(1) A másik Laura

Későn keltem. Hosszat ásíííítooooottam. Mama meghallotta az ásítást, és benyitott a szobámba.
- Már fenn is vagy?
- Hány az óra?
- Fél tíz - mondta megkuksolva a karóráját. Elhúzta a függönyöket, és a nap besütötte a szobát. Hirtelen kirázott a hideg. Visszabújtam az ágyba, a fejem búbjáig húztam a takarót. És eldöntöttem - ma ki nem kelek belőle! Aztán egy ihlet suhant át agyamon. Kiugrottam az ágyból, meg akartam örökíteni. A kedvenc meseíró füzetem ráncigáltam elő a fiókomból, és egy tollat a tolltartómból. Nekiálltam firkálni. Mama nem zavart, tudta is már, mi kell nekem reggelire - müzli. Pár perc múlva tálalta is, én meg a füzetet bámultam.

- Miért bámulod a füzetet?
- Új mesét írok, felolvassam? - néztem mamára. Leült az ágyamra és bólintott. - "Egyszer volt, mégis hol nem lett volna? Volt egyszer egy nergog. Hogy mi az a nergog? Az egy lény. A nergogok mindig tiszták és nagyon udvariasak. Mindegyik más színű - van kék, zöld, narancssárga, piros, rózsaszín... stb. Lábuk vékony, térdük nincs, így hajlékonyak. Talpuk hatalmas, orruk nagy, szaglásuk kiváló. Nem hordanak ruhát, színeik a ruhájuk. Csak a lányok egy toppot.
Fejfedőikre tollakat akasztanak, és ha azt utasítják a szárnyaknak, hogy "repülj", akkor az repül is!" Majd lerajzolom neked őket, hogy jobban elképzelhesd - fordultam mama felé. Ő tapsolt, és nevetett.
- Ügyes! De most edd meg a reggelit, aztán mosakodj meg, öltözz fel melegen, és kicsit mozdulj ki, gyerekeket hallottam a játszón. Majd lesz kivel játszanod.
Gyorsan bekanalaztam a müzlit, és úgy forgattam a fogkefét a számban, mint valami propeller. Végül kabátban, csizmában álltam az ajtó előtt. Mama még egy sálat tekert a nyakamra, alig láttam ki. És indulás le!

A játszón sok baba futkározott, csúszdázott, hintázott. Velem egykorú sehol. Nem baj! Úgyis jobban szeretek kisebbekkel játszani, mint a többi kistinivel. A legtöbb velem egykorú kislány nem szeret játszani már, felnőttnek hiszi magát. Egy baba odajött hozzám. Rövid, vörös haja volt, és kb. kétéves lehetett.
- Szia babucika! - térdeltem le hozzá. Egy nő felvette.
- Laura, köszönj a babának!
Meglepődtem. Honnan tudja a nevem? Már találkoztunk valamikor? Én nem emlékeztem. Aztán kezdtem kapiskálni. A babák azt mondják az idősebb gyerekekre is, hogy baba. És az ő neve is Laura lehet, mint nekem!
- Az én nevem is Laura! Hi-hi!
A nő letette Laurát, aki eltipegett valahova. Leültünk a padra, és elmeséltem neki, hogy meséket írok, az a hobbim. Megkért, hogy legközelebb hozzam le a játszóra, ők itt lesznek, majd felolvashatom Laurának. Laura be akart ülni a babahintába, de egyedül nem tudott. Besegítettük, és kicsit lökhettem is. Aztán telt az idő, kicsit kezdtem fázni. Nekik is haza kellett menniük ebédelni, és Laura is álmos lett. Integettem nekik, és felszaladtam a lépcsőn. Piros, fagyott orral, és fázós kezekkel. Ebédeltem én is, a leves felmelegített. És utána nagy svunggal nekiálltam írni tovább a mesét.
- Laura, ugye a leckét csinálod? - kérdezte apu. Ajajj!

(2009. január)

---