„Üdvözöljük önöket a Nagyvilági Múzeumban! Kívánunk kellemes időtöltést! Képeslapot a jegyiroda mellett vásárolhatnak. Kérjük kedves látogatóinkat, hogy..." Ismerősen hangzik, ugye? Én már vagy ezerszer hallottam, igazából nagyon unom! Aztán betódulnak az emberek, és mindenki kukkol, mutogat rám, össze-vissza beszélnek, többnyire dícsérnek, el vannak tőlem ájulva, bár néha a szemembe mondják, hogy ronda a mosolyom, a ruhám pocsék, és nem is vagyok szép, még olyat is hallottam, hogy férfi vagyok! Vagy csak hümmögnek. Volt már, hogy meg akartak tapizni, de nem engedik az őrök. Még mit nem? Az meg olyan sértő, ha az arcomba vágják, hogy nem is vagyok igazi nő!
Amúgy pár hete érkeztem ide, kamionnal hoztak, jól becsomagolva, sok ismerőssel együtt. Izgultunk, milyen lesz, hogy lesz. A lányokkal megterveztük, hogy majd versenyzünk, ki kap több dícséretet. Aki egyet sem, az veszít, és éjjel neki kell ijesztgetnie az őrt. A fiúk nem foglalkoztak semmivel sem, csöndben nézelődtek ki az ablakon, vagy rajtunk nevettek, hogy hogyan lehetünk ennyire lányosak. Hát milyenek legyenek a lányok? Lányosak, ez evidens, vagy nem? Szóval amikor megérkeztünk segítettek kiszállni, és körbevezettek a múzeumban. Megcsodáltuk a szépséges hölgyeket, és a jóképű fiúkat, akik már itt voltak, persze ők is minket. Alig vártuk, hogy közöttük legyünk, hogy jól kipletykálhassuk a többieket, főleg azokat, akik nem jöttek velünk!
Pár nap alatt elrendeztek minket, kiosztották a szobákat, beállították a lámpákat, aztán kezdődhetett a szokásos műsor. A versenyt, a szépségversenyt persze mindig én nyertem meg. Nem csoda, engem mindenki ismer, még az is, aki sohasem látott. Celeb vagyok, igazi sztár.
Eltelt ez a pár hét, én meg már megutáltam itt lenni, mert szinte mindenki ismer már, sokan elkerülnek. Míg régebben kattogott a sok fényképezőgép - hiába volt tiltva -, most meg legfeljebb egy kínai turistától hallom: ej, de szep latvány! Ezt meg kell mutatni néjnek! Sang-Chiu! Gyere! Meg a nevemmel is viccelődtek már, bezúdult a szobámba egy iskoláscsoport, és egy kis taknyos azt mondja: mondja, Liza...! Még ilyet!?
Már szólni is akartam a múzeum igazgatójának, hogy elegem van, vigyen máshova, vagy mehessek végre haza, de amikor csak megszólítom, ügyet sem vet rám, elhalad előttem, és inkább a látogatókkal, meg a személyzettel foglalkozik. A szokásos éjjeli ijesztgetést is meguntuk; eleinte vicces volt, kinevettük szegény, butácska őrt, amiért mindig bedőlt. Mostanra megkomolyodott, rájött, hogy csak az esti hamburger miatt vannak hasi fájdalmai, és mivel a tévében látott ilyen reklámot, azt hiszi, hogy a nasizás miatt hall hangokat.
Tegnap este kiterveltem, hogy megszökök, de túl lassú és ügyetlen voltam. Az őr már akkor elkapott, amint elindultam... hogy honnét tudhatta meg a szökés tervét, amikor senkivel sem beszéltem róla, fogalmam sincs. Ma már jobban vigyáznak rám, én meg magamban egy levelet fogalmazok, az ikertesómnak írok majd, csak azt nem döntöttem még el, hogy franciául, vagy olaszul írjak... De azt biztosan megírom neki, hogy többé nem megyek el helyette ilyen kis városkába, külföldre, inkább maradok az én alagsori szobámban Párizsban, jöjjön csak maga, ha már annyira "igazi nő"...
Amúgy pár hete érkeztem ide, kamionnal hoztak, jól becsomagolva, sok ismerőssel együtt. Izgultunk, milyen lesz, hogy lesz. A lányokkal megterveztük, hogy majd versenyzünk, ki kap több dícséretet. Aki egyet sem, az veszít, és éjjel neki kell ijesztgetnie az őrt. A fiúk nem foglalkoztak semmivel sem, csöndben nézelődtek ki az ablakon, vagy rajtunk nevettek, hogy hogyan lehetünk ennyire lányosak. Hát milyenek legyenek a lányok? Lányosak, ez evidens, vagy nem? Szóval amikor megérkeztünk segítettek kiszállni, és körbevezettek a múzeumban. Megcsodáltuk a szépséges hölgyeket, és a jóképű fiúkat, akik már itt voltak, persze ők is minket. Alig vártuk, hogy közöttük legyünk, hogy jól kipletykálhassuk a többieket, főleg azokat, akik nem jöttek velünk!
Pár nap alatt elrendeztek minket, kiosztották a szobákat, beállították a lámpákat, aztán kezdődhetett a szokásos műsor. A versenyt, a szépségversenyt persze mindig én nyertem meg. Nem csoda, engem mindenki ismer, még az is, aki sohasem látott. Celeb vagyok, igazi sztár.
Eltelt ez a pár hét, én meg már megutáltam itt lenni, mert szinte mindenki ismer már, sokan elkerülnek. Míg régebben kattogott a sok fényképezőgép - hiába volt tiltva -, most meg legfeljebb egy kínai turistától hallom: ej, de szep latvány! Ezt meg kell mutatni néjnek! Sang-Chiu! Gyere! Meg a nevemmel is viccelődtek már, bezúdult a szobámba egy iskoláscsoport, és egy kis taknyos azt mondja: mondja, Liza...! Még ilyet!?
Már szólni is akartam a múzeum igazgatójának, hogy elegem van, vigyen máshova, vagy mehessek végre haza, de amikor csak megszólítom, ügyet sem vet rám, elhalad előttem, és inkább a látogatókkal, meg a személyzettel foglalkozik. A szokásos éjjeli ijesztgetést is meguntuk; eleinte vicces volt, kinevettük szegény, butácska őrt, amiért mindig bedőlt. Mostanra megkomolyodott, rájött, hogy csak az esti hamburger miatt vannak hasi fájdalmai, és mivel a tévében látott ilyen reklámot, azt hiszi, hogy a nasizás miatt hall hangokat.
Tegnap este kiterveltem, hogy megszökök, de túl lassú és ügyetlen voltam. Az őr már akkor elkapott, amint elindultam... hogy honnét tudhatta meg a szökés tervét, amikor senkivel sem beszéltem róla, fogalmam sincs. Ma már jobban vigyáznak rám, én meg magamban egy levelet fogalmazok, az ikertesómnak írok majd, csak azt nem döntöttem még el, hogy franciául, vagy olaszul írjak... De azt biztosan megírom neki, hogy többé nem megyek el helyette ilyen kis városkába, külföldre, inkább maradok az én alagsori szobámban Párizsban, jöjjön csak maga, ha már annyira "igazi nő"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése