„Elérkezett a tavaszi szünet. Az elbodok rövid ideig pihennek, mert ők „dolgos lények”, a jelszavuk az, hogy: nincs idő pihenésre, mert az élet egy nagy munka, ha sokat pihensz, lemaradsz róla. Még rímel is. A nergogok viszont szeretnek pihenni, legszívesebben nem is járnának dolgozni, nem mennének iskolába, nem főznének, takarítanának. Inkább egész nap a hasukat süttetnék egy lopott jégkocka mellett. Habár Zsasza legszívesebben röpködne a kis posztókalapjával. Az iskolaszünet alatt a tanárnő, Makaróni néni dühöngött. A teremben ülve szorongatta a krétát a kezében. Folyton új krétát kellett elővennie, mert már a fél doboznyit összetörte mérgében.
- Miért vannak a szünetek? Így kit kínozzak? A krétákon kívül...?
Gom új szuperhősruhát varrt, amivel imponálhat majd Zsaszának. Anyja arról fecsegett, hogy milyen rendes gyerek, varrogat, Labát meg leszidta, amiért soha nem végez hasznos házimunkát. Laba mérgében bepakolta a kis ember cukorkás zacskójába a jegyzetfüzetét, amibe mindig rajzolgat és firkál, a giliszta-trágyával megkent morzsadarabkát, majd indult is ki a szabadba, Zo-ék kertjébe. Zsasza ugyanis meghívta egy esőcsepp-délutánra, amin esőcseppeket fognak inni kesztyűben, csicsás ruhákban és nagy kalapokban, közben fölösleges dolgokról pletykálva téblábolni. Labának nem volt díszes középkori ruhája, kalapja főleg nem, ezért mindent Zsaszára bízott, hogy lepje meg. A megelepetés sikeres is volt, Laba álla leesett a hatalmas, tömött, csipkével és pufival teli ruháktól. Ne is beszéljünk a kalapokról! Tízszer nagyobbak voltak, mint a gyerekek feje. Laba a ruhában és a kalapban odadőlöngélt a kis fehér asztalkához, ami egy flakon kupakja volt. A koszos, port tartalmazó tegnap esti esőcseppeket nem szerette, aztán, hogy a kalap miatt folyton hátraesett a kis üvegszilánk-székből és egy csepp a ruháján landolt elege lett az egészből. Valójában nem is szeretett volna ott lenni, csak Zo miatt vállalta el, hogy láthassa. Még ha csak egy pillanatra is, de látni akarta. Habár a pillanat nem elég, ő is képletesen értette. Nos, fogta cókmókját, és elindult a kert mellett lévő csatornához, amikor valaki hátulról lefogta a szemeit. Először megrémült, aztán tudta, hogy biztosan csak egy nergog.
- Ki vagy? - kérdezte mosolyogva. Az megpördítette a lányt a tengelye körül. Zo állt ott egy baseball-sapkával a fején.
- Akarsz repülni egyet?
- Mivel egy Barbie-baba alakját vettem fel, ezért nem hiszem, hogy tudnék. Felvegyem valami madár alakját?
- Nem kell! A sapkámmal tudunk repülni! Azért vannak rajta a kis szárnyak.
- Hogyhogy van ilyenetek?
- Mert a szabad ég alatt élünk, és ha veszély jön, ez a legegyszerűbb menekülés. Ennyi erővel kérdezhetném, hogy ti miért tudtok alakot váltani? Mi miért nem?
- Makaróni néni szerint azért, mert a csatornákban élünk, ami tele van veszéllyel, és hogy ne bántsanak a nagyobb állatok, ezért fel tudjuk venni az alakjukat. De így se maradhatunk örökké például székek, vagy ilyesmik, mert egy idő múlva elfogy az energiánk, és visszatérünk arra az alakra, amit születésünkkor választottunk. Én azért lettem mini-baba, mert egy emberi házban születtem, és egy olyan játék volt mellettem. Megtetszett, és puff! Megváltoztam. Egyébként miért kérdezed? Nem tetszik a baba-kinézet?
- Dehogynem! Szerintem nagyon jól áll... akkor repülünk? - tért át gyorsan a témáról zavarában Zo. Laba beleegyezett.
- Nos... mivel csak velem tudsz repülni... átkarolhatlak?
Laba elpirultan igent mondott, mire Zo óvatosan, félősen átkarolta a derekánál, majd megpöckölte a sapkáját, és a szárnyak csapkodni kezdtek. Egyre magasabbra emelkedtek. Laba még sosem érzett ilyet. Különös érzés szorongatta a torkánál. Mintha most szabadulna meg minden gondtól. Mintha a lelke elszabadulna, és a teste nélkül röpködne a nagyvilágban. De neki a nagyvilág nem az, ami nekünk. Neki már Zo-ék kertje is a világmindenség. Amit meg most látott...! Házak, kertek mindenütt, amik alatt sok és hosszú csatorna lapulhat.
- Ez fantasztikus, Zo!
- De még mennyire! És még nem is láttál mindent! Ez csak a város kis része!
- Kis része?! Akkor még olyan sok van ebből a csodából?
- Szerintem nem nagy szám – kezdett lefelé siklani Zo.
- Miért gondolod így? - fordult háttal a szemébe fújó széllel Laba.
- Mert már vagy százkilencvenegyszer láttam! Ha valami jóból túl sok van, akkor megunod! Vagy nem is kívánod már egy idő után - landoltak Zo háza előtt.
- Máskor is megmutatod? Hogy megunjam én is – kuncogott Laba. Aztán a meghökkenten bambuló Zo-tól Laba elköszönt, és visszamászott a csatornába. A bűz megcsapta Zo orrát.
Zsasza a ház falához támaszkodva menősen nézett és menősen mondta:
- Nahát, nahát... kis huncutka! Zo... Zo... Nem vagy túl fiatal az udvarláshoz?
Ekkor Labát fellökve kiugrott Gom, az új szuperhős-ruhában.
- Szia Zsasza! Hogy tetszik az új kinézetem?
- Még te beszélsz, hugi? - emelgette szemöldökeit Zo. Zsasza már nem menősen, hanem durcásan állt, mivel végül a bátyjának volt igaza.
- Mutasd... - morogta Zsasza, mire Zo rázva a fejét kissé lenézően nevetett.”
- Miért vannak a szünetek? Így kit kínozzak? A krétákon kívül...?
Gom új szuperhősruhát varrt, amivel imponálhat majd Zsaszának. Anyja arról fecsegett, hogy milyen rendes gyerek, varrogat, Labát meg leszidta, amiért soha nem végez hasznos házimunkát. Laba mérgében bepakolta a kis ember cukorkás zacskójába a jegyzetfüzetét, amibe mindig rajzolgat és firkál, a giliszta-trágyával megkent morzsadarabkát, majd indult is ki a szabadba, Zo-ék kertjébe. Zsasza ugyanis meghívta egy esőcsepp-délutánra, amin esőcseppeket fognak inni kesztyűben, csicsás ruhákban és nagy kalapokban, közben fölösleges dolgokról pletykálva téblábolni. Labának nem volt díszes középkori ruhája, kalapja főleg nem, ezért mindent Zsaszára bízott, hogy lepje meg. A megelepetés sikeres is volt, Laba álla leesett a hatalmas, tömött, csipkével és pufival teli ruháktól. Ne is beszéljünk a kalapokról! Tízszer nagyobbak voltak, mint a gyerekek feje. Laba a ruhában és a kalapban odadőlöngélt a kis fehér asztalkához, ami egy flakon kupakja volt. A koszos, port tartalmazó tegnap esti esőcseppeket nem szerette, aztán, hogy a kalap miatt folyton hátraesett a kis üvegszilánk-székből és egy csepp a ruháján landolt elege lett az egészből. Valójában nem is szeretett volna ott lenni, csak Zo miatt vállalta el, hogy láthassa. Még ha csak egy pillanatra is, de látni akarta. Habár a pillanat nem elég, ő is képletesen értette. Nos, fogta cókmókját, és elindult a kert mellett lévő csatornához, amikor valaki hátulról lefogta a szemeit. Először megrémült, aztán tudta, hogy biztosan csak egy nergog.
- Ki vagy? - kérdezte mosolyogva. Az megpördítette a lányt a tengelye körül. Zo állt ott egy baseball-sapkával a fején.
- Akarsz repülni egyet?
- Mivel egy Barbie-baba alakját vettem fel, ezért nem hiszem, hogy tudnék. Felvegyem valami madár alakját?
- Nem kell! A sapkámmal tudunk repülni! Azért vannak rajta a kis szárnyak.
- Hogyhogy van ilyenetek?
- Mert a szabad ég alatt élünk, és ha veszély jön, ez a legegyszerűbb menekülés. Ennyi erővel kérdezhetném, hogy ti miért tudtok alakot váltani? Mi miért nem?
- Makaróni néni szerint azért, mert a csatornákban élünk, ami tele van veszéllyel, és hogy ne bántsanak a nagyobb állatok, ezért fel tudjuk venni az alakjukat. De így se maradhatunk örökké például székek, vagy ilyesmik, mert egy idő múlva elfogy az energiánk, és visszatérünk arra az alakra, amit születésünkkor választottunk. Én azért lettem mini-baba, mert egy emberi házban születtem, és egy olyan játék volt mellettem. Megtetszett, és puff! Megváltoztam. Egyébként miért kérdezed? Nem tetszik a baba-kinézet?
- Dehogynem! Szerintem nagyon jól áll... akkor repülünk? - tért át gyorsan a témáról zavarában Zo. Laba beleegyezett.
- Nos... mivel csak velem tudsz repülni... átkarolhatlak?
Laba elpirultan igent mondott, mire Zo óvatosan, félősen átkarolta a derekánál, majd megpöckölte a sapkáját, és a szárnyak csapkodni kezdtek. Egyre magasabbra emelkedtek. Laba még sosem érzett ilyet. Különös érzés szorongatta a torkánál. Mintha most szabadulna meg minden gondtól. Mintha a lelke elszabadulna, és a teste nélkül röpködne a nagyvilágban. De neki a nagyvilág nem az, ami nekünk. Neki már Zo-ék kertje is a világmindenség. Amit meg most látott...! Házak, kertek mindenütt, amik alatt sok és hosszú csatorna lapulhat.
- Ez fantasztikus, Zo!
- De még mennyire! És még nem is láttál mindent! Ez csak a város kis része!
- Kis része?! Akkor még olyan sok van ebből a csodából?
- Szerintem nem nagy szám – kezdett lefelé siklani Zo.
- Miért gondolod így? - fordult háttal a szemébe fújó széllel Laba.
- Mert már vagy százkilencvenegyszer láttam! Ha valami jóból túl sok van, akkor megunod! Vagy nem is kívánod már egy idő után - landoltak Zo háza előtt.
- Máskor is megmutatod? Hogy megunjam én is – kuncogott Laba. Aztán a meghökkenten bambuló Zo-tól Laba elköszönt, és visszamászott a csatornába. A bűz megcsapta Zo orrát.
Zsasza a ház falához támaszkodva menősen nézett és menősen mondta:
- Nahát, nahát... kis huncutka! Zo... Zo... Nem vagy túl fiatal az udvarláshoz?
Ekkor Labát fellökve kiugrott Gom, az új szuperhős-ruhában.
- Szia Zsasza! Hogy tetszik az új kinézetem?
- Még te beszélsz, hugi? - emelgette szemöldökeit Zo. Zsasza már nem menősen, hanem durcásan állt, mivel végül a bátyjának volt igaza.
- Mutasd... - morogta Zsasza, mire Zo rázva a fejét kissé lenézően nevetett.”
(2010. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése