Réges-régen, nagyon régen, éppen tegnapelőtt mesélték ezt a történetet nekem, én meg gyorsan leírom, el ne felejtsem. Kláráról szól ez a történet, egy kövér kislányról, aki szerette... mit szerette? imádta! a csokikat és a cukorkákat. Emiatt persze duci lett, a ducisága miatt pedig az osztályban csúfolták, az utcán megmosolyogták, néha bizony ki is gúnyolták, és ami legjobban fájt neki: a fiúk is kerülték. Ám egy nap csoda történt, és erről a csodáról írok nektek:
Klára mindig szerette a pociját. Teletömni. Mindenfélét megkóstolt, mindent megevett, de legjobban a szaftos pörköltet, a rántott húst szerette, illetve még azoknál is jobban a cukorkákat, és sok-sok csokit. Kedvenc szendvicse volt két csoki között egy csoki. És mindig büszke volt és boldog, mikor mondták: „hej! de stramm kislány vagy te, nem fúj el a szél!” Ilyeneket mondtak, és ő meg nagyon boldog volt, hogy így dicsérgetik. Ahogy nőtt, úgy nőtt a hasa, és az étvágya is - a csokira. Mostanában már megesett, hogy minden pénzét, amit kapott édességre költötte, és ha a suliból hamarabb hazaérkezett, mint a szülei, akkor egymás után felfalta őket.
- Jó étvágyat nekem! - nevetgélt, és sorra bontogatta a csokikat. Kattant a kilincs, és megjelent az édesanyja. Kabátját felakasztotta a fogasra, szőke haját kibontotta, és lehuppant a székre lánya mellé.
- Te meg mit eszel? - nézett lányára. Klára a csokipapírokat a háta mögé dugta.
- Se-semmit - pirult el. Mamája kezeit csípőre tette, és szigorú arcot vágott, mert meglátta lánya arcán a csokifoltokat.
- Mondtam neked már vagy százszor, hogy ne egyél ennyi édességet!
- Na és? Nincs semmi bajom, látod? - vonta meg vállát Klára. Aztán kirohant a konyhából és kiment a kertbe napozni. Felvette a bikinijét - alig fért bele -, bekente magát napolajjal és elterült a napozóágyon. Hasa meg a bikinin. Egyik osztálytársa épp a kerítés mellett biciklizett.
- Lelóg a hájad! - kiáltott be a kerítés felett. Klára felemelte szeméről a napszemüveget.
- Lajos?
- Mi van? Már a hasadtól meg sem látsz? Ha-ha! - és továbbkerekezett.
Klára nagyon elszomorodott. És ha ő elszomorodott, akkor nagyon megkívánta a csokit. De nem volt kéznél egy darabka sem, és mivel már sötétedett felkelt a napozóból, és bement a konyhába, ahol anyukája a vacsorát készítette.
- Mit sütsz kis szűcs?
- Nem sütök. Salátatálat csinálok, kérsz? Ha kérsz, ha nem úgyis ezt kapsz.
Klára kiöltötte a nyelvét.
- Pfuj! Miért nem csokis pitét? Vagy cukros pitét? Vagy fagyis pitét? Vagy vattacukorpitét? Vagy cukorsalátát, de nem igazi salátával! Azok legalább finomak lennének!
Mamája megrázta a fejét és visszafordult a salátához.
- Miért nem ehetek valami komolyat? - kérdezte fintorogva a salátát bámulva Klára.
- Már így is nagy a pocakod. Jelentkezz a suliba a táncra. Mit szólsz?
- Kösz nem! Mindig kinevetnek, tornaórán is csak rajtam gúnyolódik mindenki!
- Gúnyolódni nem szép dolog, de tényleg túl nagy már a pocid, Klára. Tudod mit? Akkor menj biciklizni!
A tévében éppen ekkor volt az időjárás előrejelzés: ezen a héten minden nap esni fog. Klára huncut mosollyal nézett anyjára.
- Ez a program elúszott! Hurrá!
- De ez nem mehet tovább! Csúnya, kövér vagy, vedd tudomásul! - fakadt ki az édesanyja, de már megsajnálta, hogy megbántotta a lányát. De mit tehetett? Csak ki kellett mondania.
- Még te is? - bőgte el magát Klára. Ellökte magától a salátatálat, és elrohant a szobájába.
- Engem senki sem szeret, csak gúnyol, és gúnyol, még anyu is... - sírt az ágyára borulva.
Mamája mélyen elgondolkodva beleharapott egy salátalevélbe.
- Mmm... nem is rossz.
Másnap az iskolában...
Már csak pár nap, és vége a sulinak. Jön a vakáció. A nyári szünetre gondolt Klára, miközben kipakolta táskájából a matektankönyvet, a füzetét és a tolltartóját. Leült a padba és a mellette lévő üres székre pillantott. Senki sem akart mellé ülni, azzal csúfolták, hogy úgyse férnének el mellette. Szomorkásan kinyitotta a könyvét. Lapozgatta, olvasgatta. Becsöngettek. A tanárnő rohant be az ajtón, mint valami szélvész-kisasszony.
- Osztály vigyázz! - csapta le könyveit a tanári asztalra. A gyerekek sebesen felálltak. Klára is fel akart állni, de a hasa beszorult a pad lapja és a szék közé, félig meggörnyedve fújtatott. Kitört a nevetés, a tanárnő rázta a fejét. A lány elpirulva visszaült a helyére.
- Ma még utoljára átismételjük a szorzást - írt a táblára a tanárnő.
- Huszonkét csoki szorozva három zacskó cukorkával egyenlő Klára hasa - kuncogott Lajos.
Klára szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Egész órán azon gondolkozott: igazuk van-e a gyerekeknek.
- Bárcsak egy tündér átvarázsolna karcsúvá! - sóhajtotta, de olyan halkan, hogy senki sem hallhatta.
- Piros pad! - suttogta egy hang. Klára felkapta a fejét és keresni kezdte, vajon most melyik osztálytársa viccelődik vele, és mit akar? De mindenki a füzetét bújta.
- Piros pad, háromkor - hallotta megint.
- Ott leszek - gondolta Klára.
- Várlak!
- De hát... é
n meg sem szólaltam - forgolódott. De senki nem nézett rá, nem tudta, honnét jött a hang, és hogyan hallotta meg az a hang azt, amit ő csak gondolt.
- Várlak, el ne feledd!
- Jó, nem felejtem - határozta el magában.
A tanítás után...
Klára már három óra előtt az iskola előtti piros padon üldögélt. Várta a „valakit”, és egy tábla csokit harapdálva nézelődött. Csak várt és várt, már a matekleckét is készíteni kezdte unalmában.
- Szia!
Klára felkapta a fejét. Egy fiatal nő ült mellette a padon, melegítőben, előttük egy puli lihegett, nyelve hosszan kilógott. Upsz! Hogy került ez a nő ide? Az előbb még senki sem járt erre, a padon pedig végképp senki sem ült pár perce.
- Ez meg hogy lehet? Trükkös, vagy rossz a szemem.
Egy darabig ezen elmélkedett, aztán belefájdult a feje a sok gondolkodásba, és lehajolt a kutyushoz, simogatni kezdte. A puli örömében hátára feküdt, és kalimpálni kezdett a lábaival.
- Ez ugye egy puli? - kérdezte.
- Hát nem is Pali. A neve Pulika - mondta a nő. Szép, sportos alakját kihúzta, hátradöntötte a fejét a nap felé. - Az én nevem Mirella.
- Mi...? - értetlenkedett Klára. A nő felnevetett.
- Mi? Mi? Jól hallottad, Mirella. És te vagy Klára. Tudom, mert én egy tündér vagyok, én hívtalak, és azért vagyok itt, hogy teljesítsem egy kívánságodat. Mert tudom ám, hogy van egy kívánságod!
- Csoki?
Mirella felnevetett.
- Nem, nem. Van neked egy titkos kívánságod, amit még senki sem hallott, csak én. És teljesítem, azért jöttem.
- Te voltál a matematika órán...? Nem láttalak. Most meg látlak. Nem értem.
- Amikor valaki kíván valamit, számára, de csakis számára látható leszek. A suliban azért nem láttál, mert mások nem láthatnak, hiszen rajtad kell segítenem, nemde? Nem rajtuk.
A kislány jól megnézte a tündért.
- De szép alakod van! - jegyezte meg. Aztán pocakjára nézett. A blúza alól kilógott egy kicsit.
Mirella nem szólt semmit, csak elővett válltáskájából egy zacskót. A zacskóból kivett két megmosott sárgarépát. Az egyikbe jóízűen beleharapott, a másikat Klára felé nyújtotta, aki kezeit rázva ezt mondta:
- Köszönöm nem. Utálom a zöldséget. Csak az édességet szeretem.
- És egyáltalán ettél már répát? Így, nyersen.
- Nem, azt hiszem még nem. A húslevesben is félre szoktam tolni, én a húslevesből is a húst szeretem csak.
- Akkor megkóstolhatnád?
Klára megfogta a feléje nyújtott sárgarépát, kelletlenül beleharapott és rágni kezdte.
- Nem is rossz. Érdekes. Hm... - Klára rágta a répát, és ízlelgette.
- Tudod mit? Holnap gyere el hozzám. Mondjuk háromkor, az jó szám - és Mirella egy névjegykártyát nyújtott át a kislánynak. Egy cím volt rajta: Körte utca 12.
- Elmegyek. Ugye nincs messze?
- Nincs. Ott, látod? Ott befordulsz a sarkon, és már meg is találsz - mutatott a suli mögé, kacsintott, és mikor Klára felnézett a névjegykártyáról már nem is látta. Eltűnt.
A Körte utcát keresve...
Klára egy kis hátizsákkal a hátán szaladt a megadott címre. Megkerülte az iskolát és olvasni kezdte az utcák nevét. Mindenféle hóbortos nevek voltak azok, aztán végre megtalálta. Érdekes, erre még sosem járt, pedig nincs messze az iskolától. Bekopogott az ajtón. Senki sem válaszolt. Megint kopogott, hátha nem hallotta meg Mirella. Megint semmi.
- Ide hív, erre nincs is itthon! - mérgelődött. Hirtelen zajokat hallott a ház másik feléről. Nyögést, puffanásokat meg huppanásokat. A ház mögé kukkantott, egy kert volt ott gyümölcsfákkal, virágokkal, mindenféle ágyásokkal, és a kert közepén Mirella kertésznadrágban, szalmakalapban. A gazokat húzogatta ki a földből. A puli ott ugrabugrált körülötte. A kertbe külön kis rácsos kapu nyílt, nyitva volt, Klára körülnézett, és bement.
- Szia Mirella! - köszönt a nyögő nőnek. Mirella feltekintett a lányra, mosolygott, és nagyokat fújtatott.
- Szia Klára! Már vártalak! Örülök, hogy eljöttél.
- Mit csinálsz?
- Gazolok, hogy helyükre új, szép növényeket ültethessek. Nem segítenél?
Klára egy darabig csak álldogált, aztán Mirella mellé lépett, és hajlongva húzta ki a gazokat.
- Mi újság a suliban?
- Kaptam ma egy ötöst.
- Miből?
- Matekból. Szeretem a matekot.
- És melyik tárgyat nem szereted?
- A tesit.
- Gondoltam - kuncogott Mirella. - És milyen a suli? Úgy egyébként? Milyenek az osztálytársaid?
- Undokok. Mindenki csúfol.
- Ööö... szép az idő, nemde? Szerencse, hogy ma délután nem esik az eső. Éjjel sokat esett, laza a föld, könnyebben kirángatjuk ezeket a gazokat - váltott témát a tündér.
