A fal

Kalapács utca 25. Itt lakik a Szalmási család. Vagyis már nem sokáig. Két nap, és költöznek egy kisvárosba. A két gyerekszobában bőröndök tömkelege és nagy rumli, a szobák között a fel-alá járkáló, szétszórt anyuka, és az apa, aki dobozokba rendezgetett néhány tárgyat. Az egyik gyerekszobában egy tizennégy éves, barna hajú lány pakolgatott, a másikban egy negyedikes, vörös hajú kisfiú. A kisfiú egyszerűen oldotta meg a dolgot: flegmán begyömöszölte alsónadrágjait a gyűrött pólók közé, rá az izzadtsággal tömött zoknikra. Amint nagyjából befejezte, átment a másik szobába. Büszkén nekitámaszkodott nővére nyitott ajtajának, körmeit nézegetve gúnyosan megjegyezte:
– Én már készen vagyok…
– Rendben, és ez kit izgat? – A lány két melltartó között vergődött. – Melyiket vegyem fel az útra, és melyiket tegyem el? – kérdezte, de tulajdonképpen csak saját magától.
– Majd én segítek – kotyogott bele az öccse, odament hozzá, elvette az egyiket, majd mint egy csúzlit meghúzta és elengedte. A fehérnemű a sarokban landolt. Nővére dühösen kokit nyomott a feje búbjára.
– Cintia! Ne törj diót a fején! – kiáltott be az anyjuk, egy kosárnyi koszos ruhát cipelve. A fiú gúnyosan vigyorgott. – Teodor! Ne zaklasd a nővéred alsóneműit! – emelt fel egy elejtett pólót. Cintia kidugta nyelvét a testvérére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a szobájából. Összeszedte a fehérneműket, és ismét hosszú gondolkodásba kezdett.

Paff! A kocsi és a teherautó ajtaja egyszerre csapódott be. A két sofőr – az apa és a költöztető – egyszerre dugták ki könyöküket a lehúzott ablakon.
– Akkor találkozunk a Matan út 11-nél.
Mindketten beletapostak a gázba. Az út elején a gyerekek csendben ültek a helyükön, mint valami katonák, egy helyben, előre nézve, csendben beszélgetve. Aztán az anya, Henrietta, nekiállt a körmeit tisztogatni, Cintia hátrafordult, úgy nézte az elhagyott fákat és autókat, két kezére támasztva az állát, Teodor a fejét apja fejtartójának nyomta, nézte a cipőjét. Az apa viszont ugyanúgy fogta a kormányt, fejét büszkén tartva, nyugodtan dúdolva egy dalt.
– Mi az, unjátok már az utazást?
Az anya felhorkant, a gyerekek pedig válasznak felnyögtek.
– Mindjárt ott leszünk, már csak egy kanyar…
Amint megérkeztek, a két gyerek becsapta maga után az ajtót, és felszaladtak az emeletre. Cintia balra, Teodor pedig jobbra, majd egymásra néztek.
– Jaj, ne… – fordultak meg egyszerre, és a szemközti ajtóra néztek. Egy gyerekszoba volt, két ággyal. – APAAAA! – rohantak le, és megállították a lány bőröndjeit cipelő apjukat.
– Mikor akartad elárulni, hogy egy szobában kell laknom… – Cintia végignézett a fülét piszkáló öccsén – …vele?
– Nos… most akartam – tette le a bőröndöket Pista. – Mit pakoltál bele? Sérvet okozó bugyikat?
– Egyáltalán miről van szó? – értetlenkedett a mamájuk.
– Az, hogy meg kell osztanom vele egy szobát. Érett lány vagyok, kell egy kis magánélet! Mostantól a fürdőszobában a vízben tocsogva kell öltöznöm, és… és… – ránézett a kerek szemű testvérére, aki csodálkozva meredt rá, majd olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha örülne a felsorolásnak.
– Azt hiszem egyelőre többet nem említek… – fejezte be legyintve.
– Nem tudom mitől félsz annyira, a lányokat is mindig megkukkoltam az öltözőben… – vonta meg vállát Teodor. A szülők és Cintia furcsállva meredtek rá.
– Vele! Vele kell egy szobában laknom? – tárta szét kezeit kétségbeesetten Cintia.

Pár napba is beletelt, mire mindent kipakoltak, berendezkedtek, a régi bútorokat leporolták, mindent elrendeztek. Cintia ismét alapos volt, a játékait és könyveit precízen helyezte el a polcain az íróasztala felett. Többször átrendezte, hosszú percekig nézte, elég egyenesen állnak-e a képek, és nincs egy porszem se a polcon.
A másik ágyon a takaró gyűrötten feküdt, a paplan az ágy mellé ledobva, a párna a huzatából pedig félig kilógott. Az íróasztalra mindkét hátizsák tartalma rá volt borítva, koszos zsebkendők keveredtek könyvekkel és plakátokkal. Cintia csak megrázta a fejét, amikor hirtelen betoppant az öccse nagy vidáman.
– Lemegyünk a városba körülnézni!
– Mi olyan érdekes benne? Nem mondom, hogy nem szép hely, de kicsi és nem túl izgalmas, már láttuk.
– De most alaposabban megnézhetjük. Bemegyünk a szűk utcákba. Ott klassz kis múzeumok vannak.
– Úgy hangzik, mint Szentendre.
– Ne kötözködj, gyere már! Klassz lesz!
Valóban jobbnak bizonyult a városnézés, mint ahogyan azt Cintia hitte. Meglátogatták azokat a múzeumokat, amiket Teodor is említett, és mivel nagy hőség volt, nyár eleje, lefröcskölték egymást a szökőkút vizével, majd csuromvizesen nyalogatták az ötgombócos fagylaltokat hazafelé menet.
– Pillanat drágám, még venni kéne pár deszkát és festéket hazulra!
– Hazulra? Úgy érted: haza? Ú, kezd felhősödni, ha zuhogni fog, még megfáznak a gyerekek. Mi hazamegyünk, te vedd meg, amit még akartál, aztán siess haza! Ha utolérne az eső, tartsd a fejed fölé a deszkákat – kuncogott.
– Én segítek apának – ment be a boltba az apja után Teodor. Bent, miközben Pista beszélgetett az eladóval, és válogatott a festékek közül, fia más színű festékeket nézegetett.
– Apa…
– Teo, éppen beszélgetek.
– De apa…
– Teo! Majd később…
– APA! – kiáltotta a fiú. – Fel lehetne vidítani a közös szobát! Festhetünk Cintiával a falra?
– Kisfiam, először rendesen be kell rendezkedni. Még mindig vannak olyan dobozaink, amikből ki kellene pakolni – közölte közömbösen. Teodor nyavalyogni kezdett, majd egy idő után feladta: egyszerűen megfogott két doboz festéket, egy zöldet és egy kéket, letette a pultra, és komolyan kijelentette:
– Ezeket is kérjük!
Az apja ellenkezni akart, ám aztán csak megforgatta a szemét, és elővette a pénztárcáját.
Otthon Teodor felcipelte szerzeményét a szobájukba. Cintia az ágyán olvasgatott egy magazint.
– Mit szólsz? – tette le diadalmasan az íróasztalára a két dobozt. Cintia egy pillanatra felemelte tekintetét, aztán lapozott egyet. Látszott, hogy már nem is figyel oda, mert jobbról balra haladt.
– Mihez?
– Jaj, ne csináld már! Képzeld, sikerült apát rávennem, hogy ezeket megvegye. Nem kellett bevetnem a kiskutyaszemeket! – ezt kissé lenézően mondta. Cintia morgott.
– Akkor egyedül festem ki a falat. Lesznek rajta pankrátorok, gorillák, a barátnőid, akiket elraboltak a gorillák és pankrátorok. Te pedig a torony tetején fogsz állni, és úgy fogsz kinézni, mint a Sikoly – provokálta nővérét. Esze ágában sem volt ezeket felfesteni. Vagy… miért ne? Ha végül a nővérét ez sem izgatja. Ráadásul milyen vicces lenne lefesteni a Sikolyt copfokkal.
– Azt nem! – ezek szerint mégsem akarta hagyni. Talán a copfos Sikoly rémisztette meg, hiszen tudta magáról, hogy reggelente mennyire hasonlít rá. Nagy erővel kihúzta íróasztala egy fiókját és kivett belőle egy ecsetet. A saját ágyát kicsit odébb húzta, az ecsetet gyorsan belemártotta a zöld festékbe, és húzott egy vonalat. Persze jó pár csepp a padlón landolt, alig pár centire az ágytól. Teodor nem hagyhatta annyiban, ő is keresett ecsetet az asztali kupacon, elhúzta az ágyát, de ő a kék festékkel kezdte el művét. Ő is csak egy csíkot húzott, majd megállt a keze. Akárcsak Cintiának. Térdelve az ágyakon, bámulva a falat nekiálltak valamiféle tájat festeni a falra, miközben az ecsetekről nagy cseppekben csöpögött a festék.
– Jaj! Gyorsan töröljük fel a padlóról a festéket… és új színeket kell kunyerálni.

Még ha már nyár is volt, attól még csak június harmadika. Új hely, új iskola. A gyerekek ugyan örültek a költözésnek, de egyfolytában nyavalyogtak, hogy miért nem tudtak várni a tanítás végéig. Csak tizenöt nap. Túl lehet élni. Minek erre a fél hónapra iskolát váltani? De ki érti a szülőket?
Már az új osztálytermeikben voltak. Cintia szíve majd kiugrott a helyéről, Teodor ellenkezőleg, neki aztán mindegy, milyen lányokat kukkol, csak legyenek lányok.
– Jó reggelt gyerekek! Mint azt már tudtátok, új osztálytársatok lesz! – ez a szöveg hallatszott mindkét teremből. Majd a bemutatás után változott, az új osztálytársak suttogva kérdezgették, miért jöttek ide és honnan. Hiszen ki figyel ilyenkor a tanárra?
– Budapestről. Ide költöztünk, nem szerettük a nagy, nyüzsgő, koszos várost.
– Hú, a budapestiek mind beképzeltek… reméljük te kivétel vagy – mondta az egyik lány. Cintia csak mosolygott válasznak. Nem tudta, hogy a vidékiek így gondolják. Valamennyire igaza volt, Cintia éppenséggel kivétel volt.
– És dögös-copfosok voltak az osztályodban? – ilyeneket viszont Teodortól kérdezgettek.
Hazafelé a testvérek együtt sétáltak a poros út szélén. Néha-néha egy kocsi zörgött el mellettük.
– Hogyan telt az első nap?
– Semmi különös… – lódította öccse. Titokban egy pillanatra elővette a mobilját és rákukkantott egy fényképre. Egy öltözőt ábrázolt, ami tele volt kislányokkal, ahogyan éppen bekötik a cipőjüket, felveszik a pólókat és nadrágokat. Miután alaposan megnézte – és megérezte, hogy a nővére fölé hajol –, kapkodva visszagyömöszölte a telefont a nadrágzsebébe.
Mire hazaértek, az otthonuk mintha megváltozott volna. A dobozok eltűntek, de a tartalmuk beterítette szinte az egész házat. Pakoláskor nem is tűntek ilyen rengetegnek azok a dolgok. A szülők egész nap dolgoztak. A szobájukban az íróasztalokon újabb két festékes bödön állt. Egy piros és egy sárga. Ebéd után Cintia gyorsan nekiállt a leckéknek, hogy minél hamarabb túl legyen rajtuk, és festhessen a falra. Teodor válltáskáját az íróasztal alá dobta, és azonnal nekilátott a festésnek. Megint úgy ült az ágyon, mint tegnap. A festékes dobozokat a fal és az eltolt ágy közé tolta.
– Mit fessek?
– Hé, várj meg! – dobta el ceruzáját Cintia. Elvett két színt, és ugyanúgy elhelyezte. – Én a várost festem le.
– Miért pont azt? – fintorgott öccse. – Az uncsi. Ez csak egy kisváros, vagy inkább falu.
– Nem is unalmas! Nagyon szép és tiszta hely. Nem úgy mint a régi lakhelyünk. Amúgy is, múltkor városnézéskor te odavoltál érte.
– Igen, mert szeretem a fagylaltot. A sok fagylaltot. Én mit fessek?
– Van egy ötletem! Én lefestem a házakat meg az épületeket, embereket is festek. Te pedig azt a szép, nagy mezőt és erdőt, ami a sulitól nem messze van.
– Még fákat sem tudok szépen festeni…
– És még te akartál gorillákat és pankrátorokat? – forgatta szemeit Cintia. Hozott kéztörlőket és törülközőket, amiket a padlóra és az ágy szélére tett. Kezdődhetett a festés!
2011. április

!Megjelent a könyvem! Benne megtalálható "A fal" című történetem is. ;)!

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/a-vizenjaro