Vasárnap dumagépeztem Lőrinccel, miközben a matek feladatokkal kínlódtam. Apu a balkonon volt, bátor lettem, meg mertem tenni. Persze bűntudatom támadt, ezért félretettem - a matekfüzetet.
11:21 Lőrinc: Szia Lau! Emlékszel Ferire?
11:22 Laura: Szia! Persze, hogy emlékszem! Mi van vele?
11:23 Lőrinc: Te lány vagy, nemde? Mert akkor tudnál segíteni.
11:25 Laura: Neem, nem vagyok lány, csak parókát hordok! Miért, mi a problémo?
11:27 Lőrinc: Jóó, bocsi. Amúgy az a baj, hogy Ferit eltalálta...
11:28 Laura: Ámor nyila?!??!!
11:30 Lőrinc: Dehogy! A hiány nyila! Nem tudja miben van hiánya, ezért folyton verekedni akar mindenkivel! Ráadásul, ha meglát egy lányt, akkor dührohama lesz, és üres szemekkel bambul! Mi lenne, ha inkább személyesen beszélnénk meg? Úgy jobban tudnál segíteni.
Mama azt se tudta, miről van szó, leengedett a játszóra, ahol már várt a két fiú. Leültünk egy padra. Feri tényleg idegesnek és feldúltnak tűnt, észre sem vette, hogy odalépek hozzájuk. Lőrinc viszont folyamatosan mosolygott.
- Johanna mit szólt ehhez?
- Johanna?! - csodálkozott Lőrinc.
Feri idegesen dobálta az apró kavicsokat egy fűcsomóra.
- Szóval, ha meglátsz egy lányt, akkor ideges leszel?! - kérdeztem Ferire nézve, aki még mindig magával volt elfoglalva. Lőrinc meglökte a fiú fejét, aki haját igazgatva észrevett. Hirtelen ledermedt, majd hatalmasakat pislogott. Csak annyit mondott: „Ööööö....” és felállt. Óvatosan oldalazva ellépdelt, elcsusszant a játszóról. Lőrinc követte kiáltozva:
- Hova a cseresznyébe mégy?
- Ennyit erről – sóhajtottam. Leültem, és a lábamat lóbáltam, pedig leért a földre, mert a pad alacsonyan volt. Egy kicsit bámultam az eget, ahol vattacukorhoz hasonlító felhők kúsztak. Majd a kis „réten”, azaz a kertben szedegettem virágokat. De nem olyan kertben, mint amire gondolsz, hanem amolyan közkert-szerűségben. Amit csak fű, meg kamilla lepett be. Próbáltam csokrot csinálni belőle, de nem igazán sikerült. A hajcsatjaimba is beletűztem egy-egy kamillát. Már csak háttérzene kellett volna, mert úgy éreztem magam, mint egy... leírhatatlan. Nagyon jó volt. Pedig nem nagy dolog, mégis olyan kellemes. Aztán virágokkal a hajamban lementem a libikókához a domb alján. Egyedül libikókáztam, rugdostam magam fel, meg pottyantam le, amikor valaki meghúzta a hajamat. Idegesen megfordultam, hogy ki a Szent Ágnes csinál ilyet, amikor egy kedvesen mosolygó, magas, nálam nem annyira sokkal, de idősebb fiút pillantottam meg. Széles vigyorral leült a szemközti ülésre a libikókán.
- Már ne haragudj... de ismerlek egyáltalán?
- Igen. Vagyis nem, de igen. - válaszolta akadozva, ám végig mosolyogva.
- Most akkor melyik? - fintorogtam.
- Tényleg vicces az arcmimikád! - kuncogott. Az én arcom vidámság helyett mérgesbe váltott.
- Miről beszélsz? Te egy hülye vagy, vagy mi?! Már bocs, de nem ismerlek, erre te húzod a hajamat, úgy nézel, mintha régóta ismernél, azt várod el, hogy emlékezzek rád, és csúfolsz! Fogd fel, hogy nem ismerlek, ha te mégis ismersz engem, akkor te szerencsés vagy, én meg nem!
- Tényleg viccesen haragszol másokra... - kuncogott. Begurultam. Felálltam az ülésből, és elindultam fölfelé a dombon. A fiú utánam jött, és elkapott a karomnál fogva. Kirángattam magamat a fogásából.
- Miért nem szállsz le rólam? Ki fene vagy te?
- Lőrinc unokatestvére vagyok.
Leesett az állam. Nem szó szerint, különben a földön landolt volna. Feltolta az államat.
- Hazudsz – mondtam gyorsan, levakarva a kezét az államról. A fejét rázta. - Akkor füllentesz... - folytattam. Ebbe sem egyezett bele. - Akkor enyhén eltúloztad... - erre is csak fejrázás jött válasznak. - Akkor még ha igazad is van, nem hiszem el! Honnan ismersz? Azt ne mondd, Lőrinc, az „unokaöcséd” mesélt rólam neked! Mert akkor hazamegyek!
- Pedig jól mondod,az unokaöcsém, Lőrinc mesélt már nekem rólad! Jó sokat... - kuncogott már megint. - Például bírja a stílusod – és nem csak öltözködésben.
- Az öltözködésben?!
- És nem csak! - kacsintott -, ám mindennap rólad mesél, vagy e-mailben, vagy telefonon, vagy SMS-ben, vagy személyesen is, hogy te mennyire ilyen, meg olyan vagy... hidd el, már herótom van a szövegeitől, de az ő dolgaiba már nem szólhatok bele... - vakarta a tarkóját.
- A ő dolgaiba?! - fintorogtam. - Milyen dolgaiba?
- Hát az ő magánügyeibe! Mindig letagadja, de szerintem ő... - ám nem tudta befejezni, mert vissza is tért már Lőrinc Ferivel a kezei között. Közeledve a szemei egyre kerekebbek lettek.
- Hé, te mit keresel itt?! Nem úgy volt, hogy elmentél egy buliba a haverjaiddal?
- Jó kifogás... - motyogta Feri.
- Hülyének nézel? - kezdett bele az „unokabáty”, amire én szívesen azt feleltem volna, hogy „igen”. - Fényes nappal miért tenném? Majd éjjel, fél tizenegy után, Roxánával, na akkor megyek bulizni. Most viszont kinyomoztam, ki is az a Laura, akiről mindig mesélsz.
Lőrinc elengedte Feri karját, el is lökte egy kicsit, és felemelt mellkassal orrát a rokonának nyomta.
- Nem úgy volt, hogy kipróbálod a celluxot?!??!!
Feri közelebb csusszant hozzám.
- Rájöttél, mi a bajom? - kérdezte óvatosan.
- Nem zavar, hogy éppen kerek szemekkel várom ennek a végét...? - halkultam el, a fiúk felé fordulva. Feri megvonta a vállát, majd csoszogva eltűnt a játszóról. Lőrinc bátyja megunta a vitatkozást, a bőrkabátját megtisztította egy kézmozdulattal, utána ravaszul mosolyogva elszaladt.
- Mi folyik itt? - kérdeztem Lőrincet kissé mérgesen. Keresztbe tett karokkal, a fru-frumat felfújva álltam ott, és vártam. Lőrinc nem volt elpirulva, zavarban sem volt, teljesen nyugodtan válaszolt:
- Semmi különös – zsebre dugta a kezét és komoly arccal elbandukolt a hintákig. Az unokatestvére leporolva a kabátját – nem tudom mitől lehetett poros –, és elment a játszótérről. Nem igaz, mindig ezek a hinták valamilyen szerepet játszanak az életemben! Kissé – vagyis nagyon – zavart a nyugodtsága. Más viselkedést reméltem tőle. Ám nem tette. Csak ott himbálózott, elbambulva a betonra. Nem tudtam mit tegyek. Talán nem ez volt a jó megoldás, de odamentem hozzá. Nem mertem kérdezni, mindig belekezdtem valamibe, de csak a szám kinyitásáig jutottam el. Hang és szó nem jött ki a számból. Ő meg egyre magasabbra lökte magát a hintában. A szél óriásiakat fújt, a hajamat az arcomra fújta, és a számba, úgyhogy megszólalni már főleg nem tudtam. Olyan dühös lettem, hogy a szél hirtelen elállt. Kiköptem a számból a hajfürtjeimet.
- Plöff! Blee... khm... tudod...
Válaszként dadogós szavaimra jobban meglökte magát, és fentről kérdezte: - Mi van?
- Az van, hogy mi folyik itt? A bátyád amúgy nem tud távolságot tartani? Túl sokat enged meg magának... - ezzel el akartam bizonytalanítani, de nem jött be.
- Tudom.
- És tényleg tetszik a stílusom?
- Aham.
- Nem csak öltözködésben? - mondtam lassan, bizonytalanul, kíváncsian.
- Aha... mi van? - állt le a hintázásból, visszatérve a földre - szó szerint is. Lehetetlenül óriásiakat pislogott, szája tátva maradt. Eltanakodva elfordította a fejét a betonra meredve, amin homokbuckák voltak, mivel előttünk a kisgyerekek a homokozóból kiszaladgálva odahurcoltak egy kis bizonyítékot. Jó ideig hozzám sem szólt, csak úgy ült ott meredve, és tátott szájjal. Felálltam a hintából, odasuttogtam egy „sziá”-t, és hazamentem. Lőrinc sóhajtva mondta, amikor már rég nem voltam ott: szia...
(2010. június)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése