1. fejezet
Skócia. 1945, Glasgow, a piactér. Esett, már harmadik napja folyamatosan esett. Mégis rengeteg elegánsan öltözött úriember és nett hölgy sétálgatott, sürgött-forgott a téren - természetesen esernyővel a kezében, az árusok ponyváik alatt álldogáltak, kínálták portékáikat. Nem sokan vásároltak, azok nagy része pedig természetesen a konyhalányok, szakácsok, háziasszonyok kis serege volt, sietve, kapkodva pakolva kosaraikba azt, amit mára meg kellett venniük, de néha egy-két dáma is csipegetett a kirakott gyümölcsökből, finomságokból, az úriemberek pedig laza mozdulattal dobták az asztalra azt a pár aprópénzt, ami ezekért járt.
Egy utcai nagy szemetesláda mellett, annak sarka mögé elbújva egy kislány kucorgott, egy kicsi, sovány lányka. Senki sem vette észre. Vagy senki nem akarta észrevenni, olyan volt ő itt a kifinomult úriemberek és hölgyek körében, mint kávéfolt a frissen mosott damasztabroszon, amit a háziasszonyok hiába igyekeznek letakarni egy szalvétával, vagy csészealátéttel. A lány már teljesen átázott, hiszen az egész napot - ahogy szinte az egész életét is - e kuka mellett töltötte, rongyos, tépett ruhája rátapadt vékony testére. Remegett, fázott. Összehúzta magát. Csak akkor állt fel, ha valaki kidobott a szemétbe valamit, akkor óvatosan bekukkantott a ládába, és ha ehető volt az a valami kivette, a tőle nem messze lévő szökőkút vizében lemosta, vagy kicsit áttörölte, és lassan, mint aki tudja értékelni a hirtelen jött ajándékot elfogyasztotta.
- Nézd ezt az árva, kicsi lánykát! Hát nem megalázó? - bökött feléje esernyőjével egy kalapos hölgy átkarolva a mellette peckesen lépkedő férfit. Néhányan feléje fordultak, fintorogtak, néhányan gúnyosan, szájukat lebiggyesztve végigmérték, volt, aki hangosan nevetett rajta bámulva szakadt, testére tapadt blúzát. A lány akkor a szemét is becsukta, a fülét is befogta, hogy ne lássa és ne hallja az embereket. Pedig ha nem esne az eső, élvezet lenne nézni a sok vásárlót, a milliónyi stand körül, és hallani a portékáikat árusító eladókat. De nem így volt. Csak zuhogott, kopogott az az átkozott eső, és alig lehetett érteni az embereket. Már dél felé járt, alig vásárolt valaki, inkább csak sétáltak az emberek nagy ernyőik alatt, vagy épp siettek időben elintézni kisebb-nagyobb dolgaikat, hivatalos ügyeiket.
- Elegem van ebből az életből! Nincs családom, nincs munkám, a házam ez a kuka, alig van ételem, italom. Bárhova megyek, hiába kérek munkát, elkergetnek, mert rongyos vagyok, mert sovány és gyenge vagyok. Bárcsak kisütne végre a nap, hogy legalább annak örülhessek! - nézett fel az égre.
Ekkor lassacskán eltűntek a csúnya fekete felhők, megcsillant a napocska. A jövők-menők eltették esernyőjüket. Hamarosan az egész utca kiüresedett, szinte mindenki hazament. A standok is üresek voltak, az eladók büszkén és elégedetten elvonultak maguk után húzva kis kordéjukat, cipelve zsákjaikat, számolgatva az aznapi bevételt.
Brr! Grum! Brurm!
- Mi ez? - kapott a hasához a lány. - Ó, ez csak a szokásos. A gyomrom - felállt, és lábujjhegyen kutakodni kezdett a kukában. Kivett egy fél sajtot. - Ez nem jó. Penészes, és bele is rágtak az egerek. Más nincsen. Ó, a mennykő üssön az emberekbe, amiért nem dobtak ki valami újat, valami finomat.
Éppen arrafelé futott egy szétszórt szobalány. Fahéjszínű ruhában, fahéjszínű kalapban, a kalapba tűzve fehér virágok, fahéj kis piperetáskájával topogott. Mosolyogva feltekintett az égre, majd a kislány felé fordult. Az ijedten az arca elé kapta kis piszkos kezét, várta a gúnyolódást, a szitkokat, várta, hogy elkergessék.
- Hogy hívnak? Éhes vagy? Jól vagy? Nem fázol?
A kislány leeresztette a kezét.
- Hogy te mennyit tudsz kérdezni! Miért állsz szóba egy koszos, tetves lánnyal?
- Mert szeretem a gyerekeket. Már régen is láttalak, csak azt hittem, hogy anyukád egy pillanatra hagyott csak itt, de látom, senki sem jön érted. Árva vagy? Nincs senkid? Aha, kérdeztem már? Éhes vagy?
A lány bólogatott.
- Siettem a vásárra, csak annyi munkám volt, hogy elkéstem. Alig kaptam már valamit. Na, kérsz enni? - kutakodott a kosarában.
- Idegenektől nem fogadok el semmit.
- És ettől a bűzös kukától elfogadhatsz?
A kislány elgondolkozott.
- Igazad van.
- Tudod mit?
- Nem.
- Gyere velem. Az úrnőm hatalmas nagy házába ebédelni, talán kapsz valami munkát, talán lakhatsz is ott!
- Most hatalmas, vagy nagy?
- Jaj, olyan izgatott vagyok, hogy az már elképesztő. Az úrnő már régóta keres valakit, aki segítene, nem győzöm a sok munkát. Én takarítok, főzök, tálalok, mosok meg vasalok, cipekedek, segítek begombolni a ruháit...
- Lusta az úrnőd.
- Nem az. Ezért nekem fizetnek, és az úrnőnek fontosabb dolgai is vannak, mint ezek. Néha, ha ráér segít is. Tényleg, hogy hívnak?
- Nem tudom, mindenki úgy hív: te kis senki. Meg azt mondják, hé, te koszos. Pedig nem is vagyok koszos, a piac kútjában minden nap megmosakszom, éjjel, ha nincs nagyon hideg, és senki sem jár erre még meg is fürdök, meg kimosom a ruhámat is - emelte fel állát büszkén a kislány.
- Akkor kitalálunk neked egy szép nevet, jó? Gyere, útközben kigondoljuk, milyen név is illene hozzád...
Franciaország. Párizs. Egy palota. Elodie grófnő. Árva volt, szülei meghaltak a nyáron egy tengeri utazáson. A hajójuk elsüllyedt egy viharban, miután nekicsapódott egy part közeli sziklának, az édesanyja nem tudott úszni, az apja a segítségére sietett, de a nagy hullámok elsodorták mindkettőjüket. A bátor Elodie-nak sikerült kiúsznia a partra. Persze nem egyedül lakott a kastélyban, állandóan körülötte nyüzsgött a rengeteg szolga, inas, szobalány.
- Kérem grófnő, írja alá már a papírokat, hogy a kisasszony mehessen az olívaolajas fürdőjébe megfürödni, és aluszikálni a pihi-puhi ágyba.
- Én meg arra kérem önt, Marielle nana, hogy ne beszéljen hozzám úgy, mint egy kisgyerekhez. Már 22 éves vagyok!
- Kicsit magas hangnemet enged meg magának, kisasszony!
- Mert grófnő vagyok, maga meg csak egy nevelőasszony! - dugta ki nyelvét viccelődve a grófnő.
- Hogy érti azt, hogy „csak”? Mióta megszületett én gondoskodom rólad! Én cseréltem a pelenkáját, én öltöztettem, én etettem, én itattam, mindent én csináltam, Ön meg így hálálja meg? Többet ne számítson rám! - toppantott a kerekded dadus.
- Ezért fizetem!
Hirtelen csend lett, a nana nedves szemekkel nézett az ifjú hölgyre, aki észbe kapva, milyen csúnyán szólt hozzá hirtelen a szájára emelte a kezét.
- Ó, Marielle nana, bocsásson meg! - mondta átölelve. Még egy puszit is cuppantott a nevelőnő arcára. A nana megsimogatta a lány csillogó, barna haját.
- Lassan parókát kéne hordania. A grófnők parókákban járnak. Na, most a kis Elodie írja alá a várakozó papírokat. Fél óra múlva visszajövök megkérdezni, kész van-e?
Elodie bágyadtan lehuppant a fa szegélyű, vörös párnás székére, és olvasni kezdte a lapokon az írást:
Tisztelt Elodie grófnő!
Szeretettel meghívom kastélyomba az idei, immáron hagyományos, őszi álarcos bálra, amit ezen év október 27-én, a születésnapomon fogunk megtartani.
Üdvözlettel: Pierre, a Bordeaux-i gróf
Kérem mindenképp jelezni szíveskedjék megjelenési szándékát!
Elodie elgondolkozott.
„Egy bál. Elmenjek? Vagy ne? A Bordeaux-i gróf... Bobo bálja! Igaz, nem szép dolog, hogy a Bobo becenevet adtam neki. Ha így szólítom mindig grimaszol”- gondolta, és elnevette magát, hangosan kacagott eszébe jutva, milyen arcot is vágott a gróf, mikor Bobónak szólította. A kacajra benyitott Marielle nana, aki hűségesen, mint a cövek állt az ajtó előtt.
- Mi a baj?
- Semmi. Ma hányadika van? - próbált komoly arcot vágni Elodie.
- Október 15-e. Miért kérdi?
Elodie nem válaszolt a kérdésre, intett a nevelőnek, hogy elmehet. Marielle bambán nézett, nem értett semmit, aztán megrántva vállát kifordult az ajtón.
Elodie ismét egyedül maradt a szobában, tovább olvasta a leveleket. A szobában rengeteg faszék volt, piros, puha ülőkével, meg márványból készült falak, és egy faszekrény, ami nagyon magas volt, felért a három méteres plafonig is.
A következő levélben ez állt:
Tisztelt grófnő!
Sajnálattal és tisztelettel értesítem, hogy édesapja kaszinómban, a Piros Golyóban nem sokkal halála előtt ruletten százezer frankot veszített. Kérem tíz napon belül kiegyenlíteni tartozását, vagy kénytelen leszek az összes vagyonát kastélyával együtt elárvereztetni.
Tekintettel a mélyen tisztelt gróf úr hirtelen jött halálára, és az Ön gyászára hajlandó vagyok engedményt tenni, valamint a behajtást elhalasztani három nappal.
Üdvözlettel
Basile Damien
a Piros Golyó Kaszinó tulajdonosa
„Ajjaj! Apu nem is mesélte! Nemrég halt meg, és még ez is. Apu, hogy tehetted? Undok vagy! Utállak! Most mit tegyek?...”- Elodie kezébe temette arcát, és úgy zokogott, hogy vállai is reszkettek. Valaki kopogott.
- Marielle nana, most nem érek rá.
- Talán zavarom a kisasszonyt? Csupán szólni szeretnék, hogy tálalva van - lépett be az inas fehér frakkban.
- Alfonz? Te vagy? Nem vagyok éhes, majd talán később.
- Megkérdezhetem, miért tetszik sírni?
- Apu nem is mesélte, hogy... hogy...
- Hogy?
- Nem érdekes. Most kérem menjen. Folytatom a papírmunkákat, ha végeztem beszélni szeretnék a dadussal. Úgy körülbelül fél óra múlva.
- Igenis - hajolt meg Alfonz, és felvette az asztalról a tálcát, amin a teáscsésze volt, és egyensúlyozva, ki ne löttyenjen belőle a kihűlt tea kivonult a szobából.
Elodie a többi iratot, levelet, számlát és beszámolókat gyorsan átfutotta, alig nézett beléjük, aláírt, jegyzetelt, majd elővett egy papírt, és írni kezdett. Egyik oldal a másik után, olyan hevesen, olyan gyorsan, hogy megfájdult a csuklója. Fáradtan dőlt hátra, becsukta a szemét, és arra gondolt: „Bárcsak ez a toll magától írna tovább!”
A toll hirtelen felemelkedett, és sebesen írni kezdett, de Elodie ezt már nem látta, fejét hátraejtve aludt. Amikor végzett a toll a keze mellett koppanva elterült az asztal lapján, és meg sem mozdult többé. A grófnő csak akkor ébredt fel, amikor...
- Fél óra eltelt. Kész van, vagy még adjak egy kis időt? - kukkantott be az ajtón Marielle nana.
- Igen, nem, magam sem tudom már, nagyon álmos vagyok. Talán nem is megyek vacsorázni.
- Azt nem lehet! A kisasszonynak szüksége van erőt gyűjteni a következő napokra.
Marielle figyelmesen nézte a grófnő kisírt szemeit.
- Ön sír? Mi a baj?
- Az egyik papíron valami olyat olvastam, amiről nem is tudtam - hüppögött Elodie grófnő.
- Mesélje el a kisasszony, higgye el, ha elmeséli, sokkal könnyebb lesz - kuporodott le a pityergő grófkisasszony mellé a dadus, és ölébe ejtett kezekkel figyelmesen a lányra nézett.
Afrika. Rudolf tó. A Teleki vulkán lábánál. Nagy park, állatkórház. Több ketrec is állt, kisebb, nagyobb az udvaron, benne állatokkal, amit a közelben fogtak el, vagy épp Afrika más részeiről, messzi vidékeiről vittek oda. A park környékén hatalmas fák, magas, megsárgult fű, messzebb egyre kevesebb fa, síkság, komor ég.
A vörös hajú lány, Amélia itt dolgozott. Vidám, nevetgélős, bolondos ápolónő, az állatok ápolója. Az ő munkája etetni az állatokat, játszani, foglalkozni velük, megfigyelni őket, gyógyítgatni, és elutazni egy-egy újabb példányért. Néha nagyon messze, Afrika más részeire is el kellett mennie, ilyenkor napokig, hetekig távol volt.
- Jó reggelt Amélia! Meggyógyultál már? - köszönt rá egy kemény varkocsba font hajú hölgy, mikor belépett a hosszú deszkákból összeácsolt kerítés kapuján.
- Szép jó reggelt Roxána! Hétfőn rosszul lettem, valami nem ízlett a pocimnak. De ma itt vagyok, ezen a csodás pénteki napon. Mi történt addig is?
- Okumu is megbetegedett, pont mint te!
- Pontosan akkor, mikor én? Ez vicces!
- Nem az! Orvost is kellett hívni hozzá! Na de siess megetetni az oroszlánokat, vagy mi leszünk a reggelijük. Én addig ellenőrzöm a majomketrecet, az egyik oszlopa mozog, még a végén kijönnek, aztán mi lesz? Amúgy valami nincs rendjén, már kora reggel óta morgolódnak, forognak a ketrecekben, zajonganak. Mi lehet velük?
Amélia már ki is kapkodta a zsebéből a kulcsokat, aztán nyögve vitte az oroszlánok reggelijét. Az etetés után telefonálni ment a kis fehér házikóba, az irodába. Az íróasztalon egy írógép volt, amin a park igazgatója, Anna dolgozott. Ujjai hevesen verték a billentyűket, és annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, mikor Amália belépett, meg sem hallotta a köszönést. Amélia a telefonon, ami a falra volt felszerelve kurblizta a központot, bemondta a kért számot, és erősen a füléhez nyomva a kagylót várta, hogy valaki felvegye.
- Halló!
- Halló! Szia mama, a másik oldalon a kislányod beszél, aki már nem is olyan kicsi.
- Szia Améliocskám!
- Na ne, mama! Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítasz. A nevem Amélia! Apu ott van?
- Mit akarsz te apádtól? Itt vagyok én, nekem mesélj. Nem félsz ott a vulkán mellett? Itt is bemondták a hírekben, hogy lehet, ki fog törni, mostanában egyre gyakrabban morog, meg földrengés van, meg ilyesmi.
- Nem. Nem félek, megszoktuk, morog már régóta, de eddig még semmi. Meg pipázgat szépen, más semmi...
- Egyébként sem értem, ki találta ki azt, hogy egy vulkán közelében építsen parkot. Szegény állatok biztosan félnek.
- Nem reszketnek, néztem. És csak ide tudtak állat... mindegy!
- Na várj, apád is beszélni szeretne veled, már itt lökdös. Adom is.
- Szia drágám! - hallatszott egy mély férfi hang. Amélia sebesen beszélt, közben nevetgélt, kuncogott, aztán fél óra múlva letette a kagylót. Épp akkor, hirtelen megrengett a föld, a kávéscsésze, ami az asztal szélén volt le is pottyant a padlóra.
- Mi ez? - tűnt el Amélia arcáról a mosoly.
- A vulkán! Gyerünk, ki innét! - kapta el Anna Amélia karját, és megrántotta, majd elengedve kirohant az ajtón, ami kifelé nyílt, a nagy lendülettől visszapattant a helyére. Amélia is ki akart futni, de az ajtó kerete elferdült, és úgy beszorult az ajtó, hogy sehogy sem akart kinyílni.
- Segítség! Segítség! - kiabált kétségbeesetten rángatva az ajtót, de senki sem hallotta meg. Roxána és Anna döbbenten állt a ház előtt, és a vulkánt nézték, amint abból már nem csak füst szállt az égre, de egyre több kő is kirepült, mintha kicsúzlizták volna őket valahonnét a föld gyomrából. Némelyik már egész a parkig elrepült, egy nagyobb kő el is találta az egyik ketrecet, amiben egy beteg hiéna keringett már reggel óta körbe-körbe, és most megriadva sebesen ügetve eliszkolt a tó irányába. Anna hirtelen észhez tért, és sorra szaladt ketrectől ketrecig, nyitogatta az ajtókat, az állatok pedig mind, ahogy csak bírtak szaladtak a tó felé. Aztán beugrott a ház előtt álló furgonba, ahol már a kormánykerék mögött ült sápadt arccal Roxána.
- A Rudolf-tóhoz! - kiáltotta. Roxána gázt adott, és az állatok után indult kipörgő kerekekkel.
- Jaj, ne! Amélia! Otthagytuk! Tegyél ki, és menj vissza érte! - sikítozott Anna, és szemüvege majdnem leesett az orráról. Fekete lófarokba fogott haja lengett körbe-körbe, miközben rázta a fejét. Roxána visszafordult a furgonnal, Anna pedig loholt az állatok után a vízpartra.
Roxána ijedten kiabálva kereste Améliát, de nem látta sehol. Aztán végre meghallotta a kiáltozást a házból.
- Segítség! Valaki! Mentsen ki! - kiabált Amélia olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudott. Torka is belefájdult már.
- Várj, itt vagyok már! Hol egy kötél? - nézett körbe-körbe Roxána. Végül meglátott egyet a furgon hátulján, felkapta, és rácsomózta az ajtóra. De a kötelet megrágták a gepárdkölykök, és amikor erősen megrántotta a kötél elszakadt, és Roxána a földre huppant. A fejét simogatva fintorgott.
- Roxána, te vagy? Segíts! - üvöltötte Amélia az ajtó mögül. Roxána újra rácsomózta a kötelet az ajtóra, és húzta teljes erőből, miközben Amélia belülről tolta vállait nekifeszítve, de az meg sem mozdult. „Bárcsak valami megállítaná a vulkánt!” - gondolta kétségbeesetten Amélia.
A vulkán fölé a szél fekete felhőket sodort, és esni kezdett az eső. A vulkán morgása csendesült.
(folytatás később!)
Skócia. 1945, Glasgow, a piactér. Esett, már harmadik napja folyamatosan esett. Mégis rengeteg elegánsan öltözött úriember és nett hölgy sétálgatott, sürgött-forgott a téren - természetesen esernyővel a kezében, az árusok ponyváik alatt álldogáltak, kínálták portékáikat. Nem sokan vásároltak, azok nagy része pedig természetesen a konyhalányok, szakácsok, háziasszonyok kis serege volt, sietve, kapkodva pakolva kosaraikba azt, amit mára meg kellett venniük, de néha egy-két dáma is csipegetett a kirakott gyümölcsökből, finomságokból, az úriemberek pedig laza mozdulattal dobták az asztalra azt a pár aprópénzt, ami ezekért járt.
Egy utcai nagy szemetesláda mellett, annak sarka mögé elbújva egy kislány kucorgott, egy kicsi, sovány lányka. Senki sem vette észre. Vagy senki nem akarta észrevenni, olyan volt ő itt a kifinomult úriemberek és hölgyek körében, mint kávéfolt a frissen mosott damasztabroszon, amit a háziasszonyok hiába igyekeznek letakarni egy szalvétával, vagy csészealátéttel. A lány már teljesen átázott, hiszen az egész napot - ahogy szinte az egész életét is - e kuka mellett töltötte, rongyos, tépett ruhája rátapadt vékony testére. Remegett, fázott. Összehúzta magát. Csak akkor állt fel, ha valaki kidobott a szemétbe valamit, akkor óvatosan bekukkantott a ládába, és ha ehető volt az a valami kivette, a tőle nem messze lévő szökőkút vizében lemosta, vagy kicsit áttörölte, és lassan, mint aki tudja értékelni a hirtelen jött ajándékot elfogyasztotta.
- Nézd ezt az árva, kicsi lánykát! Hát nem megalázó? - bökött feléje esernyőjével egy kalapos hölgy átkarolva a mellette peckesen lépkedő férfit. Néhányan feléje fordultak, fintorogtak, néhányan gúnyosan, szájukat lebiggyesztve végigmérték, volt, aki hangosan nevetett rajta bámulva szakadt, testére tapadt blúzát. A lány akkor a szemét is becsukta, a fülét is befogta, hogy ne lássa és ne hallja az embereket. Pedig ha nem esne az eső, élvezet lenne nézni a sok vásárlót, a milliónyi stand körül, és hallani a portékáikat árusító eladókat. De nem így volt. Csak zuhogott, kopogott az az átkozott eső, és alig lehetett érteni az embereket. Már dél felé járt, alig vásárolt valaki, inkább csak sétáltak az emberek nagy ernyőik alatt, vagy épp siettek időben elintézni kisebb-nagyobb dolgaikat, hivatalos ügyeiket.
- Elegem van ebből az életből! Nincs családom, nincs munkám, a házam ez a kuka, alig van ételem, italom. Bárhova megyek, hiába kérek munkát, elkergetnek, mert rongyos vagyok, mert sovány és gyenge vagyok. Bárcsak kisütne végre a nap, hogy legalább annak örülhessek! - nézett fel az égre.
Ekkor lassacskán eltűntek a csúnya fekete felhők, megcsillant a napocska. A jövők-menők eltették esernyőjüket. Hamarosan az egész utca kiüresedett, szinte mindenki hazament. A standok is üresek voltak, az eladók büszkén és elégedetten elvonultak maguk után húzva kis kordéjukat, cipelve zsákjaikat, számolgatva az aznapi bevételt.
Brr! Grum! Brurm!
- Mi ez? - kapott a hasához a lány. - Ó, ez csak a szokásos. A gyomrom - felállt, és lábujjhegyen kutakodni kezdett a kukában. Kivett egy fél sajtot. - Ez nem jó. Penészes, és bele is rágtak az egerek. Más nincsen. Ó, a mennykő üssön az emberekbe, amiért nem dobtak ki valami újat, valami finomat.
Éppen arrafelé futott egy szétszórt szobalány. Fahéjszínű ruhában, fahéjszínű kalapban, a kalapba tűzve fehér virágok, fahéj kis piperetáskájával topogott. Mosolyogva feltekintett az égre, majd a kislány felé fordult. Az ijedten az arca elé kapta kis piszkos kezét, várta a gúnyolódást, a szitkokat, várta, hogy elkergessék.
- Hogy hívnak? Éhes vagy? Jól vagy? Nem fázol?
A kislány leeresztette a kezét.
- Hogy te mennyit tudsz kérdezni! Miért állsz szóba egy koszos, tetves lánnyal?
- Mert szeretem a gyerekeket. Már régen is láttalak, csak azt hittem, hogy anyukád egy pillanatra hagyott csak itt, de látom, senki sem jön érted. Árva vagy? Nincs senkid? Aha, kérdeztem már? Éhes vagy?
A lány bólogatott.
- Siettem a vásárra, csak annyi munkám volt, hogy elkéstem. Alig kaptam már valamit. Na, kérsz enni? - kutakodott a kosarában.
- Idegenektől nem fogadok el semmit.
- És ettől a bűzös kukától elfogadhatsz?
A kislány elgondolkozott.
- Igazad van.
- Tudod mit?
- Nem.
- Gyere velem. Az úrnőm hatalmas nagy házába ebédelni, talán kapsz valami munkát, talán lakhatsz is ott!
- Most hatalmas, vagy nagy?
- Jaj, olyan izgatott vagyok, hogy az már elképesztő. Az úrnő már régóta keres valakit, aki segítene, nem győzöm a sok munkát. Én takarítok, főzök, tálalok, mosok meg vasalok, cipekedek, segítek begombolni a ruháit...
- Lusta az úrnőd.
- Nem az. Ezért nekem fizetnek, és az úrnőnek fontosabb dolgai is vannak, mint ezek. Néha, ha ráér segít is. Tényleg, hogy hívnak?
- Nem tudom, mindenki úgy hív: te kis senki. Meg azt mondják, hé, te koszos. Pedig nem is vagyok koszos, a piac kútjában minden nap megmosakszom, éjjel, ha nincs nagyon hideg, és senki sem jár erre még meg is fürdök, meg kimosom a ruhámat is - emelte fel állát büszkén a kislány.
- Akkor kitalálunk neked egy szép nevet, jó? Gyere, útközben kigondoljuk, milyen név is illene hozzád...
Franciaország. Párizs. Egy palota. Elodie grófnő. Árva volt, szülei meghaltak a nyáron egy tengeri utazáson. A hajójuk elsüllyedt egy viharban, miután nekicsapódott egy part közeli sziklának, az édesanyja nem tudott úszni, az apja a segítségére sietett, de a nagy hullámok elsodorták mindkettőjüket. A bátor Elodie-nak sikerült kiúsznia a partra. Persze nem egyedül lakott a kastélyban, állandóan körülötte nyüzsgött a rengeteg szolga, inas, szobalány.
- Kérem grófnő, írja alá már a papírokat, hogy a kisasszony mehessen az olívaolajas fürdőjébe megfürödni, és aluszikálni a pihi-puhi ágyba.
- Én meg arra kérem önt, Marielle nana, hogy ne beszéljen hozzám úgy, mint egy kisgyerekhez. Már 22 éves vagyok!
- Kicsit magas hangnemet enged meg magának, kisasszony!
- Mert grófnő vagyok, maga meg csak egy nevelőasszony! - dugta ki nyelvét viccelődve a grófnő.
- Hogy érti azt, hogy „csak”? Mióta megszületett én gondoskodom rólad! Én cseréltem a pelenkáját, én öltöztettem, én etettem, én itattam, mindent én csináltam, Ön meg így hálálja meg? Többet ne számítson rám! - toppantott a kerekded dadus.
- Ezért fizetem!
Hirtelen csend lett, a nana nedves szemekkel nézett az ifjú hölgyre, aki észbe kapva, milyen csúnyán szólt hozzá hirtelen a szájára emelte a kezét.
- Ó, Marielle nana, bocsásson meg! - mondta átölelve. Még egy puszit is cuppantott a nevelőnő arcára. A nana megsimogatta a lány csillogó, barna haját.
- Lassan parókát kéne hordania. A grófnők parókákban járnak. Na, most a kis Elodie írja alá a várakozó papírokat. Fél óra múlva visszajövök megkérdezni, kész van-e?
Elodie bágyadtan lehuppant a fa szegélyű, vörös párnás székére, és olvasni kezdte a lapokon az írást:
Tisztelt Elodie grófnő!
Szeretettel meghívom kastélyomba az idei, immáron hagyományos, őszi álarcos bálra, amit ezen év október 27-én, a születésnapomon fogunk megtartani.
Üdvözlettel: Pierre, a Bordeaux-i gróf
Kérem mindenképp jelezni szíveskedjék megjelenési szándékát!
Elodie elgondolkozott.
„Egy bál. Elmenjek? Vagy ne? A Bordeaux-i gróf... Bobo bálja! Igaz, nem szép dolog, hogy a Bobo becenevet adtam neki. Ha így szólítom mindig grimaszol”- gondolta, és elnevette magát, hangosan kacagott eszébe jutva, milyen arcot is vágott a gróf, mikor Bobónak szólította. A kacajra benyitott Marielle nana, aki hűségesen, mint a cövek állt az ajtó előtt.
- Mi a baj?
- Semmi. Ma hányadika van? - próbált komoly arcot vágni Elodie.
- Október 15-e. Miért kérdi?
Elodie nem válaszolt a kérdésre, intett a nevelőnek, hogy elmehet. Marielle bambán nézett, nem értett semmit, aztán megrántva vállát kifordult az ajtón.
Elodie ismét egyedül maradt a szobában, tovább olvasta a leveleket. A szobában rengeteg faszék volt, piros, puha ülőkével, meg márványból készült falak, és egy faszekrény, ami nagyon magas volt, felért a három méteres plafonig is.
A következő levélben ez állt:
Tisztelt grófnő!
Sajnálattal és tisztelettel értesítem, hogy édesapja kaszinómban, a Piros Golyóban nem sokkal halála előtt ruletten százezer frankot veszített. Kérem tíz napon belül kiegyenlíteni tartozását, vagy kénytelen leszek az összes vagyonát kastélyával együtt elárvereztetni.
Tekintettel a mélyen tisztelt gróf úr hirtelen jött halálára, és az Ön gyászára hajlandó vagyok engedményt tenni, valamint a behajtást elhalasztani három nappal.
Üdvözlettel
Basile Damien
a Piros Golyó Kaszinó tulajdonosa
„Ajjaj! Apu nem is mesélte! Nemrég halt meg, és még ez is. Apu, hogy tehetted? Undok vagy! Utállak! Most mit tegyek?...”- Elodie kezébe temette arcát, és úgy zokogott, hogy vállai is reszkettek. Valaki kopogott.
- Marielle nana, most nem érek rá.
- Talán zavarom a kisasszonyt? Csupán szólni szeretnék, hogy tálalva van - lépett be az inas fehér frakkban.
- Alfonz? Te vagy? Nem vagyok éhes, majd talán később.
- Megkérdezhetem, miért tetszik sírni?
- Apu nem is mesélte, hogy... hogy...
- Hogy?
- Nem érdekes. Most kérem menjen. Folytatom a papírmunkákat, ha végeztem beszélni szeretnék a dadussal. Úgy körülbelül fél óra múlva.
- Igenis - hajolt meg Alfonz, és felvette az asztalról a tálcát, amin a teáscsésze volt, és egyensúlyozva, ki ne löttyenjen belőle a kihűlt tea kivonult a szobából.
Elodie a többi iratot, levelet, számlát és beszámolókat gyorsan átfutotta, alig nézett beléjük, aláírt, jegyzetelt, majd elővett egy papírt, és írni kezdett. Egyik oldal a másik után, olyan hevesen, olyan gyorsan, hogy megfájdult a csuklója. Fáradtan dőlt hátra, becsukta a szemét, és arra gondolt: „Bárcsak ez a toll magától írna tovább!”
A toll hirtelen felemelkedett, és sebesen írni kezdett, de Elodie ezt már nem látta, fejét hátraejtve aludt. Amikor végzett a toll a keze mellett koppanva elterült az asztal lapján, és meg sem mozdult többé. A grófnő csak akkor ébredt fel, amikor...
- Fél óra eltelt. Kész van, vagy még adjak egy kis időt? - kukkantott be az ajtón Marielle nana.
- Igen, nem, magam sem tudom már, nagyon álmos vagyok. Talán nem is megyek vacsorázni.
- Azt nem lehet! A kisasszonynak szüksége van erőt gyűjteni a következő napokra.
Marielle figyelmesen nézte a grófnő kisírt szemeit.
- Ön sír? Mi a baj?
- Az egyik papíron valami olyat olvastam, amiről nem is tudtam - hüppögött Elodie grófnő.
- Mesélje el a kisasszony, higgye el, ha elmeséli, sokkal könnyebb lesz - kuporodott le a pityergő grófkisasszony mellé a dadus, és ölébe ejtett kezekkel figyelmesen a lányra nézett.
Afrika. Rudolf tó. A Teleki vulkán lábánál. Nagy park, állatkórház. Több ketrec is állt, kisebb, nagyobb az udvaron, benne állatokkal, amit a közelben fogtak el, vagy épp Afrika más részeiről, messzi vidékeiről vittek oda. A park környékén hatalmas fák, magas, megsárgult fű, messzebb egyre kevesebb fa, síkság, komor ég.
A vörös hajú lány, Amélia itt dolgozott. Vidám, nevetgélős, bolondos ápolónő, az állatok ápolója. Az ő munkája etetni az állatokat, játszani, foglalkozni velük, megfigyelni őket, gyógyítgatni, és elutazni egy-egy újabb példányért. Néha nagyon messze, Afrika más részeire is el kellett mennie, ilyenkor napokig, hetekig távol volt.
- Jó reggelt Amélia! Meggyógyultál már? - köszönt rá egy kemény varkocsba font hajú hölgy, mikor belépett a hosszú deszkákból összeácsolt kerítés kapuján.
- Szép jó reggelt Roxána! Hétfőn rosszul lettem, valami nem ízlett a pocimnak. De ma itt vagyok, ezen a csodás pénteki napon. Mi történt addig is?
- Okumu is megbetegedett, pont mint te!
- Pontosan akkor, mikor én? Ez vicces!
- Nem az! Orvost is kellett hívni hozzá! Na de siess megetetni az oroszlánokat, vagy mi leszünk a reggelijük. Én addig ellenőrzöm a majomketrecet, az egyik oszlopa mozog, még a végén kijönnek, aztán mi lesz? Amúgy valami nincs rendjén, már kora reggel óta morgolódnak, forognak a ketrecekben, zajonganak. Mi lehet velük?
Amélia már ki is kapkodta a zsebéből a kulcsokat, aztán nyögve vitte az oroszlánok reggelijét. Az etetés után telefonálni ment a kis fehér házikóba, az irodába. Az íróasztalon egy írógép volt, amin a park igazgatója, Anna dolgozott. Ujjai hevesen verték a billentyűket, és annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, mikor Amália belépett, meg sem hallotta a köszönést. Amélia a telefonon, ami a falra volt felszerelve kurblizta a központot, bemondta a kért számot, és erősen a füléhez nyomva a kagylót várta, hogy valaki felvegye.
- Halló!
- Halló! Szia mama, a másik oldalon a kislányod beszél, aki már nem is olyan kicsi.
- Szia Améliocskám!
- Na ne, mama! Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítasz. A nevem Amélia! Apu ott van?
- Mit akarsz te apádtól? Itt vagyok én, nekem mesélj. Nem félsz ott a vulkán mellett? Itt is bemondták a hírekben, hogy lehet, ki fog törni, mostanában egyre gyakrabban morog, meg földrengés van, meg ilyesmi.
- Nem. Nem félek, megszoktuk, morog már régóta, de eddig még semmi. Meg pipázgat szépen, más semmi...
- Egyébként sem értem, ki találta ki azt, hogy egy vulkán közelében építsen parkot. Szegény állatok biztosan félnek.
- Nem reszketnek, néztem. És csak ide tudtak állat... mindegy!
- Na várj, apád is beszélni szeretne veled, már itt lökdös. Adom is.
- Szia drágám! - hallatszott egy mély férfi hang. Amélia sebesen beszélt, közben nevetgélt, kuncogott, aztán fél óra múlva letette a kagylót. Épp akkor, hirtelen megrengett a föld, a kávéscsésze, ami az asztal szélén volt le is pottyant a padlóra.
- Mi ez? - tűnt el Amélia arcáról a mosoly.
- A vulkán! Gyerünk, ki innét! - kapta el Anna Amélia karját, és megrántotta, majd elengedve kirohant az ajtón, ami kifelé nyílt, a nagy lendülettől visszapattant a helyére. Amélia is ki akart futni, de az ajtó kerete elferdült, és úgy beszorult az ajtó, hogy sehogy sem akart kinyílni.
- Segítség! Segítség! - kiabált kétségbeesetten rángatva az ajtót, de senki sem hallotta meg. Roxána és Anna döbbenten állt a ház előtt, és a vulkánt nézték, amint abból már nem csak füst szállt az égre, de egyre több kő is kirepült, mintha kicsúzlizták volna őket valahonnét a föld gyomrából. Némelyik már egész a parkig elrepült, egy nagyobb kő el is találta az egyik ketrecet, amiben egy beteg hiéna keringett már reggel óta körbe-körbe, és most megriadva sebesen ügetve eliszkolt a tó irányába. Anna hirtelen észhez tért, és sorra szaladt ketrectől ketrecig, nyitogatta az ajtókat, az állatok pedig mind, ahogy csak bírtak szaladtak a tó felé. Aztán beugrott a ház előtt álló furgonba, ahol már a kormánykerék mögött ült sápadt arccal Roxána.
- A Rudolf-tóhoz! - kiáltotta. Roxána gázt adott, és az állatok után indult kipörgő kerekekkel.
- Jaj, ne! Amélia! Otthagytuk! Tegyél ki, és menj vissza érte! - sikítozott Anna, és szemüvege majdnem leesett az orráról. Fekete lófarokba fogott haja lengett körbe-körbe, miközben rázta a fejét. Roxána visszafordult a furgonnal, Anna pedig loholt az állatok után a vízpartra.
Roxána ijedten kiabálva kereste Améliát, de nem látta sehol. Aztán végre meghallotta a kiáltozást a házból.
- Segítség! Valaki! Mentsen ki! - kiabált Amélia olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudott. Torka is belefájdult már.
- Várj, itt vagyok már! Hol egy kötél? - nézett körbe-körbe Roxána. Végül meglátott egyet a furgon hátulján, felkapta, és rácsomózta az ajtóra. De a kötelet megrágták a gepárdkölykök, és amikor erősen megrántotta a kötél elszakadt, és Roxána a földre huppant. A fejét simogatva fintorgott.
- Roxána, te vagy? Segíts! - üvöltötte Amélia az ajtó mögül. Roxána újra rácsomózta a kötelet az ajtóra, és húzta teljes erőből, miközben Amélia belülről tolta vállait nekifeszítve, de az meg sem mozdult. „Bárcsak valami megállítaná a vulkánt!” - gondolta kétségbeesetten Amélia.
A vulkán fölé a szél fekete felhőket sodort, és esni kezdett az eső. A vulkán morgása csendesült.
2.fejezet
Skóciában pillanatonként változik az időjárás. Míg a szobalány és a szegény, rongyos kislány a kastélyhoz értek kétszer is esett az eső, igaz, csak percekig. Végre megérkeztek.
- Itt laksz?
- Igen, itt - mutatott a szobalány egy nagy márványból készült házra, amit hatalmas oszlopok tartottak. Mikor beléptek az oldalsó ajtón egy hallban voltak, abból nyílt a konyha, étkező is. A kukás lány tátott szájjal nézegetett körbe, még sosem látott ilyen elegáns, tiszta és gazdagon berendezett házat belülről. A házban a falon mindenhol festmények lógtak, rajtuk egy nő. A képen szereplő hölgy nagyon hasonlított a szegény lányra, de ő ebből még semmit sem látott, hiszen mikor nézte ő magát tükörben? Legfeljebb a szökőkút víztükrében. Pedig annyira hasonlítottak egymásra, mint sok tojás. Ugyanaz az orr, szem, a hajszín, egyáltalán hajának göndörsége.
A szobalány elindult a lépcső felé, a másik követte. Míg mentek felfelé beszélgettek.
- Jaj, majdnem elfelejtettem! Én Agatha vagyok, és ott tartottunk, hogy kitalálunk neked is egy nevet. Jutott eszedbe valami szép név, ami illik rád?
- Nem.
- Mit szólnál a Kate -hez?
- Túl egyszerű.
- Olíviához?
- Á-á! Szó sem lehet róla. Habár különleges, de nem emlékeztet semmire...
- Te aztán válogatós vagy! Remélem az ebédnél nem leszel ennyire az. Akkor legyen a neved Izabella, és punktum! Nincs válogatás.
- Az Izabella név tetszik. És mi az úrnőd neve?
- Meryl Williams. Majd ebédnél bemutatlak neki.
Mikor felértek a lépcsőn nagy hallba érkeztek, amiből több ajtó is nyílt, talán öt, vagy hat is.
- Jé, mennyi szoba! Ez például milyen szoba? Itt ki lakik?
- Az úrnő régi gyerekszobája. Ráférne egy kis festés, meg nagytakarítás, mert szoba helyett porfészeknek nevezhető, de az úrnő, nem tudom, miért, de zárva tartja, nem szabad bemennünk, csak nagyon ritkán szellőztetni, aztán már zárja is.
- Én melyikben fogok lakni?
- Nálam. Van egy ágyam, amiben mindketten elférünk. Nahát, már ennyi az idő?! - pillantott az órájára a szobalány. - Mennünk kell átöltözni, és tíz perc múlva ebéd - nyitotta ki a középső ajtót. A szobában, mint egy hosszú folyosó, sorakoztak a ruhák. Ruhaakasztókon lógtak. Rengeteg kicicomázott ruhácska, topánkák.
- Ott hátul, abban a nagy ládában találsz magadnak valót, ott vannak a kisebb ruhák, amiket már kinőtt az úrnő. Mert ugye ilyen zsákban nem ülhetsz ebédelni egy előkelő asztalhoz!
- Honnan találtad ki, hogy zsákból van? - nézett rá Izabella.
- Tényleg abból van? Ezt nem tudtam - szomorodott el Agatha, és földre szegezte tekintetét. Lelkiismeret furdalása volt, egyben meg sajnálta a kislányt, hogy ilyen sorsra jutott.
Egy ideig csendben álldogáltak, nézték a színes ruhákat. Aztán megint Agatha szólalt meg.
- Az úrnő, legalábbis nekem ezt mondta, kiskora óta nagyon szereti, sőt! imádja a ruhákat, az öltözködést...
- Kérdezhetek valamit? Ne is válaszolj, mert úgyis megkérdezem. Mit lehet szeretni a ruhákon? Egyáltalán mi az a "szeretni"?
- Nem tudod?
- Nem igazán...
Hátramentek a ládához, és válogatni kezdtek a csinosabbnál csinosabb ruhák közül. Agatha először egy sárga ruhát vett ki, amin rózsaszín masnik voltak a vállrészen, és a nyaktól a szoknya aljáig.
- Nem tetszik. Túl giccses. Vagy hogy mondják... - vakarta állát Izabella.
- Mit szólsz ehhez? - vett ki a szobalány egy kék ruhácskát fehér gombokkal.
- Hm.
- Ez biztosan tetszeni fog! - kutakodott tovább a ládában Agatha, és megint előhúzott egyet.
- Nem hiszem. Az úrnődnek csak ilyen ronda ruhái vannak? Bocsánat ruhák, ne haragudjatok rám! - ölelte át a visszautasított ruhákat Izabella.
- Hogy te milyen jószívű vagy! Még a ruháktól is bocsánatot kérsz. Míg keresgélünk mesélhetnél magadról.
- Hát... Amikor újszülött voltam, a szüleim nem tudtak felnevelni. Vittek a különféle gazdagokhoz. hogy neveljenek fel, de senki sem akart. Végül egy gazdag család befogadott. A szüleim hamarosan meghaltak. Szegények voltak, és elvitte őket egy súlyos tüdőgyulladás, majdnem egyszerre haltak meg. Még eljöttek, hogy utoljára lássanak, de... - pityeredett el. - Aztán a gazdag család hirtelen elveszítette minden vagyonát, rám kötöttek egy kis címkét, és kitettek a legközelebbi kuka mellé. Akkor éppen 2 éves voltam.
- Hogy tehettek ilyet? Egy kisbabát otthagyni egy kuka mellett! Meg is halhattál volna!
- Igen, de hagynád, hogy befejezzem? Egyébként is túléltem, itt állok előtted.
- Persze, persze meséld csak!
- Aznap arra járt egy cirkuszbanda. Megláttak, elolvasták a kis címkét. A bohóc Ferdinánd, az atléta Albert, és a balerina Marilla. Ők neveltek a cirkuszban, titokban. Elneveztek Izabellának. Aztán mikor négy éves voltam bemutattak a cirkuszigazgatónak. Az igazgató nem volt mérges, pedig azt hitték az lesz, sőt örült, hogy újabb artistája lesz. A három jó barát megtanított írni, olvasni, és köteleken járni is. Mindenféle hóbortra. Boldogok voltunk mindaddig, amíg a tizenegyedik szülinapomon a kedves igazgató meg nem halt, és a gonosz unokaöccse lett a cirkusz tulajdonosa, Kolumbus. Kolumbus kirúgta a nevelőimet, később meg engem is elzavart. Mert csak az állatokkal akart fellépni, csak az állatidomár maradhatott. Ne kérdezd, miért, azt hitte, ettől majd különleges cirkusza lesz, hogy csak állat, de az aztán rengeteg. Sehol nem találtam a kedves nevelőimet, így itt ragadtam a téren, mert itt időnként kaptam enni, és a kukák mögé behúzódva a szél sem ért nagyon. De nem tudom, hol tölteném a telet, ha te nem jössz... Ennyi - vonta meg a vállát Izabella. A szobalány szeméből könnyek csordultak ki. Átölelte a kislányt.
- Szóval volt, van neved. Izabella. Akkor meg miért nem mondtad?
- Egy név semmit sem mond. Az a fontos, kit rejt a név, ki a gazdája. Én meg egy rongyos lány vagyok csak, nem igaz? Névtelen senki...
- Nem, mától megint lesz neved, megint Izabella leszel - szipogott a szobalány. - Úgy sajnállak. Gyere, vedd fel ezt a szép ruhácskát, és felejtsd el a rossz emlékeket. Már otthon vagy. Ez a ház mától a te otthonod is.
- És az úrnő? Nem fog elkergetni? Kidobni?
- Ne aggódj, ne aggódj - mosolygott Agatha, és maga után húzva a lányt bement vele a fürdőszobába. Mikor Izabella megfürdött és átöltözött alaposan megnézte magát a tükörben. Sötétszőke haja tele masnival. Ruhája - hát az csodaszép - világoslila volt, fehér garbóval, és fehér rozmaringokkal a csípőnél, a szalagnál.
- Ez gyönyörű!
- Nekem is nagyon tetszik. Hűha! Még a végén elkésünk az ebédről! Irány az ebédlő! - szaladt le a lépcsőn Agatha kézen fogva Izabellát.
Párizs. Elodie palotájában nagy volt a felfordulás. Megérkezett a kaszinó ősz hajú tulajdonosa, arca sovány volt és sápadt. Nagyképűen tekintgetett körbe, flegmán beszélt, azt hitte, hogy egy buta grófnőhöz szól. Mögötte loholt, és minden szóra bólogatott az ügyvédje, rókaképpel tekintgetve a berendezésre, a festményekre, a bútorokra.
- Mi? Én nem írtam alá semmit - védekezett Elodie. - A kastélyomat nem adom.
- A kastélya megmaradhat önnek, én csak a pénzt kérem - mutatott a papírokra, a kötelezvényekre. Elodie a földet bámulta.
- Adok tíz nap haladékot. Ha tíz napon belül nem fizeti ki megboldogult édesapja tartozását, elárvereztetem az otthonát, mindenét. Most döntsön, amíg jókedvemben vagyok.
- Fizetek - vetette oda Elodie.
- De Elodie grófnő! Nincs elég pénze - szólalt meg a háta mögött csendben Marielle nana.
- Ne szólj bele, nana! - mordult a nevelőre. Aztán visszafordult a kaszinó tulajdonosához.
- Fizetek.
- De... -
- Semmi de! Mindent eladok, amit csak tudok! Nem akarom elveszíteni az otthonom, nem akarlak benneteket elveszíteni. Főleg nem téged, Marielle nana, annyi pénzem még marad, hogy benneteket kifizethesselek - gyűltek könnyek Elodie szemében. Marielle nana átölelte.
- Na ne sírj lelkem, ne! Nekem nem a fizetés a fontos, hanem te magad! Már kiskorod óta a saját lányomnak tekintettelek. És van tíz napod a kifizetésre. Van egy ötletem, hogy szerezzünk pénzt...
- Jó, majd elmondod. Majd a kaszinótulajdonoshoz fordult. - Kérem távozzon, tíz nap múlva ki fogom fizetni.
- Igenis - hajolt meg a kaszinós. Köpönyege súrolta a lépcsősort, amint távozott.
Elodie visszaballagott a dolgozószobájába. Mögötte elgondolkodva lépegetett Marielle nana. Leültek a kerevetre, egy darabig hallgattak, majd a nana halkan elmesélte a tervét, miközben csintalan mosoly jelent meg az arcán. Elodie bólogatva hallgatta. Mikor Marielle nana befejezte egy darabig csend volt, aztán a grófnő halkan megkérdezte.
- Honnan szerezzek olyan ruhát?
- Majd találunk. Mikor jár le a haladék?
Elodie az ujjain kezdett számolni.
- Milyen nap van ma?
- Vasárnap.
- Akkor... egy hét és három nap... jövő vasárnap utáni szerdáig. És mondd el még egyszer a tervet. Érdekesen hangzik.
- Lehoztam a padlásról egy ládát, benne mindenféle régi ruha van. Válasszon egyet, öltözzön fel, és menjen el a vásárra. Csak pakoljon ki, mint a többiek, és árulja az edényeket, amiket csináltam. Mással ne törődjön, és semmit ne kérdezzen. Meglátja - minden megoldódik.
- Attól, hogy nem te, vagy más szolgáló, hanem én árulom a cserepeidet? Attól fog megoldódni ez az átkozott helyzet?
- Bizony, attól. De mondom, minden más titok, nem árulom el.
Marielle kacsintott. Elodie sóhajtva kivette a ládából a legrongyosabb, legfoltosabb ruhát.
A Teleki vulkán közelében. A parkban Amélia ült a kis házikóban, lábát felrakta az asztalra.
- Szia Amélia! - ugrott be a szobába Roxána. Mosolya eltűnt az arcáról, amint meglátta Amélia lábát az asztalon. - Vedd le a lábad az asztalról! Mégis mit képzelsz? És miért ilyen koszos a csizmád?
- Ma reggel, mielőtt ideértem volna, képzeld, a kocsi kereke az egyik tócsába belehuppasztódott.
- Nincs is ilyen szó, hogy: belehuppasztódott.
- Mindegy - legyintett Amélia. - Érdekel a történet, vagy sem? Na, szóval beleragadt a mocsárba, és nem tudtam kijönni belőle. Így gyalog kellett idejönnöm.
- Hol van már a reggel? Azóta nem volt időd megpucolni?
- Időm volt, kedvem nem. Különben is, mit okoskodsz?
Roxána megvonta a vállát, és elindult, hogy megetesse az ordítozó oroszlánokat.
Amélia kuncogva a sértett arcot vágó Roxánán felvett az asztalról egy papírt. Egy levél volt, Gertrúd professzortól jött. Beleolvasott: utazás... Bordeaux... léghajón.
- Micsoda? Mi ez az utazás? Franciaországba?
Kiszaladt Roxánához, aki az üres vödröket mosta ki a csapnál, a ketrecek mellett.
- Roxána! Van egy nagy hír! Utazunk...
- Nem beszélek veled.
- Na ne már! Mert azt mondtam, hogy okoskodsz?
- Nem. Hanem mert nem tiszteled Annát, se engem. Feltetted a mocskos lábad az asztalra!
- Már letöröltem a cipőmről és az asztalról is. Na, van egy hírem. Érdekel? Találtam egy lapot az asztalon.
- Hű... nagy hír! Egy papírdarabka. Mindjárt elájulok - gúnyolta Roxána Améliát. Amélia keresztbe tett kézzel ezt mondta:
- Jó, ha nem érdekel, hogy Franciaországba utazunk, akkor nem is mesélem tovább.
Roxána szeme felcsillant.
- Vár ránk Párizs!
- Ööö... éppenséggel nem oda megyünk.
- Nem oda?
- Nem. Bordeaux - ba.
- Arról még nem is hallottam.
- Hát most hallottál, és látni is fogod.
- Annával együtt? Mindenki? Akkor ki dolgozik tovább?
- Nem, Anna marad, csak ketten megyünk.
- Főnök nélküli napok Franciaországban! - ujjongott Roxána. Aztán hirtelen abbahagyta az ugrabugrát, és kérdőn társára nézett. - És mikor?
- Október 27-én.
- És tulajdonképpen miért utazunk? Állatokért megyünk?
- Nem. Tanulás, meg nyaralás.
- Ősszel?
- Ősszel, na és? Örülj, hogy lazíthatsz. Van nyaralás, van telelés... Tudod, mit? Legyen a neve őszelés.
Skóciában pillanatonként változik az időjárás. Míg a szobalány és a szegény, rongyos kislány a kastélyhoz értek kétszer is esett az eső, igaz, csak percekig. Végre megérkeztek.
- Itt laksz?
- Igen, itt - mutatott a szobalány egy nagy márványból készült házra, amit hatalmas oszlopok tartottak. Mikor beléptek az oldalsó ajtón egy hallban voltak, abból nyílt a konyha, étkező is. A kukás lány tátott szájjal nézegetett körbe, még sosem látott ilyen elegáns, tiszta és gazdagon berendezett házat belülről. A házban a falon mindenhol festmények lógtak, rajtuk egy nő. A képen szereplő hölgy nagyon hasonlított a szegény lányra, de ő ebből még semmit sem látott, hiszen mikor nézte ő magát tükörben? Legfeljebb a szökőkút víztükrében. Pedig annyira hasonlítottak egymásra, mint sok tojás. Ugyanaz az orr, szem, a hajszín, egyáltalán hajának göndörsége.
A szobalány elindult a lépcső felé, a másik követte. Míg mentek felfelé beszélgettek.
- Jaj, majdnem elfelejtettem! Én Agatha vagyok, és ott tartottunk, hogy kitalálunk neked is egy nevet. Jutott eszedbe valami szép név, ami illik rád?
- Nem.
- Mit szólnál a Kate -hez?
- Túl egyszerű.
- Olíviához?
- Á-á! Szó sem lehet róla. Habár különleges, de nem emlékeztet semmire...
- Te aztán válogatós vagy! Remélem az ebédnél nem leszel ennyire az. Akkor legyen a neved Izabella, és punktum! Nincs válogatás.
- Az Izabella név tetszik. És mi az úrnőd neve?
- Meryl Williams. Majd ebédnél bemutatlak neki.
Mikor felértek a lépcsőn nagy hallba érkeztek, amiből több ajtó is nyílt, talán öt, vagy hat is.
- Jé, mennyi szoba! Ez például milyen szoba? Itt ki lakik?
- Az úrnő régi gyerekszobája. Ráférne egy kis festés, meg nagytakarítás, mert szoba helyett porfészeknek nevezhető, de az úrnő, nem tudom, miért, de zárva tartja, nem szabad bemennünk, csak nagyon ritkán szellőztetni, aztán már zárja is.
- Én melyikben fogok lakni?
- Nálam. Van egy ágyam, amiben mindketten elférünk. Nahát, már ennyi az idő?! - pillantott az órájára a szobalány. - Mennünk kell átöltözni, és tíz perc múlva ebéd - nyitotta ki a középső ajtót. A szobában, mint egy hosszú folyosó, sorakoztak a ruhák. Ruhaakasztókon lógtak. Rengeteg kicicomázott ruhácska, topánkák.
- Ott hátul, abban a nagy ládában találsz magadnak valót, ott vannak a kisebb ruhák, amiket már kinőtt az úrnő. Mert ugye ilyen zsákban nem ülhetsz ebédelni egy előkelő asztalhoz!
- Honnan találtad ki, hogy zsákból van? - nézett rá Izabella.
- Tényleg abból van? Ezt nem tudtam - szomorodott el Agatha, és földre szegezte tekintetét. Lelkiismeret furdalása volt, egyben meg sajnálta a kislányt, hogy ilyen sorsra jutott.
Egy ideig csendben álldogáltak, nézték a színes ruhákat. Aztán megint Agatha szólalt meg.
- Az úrnő, legalábbis nekem ezt mondta, kiskora óta nagyon szereti, sőt! imádja a ruhákat, az öltözködést...
- Kérdezhetek valamit? Ne is válaszolj, mert úgyis megkérdezem. Mit lehet szeretni a ruhákon? Egyáltalán mi az a "szeretni"?
- Nem tudod?
- Nem igazán...
Hátramentek a ládához, és válogatni kezdtek a csinosabbnál csinosabb ruhák közül. Agatha először egy sárga ruhát vett ki, amin rózsaszín masnik voltak a vállrészen, és a nyaktól a szoknya aljáig.
- Nem tetszik. Túl giccses. Vagy hogy mondják... - vakarta állát Izabella.
- Mit szólsz ehhez? - vett ki a szobalány egy kék ruhácskát fehér gombokkal.
- Hm.
- Ez biztosan tetszeni fog! - kutakodott tovább a ládában Agatha, és megint előhúzott egyet.
- Nem hiszem. Az úrnődnek csak ilyen ronda ruhái vannak? Bocsánat ruhák, ne haragudjatok rám! - ölelte át a visszautasított ruhákat Izabella.
- Hogy te milyen jószívű vagy! Még a ruháktól is bocsánatot kérsz. Míg keresgélünk mesélhetnél magadról.
- Hát... Amikor újszülött voltam, a szüleim nem tudtak felnevelni. Vittek a különféle gazdagokhoz. hogy neveljenek fel, de senki sem akart. Végül egy gazdag család befogadott. A szüleim hamarosan meghaltak. Szegények voltak, és elvitte őket egy súlyos tüdőgyulladás, majdnem egyszerre haltak meg. Még eljöttek, hogy utoljára lássanak, de... - pityeredett el. - Aztán a gazdag család hirtelen elveszítette minden vagyonát, rám kötöttek egy kis címkét, és kitettek a legközelebbi kuka mellé. Akkor éppen 2 éves voltam.
- Hogy tehettek ilyet? Egy kisbabát otthagyni egy kuka mellett! Meg is halhattál volna!
- Igen, de hagynád, hogy befejezzem? Egyébként is túléltem, itt állok előtted.
- Persze, persze meséld csak!
- Aznap arra járt egy cirkuszbanda. Megláttak, elolvasták a kis címkét. A bohóc Ferdinánd, az atléta Albert, és a balerina Marilla. Ők neveltek a cirkuszban, titokban. Elneveztek Izabellának. Aztán mikor négy éves voltam bemutattak a cirkuszigazgatónak. Az igazgató nem volt mérges, pedig azt hitték az lesz, sőt örült, hogy újabb artistája lesz. A három jó barát megtanított írni, olvasni, és köteleken járni is. Mindenféle hóbortra. Boldogok voltunk mindaddig, amíg a tizenegyedik szülinapomon a kedves igazgató meg nem halt, és a gonosz unokaöccse lett a cirkusz tulajdonosa, Kolumbus. Kolumbus kirúgta a nevelőimet, később meg engem is elzavart. Mert csak az állatokkal akart fellépni, csak az állatidomár maradhatott. Ne kérdezd, miért, azt hitte, ettől majd különleges cirkusza lesz, hogy csak állat, de az aztán rengeteg. Sehol nem találtam a kedves nevelőimet, így itt ragadtam a téren, mert itt időnként kaptam enni, és a kukák mögé behúzódva a szél sem ért nagyon. De nem tudom, hol tölteném a telet, ha te nem jössz... Ennyi - vonta meg a vállát Izabella. A szobalány szeméből könnyek csordultak ki. Átölelte a kislányt.
- Szóval volt, van neved. Izabella. Akkor meg miért nem mondtad?
- Egy név semmit sem mond. Az a fontos, kit rejt a név, ki a gazdája. Én meg egy rongyos lány vagyok csak, nem igaz? Névtelen senki...
- Nem, mától megint lesz neved, megint Izabella leszel - szipogott a szobalány. - Úgy sajnállak. Gyere, vedd fel ezt a szép ruhácskát, és felejtsd el a rossz emlékeket. Már otthon vagy. Ez a ház mától a te otthonod is.
- És az úrnő? Nem fog elkergetni? Kidobni?
- Ne aggódj, ne aggódj - mosolygott Agatha, és maga után húzva a lányt bement vele a fürdőszobába. Mikor Izabella megfürdött és átöltözött alaposan megnézte magát a tükörben. Sötétszőke haja tele masnival. Ruhája - hát az csodaszép - világoslila volt, fehér garbóval, és fehér rozmaringokkal a csípőnél, a szalagnál.
- Ez gyönyörű!
- Nekem is nagyon tetszik. Hűha! Még a végén elkésünk az ebédről! Irány az ebédlő! - szaladt le a lépcsőn Agatha kézen fogva Izabellát.
Párizs. Elodie palotájában nagy volt a felfordulás. Megérkezett a kaszinó ősz hajú tulajdonosa, arca sovány volt és sápadt. Nagyképűen tekintgetett körbe, flegmán beszélt, azt hitte, hogy egy buta grófnőhöz szól. Mögötte loholt, és minden szóra bólogatott az ügyvédje, rókaképpel tekintgetve a berendezésre, a festményekre, a bútorokra.
- Mi? Én nem írtam alá semmit - védekezett Elodie. - A kastélyomat nem adom.
- A kastélya megmaradhat önnek, én csak a pénzt kérem - mutatott a papírokra, a kötelezvényekre. Elodie a földet bámulta.
- Adok tíz nap haladékot. Ha tíz napon belül nem fizeti ki megboldogult édesapja tartozását, elárvereztetem az otthonát, mindenét. Most döntsön, amíg jókedvemben vagyok.
- Fizetek - vetette oda Elodie.
- De Elodie grófnő! Nincs elég pénze - szólalt meg a háta mögött csendben Marielle nana.
- Ne szólj bele, nana! - mordult a nevelőre. Aztán visszafordult a kaszinó tulajdonosához.
- Fizetek.
- De... -
- Semmi de! Mindent eladok, amit csak tudok! Nem akarom elveszíteni az otthonom, nem akarlak benneteket elveszíteni. Főleg nem téged, Marielle nana, annyi pénzem még marad, hogy benneteket kifizethesselek - gyűltek könnyek Elodie szemében. Marielle nana átölelte.
- Na ne sírj lelkem, ne! Nekem nem a fizetés a fontos, hanem te magad! Már kiskorod óta a saját lányomnak tekintettelek. És van tíz napod a kifizetésre. Van egy ötletem, hogy szerezzünk pénzt...
- Jó, majd elmondod. Majd a kaszinótulajdonoshoz fordult. - Kérem távozzon, tíz nap múlva ki fogom fizetni.
- Igenis - hajolt meg a kaszinós. Köpönyege súrolta a lépcsősort, amint távozott.
Elodie visszaballagott a dolgozószobájába. Mögötte elgondolkodva lépegetett Marielle nana. Leültek a kerevetre, egy darabig hallgattak, majd a nana halkan elmesélte a tervét, miközben csintalan mosoly jelent meg az arcán. Elodie bólogatva hallgatta. Mikor Marielle nana befejezte egy darabig csend volt, aztán a grófnő halkan megkérdezte.
- Honnan szerezzek olyan ruhát?
- Majd találunk. Mikor jár le a haladék?
Elodie az ujjain kezdett számolni.
- Milyen nap van ma?
- Vasárnap.
- Akkor... egy hét és három nap... jövő vasárnap utáni szerdáig. És mondd el még egyszer a tervet. Érdekesen hangzik.
- Lehoztam a padlásról egy ládát, benne mindenféle régi ruha van. Válasszon egyet, öltözzön fel, és menjen el a vásárra. Csak pakoljon ki, mint a többiek, és árulja az edényeket, amiket csináltam. Mással ne törődjön, és semmit ne kérdezzen. Meglátja - minden megoldódik.
- Attól, hogy nem te, vagy más szolgáló, hanem én árulom a cserepeidet? Attól fog megoldódni ez az átkozott helyzet?
- Bizony, attól. De mondom, minden más titok, nem árulom el.
Marielle kacsintott. Elodie sóhajtva kivette a ládából a legrongyosabb, legfoltosabb ruhát.
A Teleki vulkán közelében. A parkban Amélia ült a kis házikóban, lábát felrakta az asztalra.
- Szia Amélia! - ugrott be a szobába Roxána. Mosolya eltűnt az arcáról, amint meglátta Amélia lábát az asztalon. - Vedd le a lábad az asztalról! Mégis mit képzelsz? És miért ilyen koszos a csizmád?
- Ma reggel, mielőtt ideértem volna, képzeld, a kocsi kereke az egyik tócsába belehuppasztódott.
- Nincs is ilyen szó, hogy: belehuppasztódott.
- Mindegy - legyintett Amélia. - Érdekel a történet, vagy sem? Na, szóval beleragadt a mocsárba, és nem tudtam kijönni belőle. Így gyalog kellett idejönnöm.
- Hol van már a reggel? Azóta nem volt időd megpucolni?
- Időm volt, kedvem nem. Különben is, mit okoskodsz?
Roxána megvonta a vállát, és elindult, hogy megetesse az ordítozó oroszlánokat.
Amélia kuncogva a sértett arcot vágó Roxánán felvett az asztalról egy papírt. Egy levél volt, Gertrúd professzortól jött. Beleolvasott: utazás... Bordeaux... léghajón.
- Micsoda? Mi ez az utazás? Franciaországba?
Kiszaladt Roxánához, aki az üres vödröket mosta ki a csapnál, a ketrecek mellett.
- Roxána! Van egy nagy hír! Utazunk...
- Nem beszélek veled.
- Na ne már! Mert azt mondtam, hogy okoskodsz?
- Nem. Hanem mert nem tiszteled Annát, se engem. Feltetted a mocskos lábad az asztalra!
- Már letöröltem a cipőmről és az asztalról is. Na, van egy hírem. Érdekel? Találtam egy lapot az asztalon.
- Hű... nagy hír! Egy papírdarabka. Mindjárt elájulok - gúnyolta Roxána Améliát. Amélia keresztbe tett kézzel ezt mondta:
- Jó, ha nem érdekel, hogy Franciaországba utazunk, akkor nem is mesélem tovább.
Roxána szeme felcsillant.
- Vár ránk Párizs!
- Ööö... éppenséggel nem oda megyünk.
- Nem oda?
- Nem. Bordeaux - ba.
- Arról még nem is hallottam.
- Hát most hallottál, és látni is fogod.
- Annával együtt? Mindenki? Akkor ki dolgozik tovább?
- Nem, Anna marad, csak ketten megyünk.
- Főnök nélküli napok Franciaországban! - ujjongott Roxána. Aztán hirtelen abbahagyta az ugrabugrát, és kérdőn társára nézett. - És mikor?
- Október 27-én.
- És tulajdonképpen miért utazunk? Állatokért megyünk?
- Nem. Tanulás, meg nyaralás.
- Ősszel?
- Ősszel, na és? Örülj, hogy lazíthatsz. Van nyaralás, van telelés... Tudod, mit? Legyen a neve őszelés.
(folytatás később!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése