A citromos fagylalt

Hétfőn beszéltem Lőrinccel a Dumagépen. A beszélgetésbe bele is pirultam.

15:25 Laura: Szia Lőrinc!
15:25 Lőrinc: Szia Laura! Meg szeretném kérdezni, lenne-e a kedved eljönni velem a Hanna Cukrászdába egy fagyira? Már elég meleg van hozzá, és megkívántam. Gondoltam, megkérdezem tőled.
15:30 Laura: Igen, szívesen. Mára gondoltad?
15:32 Lőrinc: Ahhha. Nagy baj?
15:35 Laura: Dehogyis! Szívesen veled tartok. Ma hány órakor?
15:40 Lőrinc: Most.
15:45 Laura: Most?!????!!!

Nem válaszolt. Azt gondoltam, már biztosan el is készült, és lenn vár. Megkérdeztem mamát mehetek-e. Apu meghallotta, és odaszólt:
- Nahát, kicsim, hova készülsz és kivel?
- Lőrinccel fagyizni. - vágtam oda, és visszafordultam mamához, aki szó nélkül felémnyújtotta a mellényt, meg a pénztárcámat. - Nem is kéne pénz, neki illik fizetni...
- Állj meg, kislány! - állt fel apu a számítépe elől. - Randizunk, randizunk?
- Apuuuuuu.... - morogtam. Mikor mindenem megvolt, gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Lőrinc már ott várt a játszón.

A fagyizó közelében jártunk, éppen átkeltünk az úton, amikor szemben velünk jött... Józsi! Nem értettem, ha az apja sosem engedi sehova, akkor mit keres itt? Nem igazán örültem a találkozásnak, mivel múltkor megbántottam, most meg zavarban voltam előtte. Bocsánatot szerettem volna kérni, csak a megfelelő pillanatra vártam. Ez meg nem volt az. Lőrinc érdeklődve forgatta fejét hol egyikünkre, hol másikunkra nézve. Én vörösen, szégyenlősen követtem a szememmel. Ő viszont. Mint egy lassított felvétel, úgy követtük egymás tekintetét. Lőrinc meg értetlenül bambult. Józsi sértődötten, gyors léptekkel elment.
Mikor odaértünk a fagyizóhoz, Lőrinc abbahagyta a némaságot, kezdett kikérdezni. A fehér, szépen díszített székekben kevés vendég ült, úgy látszik nincs még elég meleg egy fagyihoz. Egy szerelmespár, és egy család két gyerekkel. Bementünk, ahol a pultnál az egyik kiszolgáló elaludt. Horkolva tartotta a fagyis kanalat. Mivel senki más nem volt a pult mögött, Lőrinc rám kacsintott, majd kivette a nő kezéből a kanalat, és bement a pulthoz. Levett egy tölcsért, amibe egy gombóc citromot tett. Átnyújtotta nekem. Én remegő kezekkel vettem át. Aztán két gombóc csokoládét plattyantott magának. Gyorsan megmosta a kanalat, kijött a pult mögül, odaadta a kanalat a horkolónak. Indult is kifelé, de én elkaptam a karját.
- Nem fizetsz?
- Minek?! Úgyis alszik! Ugyan! 300 forinton ne múljon!
- Hogy beszélhetsz így? Becsületesnek ismertelek...
- Jaj, miért nem vagy benne a bulikban? Néha már azt gondolom, hogy uncsi vagy... - húzta ki magát a fogásomból, és mogorván elment. Meglepetten álltam és bambultam a citromos fagylalttal a kezemben. Mázlimra mama mégis elrakta nekem a pénztárcámat. Kivettem, és letettem a pénzt a horkoló másik kezébe. Akkor ébredt fel a nő. Nehezen pislogott, majd észrevette a pénzt és a fagyit a kezemben.
- Te loptál, miközben én aludtam?
- Mi? Dehogyis! A haverom volt... aki elment. Amúgy inkább önkiszolgálásnak nevezném... - tettem hozzá ártatlanul mosolyogva.
- Vagy inkább lopásnak... - morogta a nő.
- Hiszen kifizettem! Nem úgy, mint a volt-barátom.
- Majd meglátjuk a kamerát visszanézve! - kapta el a karomat, amit erősen szorított. Bevonszolt oda, ahol a többi eladó újabb fagyis dobozokat pakolászott ízek szerint. Volt aki a kis táblácskákat a fagyik neveivel készítette, rakosgatta. Odahúzott az egyik férfihez, akinek hablatyolt. Helyette a szorgos kis dolgozókat kukkoltam. Az a munka is csak a részlete volt az egésznek. A férfi betessékelt egy terembe, ami tele volt kis monitorokkal és kamerákkal, meg egy számítógéppel. A férfi sokkal kedvesebb volt, mint a nő. Megmutatta a felvételeket, amin a nő meglepődött, mivel lelepleződött, ki volt az, aki megpróbálta meglopni. Lőrinc. Én is szégyellem. Ő is szégyellte, amiért elaludt, a kamerás le is szidta és fenyegette, hogy szól a főnöknek. A beszélgetésünk kissé recsegősen, de nagyjából érthetően hallatszott. A nő a szájához kapott, majd elnézést kért, és ajándékba adott egy csokis gombócot, hogy a savanyú citrom után kapjak valami édeset is. Út közben nyalogattam a finomságot, amikor beleütköztem – szó szerint – a két fiúba: Józsiba és Lőrincbe. Lőrinc egy szál tulipánt szorongatott, Józsi meg egy beszédet gyakorolt. Azt hittem, sikerül kikerülnöm őket, de ők követtek. Lőrinc megkopogtatta a vállamat. Csoki-fagylaltos arccal megfordultam. Kicsit meglepődtek, így látva. Sejtettem mi a baj, gyorsan elővettem egy zsebkendőt, és letöröltem az arcomat. Józsi megpöckölte Lőrinc karját.
- Khm... Laura... igazad volt... most az egyszer... khm... elnézést kérek, amiért loptam, és uncsinak neveztelek! - eleinte dadogva beszélt, ám a végére belebátorodott.
- Én is sajnálom, hogy így megsértődtem, és nem adtam esélyt arra, hogy bocsánatot kérj – mondta Józsi, de ő is – mint mindannyian – észrevette, hogy furcsaságot mondott.
- Lőrinc, már nem számít lopásnak, mert miután elmentél, kifizettem, viszont felébredt a horkoló, elvitt a kamerákhoz, amin rájöttek, hogy nem én vagyok a tolvaj. Kértem őket, hogy téged ne bántsanak, csak cukkoltál, mert neked illett volna fizetned, mint fiú, de nem volt nálad pénz, rám akartad hagyni. Elhitték, és kaptam csokifagyit - meséltem, mire Lőrinc megnyugodott. Át akartam venni a virágot, mert gondoltam, nekem akarta adni bocsánatkérésnek, de eldobta:
- Akkor ez nem is kell!
De nem zavartattam magam, úgy folytattam:
- Józsi, te meg egy akkora marhaságot mondtál, hogy no comment!
Aztán átkaroltam őket, és hármasban lépdeltünk hazafelé. Vagyis a játszó felé.
A virág meg ott feküdt magányosan, a járda közepén. A szerelmespár, akik ott fagyiztak, csak kint, arra jártak.. A fiú meglátta a virágot, és amíg a párja nem figyelt oda, felkapta, beletörölte a pólójába, majd odaadta neki. Kár, hogy a lány nem vette észre, honnét a virág, mert még az arcához és az orrához is odanyomta!
Én meg? Vigyorogva lépdeltem a két fiúba karolva...

(2010. május)