Strand. Napernyők egymásba
gabalyodva, kígyózó sor a büfénél. Egy életmentő horkolása.
Tömeg, sikongás, gyerekek. Homokozó. Két középkorú, bóbiskoló
házaspár.
- Hoztál lángost?
- Hoztam volna... ha lenne. De nincs.
Elfogyott. Épp az orrom előtt vették meg az utolsót.
- És éppen akkor fogy el, amikor te
állsz sorba? Tudtam, hogy nekem kellett volna mennem.
- Mi értelme? Az előttem álló így
is, úgy is megvette volna, ha te állsz ott, akkor is.
- Na, ez a baj. Könnyen feladod.
- Miért, mit tettél volna? Ellököd?
Elé állsz? Rádobsz egy bombát?
- Ez a brutalitás is csak rád vall.
Egyszerűen megkértem volna.
- Mire? Hogy ne vegye meg előled az
utolsót? Ne röhögtess. Menjünk inkább fürödni.
- Tőlem mehetsz pancsikálni, de én
azért is hozok lángost.
- Miért ragaszkodsz így hozzá?
- Csak.
- Várj úgy fél órát, lesz tészta,
lesz lángos.
- Fél óra? Annyit nem várok. Megyek,
és majd én megsiettetem a szerencsétlent.
- Én a helyedben nem tenném. Elég
ijesztő volt az a büfés. Nagy bajsza van.
- Én nem félek tőle. Megyek,
elintézem azt a lángost.
- De jó, csúszda!
- A csúszda a piciknek való.
- Sok ember áll sorban... Egy, kettő,
három...
- Csak három?
- Nem, több, de tovább nem tudok
számolni.
- Én meg tudok tízig is... Látod, a
lányok ügyesebbek, meg okosabbak is a fiúknál.
Homokozó. Középkorú, ébredező
házaspárok. Mellettük egy horkoló életmentő.
- Jaj, nézzétek ezt a két kis
cukorfalatot! Hogy elvannak a homokozóban!
- Olyan aranyosak együtt.
- Édesek. Még a végén
összeházasodnak.
- Én is el tudom őket képzelni,
ahogy húsz év múlva...
- Szerencsére addig még van húsz év.
