Az őszi szünet unalmasan kezdődött. Kint zuhogott, lecke nem volt (illetve kedvem – hozzá), az ismerőseim pedig elutaztak, vagy betegek, vagy nem mozdulnak ki otthonról az idő miatt. Könyvet olvasni nem volt kedvem, mert épp elolvastam egyet, ennyi egyelőre elég volt, az utolsó sorokat karikás szemekkel fejeztem be. A tévében nem adtak semmi érdekeset. Vagy szappanoperák, vagy unalmasan ismétlődő sorozatok, vagy krimik. Egyikhez sem volt humorom, szóval kapcsolgattam a tévét ide-oda, és fetrengtem a kanapén. A DVD filmek többségét már vagy ötször megnéztem, a maradék nem volt nekem való, vagy nem érdekelt. A szüleim dolgoztak, egész nap enyém volt a ház, azt csinálhattam, amit akartam. Tehát most éppen semmit. Én uralom, na és? Mit? Az üres lakást? Bulit úgysem rendeznék, kedvem sem volt hozzá.
Délután elállt az eső, ezért úgy döntöttem, lemegyek az udvarra, járok egyet, benézek a kis ajándékboltokba. Nem mintha ennek sok értelme lenne, de ha az ember unatkozik… jó lenne tenni valamit az unalom ellen. Az utcákon minden csupa sár és víz. Hah, mégis mi mást várt az ember? A csizmám beázott, ám nem zavart. Nem sok ember járkált aznap. A legtöbben meghúzták magukat valahol, vagy otthon ülnek és tévét néznek, meg kieszik a Föld chips-tartalékát. Sehol semmi érdekes nem történt, így hát visszaindultam. Ha nem volt senki a közelben, beleugrottam a kisebb tócsákba. Csupa víz lett a kabátom, de az sem zavart. Mamát annál inkább fogja. Megint eleredt az eső. Gyorsan berohantam a legközelebbi boltba, ahol az eladón és rajtam kívül még egy lány volt benn. Talán kicsit fiatalabb nálam, de nem nagyon. Vett egy sósperecet, és egy kis asztalhoz ülve az ablaknál eszegette. Elirigyeltem, mert nem volt nálam pénz. Csak a mobilom és a lakáskulcs. A kulcs már nem biztos. Az eladó elment kivenni a sütőből a többi péksüteményt, hogy megtöltse az üres kirakatot. Leültem az egyik asztalhoz. A lány észre sem vett. Vagy nem izgattam. Megkordult a gyomrom. Néztem, ahogyan harap abból a finom perecből. Kitaláltam, mit fogok tenni. Egyenesen nem közelíthetem meg, de volt egy furfangos ötletem – talán nem valami eszelős és nem nagy dolog, de ahogy elnéztem a lány naiv tekintetét, ami az ablakra meredt, meg lehet hatni. Elővettem a mobilomat, és a fülemhez tettem.
- Halló? Szia mama! Csak este érsz haza? Óóó… nem, nem vagyok otthon, kicsit kijöttem, mert elállt az eső… igen, bocs. Aztán megint eleredt, úgyhogy beültem egy pékségbe. Nem, nincs nálam pénz. Kint meg zuhog, mintha tálból öntenék, vagy hogyan mondják na. Nagyon éhes vagyok… mama, nem tudnál hamarabb hazajönni? Otthon sincs semmi… mondom, hogy nincs nálam pénz… jóóó, amint eláll, hazamegyek és eszek sóspálcikát. Szia! – Úgy csináltam, mintha kinyomtam volna a telefont. Mélyet sóhajtottam. Az egészet jó hangosan mondtam, hogy az egész pékség hallja. A lány is felfigyelt rám. Rám nézett, aztán a perecére. Én mintha nem is tudnék a létezéséről, lekonyultan fogtam a hasamat.
– Aúúú… – nyavalyogtam.
– Mi a baj? – kérdezte egy hang. Felkukkantottam. Az eladónő volt az, nekitámaszkodva a pultnak. Hosszú, göndör haja a vállára omlott, és az a vicces kis sapkája félig lecsúszott a fejéről.
– Fáj a hasam, mert nagyon éhes vagyok. Kint zuhog, nem tudok hazamenni, habár otthon sincs nagyon kaja. Aúú… és nincs egy forintom sem…- eljátszottam, hogy szenvedek. Mondtam már, hogy színésznő szeretnék lenni? Az egyik szememet kinyitottam, és megkukkoltam, reagált-e már az a csajszi.
– Ööö… – jött oda a lány. – Ha gondolod, veszek neked perecet. Csak aztán fizesd ki nekem.
– Te megbízol egy idegenben? – kérdeztem, hogy hihetőbbnek tűnjön a színjátékom.
– Hát, nem nézel ki bűnözőnek – kacsintott. – Frida vagyok – ült le elém.
– Én meg Lina – próbáltam mosolyogni. Legalább kifogtam egy hiszékeny dilist. Vállig érő szőke haja volt, és egy pöttyös hajpántot viselt. Az én barna hajamban egy masni díszelgett. Tudom, ennek semmi köze semmihez, csak gondoltam megemlítem. A csajszi egy-két pillanatig még nézett. Nem tudtam, most irigykedik valamire, vagy csúfolni készül? Ha a második, ő fog tartozni nekem… aztán a szemeimet fürkészte. Azt hittem, nem bírom ki, mindjárt felállok, lelököm a székéről, és távozok a zuhogó esőbe. Na jó, durván fogalmaztam, ám a kíváncsisága kezdett idegesítő lenni. Az eladónőt meg tudtam volna puszilni a homlokán, amiért megszólalt.
– Akkor vesz valamelyikőtök perecet? Mert már sül. Ó, kész is.
– Ja igen, a perec! Elnézést, kérhetnék még egy sós perecet?
– Jótékonykodsz? – vigyorgott az eladó. – Tessék, friss – nyújtotta. – 210 Forintot kérek! Amúgy meg elállt az eső…
Hazafelé tartottunk. Elégedetten csámcsogtam. Frida mellettem haladt. Néhány biciklis fiú vagánykodott az úton. Belegurultak a tócsákba és lefröcskölték azokat, akik elhaladtak mellettük. Próbáltuk kikerülni őket, ám az egyik majdnem nekünk jött. Nagyot landolt a vizes fűben. A haverjai kinevették, majd tovább száguldoztak. Frida sietett felsegíteni, nem tudom minek. Ha olyan menő a srác, maga is fel tud állni. Vagy inkább kisfiú, mert olyan tízéves lehetett. Megköszönte Fridának a segítséget és felállította a bicaját. Eltettem a maradék perecet, és odatotyogtam.
– Frida, gyere már! Minél később érünk haza, annál kevesebbet adok vissza! Már öt százalék elúszott! – mondtam. Aki akarja, számolja ki, hogy az mennyi.
A fiú megfordult és megnézett. Hát, a szemével mást nem is tehetne. Én még rá se kukkantottam, csak elrángattam Fridát. A lépcsőházban összefutottuk az egyik szomszédommal. A lány alattam lakik egy emelettel, és a nyitott ajtóban állt, egy melegítő-nadrágban és egy pulcsiban. Sötét haja izzadtan lógott a vállán. Biztosan futni volt, ám az eső miatt vissza kellett futnia. Ez szóvicc akart lenni. Látom, nem jött össze. Na mindegy.
– Szia Bea! – köszöntem. Bea ásított egyet válasznak. Bentről a tévé zaja most kivételesen nem hallatszott ki, a résen láttam az anyját vasalni, az apja a számítógépén dolgozott, az öccse pedig az apjuknak kunyizott, hadd játsszon Terrorista 3000-et a gépen. Van még egy bátyja, azt viszont nem láttam sehol. Talán a szobájában volt. Máskor mindig a tévé előtt ül és lustálkodik.
– Nagyon unatkozom. Folyton esik, a szüleim rám se figyelnek, a bátyám próbálgatja a cigit, a tévé nem működik, netezni nincs kedvem, így is az öcsém nyavalyog apának, aki ettől idegroncs… – sorolta. – Ő a barátnőd?
– Nem, csak tartozom neki. Fridának hívják. Mi is unatkozunk. Ha gondolod, gyere át!
– Anyu úgyis megengedné, mert azt sem tudja mit kérdezek – becsapta maga mögött az ajtót, és jött utánunk. Az anyja még kikiáltott:
– Hatra gyere haza, Laci!
– Bea ment ki… – dünnyögte az apa.
– Ja, akkor ötre!
Szóval már két vendéget kellett ellátnom. Bea a kanapén üldögélt, lapozgatva mama női magazinjait. Frida pedig nem ült le, az ajtónál állt. Előkerestem a rumliban a pénztárcámat, és visszaadtam neki azt a kis pénzt. Azt hittem, elmegy. Ám nem mozdult. Eltette az aprót, majd rám nézett mosolyogva.
– Még mindig itt van? – kérdezte Bea fel sem nézve az újságról.
– Ööö… Frida, jól adtam vissza.
– Igen, tudom. Csak gondoltam, hogy játszhatnánk.
– Idegenek vagyunk, mit akarsz? – mondta Bea. Intettem neki, hogy majd én elintézem.
– Figyu, kösz, hogy vettél nekem enni, meg minden, de senki nem mondta, hogy barátok leszünk – nyitottam ki az ajtót. – Örülök, hogy megismerhettelek. Szia!
Frida zavarban volt. Egy kicsit még álldogált, nézelődött, túrta a nadrágját, húzogatta fel-le a cipzárját a kabátján. Aztán elindult. Végre. Amint kilépett, becsuktam az ajtót.
– Na Bea, mit csináljunk?
– Honnan tudjam? Én unatkozom a leginkább, tőlem vársz ötletet?… Mondjuk együnk. Van csokid?
Kopogtak. Bea a szekrényben kutakodott édességért. Nekidőlve az ajtónak, a fülemet nekitámasztva kérdeztem:
– Ki az? – így morcosan.
– Ööö… Frida vagyok, és itt van Félix is.
– Már megint ő? – jött egy zacskó édességgel Beáta. Nem tudtam mi van a zacskóban, azt sem tudtam, honnan szerezte, hiszen nincs is ennyi cukrom, vagy csokim. Résnyire nyitottam csak ki az ajtót. Frida és mellette egy tízéves fiú vigyorgott.
– Mit akartok? – dünnyögtem. – Mi köze ennek a kisfiúnak, hol lakom?
– Félix vagyok – mosolygott továbbra is a gyerek. Mármint én is gyerek vagyok, csak ő kisebb egy kicsit.
– Nem te vagy az a deszkás fiú, aki majdnem elgázolt minket? Örülj, hogy Frida hajlandó volt felsegíteni! Többet pedig ne várj el!
– Bicajos, de mindegy.
Bea leült habzsolni, addig én őket bámultam. Nekidőltem az ajtófélfának, és keresztbe tett karokkal, rágózva néztem őket lenézően.
– Na, szép kis páros! Gyertek! – invitáltam be őket morcosan. Félix és Frida a kabátjukat az egyik székre tették, cipőjüket eldobták valahova a sarokba, és leültek az asztalhoz, szemben velem és Beával.
– Nos… – kezdett bele Frida. Félix végig mosolygott, engem nézve. Zavartan forgattam a fejemet és a szememet. – Mit csinálunk?
– Nos – vett elő egy kis bon-bont Bea. Nekünk van bon-bonunk? Mindegy, ha volt, már nem lesz, mert Bea kezei közé került. Valójában, még sohasem láttam ennyit enni, Bea igazi sportember, csodálkozom is, amikor iskola után futkorászik a parkban. Ilyenkor idegesített, de most elfogadható volt a viselkedése.
Bea hirtelen felállt.
– Megszabadulunk tőletek! Vagy én megyek, vagy ők! Lina, dönts! – Persze a cukrot viszem magammal…
– Hé, nyugi! Egy közös van bennünk! – megragadtam Bea karját és visszahúztam a székre. – Nem tudjuk, mit tegyünk – jelentettem ki büszkén, mintha valami nagy dolgot mondtam volna. Nem értették. Csak csendben várták a folytatást. Félix körülnézett, Frida mozdulatlanul ült, Bea pedig dühösen figyelte a két „vendég” minden mozdulatát. Hümmögtem, úgy csináltam, mintha gondolkodnék, tanakodnék.
– Először is, ismerjük meg jobban egymást. Sorban mindenki mesél magáról egy kicsit. Kezdjük velem.
Beát nem izgatta, mi folyik itt, bekapott még egy cukorkát. Frida és Félix pedig csillogó szemekkel figyelt. Hosszú és fárasztó beszédet adtam elő az asztalra állva. A gyümölcsöket, amik lepotyogtak, elkapták, és megették végig rám nézve. Mivel szoknya volt rajtam, Félix be akart kukkantani alá, ám Frida visszahúzta a fejét. Nem zavart, hiába próbálkozott, mivel harisnyám is volt alatta. Úgy beszéltem, mintha nagyon fontos dolgokat mondanék. Majd hátradobva a hajamat, leszálltam az asztalról és a tekintetettemmel üzentem Beának, hogy ő jön. Megköszörülte a torkát, és annyit motyogott:
– Beának hívnak… ööö… sokat futok és sportolok… attól még nagyon szeretek enni… ööö… Lina alatt lakom egy emelettel… – mutatott felfele az ujjával. – És iskolába járok… nem mindig, csak… khm… ennyi.
Frida leporolta ülve a nadrágját, kihúzta magát ülve.
– Frida vagyok, és tizenhárom és háromnegyed éves vagyok. Pécelen lakom, a szünetre az unokatesóimhoz jöttem. Imádok zenélni, hegedülni is tanulok. Felnőttkoromban szeretnék a kettes csatorna híradósa lenni – végig mosolygott, majd Félixnek hagyta meg az utolsó szót. Ez a Frida egyben furcsa is, meg szimpi is. Mivel a lányok voltak többségben, nem izgatott minket nagyon a Feri vagy ki dumája. Bea eddig sem figyelt oda, de most főleg hangosan rágta a cukrot. Borzasztó volt. Hogy jobban halljam a szerencsétlen görkorist, közelebb hajoltam hozzá, és Frida is. Emiatt elpirult, és a haját vakarta.
– Félix a nevem, vagy mi… szeretek biciklizni a haverjaimmal, és nagyon érdekel a fizika. Járok szakkörre is. E = mc2 – tette hozzá dadogva.
– Szuper, akkor segíthetsz a fizika-házimban! – ujjongott Bea. Mármint nem olyan ugrálós ujjongás, hanem ez amolyan beszólás akart lenni. Közben megpróbált gúnyosan mosolyogni. Felálltam, és betoltam a székem. Merész szemekkel és mosollyal intetten nekik, hogy csinálják utánam. Beát és Fridát magammal hívtam a szobámba. Félixet kizártuk.
– Mit csináltok? – próbált hallgatózni.
– Ahhoz semmi közöd! És ha bármihez hozzányúlsz, kinyírlak! – kiáltottam ki.
– Ezzel ijesztget mindig a nővérem is, nem ijedek meg – válaszolta pimaszul a fiú.
– Akkor elég annyit mondanunk, én jártam kick-boxolni!- szólt oda Bea. Mi csak a fiú árnyékát, ő meg csak a mi árnyékunkat látta, és a hangunkat hallotta. Pár perc múlva megmozdult a kilincs. Félix azt hitte, beragadtunk, úgyhogy nevetett jó hangosan. Paff! Kinyílt az ajtó, eltalálva Félixet. Frida ismét felsegítette, majd a nyitott ajtóra nézett. Bea mellett ott álltam egy sötétkék szoknyában, fehér ingben, kék nyakkendőben – amit aputól csentem, és egy fehér kis masniban a hajamban. Egy barna papucscipőben topogtam ki.
– Mi ez a szerelés? – kérdezte Félix, föntről lefelé, és lentről fölfelé végignézve.
– Ha kapitány akarok lenni, meg kell adni a módját! – kacsintottam.
– Minek a kapitánya?! – csodálkozott még jobban Félix. – De a ruha klassz… – pirult el.
– Hah, Istenem, ezt sem tudod? – idegeskedett Beáta. – Kapitányok hol fordulnak elő? Csapatokban! Lehet, hogy fizikából jó vagy, de az agyadban csak annak maradt hely… – fintorgott. Félix ökölbe szorította a kezeit, ám Frida lefogta. Fridára is szoknyát adtam, meg Beára is (épphogy belefért). Ingem nem volt több, így maradtak a pulcsijukban. Félixen volt a sor. Bekerítettem a sarokba. Gonoszan néztem, és úgy álltam, mint egy cowboy. Félix pedig menekülni próbált, ám Bea az erős, izmos kezeivel megállította. Habár felfedeztem egy kis fölösleget is rajta. Általában akkor eszik sokat (ami rég nem fordult elő), ha nagyon unatkozik, vagy szomorú. Úgy döntöttem, majd kikérdezem, mi a baj.
– Rajtad a sor… – mondtam ki a végszót. Mindannyian nekiugrottunk, és ráerőltettünk egy térdig érő nadrágot, wax-al pedig minden tincsét felfelé kanyarítottuk. Úgy nézett ki, mint egy jó kisfiú és egy vagány srác egyben. Amikor tükörbe nézett, eltakarta a szemeit, hogy ne is lássa magát. Pedig szerintem nem volt olyan szörnyű. Hátba veregettem, hogy jó ez így, ne sírjon már. Azt mondta, hogy nem sír, csak a szemein keresztül izzad, és ezt a szöveget egy rajzfilmből vette. A pulcsiját megragadva behúztam a szobámba a lányokhoz. Leültettem – pontosabban lelöktem – őket az ágyamra, és becsaptam magam mögött az ajtót. Fel-alá járkáltam nagyon tudományosan, magyarázva a lényeget.
– Nem éli bele magát túlságosan? – nyelt egyet Frida. Bea nem foglalkozott Fridával, vállat vont, majd kibontott egy csomag chipset – nem tudom, honnan szerzi ezeket, mert az utolsó chipses zacskót tegnap kiürítettem. Félix és az a lány a pékségből most is illedelmesen odafigyelt minden egyes szavamra. Milyen neveletlenek egyesek!
– Nos, úgy döntöttem, mivel EGY közös van bennünk, meg kéne örökíteni valahogy és megszüntetni is egyben! – csaptam az öklömet a tenyerembe.
– Azt meg hogy? – kutakodott a zacskóban Bea.
– Mi a közös bennünk? – kérdeztem ünnepélyesen arra várva, hogy egyszerre felzendülnek a válasszal. Csendben ültek és kerek szemekkel néztek. Vagyis nem, Beáta továbbra is habzsolt. – Hát az unalom! Te jó ég, már annyira unatkoztok, hogy unalmatokban elfelejtettétek? – mindegyiknek egyenként megkopogtattam a homlokát. – Ezt az unalmat kell megörökíteni és eltüntetni! Mi leszünk a…
Semmi reakció. Összenéztek, majd rám, várva a magyarázatot. Először olyan arcot vágtam, mintha azt mondanám: ezt sem tudjátok? Hát a… aztán elakadtam. Odahúztam a forgószékemet az íróasztalomtól, megfordítottam, és lehuppantam rá. Bea nyitott szájjal evett, majd az üres zacsit eldobta a padlóra. Félix a haját akarta lenyalni, Frida meg megpróbálta megállítani a fiút.
– Megvan! – álltam fel boldogan, hátragurítva a széket az ajtónak, amitől eldőlt. – Mi leszünk ma az Unaloműző Brigád! UB! Mindenkiből elkergetjük az unalmat!
– U… és B? – kérdezte fintorogva Félix. – Nem is rossz – mosolygott. Felhúztam őket az ülésből. Félix véletlenül a karjaimban landolt. Gyorsan levakartam magamról. Felvettük a kabátjainkat, eltettem a mobilomat és a kulcsot – irány a tér!
A térre kiérve megállítottam a csapatot egy hengeres reklámizénél. Még mindig kevés, és szomorú, unatkozó, fáradt ember járt fel-alá. Ideje felvidítani őket! Ott állt egy fadoboz a kocsma mellett. Kocsma mindenhol van, itt is Intettem a többieknek, hogy segítsenek. Nehezen felemeltük és odahurcoltuk a tér közepére. Néhányan csodálkozva haladtak el mellettünk, más észre sem vett bennünket. Felálltam rá, és parancsolgatni kezdtem.
– Frida! Hozd ide azt a kisebb dobozt, és keress két botot! Félix! Hívd ide a rolleres haverjaidat! Tervem van velük…
– Bicajosok.
– Mindegy. Bea, te… Bea! Beáta!! – sehol sem volt a lány. Majd megpillantottam az édességboltban. Három zacskónyi cukorral, és egy nyalókával a szájában jött ki. Visszaért, majd rám nézett és a zacskókra. Zavartan elmosolyodott. Félt, hogy kiabálni fogok.
– Bea, te zseni vagy! Kösd meg jól a zacskókat! Majd utána ehetsz! – kuncogtam. Frida lihegve megállt. A kisebb dobozt az enyém mellé lökte, és elment keresni botokat. Most már több ember figyelt fel ránk. Egy újságárus, aki a közelünkben egy bódénál árult, megkérdezte:
– Hát ti kölykök, mit műveltek? Hapsuk! - tüsszentett.
– Ma sok vásárlója volt? – kérdeztem válasznak.
– Nem, nem igazán. A rossz idő miatt. Ha nem dolgozni, akkor sehova se mennek az emberek ilyen időbhe-bheen, hapsuk! És ti mit csináltok? – törölte meg az orrát.
– Na látja. Ön is biztosan unatkozik, egész nap a pult mögött állva, míg zuhog az eső, és örül, ha valaki egyáltalán magára pillant. Mások is unják, hogy dolgozniuk kell menni, vagy vásárolni. És emiatt az idő miatt szinte semmit nem lehet csinálni. Mi vagyunk az UB! Majd mi megoldjuk! – kacsintottam.
– UB? Am' meg mi? – vakarta a sapkáját a férfi. Az orra piros volt. Folyton prüsszögött, minden szavánál elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Visszatotyogott a pult mögé és vacogott. – Hogy nem fagy meg abban a szoknyában… brrr…
Frida már a botokat törte egyformára, Bea a zacskókat rázta, Félix mögött pedig vagy hat biciklis fiú tekert. Amint mindannyian összegyűltünk, toppantottam, hogy mindenki rám figyeljen. Most már tényleg sokan néztek minket. Sugdolóztak, mutogattak, megálltak.
– Nos, ha már mindenki itt van, elmondom, mi a terv!
A bicajos fiúk nem bírták, körbe-körbe pedáloztak, ugrattak, trükköket csináltak.
– FIÚÚÚÚK! – erre abbahagyták, ám az emberek megijedtek. – Figyeljetek ide! Van egy tervem! – letérdeltem a dobozra, és a gyerekek közelebb jöttek. – Én kezdem, elmondom, miről van szó. Frida elkezd dobolni, aztán… na, majd meglátjuk!
– Khm! EMBEREK! KEDVES UNATKOZÓ, SZOMORÚ, FÁRADT BARÁTAIM! TUDOM, HOGY CSODÁLKOZNAK, DE HA A KÖZELBEN MARADNAK, ÉS HALLGATNAK MINKET, NEM BÁNJÁK MEG! NEM, NEM REKLÁMOZNI AKARUNK VALAMIT, ÉS NEM IS PÉNZT GYŰJTENI! – Frida elkezdett dobolni a botokkal. – AZÉRT CSINÁLJUK EZT, HOGY SZÓRAKOZTASSUNK TITEKET! – MERT MI VAGYUNK AZ… – minden egyszerre felkiáltottunk: UNALOMŰZŐ BRIGÁD! UB!!!! – Néhány anya elráncigálta a gyerekét, mások azt mondták, dilisek vagyunk, de páran ott maradtak. Bea rázta a cukorkás zacskókat, miközben Frida szünet nélkül dobolt. Nem volt valami fenomenális, ám egy hegedűstől ne várjunk tökéletes dobszólót! Odasúgtam a fiúknak, hogy mutassanak mutatványokat. Kerüljék meg a „színpadot”, ugrassanak, forogjanak a levegőben, meg amit csak tudnak, csinálják. Lehetőleg ne fröcsköljék le a közelebb állókat, és ne lökjenek le a dobozról a betonra. Félix pontosan megmondta nekik, mit, hogyan csináljanak. Büszkén álltam a színpadomon, és derékra tett kézzel figyeltem a nézőket. A fiúk körbekerülték a színpadot, és csinálták a trükköket. Kezdett tetszeni az embereknek a műsor. Frida egyre hangosabban dobolt, habár a kezei már remegtek, Bea pedig lyukat vágott a zacskókon és csemegézett. Voltak, akik közelebb jöttek, és tapsolni kezdtek. Persze egy-két bakizós bicajos miatt hátráltak. Félixet felhúztam magam mellé a dobozra, és táncolni kezdtünk a két lány zenéjére. Összeütöttük a popsinkat, tapsoltunk, és mutattuk a gyalogosoknak, hogy utánozzanak. Akik kocsival haladtak el, és éppen pirosat kaptak, az ablakból nézték a műsort, elmosolyodtak, majd amint zöldet kaptak, elviharzottak. A nézők fogyatkozni kezdtek, amikor a zenészek és a fiúk elfáradtak, és nem tudtak új trükköket mutatni, na meg Bea már megette az összes cukrot, nem volt mivel muzsikálnia. Akik még ott voltak, nagyot tapsoltak nekünk, mosolyogtak, és elköszöntek. Valaki még odadobott egy száz forintost. Azonnal leugrottam és felkaptam. Frida és Bea leállt, a bicajosokkal kezet fogtam.
– Köszi! Ezért a tietek ez a százas. Osztozzatok meg rajta valahogy – dobtam oda. Az egyikük elkapta, majd elpedáloztak. Visszatoltuk a dobozokat, kidobtuk a már nem szükséges dolgokat, és elindultunk haza. Mindhármójukat egyszerre megöleltem. – Gratulálok! Klasszak voltunk! – Megcsörrent a mobilom. A mamám volt az. Már otthon volt, és kérdezte, én miért nem vagyok. Elkezdtem magyarázkodni, hogy összeismerkedtem néhány gyerekkel és sétáltunk egyet. Kinyomtam a telefont.
– Sajnos most elválnak az útjaink. Haza kell sürgősen mennem. Azért jót mulattunk, nem? – csaptam hátba Félixet és Fridát.
– Igen – vigyorgott szélesen Félix. – Nekem is mennem kell. Ugye barátok vagyunk? – kérdezte nagy szemekkel.
– Ööö… hát… nem tudom… mindenesetre haverok igen – nyomtam egy barackot a fejére. – Szia!
– Mondd csak, holnap is… holnap is találkozunk? – kérdezte Félix, eljátszva a laza srácot. Zsebre dugott kezek, és lesimított haj. – Hacsak ma nem tudom visszakapni a rendes ruhámat, és visszaadni ezt…
– Holnap cseréljük vissza – kócoltam össze a haját. Már csak Bea és én mentünk fel a lépcsőkön. Ő már a bejáratnál kidobta az egyik zacskót, amiben alig volt már cukor és egy emelettel előbb elbúcsúzott. Mama már nyitott ajtóban állt, és a lábával topogott.
– Hol voltál? És mi ez a ruha? Biztos megfáztál! Ma mindenki ilyen őrült?
– Szerintem igen. Ma biztos… – kuncogtam és becsuktam az ajtót.
Délután elállt az eső, ezért úgy döntöttem, lemegyek az udvarra, járok egyet, benézek a kis ajándékboltokba. Nem mintha ennek sok értelme lenne, de ha az ember unatkozik… jó lenne tenni valamit az unalom ellen. Az utcákon minden csupa sár és víz. Hah, mégis mi mást várt az ember? A csizmám beázott, ám nem zavart. Nem sok ember járkált aznap. A legtöbben meghúzták magukat valahol, vagy otthon ülnek és tévét néznek, meg kieszik a Föld chips-tartalékát. Sehol semmi érdekes nem történt, így hát visszaindultam. Ha nem volt senki a közelben, beleugrottam a kisebb tócsákba. Csupa víz lett a kabátom, de az sem zavart. Mamát annál inkább fogja. Megint eleredt az eső. Gyorsan berohantam a legközelebbi boltba, ahol az eladón és rajtam kívül még egy lány volt benn. Talán kicsit fiatalabb nálam, de nem nagyon. Vett egy sósperecet, és egy kis asztalhoz ülve az ablaknál eszegette. Elirigyeltem, mert nem volt nálam pénz. Csak a mobilom és a lakáskulcs. A kulcs már nem biztos. Az eladó elment kivenni a sütőből a többi péksüteményt, hogy megtöltse az üres kirakatot. Leültem az egyik asztalhoz. A lány észre sem vett. Vagy nem izgattam. Megkordult a gyomrom. Néztem, ahogyan harap abból a finom perecből. Kitaláltam, mit fogok tenni. Egyenesen nem közelíthetem meg, de volt egy furfangos ötletem – talán nem valami eszelős és nem nagy dolog, de ahogy elnéztem a lány naiv tekintetét, ami az ablakra meredt, meg lehet hatni. Elővettem a mobilomat, és a fülemhez tettem.
- Halló? Szia mama! Csak este érsz haza? Óóó… nem, nem vagyok otthon, kicsit kijöttem, mert elállt az eső… igen, bocs. Aztán megint eleredt, úgyhogy beültem egy pékségbe. Nem, nincs nálam pénz. Kint meg zuhog, mintha tálból öntenék, vagy hogyan mondják na. Nagyon éhes vagyok… mama, nem tudnál hamarabb hazajönni? Otthon sincs semmi… mondom, hogy nincs nálam pénz… jóóó, amint eláll, hazamegyek és eszek sóspálcikát. Szia! – Úgy csináltam, mintha kinyomtam volna a telefont. Mélyet sóhajtottam. Az egészet jó hangosan mondtam, hogy az egész pékség hallja. A lány is felfigyelt rám. Rám nézett, aztán a perecére. Én mintha nem is tudnék a létezéséről, lekonyultan fogtam a hasamat.
– Aúúú… – nyavalyogtam.
– Mi a baj? – kérdezte egy hang. Felkukkantottam. Az eladónő volt az, nekitámaszkodva a pultnak. Hosszú, göndör haja a vállára omlott, és az a vicces kis sapkája félig lecsúszott a fejéről.
– Fáj a hasam, mert nagyon éhes vagyok. Kint zuhog, nem tudok hazamenni, habár otthon sincs nagyon kaja. Aúú… és nincs egy forintom sem…- eljátszottam, hogy szenvedek. Mondtam már, hogy színésznő szeretnék lenni? Az egyik szememet kinyitottam, és megkukkoltam, reagált-e már az a csajszi.
– Ööö… – jött oda a lány. – Ha gondolod, veszek neked perecet. Csak aztán fizesd ki nekem.
– Te megbízol egy idegenben? – kérdeztem, hogy hihetőbbnek tűnjön a színjátékom.
– Hát, nem nézel ki bűnözőnek – kacsintott. – Frida vagyok – ült le elém.
– Én meg Lina – próbáltam mosolyogni. Legalább kifogtam egy hiszékeny dilist. Vállig érő szőke haja volt, és egy pöttyös hajpántot viselt. Az én barna hajamban egy masni díszelgett. Tudom, ennek semmi köze semmihez, csak gondoltam megemlítem. A csajszi egy-két pillanatig még nézett. Nem tudtam, most irigykedik valamire, vagy csúfolni készül? Ha a második, ő fog tartozni nekem… aztán a szemeimet fürkészte. Azt hittem, nem bírom ki, mindjárt felállok, lelököm a székéről, és távozok a zuhogó esőbe. Na jó, durván fogalmaztam, ám a kíváncsisága kezdett idegesítő lenni. Az eladónőt meg tudtam volna puszilni a homlokán, amiért megszólalt.
– Akkor vesz valamelyikőtök perecet? Mert már sül. Ó, kész is.
– Ja igen, a perec! Elnézést, kérhetnék még egy sós perecet?
– Jótékonykodsz? – vigyorgott az eladó. – Tessék, friss – nyújtotta. – 210 Forintot kérek! Amúgy meg elállt az eső…
Hazafelé tartottunk. Elégedetten csámcsogtam. Frida mellettem haladt. Néhány biciklis fiú vagánykodott az úton. Belegurultak a tócsákba és lefröcskölték azokat, akik elhaladtak mellettük. Próbáltuk kikerülni őket, ám az egyik majdnem nekünk jött. Nagyot landolt a vizes fűben. A haverjai kinevették, majd tovább száguldoztak. Frida sietett felsegíteni, nem tudom minek. Ha olyan menő a srác, maga is fel tud állni. Vagy inkább kisfiú, mert olyan tízéves lehetett. Megköszönte Fridának a segítséget és felállította a bicaját. Eltettem a maradék perecet, és odatotyogtam.
– Frida, gyere már! Minél később érünk haza, annál kevesebbet adok vissza! Már öt százalék elúszott! – mondtam. Aki akarja, számolja ki, hogy az mennyi.
A fiú megfordult és megnézett. Hát, a szemével mást nem is tehetne. Én még rá se kukkantottam, csak elrángattam Fridát. A lépcsőházban összefutottuk az egyik szomszédommal. A lány alattam lakik egy emelettel, és a nyitott ajtóban állt, egy melegítő-nadrágban és egy pulcsiban. Sötét haja izzadtan lógott a vállán. Biztosan futni volt, ám az eső miatt vissza kellett futnia. Ez szóvicc akart lenni. Látom, nem jött össze. Na mindegy.
– Szia Bea! – köszöntem. Bea ásított egyet válasznak. Bentről a tévé zaja most kivételesen nem hallatszott ki, a résen láttam az anyját vasalni, az apja a számítógépén dolgozott, az öccse pedig az apjuknak kunyizott, hadd játsszon Terrorista 3000-et a gépen. Van még egy bátyja, azt viszont nem láttam sehol. Talán a szobájában volt. Máskor mindig a tévé előtt ül és lustálkodik.
– Nagyon unatkozom. Folyton esik, a szüleim rám se figyelnek, a bátyám próbálgatja a cigit, a tévé nem működik, netezni nincs kedvem, így is az öcsém nyavalyog apának, aki ettől idegroncs… – sorolta. – Ő a barátnőd?
– Nem, csak tartozom neki. Fridának hívják. Mi is unatkozunk. Ha gondolod, gyere át!
– Anyu úgyis megengedné, mert azt sem tudja mit kérdezek – becsapta maga mögött az ajtót, és jött utánunk. Az anyja még kikiáltott:
– Hatra gyere haza, Laci!
– Bea ment ki… – dünnyögte az apa.
– Ja, akkor ötre!
Szóval már két vendéget kellett ellátnom. Bea a kanapén üldögélt, lapozgatva mama női magazinjait. Frida pedig nem ült le, az ajtónál állt. Előkerestem a rumliban a pénztárcámat, és visszaadtam neki azt a kis pénzt. Azt hittem, elmegy. Ám nem mozdult. Eltette az aprót, majd rám nézett mosolyogva.
– Még mindig itt van? – kérdezte Bea fel sem nézve az újságról.
– Ööö… Frida, jól adtam vissza.
– Igen, tudom. Csak gondoltam, hogy játszhatnánk.
– Idegenek vagyunk, mit akarsz? – mondta Bea. Intettem neki, hogy majd én elintézem.
– Figyu, kösz, hogy vettél nekem enni, meg minden, de senki nem mondta, hogy barátok leszünk – nyitottam ki az ajtót. – Örülök, hogy megismerhettelek. Szia!
Frida zavarban volt. Egy kicsit még álldogált, nézelődött, túrta a nadrágját, húzogatta fel-le a cipzárját a kabátján. Aztán elindult. Végre. Amint kilépett, becsuktam az ajtót.
– Na Bea, mit csináljunk?
– Honnan tudjam? Én unatkozom a leginkább, tőlem vársz ötletet?… Mondjuk együnk. Van csokid?
Kopogtak. Bea a szekrényben kutakodott édességért. Nekidőlve az ajtónak, a fülemet nekitámasztva kérdeztem:
– Ki az? – így morcosan.
– Ööö… Frida vagyok, és itt van Félix is.
– Már megint ő? – jött egy zacskó édességgel Beáta. Nem tudtam mi van a zacskóban, azt sem tudtam, honnan szerezte, hiszen nincs is ennyi cukrom, vagy csokim. Résnyire nyitottam csak ki az ajtót. Frida és mellette egy tízéves fiú vigyorgott.
– Mit akartok? – dünnyögtem. – Mi köze ennek a kisfiúnak, hol lakom?
– Félix vagyok – mosolygott továbbra is a gyerek. Mármint én is gyerek vagyok, csak ő kisebb egy kicsit.
– Nem te vagy az a deszkás fiú, aki majdnem elgázolt minket? Örülj, hogy Frida hajlandó volt felsegíteni! Többet pedig ne várj el!
– Bicajos, de mindegy.
Bea leült habzsolni, addig én őket bámultam. Nekidőltem az ajtófélfának, és keresztbe tett karokkal, rágózva néztem őket lenézően.
– Na, szép kis páros! Gyertek! – invitáltam be őket morcosan. Félix és Frida a kabátjukat az egyik székre tették, cipőjüket eldobták valahova a sarokba, és leültek az asztalhoz, szemben velem és Beával.
– Nos… – kezdett bele Frida. Félix végig mosolygott, engem nézve. Zavartan forgattam a fejemet és a szememet. – Mit csinálunk?
– Nos – vett elő egy kis bon-bont Bea. Nekünk van bon-bonunk? Mindegy, ha volt, már nem lesz, mert Bea kezei közé került. Valójában, még sohasem láttam ennyit enni, Bea igazi sportember, csodálkozom is, amikor iskola után futkorászik a parkban. Ilyenkor idegesített, de most elfogadható volt a viselkedése.
Bea hirtelen felállt.
– Megszabadulunk tőletek! Vagy én megyek, vagy ők! Lina, dönts! – Persze a cukrot viszem magammal…
– Hé, nyugi! Egy közös van bennünk! – megragadtam Bea karját és visszahúztam a székre. – Nem tudjuk, mit tegyünk – jelentettem ki büszkén, mintha valami nagy dolgot mondtam volna. Nem értették. Csak csendben várták a folytatást. Félix körülnézett, Frida mozdulatlanul ült, Bea pedig dühösen figyelte a két „vendég” minden mozdulatát. Hümmögtem, úgy csináltam, mintha gondolkodnék, tanakodnék.
– Először is, ismerjük meg jobban egymást. Sorban mindenki mesél magáról egy kicsit. Kezdjük velem.
Beát nem izgatta, mi folyik itt, bekapott még egy cukorkát. Frida és Félix pedig csillogó szemekkel figyelt. Hosszú és fárasztó beszédet adtam elő az asztalra állva. A gyümölcsöket, amik lepotyogtak, elkapták, és megették végig rám nézve. Mivel szoknya volt rajtam, Félix be akart kukkantani alá, ám Frida visszahúzta a fejét. Nem zavart, hiába próbálkozott, mivel harisnyám is volt alatta. Úgy beszéltem, mintha nagyon fontos dolgokat mondanék. Majd hátradobva a hajamat, leszálltam az asztalról és a tekintetettemmel üzentem Beának, hogy ő jön. Megköszörülte a torkát, és annyit motyogott:
– Beának hívnak… ööö… sokat futok és sportolok… attól még nagyon szeretek enni… ööö… Lina alatt lakom egy emelettel… – mutatott felfele az ujjával. – És iskolába járok… nem mindig, csak… khm… ennyi.
Frida leporolta ülve a nadrágját, kihúzta magát ülve.
– Frida vagyok, és tizenhárom és háromnegyed éves vagyok. Pécelen lakom, a szünetre az unokatesóimhoz jöttem. Imádok zenélni, hegedülni is tanulok. Felnőttkoromban szeretnék a kettes csatorna híradósa lenni – végig mosolygott, majd Félixnek hagyta meg az utolsó szót. Ez a Frida egyben furcsa is, meg szimpi is. Mivel a lányok voltak többségben, nem izgatott minket nagyon a Feri vagy ki dumája. Bea eddig sem figyelt oda, de most főleg hangosan rágta a cukrot. Borzasztó volt. Hogy jobban halljam a szerencsétlen görkorist, közelebb hajoltam hozzá, és Frida is. Emiatt elpirult, és a haját vakarta.
– Félix a nevem, vagy mi… szeretek biciklizni a haverjaimmal, és nagyon érdekel a fizika. Járok szakkörre is. E = mc2 – tette hozzá dadogva.
– Szuper, akkor segíthetsz a fizika-házimban! – ujjongott Bea. Mármint nem olyan ugrálós ujjongás, hanem ez amolyan beszólás akart lenni. Közben megpróbált gúnyosan mosolyogni. Felálltam, és betoltam a székem. Merész szemekkel és mosollyal intetten nekik, hogy csinálják utánam. Beát és Fridát magammal hívtam a szobámba. Félixet kizártuk.
– Mit csináltok? – próbált hallgatózni.
– Ahhoz semmi közöd! És ha bármihez hozzányúlsz, kinyírlak! – kiáltottam ki.
– Ezzel ijesztget mindig a nővérem is, nem ijedek meg – válaszolta pimaszul a fiú.
– Akkor elég annyit mondanunk, én jártam kick-boxolni!- szólt oda Bea. Mi csak a fiú árnyékát, ő meg csak a mi árnyékunkat látta, és a hangunkat hallotta. Pár perc múlva megmozdult a kilincs. Félix azt hitte, beragadtunk, úgyhogy nevetett jó hangosan. Paff! Kinyílt az ajtó, eltalálva Félixet. Frida ismét felsegítette, majd a nyitott ajtóra nézett. Bea mellett ott álltam egy sötétkék szoknyában, fehér ingben, kék nyakkendőben – amit aputól csentem, és egy fehér kis masniban a hajamban. Egy barna papucscipőben topogtam ki.
– Mi ez a szerelés? – kérdezte Félix, föntről lefelé, és lentről fölfelé végignézve.
– Ha kapitány akarok lenni, meg kell adni a módját! – kacsintottam.
– Minek a kapitánya?! – csodálkozott még jobban Félix. – De a ruha klassz… – pirult el.
– Hah, Istenem, ezt sem tudod? – idegeskedett Beáta. – Kapitányok hol fordulnak elő? Csapatokban! Lehet, hogy fizikából jó vagy, de az agyadban csak annak maradt hely… – fintorgott. Félix ökölbe szorította a kezeit, ám Frida lefogta. Fridára is szoknyát adtam, meg Beára is (épphogy belefért). Ingem nem volt több, így maradtak a pulcsijukban. Félixen volt a sor. Bekerítettem a sarokba. Gonoszan néztem, és úgy álltam, mint egy cowboy. Félix pedig menekülni próbált, ám Bea az erős, izmos kezeivel megállította. Habár felfedeztem egy kis fölösleget is rajta. Általában akkor eszik sokat (ami rég nem fordult elő), ha nagyon unatkozik, vagy szomorú. Úgy döntöttem, majd kikérdezem, mi a baj.
– Rajtad a sor… – mondtam ki a végszót. Mindannyian nekiugrottunk, és ráerőltettünk egy térdig érő nadrágot, wax-al pedig minden tincsét felfelé kanyarítottuk. Úgy nézett ki, mint egy jó kisfiú és egy vagány srác egyben. Amikor tükörbe nézett, eltakarta a szemeit, hogy ne is lássa magát. Pedig szerintem nem volt olyan szörnyű. Hátba veregettem, hogy jó ez így, ne sírjon már. Azt mondta, hogy nem sír, csak a szemein keresztül izzad, és ezt a szöveget egy rajzfilmből vette. A pulcsiját megragadva behúztam a szobámba a lányokhoz. Leültettem – pontosabban lelöktem – őket az ágyamra, és becsaptam magam mögött az ajtót. Fel-alá járkáltam nagyon tudományosan, magyarázva a lényeget.
– Nem éli bele magát túlságosan? – nyelt egyet Frida. Bea nem foglalkozott Fridával, vállat vont, majd kibontott egy csomag chipset – nem tudom, honnan szerzi ezeket, mert az utolsó chipses zacskót tegnap kiürítettem. Félix és az a lány a pékségből most is illedelmesen odafigyelt minden egyes szavamra. Milyen neveletlenek egyesek!
– Nos, úgy döntöttem, mivel EGY közös van bennünk, meg kéne örökíteni valahogy és megszüntetni is egyben! – csaptam az öklömet a tenyerembe.
– Azt meg hogy? – kutakodott a zacskóban Bea.
– Mi a közös bennünk? – kérdeztem ünnepélyesen arra várva, hogy egyszerre felzendülnek a válasszal. Csendben ültek és kerek szemekkel néztek. Vagyis nem, Beáta továbbra is habzsolt. – Hát az unalom! Te jó ég, már annyira unatkoztok, hogy unalmatokban elfelejtettétek? – mindegyiknek egyenként megkopogtattam a homlokát. – Ezt az unalmat kell megörökíteni és eltüntetni! Mi leszünk a…
Semmi reakció. Összenéztek, majd rám, várva a magyarázatot. Először olyan arcot vágtam, mintha azt mondanám: ezt sem tudjátok? Hát a… aztán elakadtam. Odahúztam a forgószékemet az íróasztalomtól, megfordítottam, és lehuppantam rá. Bea nyitott szájjal evett, majd az üres zacsit eldobta a padlóra. Félix a haját akarta lenyalni, Frida meg megpróbálta megállítani a fiút.
– Megvan! – álltam fel boldogan, hátragurítva a széket az ajtónak, amitől eldőlt. – Mi leszünk ma az Unaloműző Brigád! UB! Mindenkiből elkergetjük az unalmat!
– U… és B? – kérdezte fintorogva Félix. – Nem is rossz – mosolygott. Felhúztam őket az ülésből. Félix véletlenül a karjaimban landolt. Gyorsan levakartam magamról. Felvettük a kabátjainkat, eltettem a mobilomat és a kulcsot – irány a tér!
A térre kiérve megállítottam a csapatot egy hengeres reklámizénél. Még mindig kevés, és szomorú, unatkozó, fáradt ember járt fel-alá. Ideje felvidítani őket! Ott állt egy fadoboz a kocsma mellett. Kocsma mindenhol van, itt is Intettem a többieknek, hogy segítsenek. Nehezen felemeltük és odahurcoltuk a tér közepére. Néhányan csodálkozva haladtak el mellettünk, más észre sem vett bennünket. Felálltam rá, és parancsolgatni kezdtem.
– Frida! Hozd ide azt a kisebb dobozt, és keress két botot! Félix! Hívd ide a rolleres haverjaidat! Tervem van velük…
– Bicajosok.
– Mindegy. Bea, te… Bea! Beáta!! – sehol sem volt a lány. Majd megpillantottam az édességboltban. Három zacskónyi cukorral, és egy nyalókával a szájában jött ki. Visszaért, majd rám nézett és a zacskókra. Zavartan elmosolyodott. Félt, hogy kiabálni fogok.
– Bea, te zseni vagy! Kösd meg jól a zacskókat! Majd utána ehetsz! – kuncogtam. Frida lihegve megállt. A kisebb dobozt az enyém mellé lökte, és elment keresni botokat. Most már több ember figyelt fel ránk. Egy újságárus, aki a közelünkben egy bódénál árult, megkérdezte:
– Hát ti kölykök, mit műveltek? Hapsuk! - tüsszentett.
– Ma sok vásárlója volt? – kérdeztem válasznak.
– Nem, nem igazán. A rossz idő miatt. Ha nem dolgozni, akkor sehova se mennek az emberek ilyen időbhe-bheen, hapsuk! És ti mit csináltok? – törölte meg az orrát.
– Na látja. Ön is biztosan unatkozik, egész nap a pult mögött állva, míg zuhog az eső, és örül, ha valaki egyáltalán magára pillant. Mások is unják, hogy dolgozniuk kell menni, vagy vásárolni. És emiatt az idő miatt szinte semmit nem lehet csinálni. Mi vagyunk az UB! Majd mi megoldjuk! – kacsintottam.
– UB? Am' meg mi? – vakarta a sapkáját a férfi. Az orra piros volt. Folyton prüsszögött, minden szavánál elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Visszatotyogott a pult mögé és vacogott. – Hogy nem fagy meg abban a szoknyában… brrr…
Frida már a botokat törte egyformára, Bea a zacskókat rázta, Félix mögött pedig vagy hat biciklis fiú tekert. Amint mindannyian összegyűltünk, toppantottam, hogy mindenki rám figyeljen. Most már tényleg sokan néztek minket. Sugdolóztak, mutogattak, megálltak.
– Nos, ha már mindenki itt van, elmondom, mi a terv!
A bicajos fiúk nem bírták, körbe-körbe pedáloztak, ugrattak, trükköket csináltak.
– FIÚÚÚÚK! – erre abbahagyták, ám az emberek megijedtek. – Figyeljetek ide! Van egy tervem! – letérdeltem a dobozra, és a gyerekek közelebb jöttek. – Én kezdem, elmondom, miről van szó. Frida elkezd dobolni, aztán… na, majd meglátjuk!
– Khm! EMBEREK! KEDVES UNATKOZÓ, SZOMORÚ, FÁRADT BARÁTAIM! TUDOM, HOGY CSODÁLKOZNAK, DE HA A KÖZELBEN MARADNAK, ÉS HALLGATNAK MINKET, NEM BÁNJÁK MEG! NEM, NEM REKLÁMOZNI AKARUNK VALAMIT, ÉS NEM IS PÉNZT GYŰJTENI! – Frida elkezdett dobolni a botokkal. – AZÉRT CSINÁLJUK EZT, HOGY SZÓRAKOZTASSUNK TITEKET! – MERT MI VAGYUNK AZ… – minden egyszerre felkiáltottunk: UNALOMŰZŐ BRIGÁD! UB!!!! – Néhány anya elráncigálta a gyerekét, mások azt mondták, dilisek vagyunk, de páran ott maradtak. Bea rázta a cukorkás zacskókat, miközben Frida szünet nélkül dobolt. Nem volt valami fenomenális, ám egy hegedűstől ne várjunk tökéletes dobszólót! Odasúgtam a fiúknak, hogy mutassanak mutatványokat. Kerüljék meg a „színpadot”, ugrassanak, forogjanak a levegőben, meg amit csak tudnak, csinálják. Lehetőleg ne fröcsköljék le a közelebb állókat, és ne lökjenek le a dobozról a betonra. Félix pontosan megmondta nekik, mit, hogyan csináljanak. Büszkén álltam a színpadomon, és derékra tett kézzel figyeltem a nézőket. A fiúk körbekerülték a színpadot, és csinálták a trükköket. Kezdett tetszeni az embereknek a műsor. Frida egyre hangosabban dobolt, habár a kezei már remegtek, Bea pedig lyukat vágott a zacskókon és csemegézett. Voltak, akik közelebb jöttek, és tapsolni kezdtek. Persze egy-két bakizós bicajos miatt hátráltak. Félixet felhúztam magam mellé a dobozra, és táncolni kezdtünk a két lány zenéjére. Összeütöttük a popsinkat, tapsoltunk, és mutattuk a gyalogosoknak, hogy utánozzanak. Akik kocsival haladtak el, és éppen pirosat kaptak, az ablakból nézték a műsort, elmosolyodtak, majd amint zöldet kaptak, elviharzottak. A nézők fogyatkozni kezdtek, amikor a zenészek és a fiúk elfáradtak, és nem tudtak új trükköket mutatni, na meg Bea már megette az összes cukrot, nem volt mivel muzsikálnia. Akik még ott voltak, nagyot tapsoltak nekünk, mosolyogtak, és elköszöntek. Valaki még odadobott egy száz forintost. Azonnal leugrottam és felkaptam. Frida és Bea leállt, a bicajosokkal kezet fogtam.
– Köszi! Ezért a tietek ez a százas. Osztozzatok meg rajta valahogy – dobtam oda. Az egyikük elkapta, majd elpedáloztak. Visszatoltuk a dobozokat, kidobtuk a már nem szükséges dolgokat, és elindultunk haza. Mindhármójukat egyszerre megöleltem. – Gratulálok! Klasszak voltunk! – Megcsörrent a mobilom. A mamám volt az. Már otthon volt, és kérdezte, én miért nem vagyok. Elkezdtem magyarázkodni, hogy összeismerkedtem néhány gyerekkel és sétáltunk egyet. Kinyomtam a telefont.
– Sajnos most elválnak az útjaink. Haza kell sürgősen mennem. Azért jót mulattunk, nem? – csaptam hátba Félixet és Fridát.
– Igen – vigyorgott szélesen Félix. – Nekem is mennem kell. Ugye barátok vagyunk? – kérdezte nagy szemekkel.
– Ööö… hát… nem tudom… mindenesetre haverok igen – nyomtam egy barackot a fejére. – Szia!
– Mondd csak, holnap is… holnap is találkozunk? – kérdezte Félix, eljátszva a laza srácot. Zsebre dugott kezek, és lesimított haj. – Hacsak ma nem tudom visszakapni a rendes ruhámat, és visszaadni ezt…
– Holnap cseréljük vissza – kócoltam össze a haját. Már csak Bea és én mentünk fel a lépcsőkön. Ő már a bejáratnál kidobta az egyik zacskót, amiben alig volt már cukor és egy emelettel előbb elbúcsúzott. Mama már nyitott ajtóban állt, és a lábával topogott.
– Hol voltál? És mi ez a ruha? Biztos megfáztál! Ma mindenki ilyen őrült?
– Szerintem igen. Ma biztos… – kuncogtam és becsuktam az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése