Vízenjáró

Híd. Milyen egyszerű szó, olyan, mint azt mondani: alma, vagy ház, vagy térd. De miért éppen alma? Vagy miért ház, miért térd? És miért híd? Hát ennek története van, el is mesélem mindjárt:
Vissza kell mennünk az időben addig, amikor még nem voltak hidak. Régen volt, nagyon régen, sok minden nem volt még abban az időben, amik nélkül ma el sem tudnánk képzelni az életünket. Nem volt például híd sem, se időgép, de nem volt telefon sem, így ha a folyó két oldalán lakó emberek egymással tudatni akartak valamit, akkor galambokkal üzentek egymásnak. A falusi boltokban nagy táblákon hirdették: SZÜRKE GALAMB AKCIÓBAN! Mert a szürke galambokból túl sok volt. Az emberek vették a postagalambokat, mint a cukrot, mert szerettek levelezni, tehát megírták a levelet, a galamb lábára tekerték, odakötözték, és madárnyelven elmondták neki, hova menjen.
Egy szép napon egy kamasz fiú a konyhaasztal fölé görnyedve levelet írt. Aztán kivett a ketrecéből egy szürke galambot - mert a fehér nem akciós -, és rátekerte a madár lábára a kis papírt. A galamb el akart szállni, ám a fiú a csőrénél fogva leszorította. A galamb csapkodott, valamit gúnyosan mondott, de alig lehetett érteni. Szerencsére, mert valószínűleg olyan csúnyán beszélt, hogy úgysem írhatnám le.
- Na, Felhőcske, ne beszélj csúnyán! - rázta mutatóujját a fiú. - Most elmondom, hova menj: csirip-csirpi-csrupu-csrep - csicseregte, és ellökte ujjáról a madarat.
- Csrep-csrururu-csiriru! - mondta a madár, nem éppen hízelgően.
- Mit merészelsz? Fogd be a szád... vagyis csőröd, és húzz el oda, ahova mondtam! - rázta öklét a fiú. A madár megvonta a vállát, és elrepült, át a folyón. A folyó túloldalán laktak a Monda-falu lakói, a fiú oldalán a Hír-falu lakói. A galamb leszállt a Monda-falu főterének közepén. Sok kis házikó vette körül, kivéve egyet, az nagy volt, mert az volt a polgármester háza. A polgármestert Bendegúznak hívták, akárcsak a Hír-falu polgármesterét, akit tehát szintén Bendegúznak hívtak, és ezért nagyon utálták is egymást. Mivel a galamb éjjel érkezett, hangosan "hrurr"-ozva felreppent a polgármester házának tetejére, ahol egy szélkakas forgott, ráült a fejére, és elaludt.
Másnap egy kosarat lengető kislány dudorászva ment épp arra, persze az utcán, nem a tetőn.
- Tra-la-la! Milyen szép napunk van ma! - énekelgette, de a hangja nem volt túl szép, ezért a galamb be is fogta a fülét. Lerepült a kislány elé, lekaparta a lábáról a levelet, és gyorsan hazarepült. A lány lehajolt, és kitekerte a papírt.

Kedves Aliz!

Ne haragudj, hogy későn válaszolok, de csak tegnap tudtam venni levélgalambot. A madárkám neve Felhőcske, mivel olyan fehéres-szürkés, mint egy felhő a végtelen égen a házak felett. Amúgy meg szemtelen, tehát ne nagyon beszélgess vele.
Olyan jó lenne, ha találkoznánk, nem pedig csak a folyó másik partjáról integetnénk egymásnak. Mi lenne, ha együtt lubickolnánk a folyóban ma éjjel? Válaszolj! Kérlek!

Hű integetőd
Tihamér

Aliz elnevette magát, és hazapattogott. A kosárban a tej, a papírba csomagolt hal, és a tojások vele pattogtak. Aliz ugyanis éppen a piacról érkezett, ahol gondosan bevásárolt, ahogyan az édesanyja kérte, nem költötte el a pénzt holmi butaságokra. Ám azt ő sem állhatta meg, hogy meg ne álljon hazafelé menet a játékbolt előtt. A kirakatban egy fabohóc, fafigurák, faautók voltak, és középen egy fából készült játék babakocsi, felette egy hatalmas tábla: "-30%". Csillogó szemekkel nézte a kocsit.
- Deee szééép! Kár, hogy csak harminc százalék a kedvezmény, ha több lenne, elég lenne az a pénz, ami maradt a vásárlás után. Mama azt mondta, ha mindent megvettem, és marad egy kis pénzem, vehetek magamnak akármit. De inkább gyűjtöm a pénzt erre a csodaszép kocsikára! - számolta kezében a kis aranypénzeket, aztán már csak lassan sétálgatva menetelt. Amint hazaért, és finoman lehajította az asztalra a kosarát, máris megírta Tihamérnek a válaszlevelet :

Kedves Tihamér!

Nem mehetek fürödni, mert ma este el kell mosogatnom, meg fel kell mosnom, meg ki kell válogatnom a lencsét a hamuból, mert anyuci elmegy a polgármesterhez vacsorázni, ugyanis szerelmes a szép anyukámba, ami nem csoda, a nemrég elvált apu is azért szeretett anyuba, de olyan hülye volt, hogy tizenvalahány idő után elhagyta. Ugye milyen buta volt apu? De nem kedvelem Bendegúz urat, mondhatnám: utálom, de ilyet nem szabad mondani, tehát nem is írom le.
Persze sokan irigyelnek, a barátaim, Janka, Judit, Johanna is, akik hármasikrek, hogy milyen szerencsés vagyok, mert gazdag lesz az apukám, és mindent megkaphatok, sztár leszek, és benne leszek a tévében, de nem tudják, hogy majd etikettet kell tanulnom, és nem találkozhatok, de még nem is levelezhetek veled, mert ez hogy nézne ki, és aztán nem is házasodhatunk össze, mert ugyebár Bendegúz úr ki nem állhatja Bendegúz urat, tehát ne várj rám a folyónál.
Képzeld, Bendegúz úrtól kaptam egy drága, hófehér galambot, elneveztem Talpnyalónak. Most is őt küldöm neked.

Üdv: Aliz
Ui.: Majd a jövő héten - hogy láthass -, kapcsold be a plazmatévédet. Mi úgysem találkozhatunk, mert még nem találtak fel valamit, amin átmehetnék hozzád.

Rákötötte Talpnyalóra a levelet, és kilökte az ablakon.
- Csuru-csrep-csriruru-csra! - parancsolta az állatnak, és becsapta az ablakot, nehogy a galamb visszajöjjön.
- Nem tudok mégse gonosz lenni! - sóhajtotta, és kinyitotta az ablakot.
- Repülj, drága galambocskám! Siess kérlek! - kiáltotta a galamb után, és elfordulva halkan még hozzátette: - Inkább a hivatalszolgát fogom Talpnyaló bácsinak nevezni. A galambot meg átkeresztelem Pehelynek - szökdécselt piros, csillogó cipellőin, amit ugyanúgy Bendegúz úrtól kapott. Ám az nagyon tetszett neki, hát felvette.
Pehely közben már meg is érkezett Hír faluba, ahol bénázott egy kicsit, mert kereste a fiút. Balszerencséjére a piac nyüzsgő tömegébe keveredett. Mivel a földön eltaposták volna, inkább kikerülve az embereket egy kis házikó hegyes tetejére reppent, nem messze a piactól és a polgármesteri háztól. A házikó hátsókertjében egy legényke öntözött.
- Nőjetek kis virágaim, hogy olyan szépek legyetek, mint az a lány, akit úgy szeretek... - énekelte. A galamb gondolta, megpihen a fiú vállán, mert bökte a farokcsontját a házikó csúcsa. Szuszogva belemarkolt a fiú vállába, nehogy leessen róla. Tihamér ijedten fordította fejét a galamb irányába, de az olyan közel ült a fejéhez, hogy csak a szeme sarkából láthatta, tehát alig. Minél gyorsabban meg akart szabadulni a rémisztő galambtól, kapkodva levette a lábáról a levelet, és elhessegette a madarat. Szétnyitogatta az üzenetet, és szomorú arccal elolvasta. Lekókadt fejjel ment be a házba, miközben a virágok is lekókadtak, pedig már mióta locsolta őket, és a Nap is vidáman sütött.
Másnap kiment a piacra, vett a zsebpénzéből léceket, deszkákat, szerszámos ládát, szögeket, miegymást. Egy lapra felrajzolta bonyolult tervét. Éjszaka kilopózott otthonról a horkoló szülei mellől, és lábujjhegyen kiosont a folyóhoz. Kinyitotta a szerszámos ládát, és nekiállt elkészíteni, amit megtervezett. Szerelt, fűrészelt, szögelt egész éjjel. Hajnalban jöttek az emberek pizsamában sztrájkolni a zaj miatt.
- Fiam, ez meg mi? - mutatott apja mérgesen a valamire.
- Átsétálok a vízen a túloldalra egy lányhoz.
- Buta vagy! Nem lehet átsétálni a vízen! - kopogtatta a homlokát Bendegúz úr.
- Én bizony tudok! - tekerte ujján a franciakulcsot, amihez igazából nem is volt szüksége, de ez a forgatás menő volt. Fogta a szerszámait, és tovább dolgozott, kalapált, és kalapált, meg... mit hagytam ki? Jaaaa, igen: kalapált. Éppen elkészült a nagy művével, mikor a folyó másik partján Aliz vizet merített egy vödörbe. Döbbenten elejtette a vödröt, és hátrált.
- Mi ez?
- Ez egy vízenjáró - magyarázta Tihamér, és felhúzta a homlokára a búvárszemüveget, ami azért kellett, hogy a víz alatt is dolgozhasson. - Ezt nézzétek emberek! Én leszek az első, aki átkel a vízen! Tátsátok a szátokat, polgármester úr, meg fog döbbenni! - integetett a túloldalra, ahol még mindig ott állt a tömeg lóbálva a "Csend legyen" feliratú táblákat, élükön Bendegúzzal, aki nagyon polgármesteresen nem értett semmit a dolgokból. Tihamér fellépett, és óvatos léptekkel el kezdett sétálni a lécizén. A közepétől magabiztos, gyors léptekkel átkelt Bendegúz úrhoz. Az emberek - ahogy megjósolta - tátották a szájukat, még egy kutya is... éppen ásított, azért tátogott.
- No ugye! - nevetett Tihamér. - Én átkeltem a vízen! Ahogy megmondtam! Mostantól nem kell galambokkal levelezni, elég átmenni ezen a vízenjárón, és beszélhetünk is akárkivel a Monda-faluból - mutatott hüvelykujjával háta mögé a másik tátott szájú Bendegúz úrra. Mert a másik falu lakói is ott tolongtak a víz partján élükön Bendegúz polgármester úrral, aki nagyon bölcsen palástolta buta arckifejezését. A Monda falui polgármester átfutott a valamin. Üvöltözött Bendegúz úrral.
- Hogy merészeled bemocskolni a szebb falumat ezzel a micsodával!
- Mit motyogsz, te protkós figura!? - háborodott fel Bendegúz úr Bendegúz úr műfogsorára célozva. Bendegúz úr meglökte Bendegúz urat, és így civakodtak a népek előtt.
- Nyugalom Bendegúzok! - nyújtotta ki kezét Tihamér. - Legyen Monda és Hír faluból Vízenjáró falu! Mégis ki dicsekedhet még ilyennel? Mit szólnak az urak? - húzta vissza kezeit, mert már kezdtek elzsibbadni.
Bendegúz úr és Bendegúz úr egymásra néztek. Méregették a másikat, állukat vakarták.
- Talán legyen... - tanakodott Bendegúz úr, de Bendegúz úr felvágós akart lenni, kezet rázott Tihamérrel, és beleegyezett.
- De hát akkor csak egy polgármester lehet! Tehát szavazzanak rám, akkor én leszek Vízenjáró falu új polgármestere! - ajánlkozott rögtön Bendegúz úr.
- Mit zagyválsz? Neeem! Én leszek a falu polgármestere, mert én előbb beleegyeztem! - kiabált Bendegúz úr, és összeverekedtek. Senki sem tudta melyik Bendegúznak fogja a párját, főleg, hogy teljesen egyformák voltak, kövérek, kopaszok.
- Szerintem pedig... - jött át a hídon Aliz a vízzel teli vödörrel a karján, ami himbálózott ide-oda, és ki-kifröccsent belőle egy kis víz -, legyen Vízenjáró-falu polgármestere Tihamér! - mutatott a fiúra, aki elpirult. - Mit gondoltok emberek?
- A mi kis Tihamérunk, mint polgármester? Milyen nagyszerű lenne! - ábrándozott az anyja.
- Köszönöm - mosolygott Tihamér a lányra és az édesanyjára egyszerre, amitől elég kancsalul nézett.
A falusiak összenéztek, tanakodtak, egyesek mosolyogtak, mások meg irigy rókaarccal nézegették a fiút. Aztán gyorsan megszavazták, hogy Tihamér legyen az új polgármester, bár még nem elég kövér, de majd az lesz.
- No jó, legyen - legyintett Bendegúz úr elfordulva. Bendegúz úrról folyt a verejték, de ő is legyintett, és elment messzire, ki tudja miért. Szerencsére Aliz anyja maradt, nem követte Bendegúz urat, mert véletlenül arra jött Aliz apja, bocsánatot kért, és megígérték, hogy újra megházasodnak, Aliz lesz a koszorúslány, Tihamér meg fotózhat a 90 megabyte-os gépével, népi ruhába beöltözve. Tihamér tehát a mikrofonhoz tipegett, és megköszörülve torkát bejelentette:
- Elfogadom a kívánságotokat, én leszek a polgármester, és feleségül veszem Alizt!
- De gyerekes vagy, gyermekem! - aggódott az anyja.
Tihamér és Aliz tehát összeházasodtak, mikor felnőttek, született két gyermekük, és a nép a vízenjárón átmehetett a folyó felett a másik faluba, ha akart, és a postás is átkerekezhetett rajta régi, zöld Csepel-kerékpárján, a galambok meg azóta kitömve díszítik a házakat. Pár év múlva Tihamérnak eszébe jutott, hogy milyen hosszú az a szó, hogy vízenjáró, ezért véletlenül elnevezte: hídnak. Az sem jobb szó, de rövidebb.
Hát így történt, hogy a vízenjárót átkeresztelték egy semmitmondó, hárombetűs szóra, hídra.

V-GE