Az ágyás végére értek, Klára megtörölte izzadt homlokát. Pulika állandóan a lábai mellett ugrált. Klára simogatni kezdte, aztán játszott vele, kergetőztek az ágyások között. Mirella is beszállt a játékba. Közben meg-megmostak pár frissen szedett sárgarépát, elrágcsáltak vagy tízet is.
Aztán Klárának haza kellett mennie, de megbeszélték, hogy másnap is eljön. Így ment ez heteken át. Mirella és Klára felásták a kertet, virágokat ültettek a gazok helyére, kapáltak, öntöztek, dolgoztak minden délután több órán át. Közben zöldségeket és gyümölcsöket harigcsáltak.
Pár hét múlva...
Klára ismét kivitte a napozóágyat a kertjébe. Bikiniben és napszemüvegben olvasgatott egy lánymagazint. Úgy elmerült az újság olvasásában, hogy nem hallotta, amint nyikorogva megáll egy bicikli a kerítés mellett. Csak Lajos nevetésére kapta fel a fejét, és ijedten sietett eltakarni magát. Elkésett.
- Szia Klára, hű, te vagy az? Meg sem ismertelek - nevetett a fiú. Lajossal már több hete nem találkozott, mióta nem kellett menni az iskolába, bár igaz, senkivel sem az osztályból. Klára elpirulva levette a napszemüvegét.
- De jól nézel ki! - füttyentett Lajos. Klára azt hitte a fiú megint gúnyolja...
- Légyszí ne gúnyolódj!
- Nem gúnyolódom, nincs tükröd? - nevetett Lajos, felpattant a bicajára, és eltekert. Még a válla fölött visszakiáltott:
- Holnap moziba megyünk páran, eljössz? Gondold meg holnapig, majd jövök!
Klára végignézett magán. Tényleg sokat változott, eltűnt a háj, bár még picit kerek volt, de közel sem kövér. Eszébe jutott Mirella. Beszaladt a szobába, felhúzta pólóját és kék farmerját - kicsit lötyögött rajta -, aztán elindult új barátja háza felé. Megkerülte az iskolát és széles mosollyal befordult a sarkon, ahol Mirella háza állt. De... csak egy üres, gazos kertet talált ott. Megnézte az utcanév táblát, stimmelt. Körte utca. Körbement, forgolódott. Nem találta. Egy ráncos, idős nő jött a járdán, görbe háttal, és egy hosszú botra támaszkodva bicegett, egy kosarat cipelt.
- Jó napot! Nem volt itt egy kis házikó, és egy fiatal nő? - kérdezte Klára.
- Szia kislány! Ööö... ház, nő? Itt nem volt, ez rég üres telek, eladó - mondta a néni rekedten. Klára a fejét vakargatva nézett a nőre. ”Már hogyne lenne? Hiszen annyiszor jöttem erre, tehát van! De most miért nincs itt, ahol volt?” - gondolta.
- Mi a baj, kincsem? - kérdezte a nénike.
- Semmi, csak... sokszor jártam erre és mindig itt volt. Nem értem.
- A világ változik szép kislány! Bizony változik, ahogy az emberek is.
Klára szemeiből kicsordult pár csepp könny.
- Nocsak! Hát te sírsz? Ne sírj, lelkem, ne sírj!
- De én csak meg akartam köszönni. Én csak el akartam mesélni... - hüppögött.
- Hát akkor köszönd meg, hát akkor csak meséld el... nekem - támasztotta meg állát a néni hosszú botjával. És Klára mesélni kezdett. A néni pedig mosolyogva hallgatta. Ki tudja hogyan, egy sárgarépa került elő a kosarából, és míg Klára össze-vissza mesélt Mirelláról azt rágicsálta. Aztán az öreg néni karjára vette a kosarat, és elcsoszogott az utcán. Klára sokáig állt még az utca közepén. Egyedül.
Azaz... csak azt hitte, hogy egyedül. Valahonnét egy kiskutya ugatását és kuncogást lehetett hallani, és mintha valaki átszaladt volna a kertben, legalábbis a fűszálak erősen meghajoltak, mintha taposott volna rajtuk valaki.
2008
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése