A csillagokat is lehazudná az égről

Szép idő volt. A szél már nem fújt annyira, a Nap is végre elkezdett sütni és a hó is többnyire már elolvadt. Remek alkalom kicsit kimozdulni.
A játszótéren kisgyerekek szaladgáltak fel-alá, a szüleik izzadtan utánuk, és csak egy velem egykorú lány ült a hintában; lelógatott fejjel lóbálta a lábait. Odamentem hozzá, és leültem a másik hintába. Próbáltam az arcára nézni, hátha felismerem, de ahogyan a földet bámulta, a haja eltakarta az arcát.
- Szia! - mondtam zavartan. A lány felnézett, és visszaköszönt. - Vera! Hát te vagy az?
- Ühüm...
- Mi a baj?
- Áá, semmi...
Mindig ezt mondja nekem, pedig most kifejezetten látszott, hogy valami baja van. Rá akartam venni, hogy mesélje el, de meggondoltam magam; nem erőltetem, ha akarja elárulja, ha nem, nem. Magától is belekezdett:
- Na jó, elmondom mi az, ne erőltesd ennyire... tudod, errefelé tartottam, amikor megláttam valakit. Egy régi barátot.
- Kit?
- Juditot. Ne nézz így, nem ismered... érdekel miért rossz, hogy megláttam?
Bólintottam. Elkezdett magasra hintázni, a szavak meg csak úgy ömlöttek belőle:
- Eszembe jutott róla egy régi történet. Még harmadik osztályban történt. Néhány új osztálytársunk érkezett. Két fiú, és három lány. Nagyon megörültem, gondoltam ez egy esély, hogy legyenek barátaim. Épphogy csak bemutatkoztak, amint a szünet elkezdődött, Panni magához hívta őket, és sugdolózott. Az egyik lányt megkérdeztem, mi az a nagy titkolózás? Mint kiderült, azt terjeszti, hogy velem ne barátkozzanak, mert veszélyes vagyok, már sokakat meg is vertem.
- Mi? Most poénkodsz, ugye? - elképedtem. Még hogy Veronika verekedős! Ennek a Panninak nagy lehet a fantáziája!
- Nem, nem viccelek. Én is azt hittem, menten elájulok. A barátkozásról le is mondhattam. Persze Panni terve nem teljesen vált be, ugyanis Judittal, az újak közül a legkisebbel összebarátkoztam. Sokat játszottunk, átmentünk egymáshoz, az iskolában is mindig együtt voltunk. Hát tudod, ő lett az én legjobb barátom!
- Akkor miért lettél szomorú, amikor megláttad?
- ha hagynád, hogy folytassam, megtudod. - Nos, ez a barátság sem tartott sokáig. Egyik szünetben elkezdte kergetni Felíciát. Fel-alá szaladgáltak a teremben. Hogy egy kis előnyt adjak Felíciának, Judit elé álltam széttárt karokkal, széles vigyorral az arcomon, hiszen csak vicceltem, és megkérdeztem, miért kergeti? A válasz... mindennél rosszabb volt. Azt hittem ellök, vagy nevetni fog. Nem. Csak azt láttam, ahogyan a keze emelkedik. Közeledett, az arcomon egy pofon csattant. Leblokkoltam. Megfogtam az arcomat, az ütés helyét, és magam elé bámultam. Nem tudtam vagy inkább nem akartam felfogni, hogy ez történt. A tanítónőnk, Ida néni éppen akkor jött be a terembe. Persze egyből kihívta Juditot beszélgetni, majd mint kiderült, beírást is kapott. Aznap már nem álltunk szóba egymással.
- Nem is kért bocsánatot? - kérdeztem. Nem akartam elhinni Vera szavait. Hogy mik nem vannak!
- Ó, a helyzet csak rosszabbodott... este csörgött a telefon. Judit anyukája volt az, és a szüleimmel beszélgetett. Engem hibáztatott, azt mondta, miattam kapott a lánya beírást.
- Akkor biztos otthon másképp mesélte el a történteket – mondtam.
- Ó, naná! Igazi kis mesét alakíthatott ki belőle... másnap persze nem mertem iskolába menni. Aztán belegondoltam: hiszen a fél osztály és Ida néni szeme láttára ütött meg! Akkor a többiek biztosan mellettem állnak. Amint beléptem a terembe, zsivaj vett körül. Mindenki fel volt háborodva. Odajöttek néhányan hozzám, és...
- Kibeszélték Juditot, ugye? Legalább ők megvédtek téged.
- Na, ne kapkodd el! Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert engem hibáztattak. Kiabáltak velem, hogy hogy mertem megütni szegény Juditot! Szünetben a teremben járkáltam, várva, hogy becsöngessenek. Szemben velem Judit Felíciával és Danával. A tanári asztalnál megálltunk és egymás szemébe néztünk. Tudod, mit mondott? Várj, erre szó szerint emlékszem: „Miattad kaptam beírást, miattad vert meg az anyám!” Még be sem fejezte a mondatot, emelte a kis vézna, fehér kezét, hogy még egyszer megalázzon. Ó, azt már nem! Gyorsan, reflexből megszorítottam a csuklóját. Jajongva kikapta a kezét, mire én mentem megkeresni Ida nénit. Közöltem vele, hogy Judit megint meg akart ütni. De mivel nem volt a szemtanúja, nem hitte el. - sóhajtott Vera.
- Mi? De miért nem? Hiszen az elsőt látta is! - löktem magam magasabbra a hintában.
- Talán elfelejtettem említeni, hogy Judit volt a kiskedvenc? Kitűnő tanuló, aki balettozik, zongorázik, szolfézsre jár, meg még valamilyen táncra... és még ki tudja mire. Mindenesetre ő volt a szent, a sérthetetlen.
- A többiek hogyhogy nem utálták? Hiszen amolyan stréber-fajta nem? Hiszen mindenkinél jobb akart lenni... - kérdeztem döbbenten.
- Dehogy, mindenki őt szerette! Mindegy, folytatom, ha érdekel.
Már nem is tűnt szomorúnak, inkább dühösnek és izgatottnak egyben.
- Este újabb telefon. Ki más, mint Judit anyja. Mérges, felháborodott hanggal közölte, hogy hogy mertem ok nélkül megszorítani a lány kezét! - Ezek után el tudtam képzelni, miket és hogyan hazudozik a volt legjobb barátom. Az iskolában is hazugság terjedt, szerintük már nem csak verekedős vagyok, de ráadásul még szegény, soványka Juditka kezét is szorítgatom ok nélkül.
- Ezt nem értem. Látták, ahogyan elsőre megüt, és azt is, hogy másodszorra is próbálja.
Vera csak megvonta a vállát.
- Álltam, és néztem, ahogyan Judit panaszkodik és csúfolódik, ahogyan mások rám néznek nagy utálattal, és csak az járt a fejemben:...
- Mi az? Mire gondoltál? - egyre kíváncsibb és kíváncsibb lettem. Vera ismét lelógatta a fejét, és azt dünnyögte:
- Ez a lány még a csillagokat is lehazudná az égről...

2011