlotta Ella. Én már el is foglaltam a helyet középen, ők meg ugráltak, én meg eldőltem. Odaállt egy kisfiú robotnak öltözve, és elkezdett beszólogatni nekem.
- Ha nem ugrálsz ki kell jönnöd! Ugrálj, vagy ki kell jönnöd!
- Mióta szabod meg a szabályokat? - válaszoltam. Ő meg folytatta:
- Lusta vagy, mert nem ugrálsz, hanem csak ülsz.
- Én is ugrálok, és nem vagyok lusta! - és a lányokhoz fordultam. - Most ki akar középen ülni?
- Én! - tette le a popóját máris Klára. Mikor már sokan sereglettek a trambulin előtt, kiszálltunk.
- Most, gyerekek, következnek a gólyalábas bohócok, Bogyóka, és Morcos! - mondta egy bácsi a mikrofonba. És meg is jelent a két gólyalábas bohóc. Nagyokat nevettünk rajtuk, mert folyton vicceltek. Egy kisfiút felemeltek, és a magasban forgatták. Milyen kicsi volt hozzájuk képest! Én is az lennék, sőt! a felnőttek is!
- Most pedig tíz gyereket kérünk, akiknek van bátorságuk ugráló kötelezni ezzel a nagyon hosszú kötéllel! - én is jelentkeztem.
Aztán a bohócok elvágták a köteleket, és akkor rengeteg lufi esett a fejünkre. Kicsit ütögettük egymást velük, majd készültünk a jelmezversenyre. Ella ugyanúgy pingvinnek volt beöltözve, így úgy döntöttünk, hogy együtt lépünk a porondra. Elsőnek egy hercegnőnek öltözött 3 éves kisgyerek mutatta meg magát, aztán egy teknős, egy zsákbamacska szerepelt, és volt egy nagyon vicces is: az anyuka zöld ruhában állt, és szétterítette ruháját, lánya meg fehér lepedőben, hátán egy nagy sárga folt, és összehúzva magát a zöld ruhának dőlt. A bácsi megkérdezte, mi is akar ez lenni, de páran már ki is találták.
- Sóska és tükörtojás vagyunk - válaszolta az anyuka.
- Nahát, mik vannak! - nevetett a férfi. - Sóskák meg tojások... hahaha! Most a következő egy tündér! - segített fel egy kislányt. Én és Ella jelentkeztünk.
- Most pedig két pingvint láthatunk! Ó, táncolnak is! - látta, ahogyan a sarkunkon körbeforgunk.
- Következzen...
Végig se hallgattam, mentem a hídra. Egy kisgyerek megállt mellettem, és azt mondta:
- Én nem merek lecsúszni a nagy csúszdán, nem is csúsztam soha.
- Akkor segítsek? - kérdeztem. Bólintott.
Felmásztunk, és megkért, hogy csússzak le előbb én, és kapjam el. Ám nem kellett elkapni, előttem éppen megállt. Majd még egyszer lecsúsztunk, utána meg a barátnőinek dicsekedett, hogy tud már egyedül is csúszni a nagy csúszdán, ők meg ámultak.
- Ügyes vagy!
- Ő tanított meg rá! - mutatott rám. - Mi is a neved?
- Laura. És a tied?
- Tóth Liliána.
- Az szép név - mosolyogtam. A hídon észrevettem egy halnak öltözött fiút. Elpirultan oldalra néztem. Lehuppantam a csúszda alján a gumira, Liliána meg mellém. A halfiú és a rendőrfiú is mellettünk ültek. Felhúztam a fejemre a jelmez pingvinfejét, és rám néztek. Ezek szerint megismertek, mert már láttak a mászókán, amikor felsegítettem Liliánát, meg másokat is. Annyira zavarba jöttem, hogy megkértem anyukámat, induljunk haza.
Ez most gyávaság? Félek, hogy megszólítanak más fiúk, idegen srácok? Igen, be kell ismerni, magamat nem csaphatom be, nem igaz? Másokat sem, no de magamat?

farsang

(2009. április)

(9) A titokzatos telefonáló

2009-06-06T12:18:00.002+02:00

Mama és apula elmentek vásárolni, így egyedül maradtam azon a pénteken. Éppen Sziszit ölelgettem, amikor megcsörrent a vezetékes telefon.
- Mindjárt! - kiáltottam, persze teljesen feleslegesen, úgysem hallotta senki. Sziszi kiugrott a kezeim közül, én meg kapkodva felvettem a kagylót. Gondoltam talán mama hív, hogy jól vagyok-e, esetleg egy barátnője, hogy otthon van-e a mama, vagy Lőrinc. Egyik sem. Nem szólt bele senki.
- Halló? - kérdeztem kedvesen. Semmi válasz. - Akkor téves lehet - mondtam, és lecsaptam a telefont. Bekapcsoltam a tévét, és megint meghallottam a telefont. Már idegesebben vettem fel, ám próbáltam udvarias maradni.
- Halló?
De válasznak csak a tévét hallottam, meg veszekedést. Nem is mondtam mást a "hallón" kívül, lecsaptam megint, és legyintve visszamentem a szobámba. A mobilom csörrent akkor meg.
- Halló?? - mondtam dühösen. Lőrinc volt.
- Szia. Mostanában nagyon ideges vagy. Bocs, nem is zavarlak.
- Várj! Nyugodtan mondd.
- Most nem gyógyultam meg hamar, nem mehetek a bulira.
- Kár... Tényleg, honnan szerezted meg a telefonszámom?
- A telefonkönyv minek is van? - kuncogott.
- Hogy lepréseljük vele a virágokat, meg a gazokat körire. Cecíliáról mi hír?
- Beszéltem vele, és azt mondta, hogy sajnálja, többet nem tesz ilyet, mert már megbánta, és újra a legjobb barátom akar lenni. De megmondtam neki, hogy Józsi és te vagytok a legjobb barátaim!
- Erre mit lépett?
- Csak szomorkásan hümmögött, és azt a kifogást dünnyögte, hogy: "Anya hív, ebédelni fogunk." Én mondtam neki, hogy este van, mert éppen este beszélgettünk, így hogyan ebédelhetnek vacsora helyett? Hááááááááát, lebukott.
- Van Dumagéped?
- Van. Megadjam a címem?
- Igen, akkor beszélhetünk hosszabban!
- Akkor a cím...

Ez az! Mostantól tudok Lőrinccel is chatelni a Dumagéppel! Azonnal bekapcsoltam a számítógépet, és beszéltünk, beszéltünk... azaz írtunk:

10:15 Laura: Szia! Végre chatelhetünk! Szerinted Józsinak is van Dumagépe?
10:15 Lőrinc: Szia! Szerintem nem. Amilyen az apukája...
10:15 Laura: Igazad van. Én is emiatt aggódtam. Van más barátod is Cecílián kívül?
10:16 Lőrinc: Van. SOK! És ez a sok már sokk! :) ;)
10:16 Laura: Ha-ha-ha! Mi a nevük? Egyébként nekem is van kettő rajtatok kívül. Georgina és Felícia. Felícia Kaposváron lakik. Neki is van Dumagépe. És Georginának is van. Felveszed őket partnernek?
10:17 Lőrinc: Először mesélj róluk. Addig én is...
10:17 Ferenc vicces, lökött, de jól el lehet vele játszani, Johanna kedves, csendes, udvarias, néha unalmas, annyira csendes, Vili a legjobb barátom, ő a legmókásabb, a legjobb fej a világon! Szóval a legjobb! Brigitta: - egy fiú lánynak öltözve! Fára mászik, kócos a haja, és sosem hordott még szoknyát!!! Csak kettő barátod van?
10:19 Laura: Hogy-hogy "csak"? Itt egyszerűen nem lehet más barátot találni, maximum haverokat! És szerintem Vilin kívül a többi "barátod" is inkább haver. No, de leírom, hogy milyen Felícia: jó fej, és mindig követ mindenhova, ám a fiúkról jól el lehet vele beszélgetni! :) Georgina: a neve miatt ne hidd, hogy külföldi. Itt lakik a másik épületben, egy évvel fiatalabb nálam, vele csak az a baj, hogy ha lehív játszani, magával hozza a másik barátját, és velem nem is játszik, hanem a másikkal.
10:21 Lőrinc: Majd bemutatom neked élőben is a haverjaimat és Vilit! ;) Tényleg, neked mi a véleményed rólam? Én már le is írom, mi a véleményem rólatok! Józsi jó haver, sovány, gyenge, ártatlan, ám lövöldözni vele a legjobb! Laura (azaz te)...

Nem hagytam hogy befejezze, már el is kezdtem írni a válaszaimat:

10:22 Laura: Józsiról ugyanaz a véleményem, mint neked. Te meg jó fej vagy, igazi nyomozó, olyan, mint Poirot!:)) és...
Direkt írtam ilyen rejtelmesen...
10:23 Lőrinc: Igazad van, jóképű vagyok! ;)
10:23 Laura: Nem is mondtam ilyet! ha-ha-ha!
10:24 Lőrinc: Te meg vicces, kedves, jópofa, bátor, néha meg bátortalan dumagép :), és jó író vagy
10:25 Laura: Ebbe most belepirultam! :D
10:26 Lőrinc: Csak hízelgek, hogy vegyél nekem ajándékot a szülinapomra! :)
10:27 Laura: Szülinapod lesz? Pontosabban mikor? Hol tartod? Mit vegyek?
10:28 Lőrinc: Március 1-én, 11:00-kor kezdődik a buli, nálam. Nem muszáj venned semmit, habár nagyon megtetszett az a puzzle a boltban! ;)
10:29 Laura: Ok. Megveszem. De melyik puzzle-t? Azt a katonásat?
10:29 Lőrinc: Bizony! Kicsit gondolkodtam, és felveszem Felíciát partnernek. Megadod a címét? Másképp nem tudom felvenni...
10:30 Laura: Megjöttek a szüleim, mennem kell segíteni felcipelni a csomagokat. Gyorsan leírom neked!
Mikor kész voltam, leszaladtam a lépcsőn, és segítettem a szüleimnek, közben persze meséltem Lőrincről.

- Kedves ez a Lőrinc. Holnapután elmehetsz a bulira - mondta mama bekapcsolva a mikrót, amiben egy bagett forgott, mert melegen a legfinomabb.
- Ma hívtak kétszer is, de nem beszélt senki sem a kagylóba - panaszoltam. - Másodszorra a tévé szólt bele.
- Előfordul az ilyen - válaszolta apu. - De miről beszélgettetek Lőrinccel? Ugye nem egy randit beszéltetek meg? - nevetett.
- Jaj, apu! Dehogy! Csak a barátainkról, haverjainkról beszéltünk, meg a buliról. Mama, ugye kimostad a jelmezem?
- Tiszta, mert... - kezdett bele, és a tévére pillantott, ahol egy mosószert reklámoztak, valami Mos nevezetűt. - Mert Mossal mostam - kuncogott.

(2010. április)

2009 Meseíró versenyek

2009-05-28T17:39:00.005+02:00

megjelentem könyvben (a KvVM mesealbumában)

az oklevéllel, apulával
...és a mamámmal

az idei Janikovszky meseíró versenyen különdíjas lettem

izgulok
Franciszkával
a taps

2009 Bruxelles

2009-05-28T17:29:00.004+02:00

Paulinával...
...anyukájával
nagy szél
a csoport
a Királyi Parkban

2009 DUE

2009-05-10T13:46:00.005+02:00

DUE = Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete

a fődíj
anyukámmal
Iga nénivel
íme az oklevél
vannak itt halak?

2009 ír tánc

2009-05-10T13:15:00.004+02:00

táncoló talpak
együtt
ő kicsit másképp
a fésű-forma
lágyan

Vízenjáró

2009-05-10T12:57:00.002+02:00

Híd. Milyen egyszerű szó, olyan, mint azt mondani: alma, vagy ház, vagy térd. De miért éppen alma? Vagy miért ház, miért térd? És miért híd? Hát ennek története van, el is mesélem mindjárt:
Vissza kell mennünk az időben addig, amikor még nem voltak hidak. Régen volt, nagyon régen, sok minden nem volt még abban az időben, amik nélkül ma el sem tudnánk képzelni az életünket. Nem volt például híd sem, se időgép, de nem volt telefon sem, így ha a folyó két oldalán lakó emberek egymással tudatni akartak valamit, akkor galambokkal üzentek egymásnak. A falusi boltokban nagy táblákon hirdették: SZÜRKE GALAMB AKCIÓBAN! Mert a szürke galambokból túl sok volt. Az emberek vették a postagalambokat, mint a cukrot, mert szerettek levelezni, tehát megírták a levelet, a galamb lábára tekerték, odakötözték, és madárnyelven elmondták neki, hova menjen.
Egy szép napon egy kamasz fiú a konyhaasztal fölé görnyedve levelet írt. Aztán kivett a ketrecéből egy szürke galambot - mert a fehér nem akciós -, és rátekerte a madár lábára a kis papírt. A galamb el akart szállni, ám a fiú a csőrénél fogva leszorította. A galamb csapkodott, valamit gúnyosan mondott, de alig lehetett érteni. Szerencsére, mert valószínűleg olyan csúnyán beszélt, hogy úgysem írhatnám le.
- Na, Felhőcske, ne beszélj csúnyán! - rázta mutatóujját a fiú. - Most elmondom, hova menj: csirip-csirpi-csrupu-csrep - csicseregte, és ellökte ujjáról a madarat.
- Csrep-csrururu-csiriru! - mondta a madár, nem éppen hízelgően.
- Mit merészelsz? Fogd be a szád... vagyis csőröd, és húzz el oda, ahova mondtam! - rázta öklét a fiú. A madár megvonta a vállát, és elrepült, át a folyón. A folyó túloldalán laktak a Monda-falu lakói, a fiú oldalán a Hír-falu lakói. A galamb leszállt a Monda-falu főterének közepén. Sok kis házikó vette körül, kivéve egyet, az nagy volt, mert az volt a polgármester háza. A polgármestert Bendegúznak hívták, akárcsak a Hír-falu polgármesterét, akit tehát szintén Bendegúznak hívtak, és ezért nagyon utálták is egymást. Mivel a galamb éjjel érkezett, hangosan "hrurr"-ozva felreppent a polgármester házának tetejére, ahol egy szélkakas forgott, ráült a fejére, és elaludt.
Másnap egy kosarat lengető kislány dudorászva ment épp arra, persze az utcán, nem a tetőn.
- Tra-la-la! Milyen szép napunk van ma! - énekelgette, de a hangja nem volt túl szép, ezért a galamb be is fogta a fülét. Lerepült a kislány elé, lekaparta a lábáról a levelet, és gyorsan hazarepült. A lány lehajolt, és kitekerte a papírt.

Kedves Aliz!

Ne haragudj, hogy későn válaszolok, de csak tegnap tudtam venni levélgalambot. A madárkám neve Felhőcske, mivel olyan fehéres-szürkés, mint egy felhő a végtelen égen a házak felett. Amúgy meg szemtelen, tehát ne nagyon beszélgess vele.
Olyan jó lenne, ha találkoznánk, nem pedig csak a folyó másik partjáról integetnénk egymásnak. Mi lenne, ha együtt lubickolnánk a folyóban ma éjjel? Válaszolj! Kérlek!

Hű integetőd
Tihamér

Aliz elnevette magát, és hazapattogott. A kosárban a tej, a papírba csomagolt hal, és a tojások vele pattogtak. Aliz ugyanis éppen a piacról érkezett, ahol gondosan bevásárolt, ahogyan az édesanyja kérte, nem költötte el a pénzt holmi butaságokra. Ám azt ő sem állhatta meg, hogy meg ne álljon hazafelé menet a játékbolt előtt. A kirakatban egy fabohóc, fafigurák, faautók voltak, és középen egy fából készült játék babakocsi, felette egy hatalmas tábla: "-30%". Csillogó szemekkel nézte a kocsit.
- Deee szééép! Kár, hogy csak harminc százalék a kedvezmény, ha több lenne, elég lenne az a pénz, ami maradt a vásárlás után. Mama azt mondta, ha mindent megvettem, és marad egy kis pénzem, vehetek magamnak akármit. De inkább gyűjtöm a pénzt erre a csodaszép kocsikára! - számolta kezében a kis aranypénzeket, aztán már csak lassan sétálgatva menetelt. Amint hazaért, és finoman lehajította az asztalra a kosarát, máris megírta Tihamérnek a válaszlevelet :

Kedves Tihamér!

Nem mehetek fürödni, mert ma este el kell mosogatnom, meg fel kell mosnom, meg ki kell válogatnom a lencsét a hamuból, mert anyuci elmegy a polgármesterhez vacsorázni, ugyanis szerelmes a szép anyukámba, ami nem csoda, a nemrég elvált apu is azért szeretett anyuba, de olyan hülye volt, hogy tizenvalahány idő után elhagyta. Ugye milyen buta volt apu? De nem kedvelem Bendegúz urat, mondhatnám: utálom, de ilyet nem szabad mondani, tehát nem is írom le.
Persze sokan irigyelnek, a barátaim, Janka, Judit, Johanna is, akik hármasikrek, hogy milyen szerencsés vagyok, mert gazdag lesz az apukám, és mindent megkaphatok, sztár leszek, és benne leszek a tévében, de nem tudják, hogy majd etikettet kell tanulnom, és nem találkozhatok, de még nem is levelezhetek veled, mert ez hogy nézne ki, és aztán nem is házasodhatunk össze, mert ugyebár Bendegúz úr ki nem állhatja Bendegúz urat, tehát ne várj rám a folyónál.
Képzeld, Bendegúz úrtól kaptam egy drága, hófehér galambot, elneveztem Talpnyalónak. Most is őt küldöm neked.

Üdv: Aliz
Ui.: Majd a jövő héten - hogy láthass -, kapcsold be a plazmatévédet. Mi úgysem találkozhatunk, mert még nem találtak fel valamit, amin átmehetnék hozzád.

Rákötötte Talpnyalóra a levelet, és kilökte az ablakon.
- Csuru-csrep-csriruru-csra! - parancsolta az állatnak, és becsapta az ablakot, nehogy a galamb visszajöjjön.
- Nem tudok mégse gonosz lenni! - sóhajtotta, és kinyitotta az ablakot.
- Repülj, drága galambocskám! Siess kérlek! - kiáltotta a galamb után, és elfordulva halkan még hozzátette: - Inkább a hivatalszolgát fogom Talpnyaló bácsinak nevezni. A galambot meg átkeresztelem Pehelynek - szökdécselt piros, csillogó cipellőin, amit ugyanúgy Bendegúz úrtól kapott. Ám az nagyon tetszett neki, hát felvette.
Pehely közben már meg is érkezett Hír faluba, ahol bénázott egy kicsit, mert kereste a fiút. Balszerencséjére a piac nyüzsgő tömegébe keveredett. Mivel a földön eltaposták volna, inkább kikerülve az embereket egy kis házikó hegyes tetejére reppent, nem messze a piactól és a polgármesteri háztól. A házikó hátsókertjében egy legényke öntözött.
- Nőjetek kis virágaim, hogy olyan szépek legyetek, mint az a lány, akit úgy szeretek... - énekelte. A galamb gondolta, megpihen a fiú vállán, mert bökte a farokcsontját a házikó csúcsa. Szuszogva belemarkolt a fiú vállába, nehogy leessen róla. Tihamér ijedten fordította fejét a galamb irányába, de az olyan közel ült a fejéhez, hogy csak a szeme sarkából láthatta, tehát alig. Minél gyorsabban meg akart szabadulni a rémisztő galambtól, kapkodva levette a lábáról a levelet, és elhessegette a madarat. Szétnyitogatta az üzenetet, és szomorú arccal elolvasta. Lekókadt fejjel ment be a házba, miközben a virágok is lekókadtak, pedig már mióta locsolta őket, és a Nap is vidáman sütött.
Másnap kiment a piacra, vett a zsebpénzéből léceket, deszkákat, szerszámos ládát, szögeket, miegymást. Egy lapra felrajzolta bonyolult tervét. Éjszaka kilopózott otthonról a horkoló szülei mellől, és lábujjhegyen kiosont a folyóhoz. Kinyitotta a szerszámos ládát, és nekiállt elkészíteni, amit megtervezett. Szerelt, fűrészelt, szögelt egész éjjel. Hajnalban jöttek az emberek pizsamában sztrájkolni a zaj miatt.
- Fiam, ez meg mi? - mutatott apja mérgesen a valamire.
- Átsétálok a vízen a túloldalra egy lányhoz.
- Buta vagy! Nem lehet átsétálni a vízen! - kopogtatta a homlokát Bendegúz úr.
- Én bizony tudok! - tekerte ujján a franciakulcsot, amihez igazából nem is volt szüksége, de ez a forgatás menő volt. Fogta a szerszámait, és tovább dolgozott, kalapált, és kalapált, meg... mit hagytam ki? Jaaaa, igen: kalapált. Éppen elkészült a nagy művével, mikor a folyó másik partján Aliz vizet merített egy vödörbe. Döbbenten elejtette a vödröt, és hátrált.
- Mi ez?
- Ez egy vízenjáró - magyarázta Tihamér, és felhúzta a homlokára a búvárszemüveget, ami azért kellett, hogy a víz alatt is dolgozhasson. - Ezt nézzétek emberek! Én leszek az első, aki átkel a vízen! Tátsátok a szátokat, polgármester úr, meg fog döbbenni! - integetett a túloldalra, ahol még mindig ott állt a tömeg lóbálva a "Csend legyen" feliratú táblákat, élükön Bendegúzzal, aki nagyon polgármesteresen nem értett semmit a dolgokból. Tihamér fellépett, és óvatos léptekkel el kezdett sétálni a lécizén. A közepétől magabiztos, gyors léptekkel átkelt Bendegúz úrhoz. Az emberek - ahogy megjósolta - tátották a szájukat, még egy kutya is... éppen ásított, azért tátogott.
- No ugye! - nevetett Tihamér. - Én átkeltem a vízen! Ahogy megmondtam! Mostantól nem kell galambokkal levelezni, elég átmenni ezen a vízenjárón, és beszélhetünk is akárkivel a Monda-faluból - mutatott hüvelykujjával háta mögé a másik tátott szájú Bendegúz úrra. Mert a másik falu lakói is ott tolongtak a víz partján élükön Bendegúz polgármester úrral, aki nagyon bölcsen palástolta buta arckifejezését. A Monda falui polgármester átfutott a valamin. Üvöltözött Bendegúz úrral.
- Hogy merészeled bemocskolni a szebb falumat ezzel a micsodával!
- Mit motyogsz, te protkós figura!? - háborodott fel Bendegúz úr Bendegúz úr műfogsorára célozva. Bendegúz úr meglökte Bendegúz urat, és így civakodtak a népek előtt.
- Nyugalom Bendegúzok! - nyújtotta ki kezét Tihamér. - Legyen Monda és Hír faluból Vízenjáró falu! Mégis ki dicsekedhet még ilyennel? Mit szólnak az urak? - húzta vissza kezeit, mert már kezdtek elzsibbadni.
Bendegúz úr és Bendegúz úr egymásra néztek. Méregették a másikat, állukat vakarták.
- Talán legyen... - tanakodott Bendegúz úr, de Bendegúz úr felvágós akart lenni, kezet rázott Tihamérrel, és beleegyezett.
- De hát akkor csak egy polgármester lehet! Tehát szavazzanak rám, akkor én leszek Vízenjáró falu új polgármestere! - ajánlkozott rögtön Bendegúz úr.
- Mit zagyválsz? Neeem! Én leszek a falu polgármestere, mert én előbb beleegyeztem! - kiabált Bendegúz úr, és összeverekedtek. Senki sem tudta melyik Bendegúznak fogja a párját, főleg, hogy teljesen egyformák voltak, kövérek, kopaszok.
- Szerintem pedig... - jött át a hídon Aliz a vízzel teli vödörrel a karján, ami himbálózott ide-oda, és ki-kifröccsent belőle egy kis víz -, legyen Vízenjáró-falu polgármestere Tihamér! - mutatott a fiúra, aki elpirult. - Mit gondoltok emberek?
- A mi kis Tihamérunk, mint polgármester? Milyen nagyszerű lenne! - ábrándozott az anyja.
- Köszönöm - mosolygott Tihamér a lányra és az édesanyjára egyszerre, amitől elég kancsalul nézett.
A falusiak összenéztek, tanakodtak, egyesek mosolyogtak, mások meg irigy rókaarccal nézegették a fiút. Aztán gyorsan megszavazták, hogy Tihamér legyen az új polgármester, bár még nem elég kövér, de majd az lesz.
- No jó, legyen - legyintett Bendegúz úr elfordulva. Bendegúz úrról folyt a verejték, de ő is legyintett, és elment messzire, ki tudja miért. Szerencsére Aliz anyja maradt, nem követte Bendegúz urat, mert véletlenül arra jött Aliz apja, bocsánatot kért, és megígérték, hogy újra megházasodnak, Aliz lesz a koszorúslány, Tihamér meg fotózhat a 90 megabyte-os gépével, népi ruhába beöltözve. Tihamér tehát a mikrofonhoz tipegett, és megköszörülve torkát bejelentette:
- Elfogadom a kívánságotokat, én leszek a polgármester, és feleségül veszem Alizt!
- De gyerekes vagy, gyermekem! - aggódott az anyja.
Tihamér és Aliz tehát összeházasodtak, mikor felnőttek, született két gyermekük, és a nép a vízenjárón átmehetett a folyó felett a másik faluba, ha akart, és a postás is átkerekezhetett rajta régi, zöld Csepel-kerékpárján, a galambok meg azóta kitömve díszítik a házakat. Pár év múlva Tihamérnak eszébe jutott, hogy milyen hosszú az a szó, hogy vízenjáró, ezért véletlenül elnevezte: hídnak. Az sem jobb szó, de rövidebb.
Hát így történt, hogy a vízenjárót átkeresztelték egy semmitmondó, hárombetűs szóra, hídra.

V-GE

Angyal-vizsga

2009-04-06T20:05:00.001+02:00

Angelika és Örzse ikertestvérek voltak, de - ahogy mondják - ég és föld, annyira különböztek egymástól. Örzse rosszalkodott, gonoszkodott, ellopott mindent, ezért mikor iskolába kellett mennie leküldték a föld alá, ahol az ördögök laknak, Angelikát pedig - aki bár néha huncutkodott, de kedves és csendes kislány volt - felküldték a felhők fölé az angyalok iskolájába. Érdekesség még, hogy Angelikának sötét színű, szinte fekete haja van, Örzsének meg szőke, mégpedig tejfel-szőke. Fordítva lenne jó! Hogy is néz ki egy angyal fekete hajjal, és még inkább hogy néz ki egy kis ördög világosszőke hajjal?
Mikor nagyobbacskák lettek vizsgázniuk kellett az iskolájukban. Angelikának angyal-vizsgát kellett letennie, hogy eldőljön, maradhat-e az angyalok közt, és ha igen, milyen feladatai lesznek, persze ilyenkor kapja meg minden kis angyal a varázserőt, Örzse pedig, aki a föld alatt él, mindenféle rovarok közt a saját kis barlangjában, ahol mérges gázok gőzölögnek, és egy denevér repked, meg hatalmas keresztespók mászik fel-alá kapott egy varázsbotot, és azt a feladatot kapta, hogy törjön borsot valamelyik kis angyal orra alá. Örzse megragadta ördögi botját, aminek a végéből két piros szarv állt ki, megkopogtatta vele a barlangja tetejét, és felugrott. A bot világítani kezdett, ő meg mint a villám haladt felfelé. Mikor a felszínre ért, láthatatlanná vált.

Minden angyalnak volt saját kis felhője, Angelikának is, aki ezen a szép napon elterült a felhőjén, és dúdolgatva valami éneket napozott. Mellette, a másik felhőn lakott Aladár, aki a ceruzája végét rágva vizsgakönyvében az angyal-tesztet töltötte ki.
- Most is a házit csinálod? Nem lazítasz? - szólt át hozzá Angelika.
- Ha át akarunk menni az angyal-vizsgán, tanulnunk kell. Várj, kikérdezlek... például: ha meglátsz egy ördögöt, amint egy embernek rosszat súg, mit csinálsz?
a) te is súgsz az embernek, persze jókat
b) megvered az ördögöt
c) békén hagyod, mert úgy érzed nincs esélyed ellene
d) szólsz egy felnőtt angyalnak, hogy segítsen
Melyiket választod?
Angelika elbizonytalanodott. Felült, levette rózsaszín napszemüvegét, és azzal ütögette az állát.
- Ööö... talán a "c" a helyes válasz?
- Nem, dehogy! A "d" a jó válasz! Tanulnod kell, Angelika! Ha nem jól töltöd ki a tesztet, bizony nagy baj lesz, nem lehetsz többé angyal, visszamégy a földre, és mindent elfelejtesz.
Angelika elgondolkodva nézte Aladárt, közben zavartan bólogatott. Letette a napszemüvegét, és nekiállt tanulni. Egész nap magolt, és halkan beszélt közben. Estére elfáradt, már ásítozott, szemei is bepirosodtak. Jaj, sose tanulom meg ezt a sok leckét! - gondolta. Oldalra nézett, és látta, hogy Aladár a felhőzuhanyzóban zuhanyozik, az esőben, és az asztalán ott feküdt Aladár nyitott vizsgakönyve. Odareppent, és beleolvasott:
Egy ördög a testvéred. Attól még szereted?
a) igen, de csak azért, mert a testvérem
b) dehogy, angyal vagyok, nem ördög
c) az angyalok a rosszakat is szeretik
Vajon melyik a helyes? - gondolkodott Angelika. Meglátta, hogy a c) van bekarikázva.
Szuper! Átmásolom az én könyvembe! - és felkapta. Visszaröppent a saját felhőjére, és gyorsan átmásolta a saját könyvébe a helyes válaszokat. Aladár sokáig zuhanyozott az esőben, aztán kinyúlt a kabinból, megragadott egy darabkát a felhőből, és maga köré tekerte, mint egy törülközőt. Angelikának gyorsan kellett cselekednie. Ha időben nem teszi vissza a könyvet, baj lesz! Kapkodva próbálta a könyvet visszatenni oda, ahol volt, de megbotlott, elejtette a könyvet, ami lezuhant a mélybe. Angelika villámgyorsan visszaült a saját felhője sarkára.
- Jajajj! Aladár megöl...-ne, ha ördög lenne... de az biztos, hogy nagyon mérges lesz!
Aladár egyből észrevette az üres asztalt.
- An-ge-li-ka! - gurult dühbe, és a szomszéd felhő felé fordult. Angelika pirultan félrenézett. Lábát tekergette, és dadogott. - Hol van a könyvem? - kérdezte idegesen Aladár.
- Szóval... úgy érzem, hogy nem tudok semmit a vizsgára, ezért a tiedről akartam lemásolni a jó válaszokat, de nem sikerült, gyorsan vissza akartam tenni, megbotlottam, és a könyv...

Örzse közben egész nap a földön járkált, fel-feltekingetve az égre azon törte a fejét, miképp is tudna valami rosszasággal ártani az egyik kis angyalnak. Ekkor a fejére esett egy könyv.
- Mi ez?
Felvette, és belelapozott. Ha meglátsz egy ördögöt, amint egy embernek rosszat súg, mit csinálsz?
a) te is súgsz az embernek, persze jókat
b) megvered az ördögöt
c) békén hagyod, mert úgy érzed nincs esélyed ellene
d) szólsz egy felnőtt angyalnak, hogy segítsen
- Mi ez? - kérdezte még jobban meglepve. - Hiszen ezek az angyal-vizsga kérdései, a húgom meg éppen a vizsgára készül! Ha-ha! Eszembe is jutott egy ördögi terv! Picit belenyúlok... - és a varázsbottal kitörölte a válaszokat, és rosszakat karikázott be.

A két angyal gyerek idegesen keresgélte a könyvet a városban. Láthatatlanok voltak, ezért vigyázniuk kellett, hogy ne menjenek nekik az emberek, autók.
- Ha elejétől kezdve a láthatatlan varázserőt nem kapjuk, nagy bajban lennénk! - szidta Angelikát Aladár. A kislány zavartan simogatta karját, mert valakinek a táskája megkarcolta.
- Bocs, de félek, hogy nem tanultam eleget...
- Ehhez nem mindig tudás kell! - vidította Aladár, és leültek az egyik nyitott konténer szélére. - A szívre is hallgatni kell! - mutatott a mellkasára. Egy fekete macska felugrott a konténerre.
- Válaszolj erre a kérdésemre: a fekete macska szerencsétlenséget hoz?
- Jaj, ne, holnap nem lesz szerencsém... - hátrált Angelika. Aladár sóhajtott.
- Sajnos te nem vagy igazi angyal. - dörmögte.
- Mi??? - ijedt meg Angelika. - Már miért ne lennék?
- Lusta vagy, hiszel az átkokban, és csalsz.
Angelikának a gyomra összehúzódott. Rosszul estek neki ezek a szavak, főleg Aladár, a legjobb barátja szájából. Igaz lenne? Valóban kicsit lusta... és félt a fekete cicától, meg csalni próbált. Biztosan nem megy át a vizsgán, és sosem lesz belőle igazi angyal, aki vigyáz az emberekre, állatokra. Pedig olyan izgalmas lenne átélni azokat a pillanatokat, amikor átnyújtják az oklevelet, és kiválasztják a nagy feladatra. A vizsga után rögtön eldöntik az angyal tanárok, kinek mi lesz a feladata, van akinek az emberekre kell vigyáznia, van, akinek az állatokra, van, aki a növényekre. Angelika az emberekre szeretett volna vigyázni, hogy jókat súgjon nekik, és több jó ember legyen a világon. De ha félig ördög... sosem valósul meg ez az álma... Aki pedig félig angyal, félig ördög, legyen akár ördög, vagy angyal, visszaküldik a földre, és elfelejti még azt is, hogy ő éppen hol volt, az égen az angyalok közt, vagy a mélyben, az ördögök közt.
- Igazad van. Száműzni fognak. Kösz, hogy közölted... Megyek én magamtól is - és elreppent, vissza a felhőjére.
- Várj, Angelika! - állt fel Aladár, de beleesett a szemetes konténerbe. A cica ijedten ráfújt, és elszaladt.

Örzse varázsbotjával felrepült húga felhőjére, aki kapkodva, könnyes szemekkel pakolt a bőröndjébe. Örzse csendben letette az asztalra a könyvet, és egy darabig nézte a testvérét. Már éppen el akart tűnni onnét, amikor észrevette, hogy kettő könyv van az asztalon. Hohó! A másik azé a szomszédé lehet - gondolta, felkapta az egyiket, átlibbent a másik felhőre, ledobta valahova a könyvet, majd egy halk, csibészes kuncogással eltűnt.
Aladár éppen akkor ért vissza Angelikához, és marasztalni próbálta.
- Ne menj el! Nem száműzhetnek! Azt én nem akarom!
- Ez a szabály, és kész... De elmegyek én magamtól is, nem kell engem küldeni.
Aladár megragadta a kezét. Angelika elpirult.
- Ráveszem az Angyal Tanácsot, hogy itt maradhass!
- Úgyse sikerül. Mindegy. Úgyis unalmas volt itt élni. Itt az ideje mindenféle kalandot kipróbálni a földön - próbálta, de sikertelenül felvidítani magát.
- Angelika! Tégy egy próbát, ne menj! Holnap vizsgázni kell, hallgass a szívedre, bízz magadban, meglátod sikerül.
- Hát jó, egy napot még maradhatok, de ha holnap délután, az angyal vizsgán úgy érzem, hogy nem sikerült azonnal eltűnök.
Aladár visszasuhant a felhőjére, és akkor látta, hogy a könyve az asztal alatt van. Nahát! Ez nem is esett le a földre! - gondolta.

Másnap Angelika már hajnalban talpon volt, tanult gőzerővel. Aladár észrevette a furcsa válaszokat a könyvében, nem értette, hogy mi történhetett, úgyhogy kijavította a hibákat.
Délután Angelika remegve, izgulva repült el Aladárral az Angyal-iskolába. Az angyal tanárok beszedték mindenkitől a könyvet, és míg gyorsan ellenőrizték a teszteket kiosztottak a tanulóknak egy feladatlapot, amivel ellenőrizhették őket, hogy tényleg jól megtanultak-e mindent. Angelika rettentően izgult, nagy sóhajjal nekiállt kitölteni a feladatokat. Pár feladat szinte teljesen olyan volt, mint a könyvben, úgyhogy azokat könnyen megoldotta, de némelyik igazán nehéznek bizonyult, főleg ez:
Beleszerettél egy ördögbe. Mit csinálsz?
a) a szerelem az szerelem, talán megtaníthatom jó dolgokra azt az ördögöt
b) kiverem a fejemből
c) soha nem tennék ilyet, nem állok szóba ördöggel
Bizony, ez is nehéz kérdés egy angyal életében! Eszébe jutottak Aladár szavai: nem mindig tudás kell! A szívre is kell hallgatni!
A szívemre fogok hallgatni! - csapott a mellkasára. Bekarikázta az "a" választ, és folytatta a teszt kitöltését - a szívére hallgatva.

A következő napon bejelentették, ki jutott át a vizsgán. Az angyal iskola igazgatója felolvasta a neveket.
- Attila... átment! - és az Attila nevű angyal, egy kis duci fiú, büszkén ment az izguló társai között átvenni az oklevelét, majd átment egy kapun, aminek a túloldalán az Angyal-Tanács eldöntötte, milyen angyal legyen.
- Áron! Átmentél! Aladár! Átmentél! Gratulálok!
Angelika fejében cikáztak a gondolatok. Nem megy át. Sosem lesz igazi angyal, sosem vigyázhat az emberekre, nem mentheti meg a világot! Aztán... rosszul hallott?
- Angelika! Átmentél! - mosolygott. Kezet fogott vele, és Angelika átlépte a kapu küszöbét. Csodaszép volt, amit látott! A terem telis-tele volt angyalokkal, a kapunál toporgott a három főangyal - az emberekre vigyázó, a állatokra figyelő, és a növényekre ügyelő. Egyikük, a növényekre ügyelő, Albert fel-alá sétált. Növényekből font koszorúja csillogott fején, és egy érem lógott a nyakában. Réges-régen egy nagy erdőtűz volt, de ő megmentette az erdőt, akkor kapta az érmét, és ő állandóan a nyakában hordta, és ha valaki vitatkozott vele az éremre mutatott, és ezt mondta: "Látod ezt? Megmentettem egy erdőt! Csakis nekem lehet igazam!" Persze emiatt kevesen kedvelték, és a háta mögött ki is nevették. Bizony, az angyalok sem ártatlanok!
- Üdvözöllek, Angelika! - köszönt rá mézes-mázosra sikeredett, komoly hangon.
Az Angyal-Tanács elnöke közben a kitűzőket osztogatta.
- Tessék Aladár! Mostantól te vagy az állatokra figyelő angyal! Gratulálok!
- Köszönöm - hajolt meg Aladár. Angelika következett.
- Íme a kitűződ, Angelika! Tudunk ám a kis csínyedről! - mondta somolyogva. - De azt is tudjuk, hogy mindenkiben van egy kis rosszaság, bennünk is. Ám nem mindegy, hogy jó akarsz-e lenni, vagy újabb, és újabb rosszaságon töröd-e a fejed, hogy egyre rosszabb vagy-e, vagy ki akarod-e javítani a hibáidat.
A kislány megnézte a kitűzőt. Egy pálcikaember volt rárajzolva! Teljesült az álma!
- Te vagy mostantól az emberekre ügyelő angyal! - mondta a Tanács elnöke, és megpaskolta Angelika vállát.
- Köszönöm szépen. És ígérem, igyekezni fogok - mondta Angelika kipirult arccal.
- Ügyes vagy, Angelika! - súgta oda Aladár. - Büszke vagyok rád!
- Aladár! Ugye találkozunk még? - és egy puszi cuppant a fiú arcán.
- És... kire fogsz vigyázni? - kérdezte a fiú, és zavartan pislogott.
- A kitűzőm hátoldalán van egy cím: 1102 Kerge utca, 4. Táltos család. Segítesz megkeresni? Ja, és neked milyen állatra kell ügyelned?
- A kedvencemre, a sünökre!
- Mint a te hajad - kócolta össze a fiú haját. A felhő szélére álltak, és elrepültek a címhez. Benéztek az ablakon. Megláttak egy nappalit, ahol egy Angelikával egykorú kislány tévézett, és játszott a barátjával. Aladár megfogta Angelika kezét, és egymásra néztek.
- Szeretni fogom a munkám - nézett vissza a kislányra Angelika. - Menjünk az erdőbe, és látogassuk meg a sünöket!
Az erdőben is tavasz volt, csicseregtek a madarak, a sűrű bozótban patahangok topogtak, és egy friss forrás csorgott az erdő közepén. Ott találtak rá egy süncsaládra. Aladár megsimogatta őket.
- Nem bökik az ujjad a tüskéi?
- Nem. Nem szúrnak meg a sünik, tudják, érzik, hogy nem bántani akarom őket. Egyébként is, nézd! A kezemen van egy védőhártya, ez egy adottság ehhez a feladathoz.
Angelika boldogan bólintott.

Közben Örzse a föld alatt az ördögtalálkozón ült egy vörös fotelben. A többi, sötét hajú ördög mutogatott rá, és kinevették.
- Egy szőke, ügyetlen ördög! Ha-ha-ha!
Ő meg idegesen kopogtatta ujjait a fotel karfáján. Aztán lassan ő is nevetni kezdett - saját magán, és a föld zengett a sok ördögi vidámságtól.

VÉGE

(2009)

Beteg mese

2009-03-30T20:58:00.001+02:00

Réges-régen, de tényleg régen a betegségek láthatóak voltak. Ültek a parkokban a piros padokon, mászkáltak az utcákon, kószáltak mindenfelé, ám legszívesebben röpködtek a levegőben - mint a szellő suhantak fel-alá libegő köpönyegeikkel. Mindenki ismerte őket, nevükön is szólították őket, ha épp kedvük támadt velük beszélgetni, hiszen a köpenyük hátára volt írva a nevük, hogy például allergia, meg fogfájás, bárányhimlő. Ha rosszalkodtak, ha bele akartak bújni az emberekre, akkor azok elkergették őket, de ha nem sikerült, akkor bevettek valami gyógyszert, gyógyteát ittak, kenőcsöt kentek magukra, azok meg kibújtak gyorsan az emberből, elmenekültek, legfeljebb csak az öklüket rázták az emberek felé.
Aztán az emberek ravaszkodni kezdtek. Rájöttek, hogy ha betegek lesznek, akkor nem kell menniük az iskolába, vagy dolgozni. Főleg a csibész, lusta gyerekek használták ki a betegségeket. Elkapták, megragadtak egy-egy betegséget, lenyelték, és mivel betegek lettek, nem kellett iskolába menniük.

Egyszer egy iskolás fiú nem készült az órára, és mivel nem akarta megírni a dolgozatot, kora reggel kinyitotta az ablakot, és behívott egy betegséget.
- Influenza vírus! Gyere be!
És a "vírus" feliratú szelecske belebbent.
- Na mi van?
- Lenyellek, és akkor nem kell megírnom a dolgozatot ma. Majd egy hét múlva megírom, addigra jól megtanulom. No siess, mielőtt jön anya!
A vírus persze benne volt a csínyben, a fiúhoz suhant, az meg gyorsan lenyelte.
- Jó reggelt, Miklós! - köszönt be az ajtón az anyukája. - Kelj fel, menni kell a suliba! Jól aludtál? - és mosolygott.
- Nem jól... - csúszott beljebb az ágyba Miklós. Anyukája, Bori néni, megfogta a fiú homlokát.
- Te lázas vagy! Hozom a lázmérőt, meg a gyógyszereket! - és kisietett a szobából. Miklós halkan éljenzett egyet, és felült az ágyban. Ám szédülni kezdett, és elgyengülten visszadőlt a párnára.
- Itt vannak a gyógyszerek! Mérjük meg a lázad! - tette a fia hónalja alá a lázmérőt Bori néni. Pár perc múlva kivette, és ámulatában akkorára nyitotta a száját, hogy akár egy tojás is befért volna rajta, csak úgy, egészben. - Úristen! Negyven fok! Atya ég! Jézusom! Jaj!
- Anya, ne jajongj! Adsz végre valami lázcsillapítót? - Aztán hirtelen a szájához kapott. - Jaj! Azt hiszem róka-böfi lesz!
- Hozom a vödröt fiam, hozom! - szaladt ki anyukája.
Később kihívta a doktornénit. Barbara néni, az orvos nagyon aggódva vizsgálgatta.
- Fiam, te lenyeltél egy betegséget?
Miklós vörös lett, részben a láz miatt, meg persze mert nagyon zavarba jött.
- Igen... De már megbántam! Ez a vírus nem akar kijönni belőlem!
- Kérted már, hogy menjen ki?
- Persze! De nem akar. Bulizik!
- Csikis vagy? - kérdezte Barbara néni, és meg sem várva a választ elkezdte csiklandozni a fiút. Miklós először nevetni kezdett, aztán böfögni.
- Jaj! Mindjárt há... - nyögte. Erre kirepült belőle a vírus.
- Undorító vagy! Megyek máshova! - és eltűnt. Bori néni és Miklós megköszönték a doktornőnek a segítséget, és a fiú mehetett az iskolába, ahol mindent elmesélt a tanárnőnek, aki persze jól leszidta.

Egyre többször fordult ez elő, a csalafintáskodó emberek lenyeltek valamiféle betegséget, azok meg nem akartak kijönni belőlük, hiába kérték őket szépen, és hiába veszekedtek velük, vagy fenyegették őket. Így hamarosan sztrájkolni kezdtek, meg tüntetni, táblákkal vonultak a városháza elé, amiken ilyen feliratok voltak: "Betegségsztrájk", meg "Elég volt a betegségekből!", és "Hogy merészelik?". A polgármester, Dendi úr megigazgatta fekete zakóját, megköszörülte a torkát, kiállt az erkélyre, megragadta a mikrofont és beszélni kezdett.
- Polgártársak! Azt ajánlom, fogjunk össze, és száműzzük a betegségeket!
- Éljen! - kiáltozta mindenki.
Barbara néni, a doktornő elmesélte a nagy ötletét, hogy csikizéssel ki lehet őket kergetni a betegekből. A nagy ötletet tett követte. A betegségeket elűzték, még a mellékutcákban, a kertekben is kergették őket, átkutattak utánuk minden sötét sarkot, zugot, benéztek a pincékbe, padlásokra másztak, míg csak az összes betegség el nem menekült valahová messze egy sivatagba, ahol se növények, se állatok nem voltak, emberek meg főleg nem.
De nem adták fel. A vezér, a legrosszabb betegség öklével a tenyerébe csapott.
- Mi betegségek vagyunk, az a dolgunk, hogy beteggé tegyük az élőlényeket! - kiáltotta.
- Bizony! - bólogatott nagy komolyan a bárányhimlő.
- Hátba támadjuk őket, ahogyan ők minket! - folytatta a vezér. - Gyerünk, mindenki dobja le magáról a nevét!
Ahogy levették magukról a nevüket láthatatlanná váltak, és így feliratok nélkül visszaszáguldottak a városba, falvakba, mezőkre, mindenhová. Egyre többen lettek váratlanul betegek, lázasak.
- Megérdemlik! - hahotázott gonoszul a Legrosszabb betegség. Az emberek sikoltoztak, ám menekülni nem tudtak a láthatatlan betegségek elől.
Azóta támadnak váratlanul, úgyhogy vigyázz magadra, és ellenőrizd mit nyelsz le! És ha mégis megbetegedsz csiklandozd meg magadat, hogy kimenjen belőled a betegség! Persze a legjobb, ha egyáltalán, úgy általában vidám vagy, sokat nevetsz - azt nagyon nem szeretik ám ezek a mindenféle betegségek!

(2009)

Számvaráz5

2009-03-29T21:08:00.002+02:00

Dániel nem szeretett tanulni, iskola után tévézett késő estig, vagy lement focizni barátaival a salakra, aztán persze koszosan, izzadtan és fáradtan ment haza. Egy dolgozat előtti este is így tett, ám az apja aznap hamarabb hazaért, és mikor bement a fia szobájába köszönni, és megkérdezni segítsen-e a leckékben, a fia éppen telefonálgatott, hangosan ment a tévé, és mivel ma is focizott - a piszkos ruhái szerteszéjjel hevertek a padlón.
- Mit jelentsen ez Herendi Dániel? Henyélsz? Kész vannak a leckék? Van kérdésed? És miért vagy ilyen koszos?
- Fociztam... . válaszolta a fiú ijedten.
- Mi???!!! - húzta össze szemöldökét a férfi, Ferdinánd bácsi. Csengettek, és bejött Dániel anyja, Olívia. Az előszobában letette táskáját a fotelre, és miközben levette kék kabátját, meghallotta a veszekedést. Benézett a szobába.
- Mi a baj?
Miután az apa elmesélt mindent, mindkét szülő szobafogságra ítélte a fiút, és gyors fürdés után az íróasztalához ültették. Dániel úgy tett, mintha olvasna, mert a szülei be-benéztek a szobába, mit csinál. Mikor kimentek, Dániel kinézett az ablakon. Meglátott egy fiút, aki futva sietett a közeli táncházba. Dániel nézte, amint az beszaladt a táncházba, mélyet sóhajtott, mert tanulnia kellett, ahelyett, hogy kint lófrálhatott volna.
- Gábor jó tanuló, ő mehet ma néptáncra.
Mérgében többször is rácsapott a matekfüzetre.
- Nesze te gonosz! Miattad kerültem szobafogságba!
- Au! - mondta valami. Dani meghökkent, nézelődött körbe, honnét jön a hang, közben automatikusan tovább ütögette a füzetet.
- Hagyd abba! Én is érzek! Micsoda vandál vagy te! - hallotta. Dani csodálkozott, megállt a keze a levegőben. Hallucinál? - Végre befejezted! Nyisd ki a füzeted!
Dani akármennyire is félt, követte a hang utasítását. Erre a füzetből kipattant egy 1-es szám, szürke volt, akkora, mint Dani kisujjának körme.
- Te...te... - dadogta a fiú.
- Nyögd már ki! - idegeskedett a szám. Dani nem tudott kinyögni semmit. Hogy is tudott volna, ki lenne képes megszólalni, amikor egy szám ugra-bugrál és beszél hozzá?
- Én vagyok a te jegyed, mert ilyen tanuló vagy, 1-es tanuló! - ugrándozott fel-alá a szám.
- Remek, te is csúfolsz? - sértődött meg a gyerek.
- Figyelj, van egy tanácsom.
- Mégis mi az? Tanuljak többet? - gúnyolódott.
- Pontosan. Deee... még valami. Holnap segítek neked megírni a dolgozatot, de csak akkor, ha megígéred, hogy ezután tanulni fogsz! Komolyan, rendszeresen, úgy, ahogy kell. Ha tanulsz én szépen át fogok alakulni olyan számra, amennyit épp megérdemelsz. Ám ha az ígéretedet megszeged - örökké buta maradsz, és én mindenkinek el fogom mesélni, milyen tanulatlan vagy, meg hogy nem tudsz semmit, műveletlen, buta vagy. Nos... áll az alku?
Dani sóhajtott, és mély lélegzetet vett.
- Ígéremmm....
- Szuper! - és ezzel az egyes eltűnt.
- Mindennel kész vagy, fiam? - kérdezte Ferdinánd, a szomszéd szobából.
- Peeeerrrszeee...
- Jó, akkor pakolj el, és készülj lefeküdni!

Másnap Dani, mikor megkapta a dolgozat lapot, elkezdte kitölteni - amit tudott, azt a keveset. Amikor nem tudott tovább mit írni megjelent az egyes szám, és ráült a körmére.
- Mennyi 3/5+4/3? - kérdezte suttogva Dani.
- Hozd közös nevezőre. 3X5=15. Akkor a közös nevező: 15. Mennyivel szoroztad az ötöt, hogy tizenöt legyen? Hárommal. Akkor a hármat is szorozd meg hárommal. Érted?
- Nem. Azt sem tudom, mi az a nevező?
A szám a homlokára csapott, bár tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, de hogy ennyire?!
Mikor a tanárnő észrevette a sugdolózást és rászólt, Dani magyarázkodni kezdett.
- Panni néni, csak szeretek hangosan számolni, nekem úgy könnyebb.
- Na jó, de halkabban számolj! - tette a mutatóujját az ajkai elé a nő. Aztán beszedte a dolgozatokat, és elvitte. Az utolsó óra szintén Panni nénivel volt, aki lobogtatva a kijavított és leosztályozott dolgozatokat robogott a terembe. Dani hármast kapott! A kis szám a körmén át is alakult egy kék hármasra, és nagyobb is lett.
- Gratulálok... - kezdte csendben.
- Kösz!
- Nem neked gratulálok, hanem magamnak! Ahhoz képest, hogy mennyit kellett magyaráznom neked, egész jó lett. Lesz ez még jobb is, meglátod, de ma minden házidat meg kell csinálnod, és tanulnod kell!
- Igenis hármaska! - tisztelgett a fiú.
Ám nem tartotta be az ígéretét, tanulás helyett csak átolvasta a témát, és elpakolt.
- Mégis mit csinálsz? - kérdezte a hármas.
- Tanultam - vágta oda Dani. - Ennyi elég. Holnap helyettes tanár lesz történelem órán, a többi óra meg: rajz, torna, technika. Négy órám lesz - ujjongott, és hóna alá szorította a focilabdát. A szám csalódottan és mérgesen bemászott a fiú füzetébe, és rálapult - sima szám lett, amit még a fiú ceruzával írt.

Az iskolában történelem órán a helyettes tanár feleltette Danit, aki persze nem sokra emlékezett a könyvből. Dadogott, izzadt, elpirult, és a lábát tekergette. A tanár leültette, és egy egyest adott neki.
- Szégyen fiam, szégyen... - mondogatta miközben a tollat forgatta a kezében. Dani padtársának, Gábornak panaszkodott.
- Ő csak helyettes! Nincs joga feleltetni, meg jegyet adni! Most megint nem mehetek a néptáncra.
- Ne védekezz Dani, nem tanulsz, ha akarod szólok a tánctanárunknak, hogy nem fogsz járni.
- Te is ellenem vagy? Nem vagy többé a barátom! - fordult el durcásan.
- Ha emiatt ezt mondod, én is megszakítom a barátságunkat! - utánozta Gábor.

Dani szomorúan ült a szobájában. Ha hazaérnek a szülei, biztosan büntit kap, és a szám is csalódni fog, mert hazudott neki. Ám a szám igaz jó barát volt, kimászott a fiú füzetéből nyögve, mert alig fért ki a sok összeszorított tankönyv és füzet között. Dani csalódott arcára mászott, és leült a gyerek hajára. Simogatta Dániel homlokát.
- Miért vagy kedves velem? Nem tartasz ígéretszegőnek?
Ám a betű nem válaszolt, tudta, hogy a fiú maga rájön a hibájára. Egy vékony mosolyt erőltetett magára, és csak simogatta a buksit tovább.
- Pedig az vagyok! - adta meg a választ saját kérdésére Dani. - Ígéretszegő és hazug izé vagyok! - felnyúlt a számért, és megölelte.
- Köszönöm egyeske! Te most mellettem állsz, mikor ilyen idióta vagyok!
- Nem vagy az. Az ember nem hibátlan. Ahogy én se. A barátod vagyok, melletted állok.
Dániel megcsikizte a szám állacskáját. Az egyeske felnevetett, és leesett a válláról.
- Hupsz! Várj, segítek - hajolt le Dániel.

A szülei nagyon szomorúak voltak meglátva a rossz jegyet. Nem is szóltak hozzá egész délután, egész este. Azt sem vették észre, hogy Dani mekkora lendülettel forgatta a tankönyveit, írt, számolt, fogalmazott, tanult és tanult, meg tanult, meg tanult, és említettem már, hogy tanult? És ez így ment napokig, hetekig.

A következő dolgozatokat jól írta meg, a feleléseken se izgult, mert tanult, és egyre több négyest meg ötöst kapott. Egyik nap aztán, mikor otthon sietősen kinyitotta a füzetét kipattant belőle egy gyönyörű, ezüstösen és aranyosan csillogó ötös, ami akkora volt, mint a tenyere.
- Gratulálok Herendi Dániel! Már tudod, hogy tanulni kell, úgyhogy - viszlát Dániel! - és megpördült, de olyan nagy lendülettel, hogy hatalmas portömeg keletkezett. Dani nevetve benyúlt a felhőcskébe, hogy elkapja a számot, de az eltűnt.
- Ne menj el ötöske! - kiáltotta Dani, és kétségbeesetten nyúlkált mindenfelé a felhőben.
De senki se válaszolt, hirtelen szél kerekedett, és nagy szélfúvás közepette - ahogyan ötöske - a felhő is eltűnt, aztán a szél elcsendesült, és... - VÉGE

Betűváros - Literowe miasto

2009-03-25T20:26:00.008+01:00

BETŰVÁROS

Sziasztok! Zsuzsi vagyok, és Betűvárosban lakom. Képzeljétek, ma nagy meglepetés ért iskolába menet. Gyorsan elmesélem nektek:

Reggel, ahogy battyogtam az iskolába Teodor futott felém, lihegett.
- Zsuzsi, baj van...
- Jaj, Teodor, megint megkergetett a szomszéd kutyája? Ugye most nem harapott le a nadrágodból?
- Ennél rosszabb! Ellopták a betűket! - kiáltotta, és sértődötten elfordult.
Döbbenten hallgattam, aztán mint aki nem jól hall előredöntöttem a fejem..
- Mikor történt?- kérdeztem.
- Már régen - és kifújta a levegőt - tíz perce.
Odajött Péter bácsi, a rendőr. Egy nagyítót tartott a kezében.
- Igaz a hír, Péter bácsi?
- Sajnos igen. Azonnal nekiállok nyomozni, nem várhatunk holnapig! Vagy hogyan akarsz dolgozatot írni betűk nélkül?
- Van jó oldala is a történteknek - emelgettem fel-le a szemöldököm. Teo anyja is arra tartott, a Magdi néni, és egy kosarat cipelt, amiben papírlap imbolygott a szélben. Kivette a lapot: Mit is kell vennem? - ám mikor meglátta a lapon, hogy nem lát rajta semmit, felsikított, de úgy, hogy Péter bácsi füle belefájdult. Gyorsan elmagyarázta neki a történteket.
- Külön kell válnunk, hogy megtaláljuk a betűket! - intézkedett felvéve a rendőrpózt. Mindannyian szétszéledtünk. Kerestük, keresgéltük, mászkáltunk fel-alá, bokrok alatt, fák ágai közt, a házunkban és más épületekben, sőt! Teodor kinyitotta a kutyája száját, hátha a falánk állat megette a szerencsétlen betűket! Én éppen egy fal menti bokorban kutakodtam, és miközben a földet bámultam, meg kotortam az avart, bevertem a fejem a falba. Aztán hátulról valami nekem ütközött. Megfordultam, és egy kis kék "a" betű nézett rám ijedt szemekkel. Felismertem. Ez az a betű, amit én írtam a naplómba! Megragadtam, de mint valami szappan, kicsúszott a kezeim közül. Elszaladt, én meg utána. Futottunk, míg ki nem értünk egészen a ház mögötti elhagyatott, sűrű parkba. Szuszogtam, és ahogy felnéztem, megláttam egy seregnyi betűt, akik buliztak - torta, zene, tánc... Voltak dőlt fekete betűk - Magdi néni betűi a listájáról! Meg olvashatatlanok - Teodor betűi az irodalomfüzetéből!
- Ember! - visította a kis "a" betű. Minden betű felmászott egy-egy fára. Remegtek a félelemtől.
- Nem bántalak benneteket! - próbáltam megnyugtatni őket.
- Most ezt mondod, de ha lemegyünk, megint rabok leszünk!
- Tessék?
- Nélkülünk, betűk nélkül nehéz az élet, ma megtapasztaltad. De mint a napnak éjjel, nekünk is kell pihenés. Legalább egyszer egy évben! Ti is pihenhettek iskola vagy munka után, mi miért nem? Meghatott a beszédük, elmagyaráztam nekik, hogy elszökni akkor sem szép dolog, inkább jöjjenek velem, és szépen megbeszéljük a dolgot. Félénken lejöttek a fákról, és óvatosan körém gyűltek. Addig beszéltem nekik, míg beleegyeztek, hogy velem jönnek. Visszakísértem őket az emberekhez.
- Ügyes vagy Zsuzsi! No, betűk, mars a listámra! - tartotta feléjük a papírlapot Magdi néni.
- Ne! - álltam elé. Elmeséltem mindent, amit a betűk panaszoltak. Az emberek kis gondolkodás után rávágták:
- Rendben! Minden évben február 30-án nem ír és nem olvas senki, nem lesz iskola, se munka, azon a napon pihenhetünk mindannyian!
Azóta február 30-án tévézek a betűkkel, pop-cornt rágcsálunk, és nem megyek suliba. Mindenki irigyelheti, aki nem Betűvárosban lakik!

____________________________________________________________________

LITEROWE MIASTO

Cześć! Nazywam się Zuzia i mieszkam w Literowym mieście. Dzisaj, kiedy szłam do szkoły, Teodor, mój przyjaciel miał dla mnie niespodziankę. Biegł do mnie, stanął i dysząc powiedział:

- Zuziu, tragiczny...
- Oj, Teodorze, znowu Cię pies pogonił? Mam nadzieję, że teraz nie odgryzł kawałek twoich spodni?
Teodor odwrócił się obrażony.
- Nie. Gorsze. Ktoś ukradł litery!
Zatkało mnie.
- Kiedy to się stało? - pytałam.
- Już dawno... - wziął wielki oddech - dziesięć minut temu...
Przyszedł Pan Piotr, nasz policjant. Trzymał w ręce szkło powiększające.
- To prawda, Panie Piotrze?
- Tak, niestety to prawda. Zacząłem śledzić, nie możemy czekać do jutra! Jak chcesz pisać testy bez liter?
- Jest w tej tajemnicy coś dobrego też! - poruszyłam brwiami. Mamusia Teodora, Pani Magda, tamtędy szła do sklepu. W jej torebece huśtał się list. Wyjęła, ale kiedy zobaczyła, że nie zobaczyła nic na liśće, krzyknęła. Pan Piotr wszystko jej opowiedział. Zaczęliśmy szukać w całym mieście. Pod drzewami, krzakami, w domu, pod łóżkiem, nawet Teo otworzył mordę jego psa, bo bał się, że jego niegrzeczny pies zjadł biedne litery! Ja wtedy szukałam pod krzakiem, ale ktoś niechcący mnie potrącił. Odwróciłam się, i zobaczyłam małą literke "a". Tę literkę jeszcze ja pisałam do mojego pamiętnika! Złapałam ją, ale ona wysunęła mi się z rąk jak jakieś mydło. Pobiegła do starego parku, do którego już dawno nikt nie chodził. Ja za nią, Dysząc zobaczyłam dużo literek, które tańczyły, śpiewały, śmiały się.
- Uwaga człowiek! - krzyknęła mała literka, "a". Wszystkie litery weszły na drzewo.
- Nie bójcie się, nic wam złego nie zrobię! - powiedziałam.
- Pewnie! Teraz to mówisz, ale jak zejdziemy, to znowu będziemy więźniami!
- Co?
- Bez nas literek nie ma życia, dzisiaj się dowiedziałaś! ALE jak słoneczko wieczorem, my też musimy mieć odpoczynek! Wy możecie po pracy albo po szkole odpoczywać, my dlaczego nie? Chociaż tylko raz w roku!
Wzruszyła mnie ich opowieść. Zaniosłam ich do ludzi.
- Gratulacje Zuziu! - powiedziała Pani Magda. - No, literki, szybko na mój list!
- Nie!
Wszystko opowiedziałam im, i ludzie myśleli i kręcili głowami. W końcu się zgodzili:
- Dobra! Raz w roku, trzydziestego lutego nikt nie pisze i czyta, nikt nie idzie do szkoły i do pracy.

Odtąd trzydziestego lutego oglądam telewizję z literami, jemy pop-corn i nie idę do szkoły. Wszyscy mogą żałować, którzy nie mieszkają w Literowym mieście !

(2008-2009)

Árva boszorkák

2009-03-15T16:11:00.003+01:00

1. fejezet

Skócia. 1945, Glasgow, a piactér. Esett, már harmadik napja folyamatosan esett. Mégis rengeteg elegánsan öltözött úriember és nett hölgy sétálgatott, sürgött-forgott a téren - természetesen esernyővel a kezében, az árusok ponyváik alatt álldogáltak, kínálták portékáikat. Nem sokan vásároltak, azok nagy része pedig természetesen a konyhalányok, szakácsok, háziasszonyok kis serege volt, sietve, kapkodva pakolva kosaraikba azt, amit mára meg kellett venniük, de néha egy-két dáma is csipegetett a kirakott gyümölcsökből, finomságokból, az úriemberek pedig laza mozdulattal dobták az asztalra azt a pár aprópénzt, ami ezekért járt.
Egy utcai nagy szemetesláda mellett, annak sarka mögé elbújva egy kislány kucorgott, egy kicsi, sovány lányka. Senki sem vette észre. Vagy senki nem akarta észrevenni, olyan volt ő itt a kifinomult úriemberek és hölgyek körében, mint kávéfolt a frissen mosott damasztabroszon, amit a háziasszonyok hiába igyekeznek letakarni egy szalvétával, vagy csészealátéttel. A lány már teljesen átázott, hiszen az egész napot - ahogy szinte az egész életét is - e kuka mellett töltötte, rongyos, tépett ruhája rátapadt vékony testére. Remegett, fázott. Összehúzta magát. Csak akkor állt fel, ha valaki kidobott a szemétbe valamit, akkor óvatosan bekukkantott a ládába, és ha ehető volt az a valami kivette, a tőle nem messze lévő szökőkút vizében lemosta, vagy kicsit áttörölte, és lassan, mint aki tudja értékelni a hirtelen jött ajándékot elfogyasztotta.
- Nézd ezt az árva, kicsi lánykát! Hát nem megalázó? - bökött feléje esernyőjével egy kalapos hölgy átkarolva a mellette peckesen lépkedő férfit. Néhányan feléje fordultak, fintorogtak, néhányan gúnyosan, szájukat lebiggyesztve végigmérték, volt, aki hangosan nevetett rajta bámulva szakadt, testére tapadt blúzát. A lány akkor a szemét is becsukta, a fülét is befogta, hogy ne lássa és ne hallja az embereket. Pedig ha nem esne az eső, élvezet lenne nézni a sok vásárlót, a milliónyi stand körül, és hallani a portékáikat árusító eladókat. De nem így volt. Csak zuhogott, kopogott az az átkozott eső, és alig lehetett érteni az embereket. Már dél felé járt, alig vásárolt valaki, inkább csak sétáltak az emberek nagy ernyőik alatt, vagy épp siettek időben elintézni kisebb-nagyobb dolgaikat, hivatalos ügyeiket.
- Elegem van ebből az életből! Nincs családom, nincs munkám, a házam ez a kuka, alig van ételem, italom. Bárhova megyek, hiába kérek munkát, elkergetnek, mert rongyos vagyok, mert sovány és gyenge vagyok. Bárcsak kisütne végre a nap, hogy legalább annak örülhessek! - nézett fel az égre.
Ekkor lassacskán eltűntek a csúnya fekete felhők, megcsillant a napocska. A jövők-menők eltették esernyőjüket. Hamarosan az egész utca kiüresedett, szinte mindenki hazament. A standok is üresek voltak, az eladók büszkén és elégedetten elvonultak maguk után húzva kis kordéjukat, cipelve zsákjaikat, számolgatva az aznapi bevételt.
Brr! Grum! Brurm!
- Mi ez? - kapott a hasához a lány. - Ó, ez csak a szokásos. A gyomrom - felállt, és lábujjhegyen kutakodni kezdett a kukában. Kivett egy fél sajtot. - Ez nem jó. Penészes, és bele is rágtak az egerek. Más nincsen. Ó, a mennykő üssön az emberekbe, amiért nem dobtak ki valami újat, valami finomat.
Éppen arrafelé futott egy szétszórt szobalány. Fahéjszínű ruhában, fahéjszínű kalapban, a kalapba tűzve fehér virágok, fahéj kis piperetáskájával topogott. Mosolyogva feltekintett az égre, majd a kislány felé fordult. Az ijedten az arca elé kapta kis piszkos kezét, várta a gúnyolódást, a szitkokat, várta, hogy elkergessék.
- Hogy hívnak? Éhes vagy? Jól vagy? Nem fázol?
A kislány leeresztette a kezét.
- Hogy te mennyit tudsz kérdezni! Miért állsz szóba egy koszos, tetves lánnyal?
- Mert szeretem a gyerekeket. Már régen is láttalak, csak azt hittem, hogy anyukád egy pillanatra hagyott csak itt, de látom, senki sem jön érted. Árva vagy? Nincs senkid? Aha, kérdeztem már? Éhes vagy?
A lány bólogatott.
- Siettem a vásárra, csak annyi munkám volt, hogy elkéstem. Alig kaptam már valamit. Na, kérsz enni? - kutakodott a kosarában.
- Idegenektől nem fogadok el semmit.
- És ettől a bűzös kukától elfogadhatsz?
A kislány elgondolkozott.
- Igazad van.
- Tudod mit?
- Nem.
- Gyere velem. Az úrnőm hatalmas nagy házába ebédelni, talán kapsz valami munkát, talán lakhatsz is ott!
- Most hatalmas, vagy nagy?
- Jaj, olyan izgatott vagyok, hogy az már elképesztő. Az úrnő már régóta keres valakit, aki segítene, nem győzöm a sok munkát. Én takarítok, főzök, tálalok, mosok meg vasalok, cipekedek, segítek begombolni a ruháit...
- Lusta az úrnőd.
- Nem az. Ezért nekem fizetnek, és az úrnőnek fontosabb dolgai is vannak, mint ezek. Néha, ha ráér segít is. Tényleg, hogy hívnak?
- Nem tudom, mindenki úgy hív: te kis senki. Meg azt mondják, hé, te koszos. Pedig nem is vagyok koszos, a piac kútjában minden nap megmosakszom, éjjel, ha nincs nagyon hideg, és senki sem jár erre még meg is fürdök, meg kimosom a ruhámat is - emelte fel állát büszkén a kislány.
- Akkor kitalálunk neked egy szép nevet, jó? Gyere, útközben kigondoljuk, milyen név is illene hozzád...

Franciaország. Párizs. Egy palota. Elodie grófnő. Árva volt, szülei meghaltak a nyáron egy tengeri utazáson. A hajójuk elsüllyedt egy viharban, miután nekicsapódott egy part közeli sziklának, az édesanyja nem tudott úszni, az apja a segítségére sietett, de a nagy hullámok elsodorták mindkettőjüket. A bátor Elodie-nak sikerült kiúsznia a partra. Persze nem egyedül lakott a kastélyban, állandóan körülötte nyüzsgött a rengeteg szolga, inas, szobalány.
- Kérem grófnő, írja alá már a papírokat, hogy a kisasszony mehessen az olívaolajas fürdőjébe megfürödni, és aluszikálni a pihi-puhi ágyba.
- Én meg arra kérem önt, Marielle nana, hogy ne beszéljen hozzám úgy, mint egy kisgyerekhez. Már 22 éves vagyok!
- Kicsit magas hangnemet enged meg magának, kisasszony!
- Mert grófnő vagyok, maga meg csak egy nevelőasszony! - dugta ki nyelvét viccelődve a grófnő.
- Hogy érti azt, hogy „csak”? Mióta megszületett én gondoskodom rólad! Én cseréltem a pelenkáját, én öltöztettem, én etettem, én itattam, mindent én csináltam, Ön meg így hálálja meg? Többet ne számítson rám! - toppantott a kerekded dadus.
- Ezért fizetem!
Hirtelen csend lett, a nana nedves szemekkel nézett az ifjú hölgyre, aki észbe kapva, milyen csúnyán szólt hozzá hirtelen a szájára emelte a kezét.
- Ó, Marielle nana, bocsásson meg! - mondta átölelve. Még egy puszit is cuppantott a nevelőnő arcára. A nana megsimogatta a lány csillogó, barna haját.
- Lassan parókát kéne hordania. A grófnők parókákban járnak. Na, most a kis Elodie írja alá a várakozó papírokat. Fél óra múlva visszajövök megkérdezni, kész van-e?
Elodie bágyadtan lehuppant a fa szegélyű, vörös párnás székére, és olvasni kezdte a lapokon az írást:

Tisztelt Elodie grófnő!

Szeretettel meghívom kastélyomba az idei, immáron hagyományos, őszi álarcos bálra, amit ezen év október 27-én, a születésnapomon fogunk megtartani.

Üdvözlettel: Pierre, a Bordeaux-i gróf
Kérem mindenképp jelezni szíveskedjék megjelenési szándékát!

Elodie elgondolkozott.
„Egy bál. Elmenjek? Vagy ne? A Bordeaux-i gróf... Bobo bálja! Igaz, nem szép dolog, hogy a Bobo becenevet adtam neki. Ha így szólítom mindig grimaszol”- gondolta, és elnevette magát, hangosan kacagott eszébe jutva, milyen arcot is vágott a gróf, mikor Bobónak szólította. A kacajra benyitott Marielle nana, aki hűségesen, mint a cövek állt az ajtó előtt.
- Mi a baj?
- Semmi. Ma hányadika van? - próbált komoly arcot vágni Elodie.
- Október 15-e. Miért kérdi?
Elodie nem válaszolt a kérdésre, intett a nevelőnek, hogy elmehet. Marielle bambán nézett, nem értett semmit, aztán megrántva vállát kifordult az ajtón.
Elodie ismét egyedül maradt a szobában, tovább olvasta a leveleket. A szobában rengeteg faszék volt, piros, puha ülőkével, meg márványból készült falak, és egy faszekrény, ami nagyon magas volt, felért a három méteres plafonig is.
A következő levélben ez állt:

Tisztelt grófnő!

Sajnálattal és tisztelettel értesítem, hogy édesapja kaszinómban, a Piros Golyóban nem sokkal halála előtt ruletten százezer frankot veszített. Kérem tíz napon belül kiegyenlíteni tartozását, vagy kénytelen leszek az összes vagyonát kastélyával együtt elárvereztetni.
Tekintettel a mélyen tisztelt gróf úr hirtelen jött halálára, és az Ön gyászára hajlandó vagyok engedményt tenni, valamint a behajtást elhalasztani három nappal.

Üdvözlettel
Basile Damien
a Piros Golyó Kaszinó tulajdonosa

„Ajjaj! Apu nem is mesélte! Nemrég halt meg, és még ez is. Apu, hogy tehetted? Undok vagy! Utállak! Most mit tegyek?...”- Elodie kezébe temette arcát, és úgy zokogott, hogy vállai is reszkettek. Valaki kopogott.
- Marielle nana, most nem érek rá.
- Talán zavarom a kisasszonyt? Csupán szólni szeretnék, hogy tálalva van - lépett be az inas fehér frakkban.
- Alfonz? Te vagy? Nem vagyok éhes, majd talán később.
- Megkérdezhetem, miért tetszik sírni?
- Apu nem is mesélte, hogy... hogy...
- Hogy?
- Nem érdekes. Most kérem menjen. Folytatom a papírmunkákat, ha végeztem beszélni szeretnék a dadussal. Úgy körülbelül fél óra múlva.
- Igenis - hajolt meg Alfonz, és felvette az asztalról a tálcát, amin a teáscsésze volt, és egyensúlyozva, ki ne löttyenjen belőle a kihűlt tea kivonult a szobából.
Elodie a többi iratot, levelet, számlát és beszámolókat gyorsan átfutotta, alig nézett beléjük, aláírt, jegyzetelt, majd elővett egy papírt, és írni kezdett. Egyik oldal a másik után, olyan hevesen, olyan gyorsan, hogy megfájdult a csuklója. Fáradtan dőlt hátra, becsukta a szemét, és arra gondolt: „Bárcsak ez a toll magától írna tovább!”
A toll hirtelen felemelkedett, és sebesen írni kezdett, de Elodie ezt már nem látta, fejét hátraejtve aludt. Amikor végzett a toll a keze mellett koppanva elterült az asztal lapján, és meg sem mozdult többé. A grófnő csak akkor ébredt fel, amikor...
- Fél óra eltelt. Kész van, vagy még adjak egy kis időt? - kukkantott be az ajtón Marielle nana.
- Igen, nem, magam sem tudom már, nagyon álmos vagyok. Talán nem is megyek vacsorázni.
- Azt nem lehet! A kisasszonynak szüksége van erőt gyűjteni a következő napokra.
Marielle figyelmesen nézte a grófnő kisírt szemeit.
- Ön sír? Mi a baj?
- Az egyik papíron valami olyat olvastam, amiről nem is tudtam - hüppögött Elodie grófnő.
- Mesélje el a kisasszony, higgye el, ha elmeséli, sokkal könnyebb lesz - kuporodott le a pityergő grófkisasszony mellé a dadus, és ölébe ejtett kezekkel figyelmesen a lányra nézett.

Afrika. Rudolf tó. A Teleki vulkán lábánál. Nagy park, állatkórház. Több ketrec is állt, kisebb, nagyobb az udvaron, benne állatokkal, amit a közelben fogtak el, vagy épp Afrika más részeiről, messzi vidékeiről vittek oda. A park környékén hatalmas fák, magas, megsárgult fű, messzebb egyre kevesebb fa, síkság, komor ég.
A vörös hajú lány, Amélia itt dolgozott. Vidám, nevetgélős, bolondos ápolónő, az állatok ápolója. Az ő munkája etetni az állatokat, játszani, foglalkozni velük, megfigyelni őket, gyógyítgatni, és elutazni egy-egy újabb példányért. Néha nagyon messze, Afrika más részeire is el kellett mennie, ilyenkor napokig, hetekig távol volt.
- Jó reggelt Amélia! Meggyógyultál már? - köszönt rá egy kemény varkocsba font hajú hölgy, mikor belépett a hosszú deszkákból összeácsolt kerítés kapuján.
- Szép jó reggelt Roxána! Hétfőn rosszul lettem, valami nem ízlett a pocimnak. De ma itt vagyok, ezen a csodás pénteki napon. Mi történt addig is?
- Okumu is megbetegedett, pont mint te!
- Pontosan akkor, mikor én? Ez vicces!
- Nem az! Orvost is kellett hívni hozzá! Na de siess megetetni az oroszlánokat, vagy mi leszünk a reggelijük. Én addig ellenőrzöm a majomketrecet, az egyik oszlopa mozog, még a végén kijönnek, aztán mi lesz? Amúgy valami nincs rendjén, már kora reggel óta morgolódnak, forognak a ketrecekben, zajonganak. Mi lehet velük?
Amélia már ki is kapkodta a zsebéből a kulcsokat, aztán nyögve vitte az oroszlánok reggelijét. Az etetés után telefonálni ment a kis fehér házikóba, az irodába. Az íróasztalon egy írógép volt, amin a park igazgatója, Anna dolgozott. Ujjai hevesen verték a billentyűket, és annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, mikor Amália belépett, meg sem hallotta a köszönést. Amélia a telefonon, ami a falra volt felszerelve kurblizta a központot, bemondta a kért számot, és erősen a füléhez nyomva a kagylót várta, hogy valaki felvegye.
- Halló!
- Halló! Szia mama, a másik oldalon a kislányod beszél, aki már nem is olyan kicsi.
- Szia Améliocskám!
- Na ne, mama! Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítasz. A nevem Amélia! Apu ott van?
- Mit akarsz te apádtól? Itt vagyok én, nekem mesélj. Nem félsz ott a vulkán mellett? Itt is bemondták a hírekben, hogy lehet, ki fog törni, mostanában egyre gyakrabban morog, meg földrengés van, meg ilyesmi.
- Nem. Nem félek, megszoktuk, morog már régóta, de eddig még semmi. Meg pipázgat szépen, más semmi...
- Egyébként sem értem, ki találta ki azt, hogy egy vulkán közelében építsen parkot. Szegény állatok biztosan félnek.
- Nem reszketnek, néztem. És csak ide tudtak állat... mindegy!
- Na várj, apád is beszélni szeretne veled, már itt lökdös. Adom is.
- Szia drágám! - hallatszott egy mély férfi hang. Amélia sebesen beszélt, közben nevetgélt, kuncogott, aztán fél óra múlva letette a kagylót. Épp akkor, hirtelen megrengett a föld, a kávéscsésze, ami az asztal szélén volt le is pottyant a padlóra.
- Mi ez? - tűnt el Amélia arcáról a mosoly.
- A vulkán! Gyerünk, ki innét! - kapta el Anna Amélia karját, és megrántotta, majd elengedve kirohant az ajtón, ami kifelé nyílt, a nagy lendülettől visszapattant a helyére. Amélia is ki akart futni, de az ajtó kerete elferdült, és úgy beszorult az ajtó, hogy sehogy sem akart kinyílni.
- Segítség! Segítség! - kiabált kétségbeesetten rángatva az ajtót, de senki sem hallotta meg. Roxána és Anna döbbenten állt a ház előtt, és a vulkánt nézték, amint abból már nem csak füst szállt az égre, de egyre több kő is kirepült, mintha kicsúzlizták volna őket valahonnét a föld gyomrából. Némelyik már egész a parkig elrepült, egy nagyobb kő el is találta az egyik ketrecet, amiben egy beteg hiéna keringett már reggel óta körbe-körbe, és most megriadva sebesen ügetve eliszkolt a tó irányába. Anna hirtelen észhez tért, és sorra szaladt ketrectől ketrecig, nyitogatta az ajtókat, az állatok pedig mind, ahogy csak bírtak szaladtak a tó felé. Aztán beugrott a ház előtt álló furgonba, ahol már a kormánykerék mögött ült sápadt arccal Roxána.
- A Rudolf-tóhoz! - kiáltotta. Roxána gázt adott, és az állatok után indult kipörgő kerekekkel.
- Jaj, ne! Amélia! Otthagytuk! Tegyél ki, és menj vissza érte! - sikítozott Anna, és szemüvege majdnem leesett az orráról. Fekete lófarokba fogott haja lengett körbe-körbe, miközben rázta a fejét. Roxána visszafordult a furgonnal, Anna pedig loholt az állatok után a vízpartra.
Roxána ijedten kiabálva kereste Améliát, de nem látta sehol. Aztán végre meghallotta a kiáltozást a házból.
- Segítség! Valaki! Mentsen ki! - kiabált Amélia olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudott. Torka is belefájdult már.
- Várj, itt vagyok már! Hol egy kötél? - nézett körbe-körbe Roxána. Végül meglátott egyet a furgon hátulján, felkapta, és rácsomózta az ajtóra. De a kötelet megrágták a gepárdkölykök, és amikor erősen megrántotta a kötél elszakadt, és Roxána a földre huppant. A fejét simogatva fintorgott.
- Roxána, te vagy? Segíts! - üvöltötte Amélia az ajtó mögül. Roxána újra rácsomózta a kötelet az ajtóra, és húzta teljes erőből, miközben Amélia belülről tolta vállait nekifeszítve, de az meg sem mozdult. „Bárcsak valami megállítaná a vulkánt!” - gondolta kétségbeesetten Amélia.
A vulkán fölé a szél fekete felhőket sodort, és esni kezdett az eső. A vulkán morgása csendesült.

2.fejezet

Skóciában pillanatonként változik az időjárás. Míg a szobalány és a szegény, rongyos kislány a kastélyhoz értek kétszer is esett az eső, igaz, csak percekig. Végre megérkeztek.
- Itt laksz?
- Igen, itt - mutatott a szobalány egy nagy márványból készült házra, amit hatalmas oszlopok tartottak. Mikor beléptek az oldalsó ajtón egy hallban voltak, abból nyílt a konyha, étkező is. A kukás lány tátott szájjal nézegetett körbe, még sosem látott ilyen elegáns, tiszta és gazdagon berendezett házat belülről. A házban a falon mindenhol festmények lógtak, rajtuk egy nő. A képen szereplő hölgy nagyon hasonlított a szegény lányra, de ő ebből még semmit sem látott, hiszen mikor nézte ő magát tükörben? Legfeljebb a szökőkút víztükrében. Pedig annyira hasonlítottak egymásra, mint sok tojás. Ugyanaz az orr, szem, a hajszín, egyáltalán hajának göndörsége.
A szobalány elindult a lépcső felé, a másik követte. Míg mentek felfelé beszélgettek.
- Jaj, majdnem elfelejtettem! Én Agatha vagyok, és ott tartottunk, hogy kitalálunk neked is egy nevet. Jutott eszedbe valami szép név, ami illik rád?
- Nem.
- Mit szólnál a Kate -hez?
- Túl egyszerű.
- Olíviához?
- Á-á! Szó sem lehet róla. Habár különleges, de nem emlékeztet semmire...
- Te aztán válogatós vagy! Remélem az ebédnél nem leszel ennyire az. Akkor legyen a neved Izabella, és punktum! Nincs válogatás.
- Az Izabella név tetszik. És mi az úrnőd neve?
- Meryl Williams. Majd ebédnél bemutatlak neki.
Mikor felértek a lépcsőn nagy hallba érkeztek, amiből több ajtó is nyílt, talán öt, vagy hat is.
- Jé, mennyi szoba! Ez például milyen szoba? Itt ki lakik?
- Az úrnő régi gyerekszobája. Ráférne egy kis festés, meg nagytakarítás, mert szoba helyett porfészeknek nevezhető, de az úrnő, nem tudom, miért, de zárva tartja, nem szabad bemennünk, csak nagyon ritkán szellőztetni, aztán már zárja is.
- Én melyikben fogok lakni?
- Nálam. Van egy ágyam, amiben mindketten elférünk. Nahát, már ennyi az idő?! - pillantott az órájára a szobalány. - Mennünk kell átöltözni, és tíz perc múlva ebéd - nyitotta ki a középső ajtót. A szobában, mint egy hosszú folyosó, sorakoztak a ruhák. Ruhaakasztókon lógtak. Rengeteg kicicomázott ruhácska, topánkák.
- Ott hátul, abban a nagy ládában találsz magadnak valót, ott vannak a kisebb ruhák, amiket már kinőtt az úrnő. Mert ugye ilyen zsákban nem ülhetsz ebédelni egy előkelő asztalhoz!
- Honnan találtad ki, hogy zsákból van? - nézett rá Izabella.
- Tényleg abból van? Ezt nem tudtam - szomorodott el Agatha, és földre szegezte tekintetét. Lelkiismeret furdalása volt, egyben meg sajnálta a kislányt, hogy ilyen sorsra jutott.
Egy ideig csendben álldogáltak, nézték a színes ruhákat. Aztán megint Agatha szólalt meg.
- Az úrnő, legalábbis nekem ezt mondta, kiskora óta nagyon szereti, sőt! imádja a ruhákat, az öltözködést...
- Kérdezhetek valamit? Ne is válaszolj, mert úgyis megkérdezem. Mit lehet szeretni a ruhákon? Egyáltalán mi az a "szeretni"?
- Nem tudod?
- Nem igazán...
Hátramentek a ládához, és válogatni kezdtek a csinosabbnál csinosabb ruhák közül. Agatha először egy sárga ruhát vett ki, amin rózsaszín masnik voltak a vállrészen, és a nyaktól a szoknya aljáig.
- Nem tetszik. Túl giccses. Vagy hogy mondják... - vakarta állát Izabella.
- Mit szólsz ehhez? - vett ki a szobalány egy kék ruhácskát fehér gombokkal.
- Hm.
- Ez biztosan tetszeni fog! - kutakodott tovább a ládában Agatha, és megint előhúzott egyet.
- Nem hiszem. Az úrnődnek csak ilyen ronda ruhái vannak? Bocsánat ruhák, ne haragudjatok rám! - ölelte át a visszautasított ruhákat Izabella.
- Hogy te milyen jószívű vagy! Még a ruháktól is bocsánatot kérsz. Míg keresgélünk mesélhetnél magadról.
- Hát... Amikor újszülött voltam, a szüleim nem tudtak felnevelni. Vittek a különféle gazdagokhoz. hogy neveljenek fel, de senki sem akart. Végül egy gazdag család befogadott. A szüleim hamarosan meghaltak. Szegények voltak, és elvitte őket egy súlyos tüdőgyulladás, majdnem egyszerre haltak meg. Még eljöttek, hogy utoljára lássanak, de... - pityeredett el. - Aztán a gazdag család hirtelen elveszítette minden vagyonát, rám kötöttek egy kis címkét, és kitettek a legközelebbi kuka mellé. Akkor éppen 2 éves voltam.
- Hogy tehettek ilyet? Egy kisbabát otthagyni egy kuka mellett! Meg is halhattál volna!
- Igen, de hagynád, hogy befejezzem? Egyébként is túléltem, itt állok előtted.
- Persze, persze meséld csak!
- Aznap arra járt egy cirkuszbanda. Megláttak, elolvasták a kis címkét. A bohóc Ferdinánd, az atléta Albert, és a balerina Marilla. Ők neveltek a cirkuszban, titokban. Elneveztek Izabellának. Aztán mikor négy éves voltam bemutattak a cirkuszigazgatónak. Az igazgató nem volt mérges, pedig azt hitték az lesz, sőt örült, hogy újabb artistája lesz. A három jó barát megtanított írni, olvasni, és köteleken járni is. Mindenféle hóbortra. Boldogok voltunk mindaddig, amíg a tizenegyedik szülinapomon a kedves igazgató meg nem halt, és a gonosz unokaöccse lett a cirkusz tulajdonosa, Kolumbus. Kolumbus kirúgta a nevelőimet, később meg engem is elzavart. Mert csak az állatokkal akart fellépni, csak az állatidomár maradhatott. Ne kérdezd, miért, azt hitte, ettől majd különleges cirkusza lesz, hogy csak állat, de az aztán rengeteg. Sehol nem találtam a kedves nevelőimet, így itt ragadtam a téren, mert itt időnként kaptam enni, és a kukák mögé behúzódva a szél sem ért nagyon. De nem tudom, hol tölteném a telet, ha te nem jössz... Ennyi - vonta meg a vállát Izabella. A szobalány szeméből könnyek csordultak ki. Átölelte a kislányt.
- Szóval volt, van neved. Izabella. Akkor meg miért nem mondtad?
- Egy név semmit sem mond. Az a fontos, kit rejt a név, ki a gazdája. Én meg egy rongyos lány vagyok csak, nem igaz? Névtelen senki...
- Nem, mától megint lesz neved, megint Izabella leszel - szipogott a szobalány. - Úgy sajnállak. Gyere, vedd fel ezt a szép ruhácskát, és felejtsd el a rossz emlékeket. Már otthon vagy. Ez a ház mától a te otthonod is.
- És az úrnő? Nem fog elkergetni? Kidobni?
- Ne aggódj, ne aggódj - mosolygott Agatha, és maga után húzva a lányt bement vele a fürdőszobába. Mikor Izabella megfürdött és átöltözött alaposan megnézte magát a tükörben. Sötétszőke haja tele masnival. Ruhája - hát az csodaszép - világoslila volt, fehér garbóval, és fehér rozmaringokkal a csípőnél, a szalagnál.
- Ez gyönyörű!
- Nekem is nagyon tetszik. Hűha! Még a végén elkésünk az ebédről! Irány az ebédlő! - szaladt le a lépcsőn Agatha kézen fogva Izabellát.

Párizs. Elodie palotájában nagy volt a felfordulás. Megérkezett a kaszinó ősz hajú tulajdonosa, arca sovány volt és sápadt. Nagyképűen tekintgetett körbe, flegmán beszélt, azt hitte, hogy egy buta grófnőhöz szól. Mögötte loholt, és minden szóra bólogatott az ügyvédje, rókaképpel tekintgetve a berendezésre, a festményekre, a bútorokra.
- Mi? Én nem írtam alá semmit - védekezett Elodie. - A kastélyomat nem adom.
- A kastélya megmaradhat önnek, én csak a pénzt kérem - mutatott a papírokra, a kötelezvényekre. Elodie a földet bámulta.
- Adok tíz nap haladékot. Ha tíz napon belül nem fizeti ki megboldogult édesapja tartozását, elárvereztetem az otthonát, mindenét. Most döntsön, amíg jókedvemben vagyok.
- Fizetek - vetette oda Elodie.
- De Elodie grófnő! Nincs elég pénze - szólalt meg a háta mögött csendben Marielle nana.
- Ne szólj bele, nana! - mordult a nevelőre. Aztán visszafordult a kaszinó tulajdonosához.
- Fizetek.
- De... -
- Semmi de! Mindent eladok, amit csak tudok! Nem akarom elveszíteni az otthonom, nem akarlak benneteket elveszíteni. Főleg nem téged, Marielle nana, annyi pénzem még marad, hogy benneteket kifizethesselek - gyűltek könnyek Elodie szemében. Marielle nana átölelte.
- Na ne sírj lelkem, ne! Nekem nem a fizetés a fontos, hanem te magad! Már kiskorod óta a saját lányomnak tekintettelek. És van tíz napod a kifizetésre. Van egy ötletem, hogy szerezzünk pénzt...
- Jó, majd elmondod. Majd a kaszinótulajdonoshoz fordult. - Kérem távozzon, tíz nap múlva ki fogom fizetni.
- Igenis - hajolt meg a kaszinós. Köpönyege súrolta a lépcsősort, amint távozott.
Elodie visszaballagott a dolgozószobájába. Mögötte elgondolkodva lépegetett Marielle nana. Leültek a kerevetre, egy darabig hallgattak, majd a nana halkan elmesélte a tervét, miközben csintalan mosoly jelent meg az arcán. Elodie bólogatva hallgatta. Mikor Marielle nana befejezte egy darabig csend volt, aztán a grófnő halkan megkérdezte.
- Honnan szerezzek olyan ruhát?
- Majd találunk. Mikor jár le a haladék?
Elodie az ujjain kezdett számolni.
- Milyen nap van ma?
- Vasárnap.
- Akkor... egy hét és három nap... jövő vasárnap utáni szerdáig. És mondd el még egyszer a tervet. Érdekesen hangzik.
- Lehoztam a padlásról egy ládát, benne mindenféle régi ruha van. Válasszon egyet, öltözzön fel, és menjen el a vásárra. Csak pakoljon ki, mint a többiek, és árulja az edényeket, amiket csináltam. Mással ne törődjön, és semmit ne kérdezzen. Meglátja - minden megoldódik.
- Attól, hogy nem te, vagy más szolgáló, hanem én árulom a cserepeidet? Attól fog megoldódni ez az átkozott helyzet?
- Bizony, attól. De mondom, minden más titok, nem árulom el.
Marielle kacsintott. Elodie sóhajtva kivette a ládából a legrongyosabb, legfoltosabb ruhát.

A Teleki vulkán közelében. A parkban Amélia ült a kis házikóban, lábát felrakta az asztalra.
- Szia Amélia! - ugrott be a szobába Roxána. Mosolya eltűnt az arcáról, amint meglátta Amélia lábát az asztalon. - Vedd le a lábad az asztalról! Mégis mit képzelsz? És miért ilyen koszos a csizmád?
- Ma reggel, mielőtt ideértem volna, képzeld, a kocsi kereke az egyik tócsába belehuppasztódott.
- Nincs is ilyen szó, hogy: belehuppasztódott.
- Mindegy - legyintett Amélia. - Érdekel a történet, vagy sem? Na, szóval beleragadt a mocsárba, és nem tudtam kijönni belőle. Így gyalog kellett idejönnöm.
- Hol van már a reggel? Azóta nem volt időd megpucolni?
- Időm volt, kedvem nem. Különben is, mit okoskodsz?
Roxána megvonta a vállát, és elindult, hogy megetesse az ordítozó oroszlánokat.
Amélia kuncogva a sértett arcot vágó Roxánán felvett az asztalról egy papírt. Egy levél volt, Gertrúd professzortól jött. Beleolvasott: utazás... Bordeaux... léghajón.
- Micsoda? Mi ez az utazás? Franciaországba?
Kiszaladt Roxánához, aki az üres vödröket mosta ki a csapnál, a ketrecek mellett.
- Roxána! Van egy nagy hír! Utazunk...
- Nem beszélek veled.
- Na ne már! Mert azt mondtam, hogy okoskodsz?
- Nem. Hanem mert nem tiszteled Annát, se engem. Feltetted a mocskos lábad az asztalra!
- Már letöröltem a cipőmről és az asztalról is. Na, van egy hírem. Érdekel? Találtam egy lapot az asztalon.
- Hű... nagy hír! Egy papírdarabka. Mindjárt elájulok - gúnyolta Roxána Améliát. Amélia keresztbe tett kézzel ezt mondta:
- Jó, ha nem érdekel, hogy Franciaországba utazunk, akkor nem is mesélem tovább.
Roxána szeme felcsillant.
- Vár ránk Párizs!
- Ööö... éppenséggel nem oda megyünk.
- Nem oda?
- Nem. Bordeaux - ba.
- Arról még nem is hallottam.
- Hát most hallottál, és látni is fogod.
- Annával együtt? Mindenki? Akkor ki dolgozik tovább?
- Nem, Anna marad, csak ketten megyünk.
- Főnök nélküli napok Franciaországban! - ujjongott Roxána. Aztán hirtelen abbahagyta az ugrabugrát, és kérdőn társára nézett. - És mikor?
- Október 27-én.
- És tulajdonképpen miért utazunk? Állatokért megyünk?
- Nem. Tanulás, meg nyaralás.
- Ősszel?
- Ősszel, na és? Örülj, hogy lazíthatsz. Van nyaralás, van telelés... Tudod, mit? Legyen a neve őszelés.

(folytatás később!)

2008 képek rólam

2009-03-01T15:24:00.003+01:00

(8) Gyógyulóban

2009-03-01T15:22:00.002+01:00

Éljen! Már sokkal jobban vagyok! Szerintem ma számítógépezek is, folytatom a mesém, játszok, és apu biztosan rám sóz egy kis tanulást... Mert az egyik osztálytársam elküldte a leckét, meg órai munkát e-mailben. Szerintetek ki küldte el? Hanna! Apu meg is mondta, hogy Hanna csak azért viselkedik úgy a többiek előtt, mert imponálni akar nekik, hogy ő se kedves velem, ezért befogadják. Ám ha ők nincsenek ott, kedves, mint most - elküldi a házit. Úgyhogy írtam is ma házit, meg olvasgattam, tévéztem, meg folytattam a mesét. Íme, leírom, remélem tetszeni fog, kedves füzet!
"Felsegítették a tanárt, aki dühében a körmét végighúzta a táblán. Aztán lehiggadt, és hazaküldte a nebulókat. Zsasza után megint koslatott Gom.
- Elkísérhetlek a kertbe? Sosem voltam még a csatornán kívül, főleg nem egy kertben, és mivel a barátom vagy, biztosan bemutatod... - hízelgett. Zsasza meg hümmögött, nem válaszolt, amíg ki nem értek a felszínre.
- Nem jöhetsz a kertbe, mert nem ismered, és túl veszélyes! Mi van ha elkap egy ember? Vagy a cica? Vagy a debellák kutyája, Dodó, gumijátéknak néz, és megrágcsál? Most pedig csukd be a szemed, mert a Nap...
De késő volt, Gom már bele is nézett az ámulattól a Napba, és szédülten, szemét eltakarva keringett ide-oda. Zsasza elkapta, leültette a földre, kivette a hátizsákjából pótnapszemüvegét, ami fekete üvegcserepekből van összerakva, Gom orrára tette, és ünnepélyes hangon szólt Gomnak, hogy nyissa ki a szemét. Gom nagyokat húzott, meg házott.
- Hű-ha! Ilyen sötét a kinti világ is? Nagyon menő! Ezek a magas, süvöltő, zöld hajú óriások, meg ezek a hozzám hasonló nagyságú pettyes, piros hátú repdeső izék... - bámult körbe.
- Gom, nem azért adtam rád a napszemüvegem, hogy itt kint csodáld a világot, hanem azért, hogy visszatalálj a csatornalyukba, és menj haza!
Laba Zo-val beszélgetett még a csatorna mélyén. Laba egy képet mutatott a nergognak A képen egy elgob volt lefestve. Laba imád festeni! Csak nem megy neki valami jól... és ha valaki megpróbálja ezt neki elmondani megsértődik, és felveheti akár egy mérges gepárd alakját is! Így inkább az emberek tartózkodnak tőle, ám Zo odavan érte, és semmi pénzért nem bántaná meg.
- Hogy tetszik a kép? - mutatott Laba a piros, kék, zöld színekkel összekent papírra, a festményre.
- Ööö...gratulálok, nem rossz! - vakarta zavartan a tarkóját Zo. Mellette haladt el az osztály legcsendesebb kislánya, Kilencke. Kilencke egy szám alakját vette fel, olyan mint egy kilences. De mintha a kilencest átfordítanád jobbra. Kilencke ugyanúgy nagyon szeretett festeni, de sokkal jobban csinálta a nagyképű Labánál. Laba megragadta a karját, és a kezébe nyomta a "remekművet".
- Te majdnem profibb vagy. Szerinted milyen?
- Nem túl eredeti. De gyakorolj, akkor jobb lesz - gyengéden visszatolta, és elvonult. Zo ijedten felkészült, hogy Laba felveszi egy gepárd alakját, és jól megkergeti Kilenckét. Csodák csodájára mégse tette! Nyugodtan széttépte a képet. Páran meglátták, és nagy szemekkel nézték a műveletet. A biztonság kedvéért mindannyian arcuk elé tették a hátizsákjukat.
- Miért tetted ezt? - kérdezte Zo.
- Mert Kilencke a rajztanárom, hétvégenként együtt tanulunk, és ha ő azt mondja, hogy gyakoroljak, akkor gyakorolni fogok, és a végén még jobb festő leszek nála! - ujjongott Laba."

Nos, egyelőre ennyi.Mama előállt egy fantasztikus hírrel! Szombaton a játszóparkban rendeznek egy farsangi bulit! Eddig is találtunk ilyen bulikat, mert az iskolába nem mentem, Isten ments!, meg rendeztek más kerületekben is, ám azok nagyon messze voltak, és a szüleim éppen akkor dolgoztak. De ez más volt!
- A játszópark csak pár lépésre van innen, beöltözhetsz skót lánynak!
- Skótnak?
- Van jobb ötleted? Hiszen van egy eredeti skót szoknyád egyenesen Skóciából! Hozzá fehér inged, meg fekete cipőt veszel fel, és egy skót sapkát, van az is, ha jól emlékszem!
- Ma milyen nap van?
- Csütörtök. Na, most tévézz csak, én megyek, és gulyáslevest főzök ma - kacsintott rám mama. Megcsörrent a mobilom. Felkeltem az ágyból, és odacammogtam az íróasztalomhoz.
- Halló?
- Itt a pizzafutár! Jöjjön le, és megkapja a pizzáját - hallottam valami mély hangot, de érezhető volt, hogy ez átváltoztatott hang, én meg azt hittem, hogy az osztálytársaim viccelődnek velem. Egyébként is előfordult már, hogy a suliban a szünetben felhívtak egy ismeretlen nőt, és azzal stresszelték, hogy tűz van, és égnek, vagy hogy az egy randivonal, és már felé tart a társa, és rengeteg más fiú.
Kinyomtam. Először azt akartam mondani, hogy: "Nem veszem be, ez a vicc olyan gyerekes!" vagy ÉN átváltoztatott hangon: "Most lebuktatok, ha-ha...-ha!" De végül megijedtem, meg a válasz is fölösleges volna. Ki is akartam nézni az ablakon, hogy ki az, mégse tettem, mert még megtudja, hogy át lehet engem verni... megint csörgés.
- Halló? - kérdeztem dühösen.
- Lőrinc vagyok, de ha rossz a kedved, később is hívhatlak! - válaszolta ijedten.
- Ó, szia! Képzeld, jó is, hogy hívsz, mert mama talált egy bulit most szombaton a játszóparkban, tudod, nincs messze! Jössz?
- Az klassz lenne, de a betegségben visszaestem, mert ugyebár irtó gyorsan meggyógyultam, de megint megtámadott valami nyavalya! Legyengültem...
- Ööö...akkor sajnálom, megkérdezem Georginát. Józsit szerintem az apja nem engedi el... - mondtam elszontyolodva. Elbúcsúztunk egymástól, és meg is tettem, amit akartam. Georgina viszont megint nem vette fel a mobilját. Megpróbáltam az otthonin. Azon sikerült.
- Ó, nekem a szombat nem jó, mert elutazom az unokatesómhoz, péntek délután megyek.
Ha az anyja mindig annyira szigorú vele az iskolaügyekkel, akkor meg minek utaznak el? Ez a farsangi buli csak pár órás dolog, de egy utazás, és egész hétvégén a rokonoknál ülni..., így hogyan lesz ideje tanulni? Én nem bánom, ám mindig azzal van elfoglalva, hogy lecke, kijavítani egy jegyet, korrepetálás...
- Akkor szia! De én majd elmegyek - tettem hozzá.
Egyszer elment a Jeges-tóra korcsolyázni - egyedül. Vagyis a szüleivel, de az anyja csak állt, és nézte, ahogyan a jégen ott csúszik a lánya. Még szóvá is tette, hogy egyedül unatkozni fog, és még az sem jutott az eszébe, hogy elhívjon, mikor én meg szinte minden programra elhívom - mint most is. Mindegy, letettem a telefont, és nekiálltam gépelni, szörföltem az interneten, meg chateltem a vidéki barátnőmmel, Felíciával.

12:00 Laura: Szia Felícia! Hogy vagy? Meséltem az új mesémről?
12:34 Felícia: Szia! Bocs, hogy később írtam, de hegedűórán voltam.
12:35 Laura: És hogy ment?
12:35 Felícia: Jól. Egész jól. A tanárom nagyon szigorú.
12:36 Laura: Én nem szeretem a nagyon szigorú tanárokat!
12:36 Felícia: Van a tanáromnak egy weboldala is, nem rossz, ott van a tanár képe is.

Megnéztem. A weboldal fehér hátterű volt, rajta hangjegyek táncoltak, és középen egy mogorva nő fényképe díszelgett, alatta: Merczi Kántor Mónika, zenetanárnő

12:45 Laura: Érdekes neve van. Nini, van róla egy mosolygós kép is, ezek szerint mosolyogni is tud! ;)
12:45 Felícia: Csak ritkán. Egyébként hogy telt ma a napod?

Miután elmeséltünk egymásnak mindent, kijelentkeztem, mert van, hogy a másik barátnőm ír nekem, én meg éppen nem vagyok gépnél, és azt hiszi, hogy haragszom rá, azért nem írok vissza. A tévében éppen a kedvenc műsorom kezdődött, úgyhogy otthagytam a gépet, rádőltem az ágyamra, és úgy néztem a tévét.

(2009. március)