Ízlések és pofonok

Hétfőn nyelvtan órán gyakoroltunk a tanárral dogára. Szünetben a legjobb barátom, Hanna kergette Saroltát. Én Hanna elé álltam, széttártam a kezeimet.
- Miért kergeted Saroltát? - kérdeztem nevetve. Erre ő egy pofont adott nekem. Éppen bejött a tanárnéni a terembe. Annyira elképedtem, hogy megszólalni se tudtam. Kihívta a folyosóra a lányt, és mikor bejött, mindenki kérdezte, mit mondott neki a tanár.
- Csak azt, hogy kérjek Laurától bocsánatot. És többé ne csináljak ilyet.
Haragudtam rá, és akkor még nem is tudtam, hogy ennél is több "kellemes" meglepetés vár rám tőle.
Kedden már kerültem Hannát. Őszintén szólva kicsit féltem tőle, igaz, simán visszaadhattam volna neki, hiszen sokkal erősebb vagyok, de nem tudok, és nem is akarok verekedni. Meg annyira mérges voltam rá, annyira megalázó volt az egész, hiszen a legjobb barátnőmtől kaptam a pofont - semmiért! Két lánnyal, Dorottyával és Saroltával sétálgatott a teremben, én meg szembe velük. Megálltunk, és egymás szemébe néztünk.
- Miattad kaptam figyelmeztetést a tanártól, és miattad szidott le az anyám! - kiáltott. Nem válaszoltam, mire az egész osztály szeme láttára lekent egy újabb pofont. Ezt elmeséltem a tanárnak, aki eleinte nem hitt nekem, mert nem látta, és Hanna volt a kis kedvenc. Mindig versenyekre írta fel Hannát a tanárnéni, Ibolya néni, és mindig, de mindig ötöst adott neki a dolgozatokra (természetesen, ha jók voltak, és Hanna végül is jó tanuló), aztán azzal dicsekedett napokig. "Hanna, nagyon ügyes voltál!" Hanna, meg Hanna, meg Hanna. Más tanároknak is mesélt róla: "Hanna zongorázik, meg énekel, meg nagyon jó a hangja, meg még szolfézsre is jár! Na meg táncol, és nagyon okos!" A szüleimnek is elmeséltem a két pofon történetét, erre nagyon mérgesek lettek, és szülőin elbeszélgettek Ibolya nénivel az ügyről. Ő meg ártatlannak találta Hannát, és rólam azt mondta, hogy csupán kitaláltam az egészet. Szóba hoztam, hogy Sarolta és Dorottya is látták. A két lány viszont rázta a kezeit, és azt ismételgették: "Nem tudunk erről semmit!"

Szerdán minden osztálytársam azzal piszkált, hogy verekedős vagyok, meg hogy hogy merészelek pofont adni Hannának. Hiszen nem is én vagyok a verekedős! Odamentem Dorottyához meg Saroltához, akik először a vállukat vonogatták, aztán ők is azt mesélték a hátam mögött, hogy verekedős vagyok. Nem értettem, ma sem értem - miért? Miért én vagyok verekedős, mikor nem én ütöttem? Van erre magyarázat?

Csütörtökön nem is néztem Hannára, ha mondott valamit hozzám úgy tettem, mintha nem hallanám.
- Laura, milyen óra is lesz? - kérdezte egyszer tesi órán, amikor kidobósoztunk, és éppen ki voltunk esve. Meg sem szólaltam, elengedtem a fülem mellett.
- Laura! - szólt hozzám Sarolta - milyen óra lesz?
- Rajz.
Pénteken reggel nem köszönt, így én se köszöntem neki. Végül az utolsó óra után elbúcsúzott.
- Szia!
- Szia - vetettem oda. Gyors léptekkel elhagytam az iskolát, és irány Lőrinc lakása!

Megláttam a kaputelefon mellett a neveket, és köztük Lőrincét. Megnyomtam a gombot.
- Tessék? - kérdezte egy fiú hangja.
- Laura vagyok. Lőrincet keresem.
- Én vagyok ő. Gyere be! 4. emelet 11-es ajtó.
Kinyílt a bejárati ajtó, én meg beszaladtam. Felmentem az emeletre, bekopogtam egy ajtón. Az kinyílt, és egy idegen nő nézett rám. Karcsú volt, szemüveges és fekete hajú.
- Jó napot! Lőrinc itt van?
- Tessék? Ki vagy? Milyen Lőrinc?
Ebből jöttem rá, hogy rossz ajtón kopogtam.
- Elnézést, eltévesztettem a számot! - elfordultam.
- Cö! persze, csakis! - mondta megsértődve, gúnyosan a nő. - Jó viccnek találod, pedig nem az! Többet velem ne viccelődj! - és becsapta az ajtót. Az a 10-es számú ajtó volt. Mellette volt a 11-es. Félve bekopogtam. Kinyílt az ajtó, de most nem egy mogorva nő nézett ki, hanem Lőrinc.
- Szia! Józsi már itt van! - tessékelt be. A lakás nem volt különb a többinél. Kivéve az ízléstelen festményeket, amiket inkább firkának, vagy tehetségtelen műnek lehetne nevezni. Az ajtóval szemben kicsi fürdőszoba volt. Jobbra a szobák, balra a nappali és egy hintaszék, amiben József ült, Ott állt mellette egy néni is. Megismertem. Ő Lőrinc anyukája, aki nemrég lenézett a balkonról. Apukát sehol sem láttam. A nő kötni tanította Józsefet.
- Most tedd be azon a lyukon... ott... nem, nem ott! Megmutatom! - és rám nézett. - Szia! Te vagy az a lány, akinek integettem a balkonról. Ugye?
Bólintottam.
- Akkor gyere be!
Lőrinc bemutatta a szobáját. Balra egy kis polcsor, az ajtóval szembe a nagy ablak, az ablak alatt egy ágy. Arra tettem a popóm. Lőrinc mellém ült.
- Tetszik a szobám?
- Ó, igen! Nagyon szép! - nézelődtem.
- Nézz ki az ablakon is! Innen csodaszép a játszótér! - térdelt fel az ágyra. Követtem, és együtt gyönyörködtünk a tájban. Éreztem, meg láttam is szemem sarkából, hogy sokszor odapillantgat rám.
- Miért nézel? - kérdeztem elpirulva.
- Ööö... csak... - lett ő is vörös. - Dús a hajad. Az enyém gyenge és vékony. Mint valami szénaboglya.
- Hé, nyugi! A fiúknak szerintem nem is illik a vastag, dús haj.
Józsi lépett be az ajtón, de meg is állt rögtön, és minket bámult. Megfordultam.
- Szia Józsi! Gyere, éppen a játszóteret nézzük. Negyedik emeletről még nem is néztem - kacsintottam.
- De nem férek el... - mondta durcás hangon.
- Akkor majd idegyömöszölünk, ha Laura is összehúzódik - kuncogott Lőrinc. Ez a vicc nem igazán tetszett, de egy gúnyos mosollyal arrább húzódtam. Az anyja is bejött. Megfogta Jóska vállát, és mosolygott.
- Nem jössz kötni? Meg akarsz tanulni kötni, vagy nem? Na, gyere! Most megtanítalak... - kezdett bele a nő, és eltűntek.

Egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Lőrinc bámulta az eget üres szemmel. Én egy kiscicát, ami előbújt egy bokorból. A cicuska nyújtózkodott, és ásított. Biztosan aludt. Egy barna hajú fiú ült le a hintába. A másikba egy lány. Alig lökték magukat. Végül a fiú erősen meglökte magát. A lány bosszankodott. Kicsit hallottam is miről beszélgetnek, mert az ablak egy résnyit ki volt nyitva.
- Öcskös, ez tök gyerekes hely! - mondta rágózva a lány. Észrevettem, hogy a pólóján egy koponya van. A fiú csendesen hintázott tovább.
- De mindig szerettünk itt játszani - szólalt meg kis idő múlva. - Nem fázol kabát nélkül?
- Figyu! Én idősebb vagyok, mint te, és nem, nem fázok, mert én menő vagyok, te meg nem! És ki nem állhatom a játszótereket!
- Akkor minek jöttél velem?
- Mert te is jöttél, és nem is figyeltem mit csinálok, meg a barátommal itt találkozok! Meg anya azt mondta vigyázzak rád! - ugrott ki a hintából a lány.
- Nincs is barátod! És már nem vagyok pelenkás, nem kell rám vigyázni - mondta, de hangja megint halk lett. - Kivel játsszak, ha elmész?
- Majd kitalálsz magadnak egy képzeletbeli barátot! - nevetett a lány. - Na szia! Én leléptem!
A fiú megbántottan ült a mozdulatlan hintában.
- Látod azt a fiút? - szóltam Lőrinchez, le sem véve a tekintetemet arról a fiúról. - A nővérével most veszekedett, és nincs kivel játszania. Lemegyünk játszani vele?
Lőrinc csak hümmögött.
- Megkérdezem Józsit - szaladtam a nappaliba. József egy sálat tartott a kezében.
- Tá - dám! Ez a művem! Tudok sálat kötni - tudok sálat kötni! - ugrándozott. A sál kék volt, benne nagy lyukakkal. Ebből mindenki kitalálná, hogy nem a nő csinálta!
- Tényleg, önt hogy is hívják? - néztem a nénire.
- Vera. Szólíts Vera néninek.
- Ön nem is néz ki olyan idősnek... - legyintettem mosolyogva a "néni" megszólításra célozva. Lőrinc szomorúan jött oda. Leült a hintaszékbe. Megkérdeztük mi a baja, erre ő elküldte a mamáját, mert csak minket, gyerekeket, akart beavatni. Elmesélte, hogy eszébe jutott a szülei válása. Amikor velem az ablakban ült, apját és anyját képzelte el együtt. Most meg külön élnek. Azt sem tudja, hogy az apja hol van, mit csinál, van-e már egy új felesége, vagy új munkája...
Hogy felvidítsam, megint megemlítettem neki azt a szomorú fiút. Kiderült, amikor először tettem szóvá, rám se figyelt, csak ezen morfondírozott. Gyorsan felvettük a kabátot, sálat - Józsi a saját készítésű, likacsosra sikeredettet -, és a sapkát.

Lent...

Nem mert egyikünk se köszönni a fiúnak. Mi mindig szégyenlősek vagyunk újakkal. Én azért vettem a bátorságot (ami ilyen esetben nem ritkán fordul elő), kezdődjön már el a beszélgetés, vagy este is itt fogunk állni, és bátortalankodni.
- Sz-szia! - kezdtem bele dadogva. A fiú rám se nézett. Pár másodpercbe telt, míg felém fordult.
- Szia - sóhajtotta. - Ti kik vagytok?
- Ők Józsi és Lőrinc - álltam félre, hogy a fiú meglássa a két gyáva kukacot. - Én meg Laura. És te ki vagy?
- Henrik. Horváth Henrik - mosolygott. De az arckifejezésén látszott, hogy elakadt, nem is akarta mondani a vezetéknevét, és mélyen gondolkozott, hogy mit tegyen most.
- Játszunk? - kérdeztem, és leültem a másik hintába. Ez a pillanat úgy emlékeztetett valamire...: amikor Lőrinccel beszélgettem Valentin-napon! A fiúk figyelmesen, de szótlanul hallgatták a beszélgetést.
- Most nincs kedvem.
- Jó... - válaszoltam zavartan. Nem tudtam, most mit is mondjak. - Mi a hobbid?
- A tánc. Járok ide a suliba táncórákra.
Lőrinc kuncogni kezdett, aztán egyre hangosabban nevetett. Már a hasát fogta a nevetéstől:
- Ha-ha! Egy fiú táncol... haha!
Láttam, hogy Henrik nagyon megharagudott rá. Ám nem szólt egy szót sem.
- Lőrinc, ez nagyon csúnya dolog volt tőled! - szóltam rá. - Igenis táncolhat fiú is! Nem láttál még olyanokat? A tangóban, ír táncban, keringőben, néptáncban mind kellenek fiúk, és szerepelnek is!
Lőrinc annyira meglepődött, hogy megszólalni se tudott. Henrik is így volt vele.
- Én ír táncra járok - szólalt meg végül Henrik.
- Az az a topogós, követhetetlen tánc? - kérdezte Józsi.
- Haha, az! - nevetett a fiú. Végre jókedvre derült! Megkértük, hogy mutasson be egy részletet a táncból. Felállt, és lába úgy forgott ide-oda, hogy a szemem ne tudta követni. Bal lába kicsit behajlítva állt, a jobb lába csúszott, topogott. Majd váltott. Nagyon megtetszett ez a tánc.
- Mondd, én is járhatok ilyen táncra? - néztem még mindig a lábára, amiket kirázott.
- Persze! De én a táncegyüttesbe járok, oda meg azok kerülnek, akik nagyon jók, és két vagy több éve járnak táncolni. Ám járhatsz a kezdő csoportba.
- Nekem nem tetszik - fordult el Lőrinc. - Én jobbat tudok.
- Mégis mi az? - kérdezte Henrik. - Azt mondtad hülyeség, ha egy fiú táncol, tehát gondolom nem táncolsz...
- Nem táncról van szó! - nézett Henrik szemébe. - Én vagyok a legjobb kosarazó. A sulimban mindig én vagyok a csapatvezető, és az edző minden óra végén megdicsér: "Ügyes vagy, Lőrinc! Te vagy a legjobb!" Úgyhogy ez a tánc semmiség hozzám képest! Eleve a táncok semmiségek a kosárhoz képest, főleg, hogy a kosár férfiasabb! - mondta fölényesen. Henrik közelebb lépett hozzá.
- Hogy mondtad? Tudod milyen nehéz megtanulni ezeket a bonyolult lépeseket! Te nagyképű ünneprontó! Éppen boldoggá tett Laura, erre te elrontod a jókedvem! Na sziasztok! - vonult el. Ilyenekre begurulok, az a baj, és néha meggondolatlanul teszek, döntök el dolgokat. Lőrinc mindent elrontott! Ma egyébként is furcsa, és még ez is! Én is elmegyek! Jó messzire! Józsival játszom csak, addig Lőrinc egyedül elgondolkozhat, mit tett, ha meg ilyen marad, akkor megyek haza, döntöttem. Meg is ragadtam Józsi karját, Lőrinc meg csodálkozva nézett.
- Hova mentek?
- Le a dombról, és ne kövess! Gondolkozz el, mit tettél! Szegény fiú szomorú volt, vidámmá tettük, te meg nagyképűsködve elrontod a jókedvét, és most nincs kivel játszania. Velem se akar játszani, mert a barátod vagyok! Most Józsival játszom csak. Legalább megtudod, milyen érzés egyedül, magányosan ülni a hintában.

Fogócskáztunk, "Amerikából jöttemeztünk", és barkochbáztunk. Lőrinc aztán odajött hozzánk, de a szemünkbe se mert nézni, lábát forgatta, huzigálta a földön, felverte a port. Mi is csendbe burkolóztunk, és egy ideig ez a csönd visszahangzott a falak között. Józsi nézett mindenhova: a madarakra, a fák lombjaira, az égre, az ablakára, a balkonomra... Én viszont Lőrincre néztem, aki meg se mozdult.
- Laura! Gyere haza! - kiáltott le mama az erkélyről.
- Mennem kell! Sziasztok! - szaladtam el. Józsi valamit Lőrinc fülébe súgott. Nem hallottam mit, de szemem sarkából láttam, hogy egy jót nevettek mindketten, és próbálták utánozni a tánclépéseket.

(2009. február)