Natúria

Nem is olyan messze egy nagy várostól hegyek, éles sziklák, szakadékok közt találnátok egy gyönyörű erdőt, amit Natúriának hívnak. Találnátok, ha oda tudnátok menni, de ez a fantasztikus erdő olyan nehezen megközelíthető, hogy nagyon, de nagyon ritkán szánja rá magát valaki, hogy elmenjen Natúriába. Így hát háborítatlanul éltek itt a fák, a bokrok, gombák, virágok, és persze a madarak és rovarok. A hatalmas fák, sűrű bokrok között egy kék tó volt. Natúriában mindennap mesemondás volt, ezért meseerdőnek is hívták, akik értették, ahogy egymás közt beszélgettek, mesélgettek a növények és kis rovarok, a fák, a virágok. Egyszer messziről, nagyon messziről arra tévedt egy katicabogárka. Kora reggel volt, még aludt a legtöbb fa, virág. Katica fáradtan leszállt egy hatalmas virág levelére, Virág nénire.

- Jó reggelt! – köszönt illedelmesen. Virág néni, a virágok tanárnője nagyokat pislogott, és kinyitotta szemét. Minden szirma más színű volt, igazi mesevirág.

- Szép jó napot, katicabogárka!

Felpillantott az égre, és látta, hogy a Nap már nyújtózik az égre. Virág néni énekelni kezdett magas, gyönyörű hangján. Ez volt az erdőben az ébresztő, egy hangos, idegesítő kakas helyett.

- Van számotokra egy mesém – kacsintott Katica.

- Meséld el, meséld el! – kérlelték az éppen felébredő kis virágok, Virág néni gyermekei, akik ásítozva nyújtogatták kis száraikat, leveleiket.

- Akkor bele is kezdek. Képzeljétek, tegnap találkoztam egy hárompöttyös, sárga katicabogárral. Ő az emberek földjéről, Debellavilágból jött. A hárompöttyös neve Gyuri. Gyurinak nagy kalandja volt ám! Egy lány veszekedett a bátyjával, és dobálták egymást mindennel. Aztán meglátták Gyurit, és lecsapták egy légycsapóval. Szegényke szárnya elferdült, és alig tudott odébb repülni! A lány el is kapta, és kidobta az ablakon! Így a hárompöttyös megfogadta, hogy soha többé nem megy a gyilkos debellák közé. Ti se menjetek soha oda! Az ember nagyon-nagyon, de nagyon gonosz, kerülni kell!

- Hú! – csodálkoztak a virágok. – Még egy mesét! Még egy mesét akarunk hallani!

- Hát… ahogy erre repültem, felülről láttam egy árnyékot a tó mellett. Beugrott a vízbe, és amikor kimászott a partra, a kezében valami ládika volt. Még ott lehet, mert ez nemrég volt – vakarta meg állát Katica.

- Jaj! Abban a ládikában van Natúria kincse! Ha azt ellopják, ha azt tönkre teszik, nekünk végünk, a virágok elhervadnak, a fák kiszáradnak, a tó iszapos lesz, jaj, mi lesz velünk!? – jajongott a legöregebb fa, a fűz, aki mellettük lengette hosszú, vékony ágait. És valóban, az ég már kezdett is elsötétülni, a virágok kókadozni, a fák nagyokat nyögtek. Katica nagyon megijedt. Itt sürgősen tenni kell valamit! Szárnyait kiterjesztette, és hagyta, hogy a szél felkapja, és egészen a Mesetóhoz repítse. Ott meglátta a tolvaj lábnyomait, amiket követni kezdett. A lábnyomok kivezették az erdőből.

- Hol lehet ez a tolvaj? És mi lehet a dobozban, ami életben tartja a növényeket? – kérdezte magától Katica. Hamarosan megtalálta a tolvajt a réten, amint ki akarta nyitni a ládikát. Kati mérges lett!

- Te gonosz rabló! Add vissza a kincset! Miattad elpusztul az erdő!

- Nem én! Éppen azért loptam el a ládát. Azt akarom, hogy a növények pusztuljanak el, én meg építhessek a tó köré egy nagy üdülőt, és sok pénzt keressek – dörzsölte egymáshoz ujjait mindkét kezén.

- Te kapzsi! – üvöltött rá Katica. – Hogyan jutottál el Meseerdőbe? Honnét ismered Natúria titkát?

- Tulajdonképpen én itt nőttem fel. Még gyerek voltam, amikor egy rést találtam a sziklák közt, azon átbújva ide lehet jutni. Minden szabadidőmet itt töltöttem, szedtem a gyümölcsöket, ittam a patakok vízét, beszélgettem a fákkal, mondhatom nyugodtan, hogy engem ez az erdő nevelt fel.

- De hát akkor miért akarod tönkretenni?

- Az emberek nem igazán mennek sétálni az erdőbe, nem figyelik a faágak suttogását, utálják a rovarokat, a bokrok ágait, mert csak felkarcolják a bőrüket.

- És a jó levegő? A gyümölcsök?

- Levegő mindenütt van, gyümölcsöt meg vesznek a piacon. Szórakozni akarnak, és ezek a sziklák itt épp jók mászásra, a tó meg fürdésre, úgyhogy üdülőt csinálok, meggazdagszom, a többi meg nem érdekel. Csak ezt a ládát kellene kinyitnom, és már vége is lenne az egésznek – fordult vissza a ládikához.

Katica a dobozra szállt, és sírni kezdett. A doboz hirtelen kinyílt. Egy papírdarabka volt benne. A férfi meglepődve kivette a levelet.

 

"Meseerdő lakosai,

ez a ti fő dolgotok:

jól bánjatok mindenkivel,

ki házatokba bekopog.

Legyetek jók és kedvesek,

árnyat, békét adjatok,

vigyázzatok mindenkire,

így maradtok boldogok!"

Katica is nagy szemekkel elolvasta a levelet, és kíváncsian nézett a férfira, összetépi-e a levelet. Megszólalni egyikük se tudott, mert nem tudtak mit mondjanak. A férfi sokáig csak ült, újra, és újra elolvasta a kis verset. Szemeiben könnyek gyűltek, arra a sok, szép kalandra gondolt, amiben része volt az erdőben. Katica szemében is könnyek gyűltek, örömkönnyek, mert érezte, hogy valami jó fog most történni. A férfi összegyűrte pityeregve a papírt, és bedobta a dobozba.

- Nem, ez így nem jó. Nem szabad tönkretenni a természetet, az embereknek békességben kell élniük a természettel, együtt, hiszen ők is a természet részei.

Katica örömében örömtáncot kezdett járni a ládikán, ami be is záródott. Akkor a férfi visszavitte a dobozt a tóhoz, és letette a partra. A tó vize kicsapott a partra, és magához húzta a pici ládikát, aztán egy nagyobb hullám felkapta, a tó közepéig vitte, ahol aztán pillanatok alatt elsüllyedt. Katica álmélkodva nézte a jelenetet.

- Valami furcsát érzek, kis bogárka – dörzsölte karját tenyereivel a férfi.

- Ez a kellemes érzés nem más, mint a szeretet. A világhoz, természethez szóló szeretet érzése.

- Ilyet mindenki érez?

- Sajnos nem. Nagyon sok gonosz ember van a világon, egyre több – vakarta meg kis csápját Katica.

- Sok jó embert ismerek… – mondta óvatosan férfi.

- Mégis mitől jók? Attól, hogy megsimogatnak egy macskát? Vagy gyóntak, és azt hiszik felszabadultak a bűneiktől? Az nem igazi jóság – heveskedett a bogárka.

- Azt mondod?…

- Azt, és tudod mit mondok még? Ez a hely maradjon a növények kis hazája, hadd éljenek békében. Aztán ha eljöttök ide, emberek, akkor vigyázzatok az erdőre és lakóira, legyetek barátok, segítsétek egymást, így jól járunk mind, ti is, mi is.

A férfi már nem tudott válaszolni, a szél elkapta az integető és mosolygó katicát. Elindult a titkos átjáró felé, át az ösvényen, ahol a növények újra feléledtek. Az egyik kis virág viszont még kókadtan lógatta gyűrődött kis szirmát. Száradt és sápadt volt. Mellette a többi virág, a bokrok beszéltek hozzá, biztatták, hogy éledjen fel, de semmi sem történt. A férfi letérdelt a hervadó kis virág mellé, és elsírta magár. Egy könnycsepp a virág szirmára hullt. A virág arca kipirult, felegyenesedett… és egy puszit cuppantott a férfi arcára, aki ismét útnak eredt. Még sokszor visszalátogatott Natúriába, ebbe a békés meseerdőbe, és mindig csodálatosan érezte magát. Natúria pedig mindig örömmel üdvözölte, mesélt neki, szellőkkel fésülgették, illatokkal árasztották el, friss vízzel itatták, ha melege volt árnyékot adtak neki, ha fázott száraz ágakat, hogy tüzet rakhasson, és tiszta, friss levegőt szippanthatott, amit egyetlen gyárban sem tudtak elkészíteni az emberek, bárhogy erőlködtek is. És a tó mélyén a dobozka mélyen a földbe fúródott, hogy máskor senki se tudja ellopni. Te se akard elvenni, ha azt akarod, hogy szeressen a természet!