1. nap:
Még kicsike vagyok, itt ülök valami vörös edényben, és nézem, ahogy egy magas férfi és egy lány lyukat ás a földben. Közben beszélgetnek, és azt mondják, nagyon szép leszek majd, ha megnövök. És finom. Most beletesznek a lyukba, aztán a földet terítenek a fejem fölé. Hű, de sötét van!
2. nap:
Egyedül vagyok! Vagy mégsem? Valami csúszós rózsaszín kúszik el mellettem. Nagyon lassan, és én picit félek.
3. nap:
Valami kaparászik a fejem felett... biztosan a kislány jött, hogy kimentsen innét a sötétből. Már kilátok, fent kék az ég, és... mióta van a kislánynak csőre? Topogást hallok, és a kislányt. Kiabál. Huhh! Elkergette a gonosz csőröst! Sajnos megint betemetett, így nem látok ki. Álmos vagyok.
10. nap:
Elaludtam, szerintem napokig, talán egy hétig is aludtam, nem tudom, hányadik nap van, legyen hát a tizedik. Nicsak! Picit kilátok már. Érzem, hogy valamiféle kalapok vannak a fejemen. Zöldek. A testem meg narancssárga. Pedig nem is szoláriumoztam ott a föld alatt!
18. nap:
Elfelejtettem írni a naplómat, annyira érdekes ez a világ! Itt a kislány és szépen mosolyog rám. És tapsikol. Tetszem neki!
19. nap:
Az a helyzet, hogy meghíztam. A zöld kalapok is megnőttek. Nem messze valami hosszú fülű, villogó szemű valami néz. Közeledik. Ez nem a lány. A lány szebb. Ez kicsit furcsa. Nagy fogai vannak és piros szeme. És hosszú fülei vannak. Mosolyog, ugrál. Fogai csillognak... Jaj! Fogak?
Egy bárány naplójából...
Valami vizes lufiban vagyok, fejjel lefelé. Mindig élelem jön le egy vezetéken. Ingyen kaja fáradtság nélkül! Szép fényt látok, csúszok feléje... úgyis elkaplak!
Tiszta nyál vagyok. Valaki nyalogat, és azt bégeti, hogy Bera, Bera... Így hívnak engem? Két hosszú vékony botot látok magam alatt. Rá tudok állni! Már nem vízben lubickolok, hanem zöld füvön állok. Én még csak fehér löttyöt ihatok, pedig ez a zöld valami is finom lehet.
Pár hét múlva...
Erősebbek a botjaim, és már ehetek abból a zöldből... meg is kóstoltam. Nem rossz! Jönnek hozzám más fehér gombolyagok játszani. De mikor a mezőn futkározunk, mindig kikerüljük a szarvas izéket. Kunkorodó szarvuk van, és azzal felöklelnek.
Pár év múlva...
Most már felnőtt bárány vagyok. Nicsak, milyen helyes az a bak ott! A baknak is kunkorodó szarva van, de engem nem bánt. Sőt mindig megvéd, ha mások bántani akarnak! Egyszer be is bizonyította. Vagy kétszer. Nem tudok számolni. Nem vagyok én Einstein, de szép vagyok, és szépen tudok bégetni is! Képzeljétek! Először is egy másik bakkal küzdött értem. Mint a hercegnős mesékben mama esti meséiből! Aztán egy színes szőrű, sápadt bőrű, két lábon járó rondaság jött a mezőnkre. Egy botot tartott a kezében, és lóbálta előttünk. Mi csak bégettünk! Aztán jött a sápadt után egy fekete, négy lábon járó ugató vakarcs, és körbeugrált minket. A bakom először beállt „felütlekegyfelhőre” pozícióba, de a kutya ráugatott, hogy „Kuss legyen!”, és a bakom szerényen hátrébb húzódott. Hirtelen milyen gyáva lett! Meg is mondom neki holnap, hogy ez nem volt valami szép. Aztán a sápadt bekergetett minket valami deszkák közé, nem tudtunk kijönni, ott legelésztünk hát tovább.
Aztán később...
Egy kis botlábú hozzám hasonló valami tekereg mellettem. A bak annyit mond: „Milyen szép gyerek! Természetesen szépségét tőlem örökölte!”. A kicsi nem akar füvet enni, így egy fehér löttyöt iszik belőlem. Valakire emlékeztet...
Egy ceruza naplójából
Egy ágyban fekszem. Több hasonló színes valaki fekszik mellettem. Egy gyerek megmarkol és kivesz az ágyamból, pedig éppen szépet álmodtam, és nekinyom egy fehér, lapos valaminek. Azt mondja, most ír. Egy teremben vagyunk, sokan. Egy néni körbe-körbe jár a teremben, és dumál. Nem fogja be a száját. A gyerek meg ír velem, azt amit a néni mesél. Még hogy „65+121=?". Mindenki tudja a választ! Vagyis azt hiszi. De mi van akkor, ha azt mondom: 65 ceruzahúzás + 121 radírozás = üres lap? Na ugye! Akkor pedig minek írni? Úgyis üres lap lesz az eredmény.
Pár hét múlva...
Már fáj a fejem a sok írástól. És nálunk ceruzáknál visszafelé jár az idő! Először magas felnőtt voltam, most meg egy kicsi gyerek vagyok.
Egy hét múlva...
Nagyon kicsike vagyok. 3 cm. Borzasztó. Hé! Mi van? Megmarkol a gyerek. Kinyit egy dobozt teli papírral, üveggel. Mi lehet az? Koszos az a doboz. Miért tesz fölé? Miért enged el? Még beleesek abba a piszkos dobozba! Jaaaaaj!
Egy csiga naplójából...
Csúszkálok a friss, eső utáni füvecskémen. Mama mindig ideges, ha egyedül megyek ki csúszkálni. Szerinte valami „ember” nevezetű lények élnek erre, akik nagyon, ismétlem nagyon veszélyesek! Az a legenda járja, hogy amint meglátnak egy csigát a fűben, felveszik, és megeszik. Ez kicsit valószerűtlen, mert hallottam néha a közelben kószálódó gyerekeket beszélgetni, és a Csigasuliban lassan megtanultam, hogy a franciák esznek csigát, ezek meg nem franciául beszélnek. Tehát ezek engem nem esznek meg...
Egy nap múlva...
A másik legenda az, hogy felvesznek, és kikergetnek a házunkból, csak hogy dísznek megtartsák a házunkat. De van ennél rosszabb is. És hogy mi lehet rosszabb annál, hogy pucéran kell mászkálnunk? Az, hogy versenyre kényszerítenek! Pedig köztudott, hogy mi csigák utálunk versenyezni! Főleg futóversenyezni. Hetekig loholni azért, hogy pár méterrel odébb legyünk. És én most pont így jártam. Éppen csúszkálok - nos, elkap valami ember. A kezébe vesz, és letesz valami száraz földre. Mellettem több csiga áll. Az emberek lökdösnek minket, és úgy beszélnek hozzánk, mint valami lóhoz! Felháborító! „Gyerünk, húzz bele! Hajrá!” mondogatják.
Sokára...
Közel a cél. Az emberek türelmetlenek. Beértem a célba! Egyszerre beértem - a többivel! Juhé! De... mi van? Újra felvesznek, és visszatesznek bennünket, ahonnét indultunk. Jajj, ne!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése