Egy normális városban volt egy normális házikó. A normális házikóban egy normális család lakott. Azaz mégsem volt ez a ház olyan, mint a többi. Két utca, jobboldalt a Vidám utca, baloldalt meg a Durci utca fogta közre. A házban két gyerekszoba volt. Az egyikben Emese lakott, ablaka a Vidám utcára nézett, a másikban Barbara, aki a Durci utcát bámulhatta, ha kikönyökölt az ablakon. Emese és Barbara ikrek voltak, de nagyon különböztek egymástól nem csak abban, hogy nem hasonlítottak egymásra, de természetük is. Emese kedves lány volt, szeretett olvasgatni, csendben játszani a plüsseivel és babáival, ezzel szemben Barbara főleg játékkatonákkal, robotokkal játszott, főleg persze háborúsdit azóta, mióta Bálinttal barátkozott. Bálinttal épp iskola végén, az utolsó nap, évzárón találkozott egész véletlenül, és ez a találkozás megpecsételte ennek a nyári szünetnek a hangulatát. Azóta a szülei - Andrea, a lányok anyukája, és Dezső, az apukájuk - nagyon haragszanak Bálintra, és próbálják újra megkedveltetni lányukkal a babákat, leszoktatni őt a nyegleségről, a durvaságról és persze a csúnya beszédről. És a játékaik tőlük vesznek példát, ki mástól. Amilyen a gazda, olyan a játék.
Emese játékai:
Fodorka: rongybaba, haja rózsaszín, fonott, piros ruhácskája van, narancsszínű köténye. Piros cipőt, masnit visel.
Mancsi: plüssmaci, barna, fekete szeme és kicsi fekete orra van. Kis mellényt hord. Egyszerű macinak tűnik, de valójában nagyon okos, művelt maci ő.
Emi: Egy műanyag baba. Derékig érő barna haja van. Rózsaszín toppot hord. Ő írja a „Plüssdivat” magazint. Eléggé fenn hordja az orrát.
Hegymászó Feri: egy kis gumibaba, piros sisakkal a fején, és hegymászó készlettel.
Bolli: Ő a bolttulajdonos. Kövér, mert titokban saját áruját, a cukorkákat habzsolja, kerek hasán fehér kötényt hord, és barna csizmát. Picike kerek szemüvege, ami tompa orrán billeg mindig leesik. Ősz bajusza van, fején alig van haj.
Kritika néni: Egy idősebb asszony, fején kendővel, arca kerek, kicsi, dús rúzsos ajkai vannak.
Barbara játékai:
Tragacs: egy szürke, magas, hosszú karú, széles lábú űrrobot.
Babúnia: majd megismered ;)
Galagonya: nem, nem az a piros bogyó. Barbarának ez a szó jutott eszébe. Valamiért ez emlékeztette egy gombára: egy plüssgomba. vajszínű teste és barna kalapja van.
Boxi: Mindig bokszol, izmaitól nem is lát! Egy műanyag baba.
Izmos: A neve tükrözi: izmos, mint öccse, Boxi.
Cecília: olvasni fogsz róla, új!
1. fejezet
A kincses doboz
A Mese utcában csendes pihenő volt...
- Ez a nap megint nyugis. Mint a tegnapi, tegnapelőtti, és a két héttel ezelőtti. Ja, nem. Két héttel ezelőtt a Durci utcaiak elrabolták Emit. Persze mi megmentettük - ásítozott Fodorka egy nagyítót tartogatva a szeme elé.
- Biztosan megint terveznek valami rosszat - mondta Mancsi, a mackó. Eltalálta. A szemközti szobában a robot, a hiper - miper - szuper robot, Tragacs a szobában repkedett, gondolkozott. Azon törte a fejét, milyen ékszert szerezzen Eminek. Szerelmes volt Emibe, nem csak azért, amiért szép baba, hanem azért is, mert kicsit nagyképű a lány, és a rosszaknak a rossz tetszik. Igazából Emi a Durci szobába illene, de Emese kapta egyszer a szüleitől, ki más, hiszen a Barbie-kat a lányos lányok szeretik. Egyszer csak Tragacs kirepült a tárva-nyitva hagyott ajtón. Fodorka még mindig a nagyítóját bámulta. Ezzel a nagyítóval mentette meg Emit két hete úgy, hogy meglátta vele a földön az icipici tintapacákat, ami Barbara szobájába vezetett, és ott meg is találta a levelet író Tragacsot a megkötözött Emivel. Tragacs magánál akarta tartani élete végéig. Emi persze meg sem köszönte Fodorkának a segítséget, hiszen nem nagyon bánta, hogy ebbe a csibész csapatba került. Szerinte uncsi az élet a másik szobában, itt meg mindenféle csibészség van, és jókat lehet rajtuk vihogni. És persze hízelgett neki Tragacs viselkedése, az a szemtelen, nagymenősködő viselkedés.
Fodorka a nagyítót az ajtóhoz tartva meglátta a kirepülő robotot. Ijedten leugrott az alatta lévő polcra, és óvatosan kivette a mélyen alvó Hegymászó Feri kezéből a kötelét.
- Köszönöm - súgta.
Lasszót csinált a kötélből, és ráhajította a kilincsre. Meghúzta, az ajtó kinyílt, és ő a kis résen kifutott. Csendben követte a robotot, el-elbújva a folyosón mindenféle bútor, sarok mögé.
- Vajon mit tervezhet? - súgta. Aztán elkiáltotta magát: - Állj meg, te gonosz!
- Tessék? - fordult meg a robot. - Fodorka... cö, cö, cö... megint nem tudtad visszatartani, hogy megszólalj. Rossz kislány!
- Miben sántikálsz?
- Közöd hozzá? - és elrepült a szülők szobája felé. Fodorka követte, futott, ahogy csak bírt, de ő nem a futásra született, inkább gondolkodni szeretett a rejtélyeken. Lihegett, szuszogott, amikor végre a szülők szobájába ért.
- Mit akarsz Emese szüleinek szobájában?
- Ismét kérdezem: közöd hozzá?
- Olyan undok vagy. Igenis közöm van hozzá, mert...
- Mert? Magad sem tudod, hiszen nincs is!
Tragacs odaröppent a fal melletti tükrös asztalhoz, ami a két gyerek anyjáé, Andreáé volt. Szétdobálta az összes holmit, ami rajta volt, papírok, mini tükrök, rúzsok, púderek és effélék. De nem találta az ékszeres dobozt.
- Hol lehet?
- Mi?
- Közöd hozzá? - kérdezte megint szemtelenül a robot.
- Csak ezt tudod mondani?
- Neked csak ezt! Semmi közöd az ékszeres dobozhoz!
- Grr! - ráncolta össze homlokát, és húzta össze szemöldökét Fodorka. A robot a szájára csapott, hiszen véletlenül ejtette ki száján, hogy mit is keres. A rongybaba elégedetten felfújta a haját, mert egy hajszál a szemébe lógott.
- Lebuktál, Tragacs. He-he!
- Bla-bla... beszélj csak magadban, én addig megtalálom a dobozt - röppent be az asztal melletti szekrénybe. - Nem ez az, ez sem az... Juhé!
- Mi juhé?
- Közöd hozzá? - öltötte ki a nyelvét a robot, közben egy kicsi, szív alakú, piros ékszeres dobozt tartott a kezében. Nyögve le-le reppent pár centivel, aztán vissza a levegőbe, ahogy cipelte a számára nehéz terhet, és eltűnt az ajtóban. Fodorka követte.
- Most is jössz utánam?
- Miért ne?
- Mert megbánod - nyújtotta ki egyik széles kezét Fodorka felé, amiben valami fényes valami csillogott-villogott, és hirtelen tűzgolyók röppentek ki belőle. Fodorka látta, hogy a tűzgolyók közönséges kis papírdarabkára firkált tűzformák. Kikerülte a fecniket, és hasát fogva nevetett.
- Fecnikkel akarsz elkergetni?
- Neked félned kellene tőlük - dörmögte, és továbbrepült.
Fodorkának remek ötlete támadt. „Mindjárt felfrissülsz...” - gondolta. Beszaladt a fürdőszobába, és felugrott a kádra. Megfogta a zuhanyrózsát, nyögve felemelte, mert neki nagyon nehéz volt, és megfogta a kád felett lévő kis kart.
- Mindjárt lespriccelem - gondolta. - Nem félek tőled, és el sem tudsz kapni! - kiáltotta jó hangosan, hogy a robot biztosan meghallja. Nem tévedett. A robot, mint a legtöbb izompacsirta nem tűrte, ha ujjat húznak vele, azonnal visszarepült, beröpült Fodorka után a fürdőszobába, hogy jól ellássa a baját.
- Hol vagy „picinyem”? Még nem végeztem veled! - kiáltotta.
- Itt vagyok őfelsége! Kér egy kis zuhanyt? Nem is kell kérnie, mert úgyis kap egy frissítőt! - fordította a robot felé a zuhanyrózsát, és elfordította a kart, a víz kispriccelt. A robot persze azonnal zárlatos lett, szikrák repkedtek belőle, elejtve a dobozt lezuhant a padlóra. Fodorka elzárta a vizet, és elégedetten leugrott a kád széléről, megragadta a dobozt.
- Ezt kapja az, aki ellop valamit, és nem hallgat a szép szóra - nyújtotta ki nyelvét.
- Mancsi! Gyere ide! Van egy ajándékom! - kiáltott be Emese szobájába
Mancsi mély álmából hirtelen és meglepetten ébredt. Lemászott a polcról kikerülve a többi alvó játékot. A nyitott ajtón kisietett, nagyokat ásítozva, meg szemét dörzsölve kérdezte Fodorkát, mi történt? Fodorka a még mindig a földön heverő és villámokat szóró Tragacsra mutatott. Büszkén elmesélte hőstettét. Mancsi kíváncsian hallgatta. Aztán együtt felemelték a robotot, és bevitték a szobájukba. Tragacs már csak a kórházi dobozban találta magát.
Emese ugyanis készített pár nagy dobozból mindenféle házikót, amikben a babáival szerepjátékokat játszott. Az egyik kis kórház lett, a másik bolt, a harmadik iskola, a negyedik játszóház, ha a játék esőről szólt, ott tudtak játszani a játékok. A kórházas doboz fehér volt, és az oldalára egy vörös kereszt volt felfestve. Belül polcok, üvegcsék, kis szobák, ahol a doktorok ápolták a betegeket.
Tragacs kinyitotta szemét. Először az egyik nővért tekintette meg.
- Helló! Hol vagyok?... csak nem a kórházban?
- Igen - bólintott komolyan a nővér, kedvesen mosolygott. Tragacs észrevett egy cserép virágot maga mellett, kivette a virágokat. Persze felborult a cserép, de ez most nem érdekelte Tragacsot Odanyújtotta a csokrot a nővérnek.
- Tessék szépségem!
A nővér kuncogott, és elment. Aztán Fodorka elbűvölő arca jelent meg.
- Szia! Hogy vagy? Jól? Ne haragudj, hogy lespricceltelek.
- Sosem bocsátom meg! - fordította el fejét a robot.
- Te is gonosz voltál! - tette hozzá Mancsi.
- Kösz, hogy megvédsz - tette kezét a mackó vállára Fodorka.
A maci elpirult, és zavartan elfordult.
- Mennem kell! Hegymászó Feri meghívott a délutáni kakaóra.
Fodorka és Tragacs sokáig beszélgetett, végül aztán Tragacs bocsánatot kért viselkedéséért. Megígérte, hogy jó lesz, de Fodorka tudta, hogy ez nem igaz. Segített neki készíteni gyöngyökből nyakláncot Eminek, és közben nagy komolyan magyarázgatta:
- Ne lopj, inkább készíts!
- Jó... jó... először csináljuk meg ezt, aztán oktass! - morogta a robot, miközben ügyetlenül fűzögette a gyöngyöket. Mire végeztek már teljesen megszáradt, és semmi baja nem volt. Megkereste a polcokon Emit, és átadta neki a nyakláncot.
- Tetszik?
- Nem is tudom... én szép vagyok, szebb illik hozzám... - mondta Emi a kezében forgatva a kissé félresikerült nyakláncot. Furcsamód ezzel még jobban vonzotta Tragacs szívét. - De mivel ilyen kedves vagy, pedig te gonosz vagy... jaj! teljesen felfordult a világ? Na, azért elfogadom.
Tragacs elégedetten elrepült.
Ekkor nyílt az ajtó, hazaérkezett a család.
Anyjuk, Andrea, besietett a fürdőszobába, és észrevette a kis dobozt a kövön.
- Nocsak, ez meg hogy került ide? - és kinyitotta. A dobozban két kis figura volt, egy szép lány és egy helyes fiú. Ahogy Andrea kinyitotta a doboz fedelét a pár forogni kezdett, mintha a lány kergetné a fiút, közben romantikus, gépies zene szólt. - Nocsak, valaki el akarta lopni, vagy mi? Biztosan ékszeres doboznak nézte - mondta férjének.
- Miért hiszed azt, hogy mindenki ékszeres doboznak nézné? Egyből kinyitja, hogy ellenőrizze - vonta meg a vállát a férje. Gyorsan körbenéztek a szobákban, de nem tűnt el semmi, ezt azonnal látták. Úgysem volt semmi értékes, tehát furcsállták a doboz-ügyet. De aztán vállat vontak, és mindenki tette a magáét. Andrea ment a konyhába, Dezső a nappaliban csinált valamit, Emese és Barbara pedig berontott a szobájába, mindegyik a magáéba.
„Szia Fodorka! Rendes kislány voltál ugye? ”, meg „Hali, Tragacs! Rosszalkodtál? Biztosan... de én szeretlek ám!” - hallotta Andrea a gyerekeket, aztán nekiállt kávét főzni.
2. fejezet
Az eltűnt gyűrű
Egy szép szombati napon a család utazni készült. A városka melletti faluban volt egy kicsi, de szép múzeum. Régi, vagy száz éves falusi ház, falu-múzeum, amiben a falu melletti régészek kiállították azokat a dolgokat, amit ásatásuk alatt találtak. Tele van csontmaradványokkal, csontvázakkal, ősi fegyverekkel a ház egyik részében, és a másik részben a falubéliek állították ki régi szerszámaikat, bútoraikat, ruháikat. Ezt a kis múzeumot akarták megnézni, és persze sétálni a faluban, beszélgetni az emberekkel...
Emese felvette kedvenc kis narancssárga gyűrűjét. Válltáskájába belegyömöszölte Mancsit. Mancsi próbált kikászálódni, mikor gazdája nem nézett oda. Barbara fekete nadrágban, és pulcsiban jelent meg a nappaliban.
- Kicsim, vedd fel a szép piros ruhádat!
- Nem akarom! Túl lányos!
- De te lány vagy!
- Igaz, de nem szeretem a lányos dolgokat.
Anyja átölelte.
- Kérlek, légy... légy újra lányos! - mondta elkeseredve. - Az a gonosz Bálint! Soha többé nem találkozhatsz vele.
Barbara visszaszaladt a szobájába, és dühösen magára kapkodta a piros, térdig érő ruháját. Táskájába tette egy régi babáját, egy fekete hajú, kék szemű babát - Babúliát, ami majdnem pont úgy nézett ki, mint ő. Emese lila ruhájában lépett a szobába, átölelte testvérét.
- Éljen! Megint lány vagy!
- Mindig az voltam, te észlény! - pöccentett egyet testvére orrára Barbara. - Csak érdekelnek a fiús dolgok. Na és? De ez a baba mindig is a kedvencem volt.
- Indulhatunk, gyerekek? - kérdezte apjuk, Dezső. Bajuszát megsimította hüvelykujjával, ingén a legfelső gombot begombolta. A lányok nagyot "igeneztek", Andrea igazgatva kontyát szintén bejött a nappaliba.
Az autóban...
A két lány dúdolgatott:
- Ma megyünk a múzeummmbaaa! - kezdte Emese, habár igaz, ami igaz, nem volt valami szép hangja.
- És megnézzzzüüük a csontvázaaakaaaaat! - tette hozzá Barbara, akinek úgyszintén nem volt csodálatos hangja.
- Tra-la-la-la!
- Traaaaa-laaaa-laaaa! - énekelte egyre mélyebben már együtt a két lány. Pacsit adtak egymásnak, és nevettek.
Mancsi unatkozott bent a táskában. A sötét saroktól félt, ezért a fényesebb sarokba bújt. A táskán volt egy rés, ahol beszűrődött a fény. Mancsi szemébe sütött a nap. Aztán az autó kanyarodott, Mancsi meg átgurult a másik sarokba. Mancsi pont az alvó Fodorka előtt hevert. Simogatta fejét, mert beütötte az almalével teli üvegbe. Fodorka felébredt.
- Hol vagyok? Szia Mancsi. Hát te?
- Mi hát te? Te mit keresel itt?
- Engem tett bele a táskájába. Ma reggel. Egyből tudta, hogy engem választ - büszkélkedett.
- Na persze!
- És hol vagyunk? Mi ez a rázkódás, meg zötykölődés?
A maci mindent elmesélt.
- Míg én aludtam, ennyi minden történt? - tette kezét a szájához a rongybaba, mert éppen ásított.
- Ha látnád Barbara milyen jól néz ki abban a piros ruhában! Szeretem, ha valakin piros van - mosolygott Mancsi.
- Micsoda?
Elpirult, mert olyan furcsán nézett rá Mancsi, aztán hátat fordított, mert elpirult, és nem akarta, hogy meglássa a maci, és hogy ne vegyen gyanút, mosolyogva megvakarta fejét. - Olyan piros, mint az én ruhám? - fordult körbe, megfogva szoknyája szélét.
- Ööö... igen... - pirult el most a maci. Megkocogtatta az üveget, felmászott rajta, és kikukucskált a résen. - Megérkeztünk! - mondta. Szerszámok, pásztorkalapok, botok, régi ruhák, tálasok, fából faragott székek.
- Mi van kint? - kérdezte Fodorka.
- Már a Pásztorházi Múzeumban lehetünk. Minden ismeretlen.
Emese odasúgta mamájának.
- Elveszett a gyűrűm!
- Micsoda?
- Igen - mutatott az ujjára. - Elveszett a legkedvesebb gyűrűm! - és elpityeredett.
- Mondhatom ügyes vagy! - kiáltott rá Andrea. Majd nyugodtabban. - Megtaláljuk, talán.
- Mi történt? - kérdezte Dezső. Megfogta lánya kezét.
Mancsi visszacsúszott és elmesélte Fodorkának, mit látott, mit hallott. Fodorkának nyomozni támadt kedve. Mancsi vállára állt, és kimászott a táskából. Senki sem vette észre, mindenki a földön kutakodott, keresték a gyűrűt, hátha idebenn veszett el, fejüket lesunyva mászkáltak körbe, még a múzeumos férfi is, és annak a fia is, aki letérdelt a földre, úgy kereste a bútorok alatt a gyűrűt, emiatt persze poros lett a nadrágja. A rongybaba észrevette, hogy nyitva az ajtó, kiszaladt az udvarra. Aztán visszaszaladt oda, ahol a szoba ablaka volt, és földre horgasztva fejét elkezdett távolodni a háztól, egyre messzebb. Túl a kerítésen nagy gaz volt, egy korhadt, öreg fűzfa, mellette egy kicsike tavacska. A tó is elhanyagolt volt, tele szeméttel, békával, békanyállal. Fodorka aggódva, sóhajtozva körülnézett. Aztán a vízben meglátott valami fényeset.
- De undorító! - nyúlt a vízbe a fényes valamiért.
A valami meg beleakadt egy hínárba. Hiába húzta Fodorka, nem sikerült kihúznia, és ő is kezdett belecsúszni a vízbe.
Ekkor Fodorka derekát valaki átkarolta, és húzni kezdte. Megfordult. Mancsi volt az, aki csendben utánaosont. Együtt sikerült kihúzni a fénylő valamit. A gyűrű!
- Szerinted hogyan került ide? - kérdezte a plüssmaci.
- Kiderítem. Vagy a tettes maga bevallja! - kacsintott. Bent még mindig keresték a gyűrűt. A fiú néha összeütközött Emesével.
- Bocsánat... - mondta zavartan. Emese elpirult. Kikerülte a fiút. Fodorka a küszöbre tette a gyűrűt. Kikerülték a négykézláb csoszogó, keresgélő embereket. Visszabújtak a táskába, csuromvizesen.
- Nini! Ott csillog valami! - vette észre a fiú, Endre. Odacsoszogott a lyukhoz. - Hogy kerül ide? Hiszen én máshova...
Fodorka szemöldökét felhúzva Mancsira nézett, aki nem értette. Emese megköszönte. Zavartan és ügyetlenül megölelte a fiút. Mindenki nevetett, kivéve Barbarát, aki inkább ciccegve nézte őket.
De Dezsőt nyugtalanította valami.
- Hogy is mondtad? Hiszen én máshova... Mi máshova?
- Bevallom, én tüntettem el a gyűrűt. Mert Emese mindenhova nézett, csak rám nem. És mérges lettem, és azt akartam, hogy engem vegyen észre, ne ezeket a dolgokat itt, ni. Ezért mikor leesett az ujjáról a földre, én kihajítottam az ablakon, és gondoltam, majd később "megtalálom" neki, és összebarátkozunk. Ezért nem értem, hogy került ide...
A felnőttek nagyon mérgesek lettek a fiúra, az apja el is akarta kergetni, de Emese megértette Endrét, és kérte, hogy ne haragudjanak rá, ő csak így akart ismerkedni vele. Ilyen ügyetlenül és bután, de nem akart ő rosszat. Aztán Andrea is a fiú védelmére kelt, így hamar elköszöntek, és kimentek az udvarra, beszálltak az autóba, és elindultak visszafelé, ahonnét jöttek.
Fodorka megütötte barátságosan a mackó vállát.
- Látod?
- Honnan tudtad?
- Onnan, hogy ennyien keresték, és nem találták sehol. Aztán láttam, hogy nyitva az ablak, mindjárt gondoltam, hogy valaki kidobta rajta. És ha dobták, akkor körülbelül olyan messze kellett lennie, mint a kis tó. De én sem tudtam biztosan milyen messze, ezért mentem végig azon a vonalon. Az elejétől kezdve gyanús volt nekem az az Endre. Mindig Emese mellett somfordált.
A mackó tapsolt.
Közben a múzeumos férfi tovább mérgelődött, szidta a fiát.
- Fiam, ezért büntetést kapsz! - rázta fenyegetően a mutatóujját. - Ha sosem találjuk meg, kifizeted! No nézd csak! Mitől vizes itt minden? - és lehajolva tapogatta a küszöböt. - Erre talán sosem találunk választ - vonta meg a vállát.
A bolt bezár
- Tehát Fodorka, te tudod, mi történt, hova tűnt az árus? És ki rabolta el? És miért?
- Igen. Elmesélem, mi történt, figyeljetek! Vidáman indultam a boltocska felé. Tudjátok, a mi dobozunk felé. A felirat mindig felvidított. Az a színes, örömteli felirat: Nyamm! Alatta meg: zöldség, gyümölcs, minden, ami a pociba kell! Egy rózsaszín kosárt lóbáltam, benne egy papírdarabkával, a bevásárló listámmal. A kirakat előtt földbe gyökerezett a lábam: üres. Kinyitottam az ajtót, az ajtó feletti csengő megcserdült, beléptem, de csönd volt. A pult mögött nem állt az árus, Bolli bácsi. A nap ilyenkor mindig megvilágítja kopasz fejét. Ma nem. Köszöntem, ám akkor sem bújt elő senki, még a raktárból sem kiáltott ki senki, hogy: „Szia! Várj egy kicsit, éppen a zöldségeket pakolom.” Vártam, közben a polcokat bámultam, amikor jajveszékelés hallatszott. Ijedten kiszaladtam, azt hittem a bolt szelleme...” - pirult el Fodorka.
- Gyáva! - kiáltotta az egyik plüss. Fodorka zavartan nevetett, majd komolyan folytatta:
- Igen, mert egyszer megláttam egy árnyékot az ágy alatt. Emese mindig mesélt az ágy alatt lapuló szörnyekről. Éjszaka, mikor a szülők már nincsenek a szobában bemásznak az ablakon. Még ha be is van zárva, akkor is bemásznak! Bebújnak az ágy alá, és zajongani kezdenek. De nem hirtelen hangosan, hanem lassan, és halkan kezdik.
Visszatérve a témára... azt hittem, hogy az ágy alatti szörny rabolta el Bolli bácsi kereskedőt. Tegnap is furcsán viselkedett. Kapkodott, félt, látszott rajta, hogy fél! Kapott fenyegető leveleket, amiket el sem olvasott a végéig, egyet meg is találtam a padlón, és beleolvastam, azt volt benne, hogy: „Bolli! Hiába tiltakozol, az enyém leszel!...” Délután meg eltűnt, de nem rakta ki a táblát: „Zárva”. Így ma én is azt hittem, hogy nyitva van. Mert az ajtó nyitva maradt. Aztán megláttam, hogy minden szét van dobálva. Követtem a nyomokat. Egyenesen az ágy alá vezettek, ahol én nagyon féltem, és vissza akartam fordulni! De Bolli bácsi mindig olyan kedves és mosolygós, segítőkész... meg kellett mentenem! Az ágy alatt sötét volt, ezért Emese zseblámpáját kapcsoltam be, és az ágy mellé tettem úgy, hogy jól bevilágított, messze, egész a sarokig, az ágy lábáig. Akkor láttam meg, hogy nem valami félelmetes szörny rabolta el, hanem Kritika néni, aki mindenbe beleüti az orrát, és mindent kritizál."
- Neki mindig jár a szája! - legyintett Mancsi.
- Igen, ott a sötétben is állandóan beszélt Bolli bácsihoz, és lefogta a kezét, erősen fogta, hogy szegény Bolli bácsi alig tudott mozdulni, teljesen beszorult a sarokba. És képzeljétek, a néni megpuszilta Bolli bácsi homlokát! Azt mondta neki: csodásak azok a fekete szemek. Meg azt, hogy: Az enyém leszel, nem engedlek el többé soha! De én odarohantam, ellöktem Kritika nénit, és kiszabadítottam szegény Bolli bácsit, tessék! - és Fodorka széles kézmozdulattal a bolt felé mutatott, ahol Bolli bácsi igyekezett éppen rendet rakni a kirakatban.
- Nagy vagy! Éljen Fodorka - tapsoltak a játékok, és ölelgették, a kezét szorongatták Fodorkának, aki elpirulva, de büszkén motyogott. - Megmentetted Bolli bácsit! Elintézted az emberrablót! Hurrá!
De akkor éppen sietve jött Kritika néni, Bolli bácsi meg meglátva beszaladt a bolt hátsó részébe. A babák, plüssök mind, akik épp arra jártak az ajtó elé csődültek élükön Fodorkával. Bolli bácsi menekült Kritika néni elől, aki kergette, körbe-körbe.
- Várj, Bollikám!
- Hagyj békén Kritika! Te mindig kritizálsz, hogy ilyen a bolt, meg olyan a bolt, meg ilyen a kötényem, meg olyan a nadrágom...
- Nem kritizállak! Hallod? Szép a kötényed!
- Az jó kritika, te Kritika! De hagyj békén!
- Akkor is elkaplak, drágám!
- Izé...ööö... tudod mit? Nekem ebből elég volt, a boltot bezárom. Nyugdíjas leszek.
Fodorka ijedten kérdezte:
- Akkor örökre bezárja a boltot?
- Ezek szerint.
- Akkor hol veszem meg, amit a kis listámra felírogatok?
- Majd másvalaki lesz a boltos.
- De...
Ám ekkor belépett a szobába Emese, összecsapta a kezét:
- Hát ti meg mit kerestek itt? Vagy a szél volt, vagy megint bemászott az ablakon a macska. Azt hiszi dobálhat titeket. - És a lány minden játékot szépen rendesen visszarakott a polcra. Ekkor nővére, Barbara épp kiszaladt a folyosóra, kezében Tragaccsal és Babúniával. Azt játszotta, hogy Babúnia lesz a felesége Tragacsnak. Persze egyikük sem szívelte ezt a játékot. Csókolózniuk kellett. Tragacs Emiről álmodott, és arra gondolt, hogy Emi áll előtte, ő vele csókoltatják. Babúnia meg próbált szép dolgokra gondolni: pillangókra, tündérekre, katicákra, manókra...
Emese este, elalvás előtt - talán megérzés ez? - el is játszotta ugyanazt, mint igazából a játékok. Bolli bácsi bezárta a boltot. Nyugdíjas lett. És helyette Mancsit nevezte ki tulajdonosnak: a bolt tulajdonosának.
A leharapott csoki
Mancsi megbeszélt egy találkozót Fodorkával, közben a táskáját igazgatta, mert mindig lecsúszott a válláról.
Ez akkor történt, mikor a gyerekeket, Emesét és Barbarát elvitték a Kifutóba, a falu végén lévő mini-állatkertbe. Kisebb, mint a szokásos állatkert. Nincsenek elefántok, se zsiráfok, oroszlánok se, hanem a közeli erdőkben és mezőkön élő vadállatok: vadludak, vadkacsák, menyétek, vidrák, vaddisznók, madarak, mint például túzok, daru. A lányok cukiknak tartják ezeket az állatokat.
Mancsi úgy döntött, hogy Fodorkának adja a szerzeményét. A világ legfinomabb szerzeményét, amit a Nyamm-boltban vett.
„Fodorkának biztosan ízleni fog a kincs! Lehet, hogy végre észreveszi, hogy... hogy mennyire fontos nekem...”- gondolta.
A találkozót az iskolába tervezték. Gondolta, a szünetben adja át a csokit. Abba az iskolába nem csak Emese játékai, de Barbaráé is jártak, mivel Barbara lusta volt csinálni a dobozból iskolát, az ő babái és plüssei is odajártak. Két osztály volt. Plüss osztály, meg Játék osztály. A Plüssosztályba természetesen a plüssök jártak és azok a babák, amik ki voltak tömve, így Fodorka is. Mancsi a kivágott ablaknál ült egy kartonszéken, Fodorka az ajtó mellett. Óra alatt egymásra néztek, majd szégyenlősen visszafordultak. Fodorka osztályában Tan úr volt a tanár, a másik osztályt Munkafüzet úr dirigálta. Érdekes nevek, Emese adta nekik. Tan úr bajsza olyan vastag, hogy ajkai sem látszanak. Mikor beszél, a gyerekek nevetnek, és élőnek tartják bajuszát, mert mozog fel-le. Munkafüzet úr meg magas, és sovány.
- Jó napot kívánok! - nyitotta ki az ajtót Mancsi. Tan úr már írt a táblára.
- Mancsi! Ezen a nyáron már ötödször késett! - mondta Tan úr. A tanárok tisztelettel beszéltek a tanulókkal, mert csak így várhatták el, hogy őket is tiszteljék a nebulók.
- Bocsánat! Legközelebb nem fordul elő...
- Mindig ezt mondja. Megkapja a fekete pontját! Beírom a füzetbe!
Mancsi leült az ablakhoz. Kinézett. A doboz ablaka a nagy ablakhoz volt fordítva, így remekül látta, mi történik a házon kívül. Épp egy seregnyi madár repült el az ablak előtt. Varjak. "Sokan csúnyának tartják a hollókat, mert feketék, szerintem pedig szép madarak" - gondolta Mancsi.
- Khm... Mancsi! Nem pakolna ki?
- Tessék? - fordult meg a plüss zavartan.
- Mondjuk kivehetné a táskájából a tankönyvet, a munkafüzetet, a füzetet... nem a munkafüzetre nincs szükség! És a tolltartót! Tudja... belenyúl a táskájába, kiveszi a matekfelszerelést... - mondta gúnyosan Tan úr. Mancsi felnézett a plafonra és sóhajtott.
Fodorkára nézett, rákacsintott. Fodorka fülig elpirult.
Kicsengettek...
Mancsi kihívta Fodorkát a terem elé. A szünetben haza is mehettek, a közeli polcokra, majd a következő becsengetéskor visszamentek. A szünet fél órás volt, az órák is. Mindennap három órát tartottak, köztük kettő szünetet. Mancsi kutatott a táskájában, aztán lassan kihúzta a kezét. Valami ragacs csöpögött róla.
- Mi ez? - értetlenkedett.
- Undorító! Mancsi, moss kezet!
- Ez micsoda?
- Kiömlött narancslé, vagy rágó...
- Azt hiszem az első.
- Mit akartál annyira mutatni?
- Egy különlegességet... - mondta titokzatosan a maci. Másik, tiszta kezével a táska másik fiókjába nyúlt, és kivette a csokit. De a csokiból hiányzott egy darab! Mi lesz most? Mancsi elszégyellte magát.
- Bocsánat! - hebegte.
- Na de Mancsi! Semmi baj... - mondta Fodorka, és megsimogatta Mancsi fülét.
- Direkt neked vettem. De valaki letört belőle egy darabot...
- Nyomozzuk ki, ki tette!
- Nem lehet...- nézett órájára a maci. - Öt...négy...három...kettő...
- Tessék?
- Egy! - mondta Mancsi, és akkor megszólalt a becsengő. - Majd a következő szünetben!
A második óra történelem volt. Tan úr a háborúról beszélt. Hogy milyen csúnya dolog háborúzni, és hogy a játékok is háborúztak már, mert ők is segítették az embereket harcolni. Terepasztalra raktak az emberek kis katonafigurákat, és azokat tologatva tervezték meg, hogyan is fognak másnap öldökölni. És a játékok egymással is háborúztak, mindenféle karatés babák, meg Pokémonok, meg ilyenek.
Kicsengettek...
A szünetben sem tudtak nyomozni. Fodorkának haza kellett mennie, mert otthon hagyta a tízóraiját. Betette táskájába a szendvicsét, és visszasietett a suliba. Éppen becsengettek. Gyorsan beszaladt az osztályba, még Mancsi előtt, aki épp akkor ért oda. Mancsi az egész szünetben búsan fel-alá járkált a folyosón, törve a fejét, hova tűnhetett a csoki fele. Az ajtó előtt összefutott Babúniával.
- Szia!
- Szia! Hallottam - hajolt a kerek füléhez - hallottam, hogy valaki lopott a csokidból.
- Honnan?
- Mindenki erről beszél. De...
- Mi de? - tette mancsait a csípőjére.
- De nem lehet, hogy te... Még mielőtt Fodorkának akartad adni, tudod, vagy míg jöttél a suliba, útközben, vagy valami...
- Én bizony nem! - toppantott lábával, és bement az osztályába. Babúnia vállat vont, és ő is bement a doboz másik felébe. Találkozott Tragaccsal és a haverjaival, Izmossal, és Boxival. Izmos izmos egy alak! Boxi is izmos, mert ő mindig bokszol. Barbara már ki akarta dobni őket, de nem volt szíve. Eleve játékokat kidobni nincs szíve. Babúnia megijedt. Megverik? Megfenyegetik? Lábai remegtek, aztán egy huppanással a széke mellé csüccsent.
- Hupp! Félsz? - kérdezte Tragacs. Kinyújtotta karját. Babúnia megfogta, azt hitte Tragacs fel akarja segíteni. Ám ő félig felemelte, aztán elengedte. Újabb huppanás! Mindenki nevetett. Babúnia felállt, leporolta magát. Ekkor egy kék hajú, fekete szemű játékbaba Tragacs elé állt.
- Te udvariatlan tökfej! Ekkora gagyi játékot sose láttam még!
Tragacs vissza akart vágni, ám Izmos hátra húzta.
- Hagyd! Ez egy idegesség-gép! - és elvonultak. Babúnia fellélegzett.
- Szia! Engem Cecíliának hívnak, új vagyok. Ülhetek melléd? - kérdezte a kék hajú lány.
- Nagyon bátor voltál! - dicsérte Cecíliát. - Körbevezesselek?
- De az iskola csak két teremből áll, nem?
- Igaz. Ám a szobánkat még nem ismered, ott óra után majd körbevezethetlek?
- Ja-ja! Igaz... kicsit szétszórt vagyok... - vakarta zavartan a fejét a lány. - Emese szobájában senki sem akart körbevezetni.
- Akkor majd én. Az iskola miatt, mivel ide járok, kicsit ismerem. Klassz, hogy végre egy másik jó játék érkezett! Barbara előző játékai... nos... - sziszegett.
- Tudom, hogy Tragacs egy bunkó, neveletlen.
Babúnia a homlokához kapott.
- Hol van a tanár úr? Hiszen óra van!
- Nincs.
- Tessék? Már becsengettek.
- De az órát felfüggesztették.
- Miért?
- Nem tudom.
- Mancsi csokijába valaki beleharapott. Ki volt az? - Munkafüzet úr mély hangon kérdezte a Játék osztályteremben összesereglett plüssöktől és babáktól. Senki sem válaszolt. Alig fértek el, sokan álltak. Munkafüzet úr megismételte. Megint senki. Valaki azt mondta: „Ez csak egy csoki harapás! Minek ekkora felhajtás?”
- Tragacs! Állj fel! Válaszolj a kérdésemre: Te loptad el a csoki darabját? - zengett Munkafüzet úr hangja.
- Én? Nem! Nem is tudtam, hogy Mancsinak van csokija.
- Jajj ne! - szólt közbe Mancsi a táskájába nézve. - Most az egész csokim eltűnt! - a hangjából kihallott, hogy valami van a szájában.
- Tragacs! Rossz vagy! - intette Tan úr a még mindig zavartan álldogáló robotot. Fodorka gyanút fogott. Benyúlt a táskájába, kivett egy szelet kenyeret.
- Tessék, Mancsi. Friss. Nemrég hoztam otthonról.
- Kösz nem. Tele vagyok - simogatta hasát.
- Aha! - nevetett Fodorka, és ezt úgy mondta, mint valami nagy nyomozó, aki egy félelmetes bűnöst kap el éppen. - Megvan a tettes!
Mindenki meghökkent. Sustorogtak.
- Mancsinak tele a hasa, nem kérte a kenyeret, Pedig ő mindig szívesen megeszi még mások szendvicsét is, mert egy haspók! Nyisd ki a szád, Mancsi! - fordult hozzá. Mancsi kinyitotta száját.
- Látjátok? Arcáról letörölhette a csokifoltokat, de a fogáról nem!
Mancsi szégyenlősen becsukta száját.
Tragacs felháborodottan dünnyögte:
- Persze! Megint engem gyanúsítottak, mikor ez a kitömött mackó-lackó ette meg a saját csokiját!
Mancsi elpirult, bocsánatot kért. Fodorkától is, hiszen neki szánta ajándéknak. Szabadkozva hebegte, hogy észre sem vette, hogy eszik a csokiból, de tényleg, mit csináljon? Ilyen zabagép egy mackó...
Aztán mindenki nevetett rajta, ő maga magán a legjobban.
Fodorka szerelme
Fodorka enyhe szellőre ébredt. Kinyitotta szemét. Körülnézett. Senki sem ült mellette. Lenézett a polcról. Ott sincs senki. Leugrott. Az ajtó nyitva. A másik szobában is csend. Csukva az ajtó. Benézett minden helyiségbe. Senki. Az ablakon se ült senki. Kinézett, kint sem látott senkit.
- Elég volt! Tréfát űztök velem? Bújjatok elő! - üvöltözött. Semmi, és senki. Remegő hangon folytatta:
- Nem vicces! Mancsi! Mancsi! Mancsi... már te is?
Ekkor egy szürke galamb szállt az ablakpárkányra. Valami volt a csőrében, letette a párkányra, és elrepült. Fodorka széthajtogatta a kis papírlapot, egy rövid írás volt rajta:
Kedves Fodorka!
Nem árulom el, ki vagyok,
érted, csakis érted, odavagyok.
Ha a szeretetről hallasz,
rám gondolj mindig,
akkor szerelmet vallasz.
Tetszik a vers? Én írtam! Ugye nem gagyi?
Üdvözöl egy régi barátod
Észrevette, hogy a hátoldalán is van valami: Nem baj, ha legközelebb e-mailt küldök? Olyan ódivatú a levelezés! A címem...
Fodorka zsebébe gyömöszölte a levelet, és lemászott az ablakpárkányról. Mellette volt az asztal, rajta a számítógép. Bekapcsolta. A képernyőn tükröződött a szoba, a kifaragott könyvespolcok és az asztal, amin egy tál gyümölcs állt. Rákattintott az internet ikonra, megnyitotta az e-mail fiókját, és írni kezdte a levelet.
Kedves Valaki!
1. Ki vagy te? Áruld el, légyszíves!
2. Aggódom, hogy meglátják ezeket a leveleket, és kinevetnek.
3. Hol bujkálsz? Hol vannak a többiek?
4. Hamar válaszolj!
5. Aranyos a galamb!
Üdvözlettel: az, akiért annyira odavagy!
És elküldte. Vidáman leugrott a székből, visszamászott a polcra, és elaludt...a Valakiről álmodott. Mikor felébredt visszament a géphez. Megnézte a postafiókját, és látta, hogy már kapott is új üzenetet:
Szia Fodorka!
1. Nem árulom el!
2. Ne aggódj!
3. Ott vagyunk, ahol Te boldog voltál!
4. Elég hamar válaszoltam?
5. Tudom!
Még mindig szeretlek!
Fodorka kinézett az ablakon. Gondolkozott. "Ott vagyunk, ahol Te boldog voltál." Mit jelenthet ez? Soroljuk fel a kedvenc helyeimet: a bolt, a suli... a suliban nem vagyok annyira boldog. A kórházban se... akkor hol? A polcomon! Ott nincsenek. Emese szobája! Nem, hiszen eleve ott lakok, és nincsenek ott... a csuda vigye el! Öklével tenyerére csapott. Gyorsan leírt pár sort, és elküldte a levelet. Aztán visszamászott a párkányra. Nézte a nyitott ablakon át a kertet, aztán leugrott a fűre. Sétálgatott kicsit, nézelődött. A virágok színesek voltak, gyönyörűek. Kár, hogy Fodorkának nem varrtak orrot, így nem érezte illatukat. Nem is volt szüksége rá. Maguk a színek voltak a fontosak. Valami kattogást hallott a szobában, ezért amilyen gyorsan tudott egy folyondáron visszamászott a párkányra. Senkit sem látott. Visszament a géphez, új üzenete jött.
Fodorka!
Gondolkozz. Te nagyon okos lány vagy, biztosan rájössz!
Sok sikert a kereséshez. Nagyon hiányzol!
Fodorka elővett egy papírt, és leírta rá azokat a helyeket, amiket ismert, ahol már járt. Eszébe jutott, hogy már volt a házon kívül is, így azokat is felírta a lapra: Pásztorházi Múzeum; kert...
Több nem jutott eszébe. Még csak ezen a két helyen volt a házon kívül. A Pásztorházi Múzeumban bele kellett nyúlnia abba a koszos tóba, nem volt igazán boldog. A kertben meg csak most járt először. Válaszolt az előző levélre:
Ismeretlen!
Mivel az előbb valaki itt kattogott a gépnél, az az érzésem, hogy te a közelben vagy. Igaz ez? Nem foglak megtalálni, mert csak a ház a kedvenc helyem, ahol boldog vagyok. Úgyhogy bújj elő, elegem van ebből a tréfából, amit velem űzöl. Nem vicces.
Mérgében olyan lendülettel ütötte le a billentyűt, hogy leesett az asztalról.
Kicsit később...
Fodorka megdörzsölte szemét. A polcán feküdt, mellette ült Mancsi, Emi, Bolli bácsi, Kritika néni, meg a többiek.
- Hogy kerülök ide? - kérdezte. Mancsi megnyugtatta.
- Hogy-hogy hogyan? Végig itt voltál, de valami furcsa álmod lehetett, mert beszéltél, meg forgolódtál. Aha, és mosolyogtál is!
- Tényleg beszéltem?
- Naná! Sokat is - kacsintott Mancsi. Fodorka körülnézett.
- És tudod... - tette hozzá lassan, sejtelmesen Mancsi -, az az Ismeretlen nem is annyira ismeretlen ám! Itt van... melletted.
- Te...? Nem az lehetetlen! Nem gáncsoltál, nem fenyegettél, nem piszkáltál. A fiúk ezt teszik, amikor tetszik nekik valaki. Akkor te nem lehetsz.
- Nem minden fiú olyan... szerencsére - törölt le egy izzadságcseppet a homlokáról Mancsi. Zavarban volt, legszívesebben hallgatott volna, de már nem volt visszaút. - Nagyon... khm... És te vagy egyben a legjobb barátom is. - hebegte.
Fodorka mosolygott. Kezet rázott Mancsival.
- És... és... én is tetszem neked? - kérdezte.
- A legjobb barátom vagy.
- Akkor nem...
- Már régóta tetszel! - kiáltotta Fodorka boldogan, és átölelte Mancsit. A maci is őt. Pirultan álltak ott, együtt. Bolli bácsi somolyogva vakargatta az állát, Kritika néni átkarolta.
- Látod? Te nem mondtál nekem ilyet!
- Hagyjál már! - dünnyögte Bolli bácsi, de azért hagyta, hadd ölelje meg Kritika néni.
2008-2009
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése