Bemutatkozó
Még nem ismeritek Lucát, igaz? Ő is olyan, mint a többi 12 éves kislány, kicsit hisztis, kicsit kedves, kicsit rakoncátlan, de többnyire vidám, mosolygós. Vállig érő fekete haja van, és mindig kis kalapot hord, kedvence egy lila, kerek posztókalap, amire egy kis rózsaszín virág van hímezve. Máig a városban lakott, de el kellett költözniük vidékre, ahol a szülei egy kis házat vettek. Az iskola évzárója után pár nappal már el is költöztek, egy nagy autóra felpakoltak mindent, kivéve a bútorok egy részét, mert az új házban már vannak bútorok, és most Luca csendesen nézegette az otthonát. Nagy kert, kissé gazos, elhanyagolt, a szomszéd kertek még jobban gazosak, a közelben erdő, az utca kavicsos. Tücsökzene, bogarak, hangyák és legyek. Cseréptetős kis ház, a fal fehér, egyszerű, szokványos. Luca most semmiképp sem vidám, nem örül az új helynek, és haragszik apukájára, akit Frigyesnek, és mamájára, akit Lenkének hívnak. Haragszik, mert el kellett válni a barátaitól, és itt senkit sem ismer, minden valahogy más, mint eddig. Egyúttal kicsit megkönnyebbültnek is érzi magát, mert a régi osztálytársai nagyon undokok voltak hozzá, és most majd ősszel új iskolába fog menni, új gyerekekhez, akik remélhetőleg kedvesebbek lesznek. De még messze a suli, nyár van.
Luca különös történetei ekkor kezdődnek, ezen a helyen, ezen a nyáron...
Luca és a titkos láda
„Kedves Napló!
Nemrég érkeztünk ide, ebbe a koszos és büdös nyaralóba, ami eztán - sajnos - az új otthonunk lesz. Én már kipakoltam, és most az új ágyamon fekve írok. A szüleim a másik szobában a könyveket rakosgatják a polcokra, én meg unatkozom. Minek épp ide jöttünk, ebbe a porfészekbe, miközben annyi csodálatos házat láttam útközben errefelé jövet?”
Luca egy ideig azon gondolkodott, mit írjon tovább a naplójába, amikor apja beszólt a félig nyitott ajtón:
- Luca! Gyere segíteni! Ne lustálkodj egész nap!
"Még hogy lustálkodni! Mégis, ki pakolta ki a cuccaimat? Én! És ki takarította ki a szobámat? Saját magam!" - mérgelődött magában a kislány.
- Luca, gyere már!!
- Jól van, megyek, ne kiabálj!
2 óra múlva...
- Elfáradtam. Abbahagyhatom?
- Ez csak az eleje! Még ott vannak anya cserepei, a lemezek, a játékaid nagy része, meg a furulyád is, amivel rég nem játszol, minek is az? Meg a...
- Ne is folytasd! Segítek még, de csak azért, hogy ne húzzuk tovább az időt a vitával. Gyerünk... - mindezt Luca nagyon halkan mondta, mert nem merte magasabbra emelni a hangját, mert érezte, hogy apukája már fáradt, türelmetlen, és ideges. Frigyes általában türelmetlen, és persze ideges is, de sokszor vicces, kedves, ezért Luca szerette az apját.
Végül...
- Éljen, végre végeztünk! Olyan fáradt vagyok, hogy már az alvásra sincs elég energiám - huppant az ágyára Luca. - Ha majd összeszedem magam, körülnézek, habár unalmasnak tűnik a hely.
A lány nem vette észre, milyen csodás a naplemente. Esteledett, az ég furcsán lilulni kezdett, biztosan nagy szél van arra messze.. A nap még mindig fényesen ragyogott az ég alján, a sugarak az ablakon át lágyan simogatták Luca haját. Lágy szellő volt, a ház előtt álló hatalmas diófa lombja hajolgatott jobbra-balra. Az ablakból egy sűrű, sötét erdőre lehetett látni. Luca kicsit heverészett még az ágyon, aztán felkelt és elindult körülnézni.
"Legalább kicsit illik ismerni a saját házunkat" - gondolta. Jobbra volt a szülei szobája, közvetlenül mellette a kicsi fürdőszoba, a szobájával szemben a konyha, és a konyha mellett egy meredek lépcső vezetett a padlásra, és egy másik a pincébe.
- Kezdjük a padlással! - mondta elszántan, és már indult is a lépcsőhöz. A lépcső csak úgy recsegett-ropogott. Félelmetes volt, és Luca legszívesebben máris visszafordult volna, de nem tette. Mégis milyen ciki beijedni a saját lakásunktól! - gondolta. Óvatosan nyitotta fel a csapóajtót. Néhány lépést tett, és akkor az ajtó nagy csattanással becsapódott. A padlás ijesztő volt így sötéten, és ráadásul füllesztő meleg volt. Sötét, mint egy barlang, és koszos, mint a mit tudom én mi. Luca félve tett pár lépést előre, és kissé remegett, mert folyton belebotlott valamibe. Aztán beleakadt a pókhálókba, nekiment valami gerendáknak. De nem hátrált meg, négykézlábra ereszkedett, és tapogatva maga előtt tovább ment a nagy sötétségben, mígnem egy ládát tapintott ki a kezével.
- Minek nem hoztam a zseblámpámat? - szidta magát.
Alighogy ezt kimondta egy gyertyacsonkot és egy doboz gyufát érzett a keze alatt, a fadoboz mellett. Nyomban meg is gyújtotta.
- Ajjaj! Mama biztos meg fog szidni, mint a múltkor, amikor a pocsolyában ugráltam, és játékból fölvettem az ünneplő ruhámat az évzáró előtt, és sáros lett. - suttogta látva, hogy szép, zöld ruhája milyen piszkos lett. Aztán jól megnézte a ládát. Fából volt, a szegélyekre, sarkakra díszes fémlemezek voltak felszögezve. A teteje legömbölyített. Régi lehetett, mert sötétbarna színe volt. Telis-tele volt pókhálóval, és nagyon poros volt. Luca megpróbálta kinyitni, de zárva volt.
„Mi lehet benne? Kincs?” - gondolta Luca. - Ahhoz, hogy megtudjam valahogy ki kéne nyitnom, de nincs hozzá kulcs. - Nézelődött a láda körül. Egy ideig keresgélt még, de hirtelen kialudt a gyertya, és már nem látott semmit.
- Most mit tegyek? - nézett a sötétben mindenfelé, mert nem tudta hirtelen, merre is van a lépcső.
Amíg ezen morfondírozott, a szülei aggódva keresték.
- Luca! Hol vagy? Bújj elő! - kiabált a mamája.
- Kicsim, ne bújócskázz, különben megharagszom! - fenyegette apukája, de inkább kétségbeesett volt a hangja, mintsem fenyegető.
- Apu! Mama! - kiáltozta Luca meghallva őket. Hóna alá vette a kis ládát, és maga elé tartva az egyik kezét elindult a hangok irányába, a csapóajtó felé. Szerencsésen odabotorkált, ki akarta nyitni, de az beszorult, és hiába rángatta, nem nyílt ki. A szülők nem hallották a hangját, és anyja már sírni kezdett.
„Muszáj kitalálnom valamit” - gondolta a lány. - A láda! Nekidobom az ajtónak, azt majd meghallják!
Rádobta a nehéz fadobozt az ajtóra. Aztán megint, és megint. Már alig bírta el a ládát, lihegett, és végül fáradtan lefeküdt a földre.
Egyszer csak kinyílt a csapóajtó, és felbukkant Frigyes szőke feje, megtalálta a padlón elterült, zokogó lányát.
- Kislányom! - kiáltott fel kedvesen, aggódva az apja. Felemelte, és lehátrált vele a lépcsőn. Egyenesen Luca szobájába vitte, és lefektette a kimerült, piszkos kislányt.
- Apu! Anyu! Én úgy féltem!
- Nyugodj meg, semmi baj! - vigasztalta lágyan a mamája. - Már régóta keresünk, nagyon ránk ijesztettél!
- A fadoboz! Ki kell nyitnom! - mutatta a szüleinek a kis ládát, amit még mindig szorongatott a kezében.
- Ez nehéz lesz. Ilyen régimódi, erős zárat rég láttam... - forgatta az apja a ládát. - De egy feszítővassal majd megoldom. Hagyjuk holnapra - tette az asztalra a dobozt. - Addig megvár.
Luca nagyon kimerült volt, de amikor már az ágyában feküdt mégis sokáig nem tudott elaludni, folyton csak a láda járt az eszében.
Másnap...
A kislány korán kelt, hogy minél hamarabb megtudja, mi van a fadobozban. Arany? Ezüst? Gyorsan felöltözött, felkapta a ládát, és már futott is apjához a másik szobába.
- Kinyitnád ? Siess! Hadd lássuk, mi van benne! Kincsek? Vagy mi lehet?
- Nyugalom, drágám, még csak most ébredtem fel. Odaadnád a szemüvegem? - kérte Frigyes az ágyon ülve, és közben a szemét dörzsölte.
Aztán...
- Ha tudnám, hol van! Kicsim, sajnos nem találom a feszítővasat! - mondta fáradtan Luca apukája a szerszámai közt kutatva. Luca egyre jobban elkeseredett.
„Ha nem nyitjuk ki, nem tudjuk meg, mi van benne. És ha csodás, régi ékszerek? Az szuper lenne!”
- Megvan! Hozd ide a ládát, kinyitom neked. - mutatta Frigyes a szerszámot.
- De jó, végre megtudo... - és Luca mosolya "O" alakot öltött. - Hol van a láda? - Kiáltott fel, és forgolódva kereste. A fadoboz nem volt ott, ahol hagyta.
- Jaj, ne! Apu! Ellopták a ládát!
- Nem ellopták, csak letörölgettem, mert egy ilyen pókháló töltelék nem maradhat a házamban. Világos? - lépett épp be a mamája az ajtón, és kezében még mindig törölgette a ládát.
- Szólhattál volna - morogta Frigyes, mert ő sem vette észre, amikor Lenke kivitte letakarítani a ládát a fürdőszobába, és ezért ő is meghökkent arcot vágott.
- Akkor apu nyisd ki!
- Tessék?
- Légyszíves! - kérte Luca hatalmas bociszemekkel. Az apukája azonnal nekiállt felfeszíteni a ládát, de hiába, nem sikerült, se így, se úgy. Pedig már mindent megpróbált, ráült a ládára, nem ült rá, feszegette, de a fadoboz akkor sem nyílt ki.
- Egy pillanat és jövök. - mondta titokzatosan Lenke és eltűnt...
Luca nézte az apját, amint kínlódva próbálja lefeszíteni a láda tetejét, alig tudta visszatartani a nevetést, de végül úgy döntött, inkább segít neki. De együtt sem ment, a láda csak nem akart kinyílni. Luca anyja ekkor jelent meg mögöttük, és valami csörgött a kezében.
- Mit hoztál? Csörgő kígyót? - viccelődött Frigyes.
- Nem, annál jobbat - és egy kulcsot mutatott nekik. - Ha jól láttam, ez pont belefér a lyukba. Próbáljuk ki ezt - mosolygott.
- Igazad van. Próbáljuk meg. - forgatta a kezében a kulcsot Frigyes. - Ezt meg hol találtad? - kérdezte.
- A régi asztalfiókban volt, ami a konyhában állt, mikor jöttünk tegnap, és kitettük az udvarra.
Lenke betette a kulcsot a zárba, KLIKK! és kinyílt a láda. De arany, ezüst, mindenféle kincs helyett egy könyvet találtak benne. Nagyon poros volt, barna borítóján valami írással. Dőlt betűs írás, alig lehetett elolvasni: Vará... És egy szál száraz rózsa volt a lapok között, mindjárt az első oldalnál. A könyv lapjai üresek voltak, sehol egy írás, se rajzok, semmi. Furcsamód a szárított, réges-régi rózsa virágja piros, mint a vér, és zöld a szára, amin egy darabka tövis volt, amit Luca nem vett észre.
- Olyan mohó voltam! Aranyra vártam, és most mivel nem az van itt, csalódnom kéne. De nem csalódtam. Ez egy nagyon értékes kincs, amit megtartok - kiáltott fel Luca pár pillanat múlva. Aztán magához ölelte az albumot, és a szobájába szaladt vele.
Luca és a titokzatos pince
Luca a szobában a rózsát nézegette. Csodálkozott - milyen régi lehet, de mégis milyen szép. Furcsamód megőrizte eredeti égővörös színét, és a szára is zöld maradt. Egyáltalán - hogyan maradt meg lepréselve, hogy-hogy nem tört darabjaira, mikor kiszáradt? Megsimította a virágot. Amikor a szirmokhoz ért, valami érdekes, nagyon kellemes bizsergés futott át rajta. Aztán a szárán végigszaladt a keze, és megszúrta az ujját egy pici tövis. Nagyon kellemetlen volt, és Luca dühöt érzett, haragot. Aztán becsukta a könyvet, és a polcra tette. Kiment a kertbe, mert elhatározta, hogy ő is szed virágot, lepréseli és beleteszi a könyvbe. "Úgysem voltam még a kertben, hát ideje azt is megnézni" - gondolta.
Ennél szebb kertet Luca még sosem látott. Legalábbis ő most így érezte. Nagy hévvel szedegette a virágokat.
- Viszek ilyet is, meg ilyet is! Ezt bűn lenne itt hagyni!
Összeszedett már minden virágból egyet-kettőt, vagy tizenkettőt, a kertben már alig maradt valami. Persze volt közötte rózsa is. Amikor a rózsa szárát megérintette egy hangot hallott maga mögött.
- Menj a pincébe! Érdekes! Jól fogsz mulatni, ezt megígérem! - Luca megfordult, de senkit sem látott.
- De... - tiltakozott - nekem tilos odamennem egyedül! És most nincs is kedvem hozzá!
- Buta vagy, kislány! Egy ilyen fantasztikus dolgot nem szabad kihagyni!
- Ha a mama meg a papa azt mondja nem, akkor nem! Ők meg akarnak óvni a veszélytől.
- Nem igaz! Azt akarják, hogy lemaradj egy jó mókáról! Csak ők akarják élvezni a hatalmas vízi csúszdákat!
Luca elgondolkodott. Igaz? Vízi csúszda lenne ott lent? De hogy fér el? Ez csak kamu! Megyek játszani!
- Várj! - szólt a hang. - Nem hazudok! Szerinted egy ilyen aranyos ördögöcske nem mondana igazat egy ilyen szép hölgynek?
- Micsoda? Ki? Na ne szédíts! Szia, léptem!
Válasz sehol. A lány egy ideig nem törődött a titokzatos hanggal, mert egy csöpp vér buggyant ki az ujja végéből, ahol a szárított rózsa megbökte. Aztán megint eszébe jutott a pince. Imádta a vízi csúszdákat! Egy aqua-parkban sem hagyott ki csúszdát. A világ majdnem minden fajtáját kipróbálta. Ezt sem hagyhatta ki! Megint a rózsát bámulta, és érezte a jó illatát. Meg is szagolta a virágot, nagyon jó illata volt. Ekkor egy másik hangot hallott:
- Nehogy megtedd! Könnyen bajba kerülhetsz! Egyszerűen tilos!
Luca megint gyorsan körbenézett, de most sem látott senkit. És ez a hang más volt. Csendesebb, kedvesebb, bár határozott.
- Maradj már! Én nem vagyok gyáva - szólt Luca és büszkén indult a pincébe. A hang fokozatosan eltűnt.
A padlásra vezető lépcső alatt volt a pincelejárat. Amint lepillantott látva a sötétséget megijedt. Félelmetes, mint a padlás, csak ezt pincének nevezzük - futott át az agyán.
- É-én ezt ne-nem ilyennek gondoltam! - remegett félelmében. Libabőrös lett. Aztán összeszedte bátorságát, és lassan megindult a lefelé vezető lépcsőn. Ez nem recsegett, szerencsére, mert még csak az kellett volna, hogy fokozza Luca félelmét.
- Mindig elfelejtem a zseblámpát! - csapott a homlokára.
Ekkor meglátott valami fényt. És zajt is hallott.
- Nyugi Luca! Hidegvér! Ezek csak az egerek! - mondta magának nyugtatóan. Hupp! - kiáltott fel, mert megbotlott valamiben...
Pár pillanat múlva...
- Mi volt ez? - kelt fel Luca a földről. - Bárcsak lenne valami fény!
Ekkor meglátott egy apró, fehér egeret, egy lámpást tartott kicsi kezében.
- Nekem van fényem! - kuncogott egérhangon. - Gyere, körbevezetlek. Ez a hely egyszerűen fantasztikus!
- Persze...!
Egyre beljebb mentek, és érdekes dolgokat látott meg Luca. Régi, rozsdás, ütött-kopott bicajok, szánkók, tüzelő, gyümölcsös ládák, hordók, üvegek. Sőt, még egy zsák krumplit is. Luca fel is emelte a zsákot, és nagy nehezen cipelte magával. Izzadott, de úgy, hogy az egér előkapott egy esernyőt.
- Még hogy napsütés! Ezek az időjósok folyton hazudoznak.
- És mit akarsz még megmutatni?
- Nem tudom, csak úgy járkálunk fel-alá.
- És hol van a kicsi egérlyukad?
- Kicsi egérlyuk! Ha-ha! Ne nevettess! Ez az egész pince az enyém!
Luca megállt egy pillanatra, és lerakta az óriási szerzeményét. Lihegett, szuszogott, és utána újból felkapta a zsákot. Az egér mesélt az előző tulajdonosokról, akik mágusok voltak, meg mindenféle őrültséget, Luca hallgatta, és közben dülöngélt. A messzi sötétségből fura hangok ütötték meg a fülét.
- Mik ezek a hangok?
- Csak patkányok, meg szellemek.
- Nem azt mondtad, hogy az egész pince a tied?
- Maradj csendben, vagy megharagszanak! - mondta az egér halk, ámde magas, majdhogynem fülsüketítő hangocskáján.
Luca ezután nem mert szólni, nehogy magára vonja a szellemek figyelmét.
Az egér elfordult, és rávilágított a lányra.
- Minden rendben? Egyre jobban lemaradsz.
- Igen, de ne a szemembe világíts, mert semmit sem látok!
Ekkor kipottyant pár krumpli a zsákból, Luca lehajolt, hogy felvegye őket, de elvesztette egyensúlyát, és elesett...
És ekkor...
- Hol vagyok? - kérdezte Luca dörzsölve szemét, és a földön feküdt.
- A pincében - mosolygott rá apja, aki egy zseblámpával világított kislányára. - Ne haragudj, hogy a szemedbe világítottam, de amikor meghallottam, hogy jössz, nem tudtam ki az,és ezért a fényt rád irányítottam. Te meg elestél, és beverhetted a fejed, mert percekig nem tértél magadhoz.
- Hol van az egér?
- Én nem láttam egeret. De ha azt mondod van, kiirtom őket.
Luca tapogatni kezdte a földet maga körül.
- És a zsák?
- Mi?
Gondolkozott kicsit.
- Én világítottam, ha kíváncsi vagy rá. Kerestem valamit. De te miért jöttél le? Megtiltottuk. Ez nagyon sötét hely, és eleshetsz zseblámpa nélkül.
- Nagyon sajnálom, de ez a pokol kis lakójának a hibája, ő mondta, hogy van itt vízi csúszda, meg hogy...
- Szerintem pedig egy Luca nevű kislány hibája, aki hallgatott a rossz énjére! - mondta félig viccelődve, félig pedig mérgesen Frigyes. - Menjünk, mert már kész az ebéd!
- Legközelebb nem hallgatok a rossz hangokra, ígérem!
- Rendben, de tudom, úgyis leszel te még szófogadatlan, mert nem lehet ellenállni a kísértésnek, bármilyen veszélyes, vagy félelmetes is az, amit a fejedbe veszel. És mielőtt megkérdeznéd, honnan tudom, hát onnan, hogy én is voltam már gyerek, igaz az régen volt. - kacsintott Frigyes, miközben a konyhába ballagtak most már nevetgélve a történteken.
Luca és a kis gyík
A következő reggelen Luca sokáig aludt. Kora hajnalban már felébredt, de kezébe fogta a rózsát, szagolgatni kezdte, és pillanatok múlva már újból aludt is. Színes pónikról álmodott, meg csokitortáról, és a legújabb vízi csúszdáról, amit úgy szeretne kipróbálni. Édesdeden aluszikált, és félálomban végigsimította a rózsát. Ekkor hirtelen egy vékony, haragos hangot hallott:
- Nem lehet aludni, tudtam, hogy nem ide kellett volna építkeznem!
- Hm? Anya! Ne most! Olyan szépet álmodtam! - szólt Luca nagyokat ásítozva.
- Sajnos nem hagyhatom, hogy aludj, mert zavarsz. És nem vagyok a mamád! - hallatszott megint. A kislány a plüsseihez fordult, amik az ágyán sorakoztak.
- Tudtam, hogy éltek! Meg is mutatom anyának! Anyu! Gyere! Élnek a játékaim!
Ebben a percben, megjelent egy gyík az ágya mellett. Mérgesen bámulta, majd felállt két lábra, és topogott velük.
- Mégis mit képzelsz? Úgy zajongsz, mint egy elefánt, és ha rád szól valaki, azt sem tudod, ki az? Hát én! És haragszom rád! De nagyon!
Luca ijedten felült az ágyán, aztán lehajolt, az ágy alá pillantott, meg vissza, körbenézett, mígnem meglátta az apró gyíkot. Egy pillanatra meghökkent, aztán mérges lett, ahogy észbe kapott, hogy most szigorúan rászólt valaki, mikor ő nem is csinált semmi rosszat.
- Még hogy te haragszol! Te kiabálsz velem! Mondd el nekem, mi van és segítek, de ha ordítozol, nem fog menni! - aztán elhallgatott, szemével méricskélte az apró jószágot, kicsit félve is, kicsit kíváncsian is, majd észbe kapott - egy gyíkkal beszélget?
- Egy pillanat.... te beszélsz?
- Igen, és kénytelen vagyok kiabálni, mert eddig a kedves szóra nem hallgattál!
- Nem is beszéltél kedvesen! Undok vagy! - mondta Luca és hátat fordítottak egymásnak. A gyík mérgelődött magában, és végül eltűnt Luca ágya alatt.
Luca tovább bámulta a padlót.
Kattant a kilincs
Lenke, Luca mamája, ebben a minutumban jött be lánya szobájába.
- Minden rendben? Mintha álmodban beszéltél volna. Rémálmod volt?
- Ööö... i-igen... rémálom - mondta zavartan.
- Hallottam hívtál, azért jöttem. Ha nincs baj, akkor én megyek. Próbálj még aludni. Nyár van, lustikázz!
És anyja eltűnt az ajtó mögött. Luca csak hallgatott.
A gyík megint előbújt, és bocsánatot kért.
- Kérlek gyere át hozzám teára. Ki akarlak engesztelni. durva voltam, és igazad van, nem téged hallottalak, hanem tegnap este bekapcsolva hagytam a tévémet. Gyere!
Luca lecsúszott az ágyról, és letérdelt a gyík mellé, aki egy pillanatra megijedt a lány nagyságától, de végül megfogta Luca feléje nyújtott kisujját, és megrázta. Lehet, hogy ez kézfogás akart lenni?
- Jaj, te nem férsz el az ágy alatt! El tudod húzni?
A kislány nagy nehezen elhúzta az ágyát a faltól, majd a gyíkra nézett. Az állatka értette a célzást. A rés túl kicsi, vagy Luca túl nagy.
- Ennyit a teázásról - szomorodott el, és lecsüccsent a padlóra a kis gyíkocska.
- Ne szomorodj el! Hozd ki a teát, és itt isszuk meg.
- Remek ötlet! Már hozom is! - és a gyík gyorsan beszaladt a lyukba, pár pillanat múlva már hozta is ki a teát.
- Kezdjük elölről - tanácsolta a kislány. - Nem valami szépen ismerkedtünk meg. A nevem Luca.
- Engem Győző Gyíknak hívnak. És még egyszer sajnálom, illetlen voltam.
- Semmi baj, de lenne pár kérdésem - kezdett bele Luca. - Hogyhogy te tudsz beszélni? Hogyan kerültél ide? Miért itt építkezel? Nem félsz, hogy valaki rád lép? Egyedül vagy? Hol...
Nyílt az ajtó
De a kérdéseire a lány már nem kapott választ, mert a gyík helyett a mamáját látta az ágya szélén.
- Jaj, te, leestél az ágyról? Biztosan furcsákat álmodtál.
Luca nem mondott semmit, csak mosolyogni kezdett, mintha igent mondott volna. És a rózsaszálat finoman visszatette az asztalra.
Luca és a titkos recept
- Ma mi lesz reggelire, drágám? - kérdezte Frigyes a szemüvegét igazgatva.
- Palacsinta.
- Juhé, az a kedvencem! - mosolygott Luca a székén.
A reggeli után Lenke szomorúan üldögélt a konyhában. Luca éppen arra járt, és aggódva kérdezte, mi bántja.
- Kicsim, te ezt nem értenéd!
Luca egyre nagyobb bociszemekkel bámulta, és anyja végül megkímélte.
- Tudod lesz az a „Fincsi” verseny, amit minden évben megrendeznek a munkahelyemen, és én jelentkeztem. Tavaly második lettem, tavalyelőtt meg harmadik. Most nagyon szeretnék végre első lenni, volt egy különleges receptem, amivel biztosan nyernék, de sehol sem találom. Különben az az undok munkatársam fogja megint megnyerni a versenyt, tudod, a Magdolna, aztán megint kigúnyol, mint tavaly, és az olyan idegesítő. Most szeretnék én nevetni rajta. Tudom, nem szép dolog mást kinevetni, de ez a nő megérdemelné. Érted?
Kislánya bólintott, és gondolkozni kezdett. Majd megkérdezte:
- És mit fogsz főzni? Vagy sütni fogsz?
- Most sütit szerettem volna sütni, ahhoz volt a különleges receptem.
- Készíts palacsintát! Azt úgy szeretjük! És a zsűrinek is ízleni fog! Ez garantált!
De Lenke nem tűnt valami boldognak.
- Nem tetszik az ötlet?
Mamája csak nagyokat sóhajtozott.
- Ide most valami új íz kellene! - bólogatott komoly képpel Luca.
- Igen, mondtam már, hogy volt egy réges-régi receptem, amit még az üknagyanyád talált ki. Volt neki egy füzete, abba voltak leírva a saját ételreceptjei. De az a gond, hogy eltűnt. Mikor költöztünk. Így ha nincs mit sütnöm, vagy főznöm, azt hiszem kihúzatom magam listáról.
„Nem hagyhatom, hogy a mama kijelentkezzen a versenyről! Kitalálok egy új receptet!” - gondolta Luca.
Neki is kezdett, amint anyja eltűnt a konyhából. Elővette a lisztet, a cukrot, az ételszínezéket, a tojásokat, sót, meg mindenfélét, amit a hűtőben és a polcokon talált, és sejtette, hogy kellenek a sütikészítéshez. Vett hozzá egy nagy tálat, és mindent beleöntött. A tojást feltörte, a sót meg a végén tette hozzá. Azután csak keverte a masszát egy fakanállal, de olyan hévvel, hogy az egész konyha tele lett a nyúlós tésztával. Mikor bejött a mamája leesett az álla, látva, hogy néz ki a konyha.
- Kicsim, te mi a csudát csináltál?
- Én kedveskedni akartam neked egy különleges sütivel, de mindenről a fakanál tehet!
- Mindig is tudtam, hogy... - nézett mérgesen Lenke a lányára. Luca elvörösödött, és sírdogálni kezdett.
- ...hogy te ilyen okos és kedves lány vagy, az én lányom! - ölelte meg letérdelve Lenke Lucát.
Megkóstolta a tálban szétkent, nyúlós masszát. - Hmmm... nem rossz! Tegyük be a sütőbe, és majd kiderül...
A versenyen...
Egy hosszú asztalon tálak, tányérok sorakoztak, amikben ínycsiklandó ételek voltak. Lenke és Luca izgatottan várták az eredményt. A zsűri, élén a polgármesterrel sokáig nyalakodott a különböző finomságokból. Sugdolóztak, jegyzeteltek, nyalogatták a szájuk szélét, néha persze fintorogtak, ha olyat kellett megkóstolniuk, amit éppen nem szerettek. Aztán csak megszületett a döntés.
- És az ez évi verseny győztese nem más, mint... - a polgármester nagy lélegzetet vett, és felolvasta a címkén lévő nevet: - a "nemtudoménmilyen" Lenke, bocsánat, nem tudom elolvasni, mert a szemüvegem beleesett valamelyik tálba, és most sehol sem találom! Szóval az a Lenke, akinek nem csak a neve, de a sütije, amit „meglepetésnek” nevezett el, nagyon különleges! Igaz, hogy furán néz ki, de az íze... leírhatatlanul érdekes és kellemes! Kérem jöjjön ide hölgyem!
Lenke elpirult, és zavartan átvette a „legjobb finomság” díját, ami egy aranyszínű kupa volt. Magdolna nagyon mogorván, keresztbe rakott kezekkel állt a többiek között. Lenke rápillantott, de nem nevetett rajta, mégiscsak úgy vélte, az nagyon csúnya dolog.
Otthon...
- Édesem, a sütid nagyon finom, bár elég furán néz ki! Megtaláltad a füzetet? - kérdezte Frigyes csámcsogva.
- Nem, ez egy új recept, amit a lányod talált ki - mosolygott Lucára.
Hogy milyen volt a süti? Képzeljétek el magatok. Lehet, hogy a kinézete - mondjuk úgy - komikus volt, de az igazi értéke, az íze csodás, fűszeres. És bizony többnyire a sütik íze, a belső értéke a fontosabb. Akárcsak az embereknél...
Luca, Filip és Feri
Luca imádott késő éjjelig tévézni, de csak néha volt alkalma rá. Akkor, amikor szülei a moziba mentek kettesben, és Lucára egy dadus vigyázott, akit Emma néninek kellett szólítania. Emma néni kedves öregasszony, kerekded, rövid, göndör, ősz hajszálai vannak, és mindig egy kicsi szemüveget hord a tömpe orrán. Aznap korán megjelent, épphogy a család befejezte az ebédet. Elmesélem, hogy volt:
„- Luca, kérlek mosogass el, nekem készülődnöm kell.
- De mama! Még csak dél múlt! Te pedig 8-kor fogsz menni! Az hol van még!?
- Ha nem akar az ember valahonnét elkésni, akkor bizony időben el kell kezdeni készülődni! Ezt jegyezd meg!
Lenke orrát fennhordva (szó szerint fennhordta!) bevonult a szobájába, és a kislánya egyedül maradt a nagy konyhában, ahol sorban fehér szekrények voltak, meg polcok, sok közülük felesleges. Szerinte, mert fogalma sem volt, micsudának van az a sok kis üvegcse ott, bennük mindenféle fűszerrel. Mosogatni kezdett, savanyú képpel, mintha citrom lett volna ebédre. Ekkor valaki csengetett.
- Kinyitom! - kiáltotta Luca.
- Nem, te csak mosogass nyugodtan! Biztosan a tejes lány! - mondta Luca anyja, aki egy szőrmekabátot fogott a kezében, és halványkék selyemruhát viselt éppen, kék gyöngynyaklánccal.
- Jó napot! - köszönt a tejes lány, aki olyan erős volt, hogy az egész környéken ő hordta ki a tejet. Igen, mert volt ebben a nagy faluban egy tehenészet, és sokan kértek igazi tejet, nem holmi vegyszerezettet. Felemelte az üres kannákat, és helyettük frisset rakott a lábtörlőre.
- Viszlát!
- Szia!
Lenke anélkül, hogy becsukta volna az ajtót visszament készülődni. Már a szobája ajtajában állt, amikor a homlokára csapott: Jaj! ott felejtettem a tejet!
Lánya kisuhant a konyhából, lehajolt a kannákért. Ahogy nehezen emelni kezdte, beütötte a fejét valami puhába. Egy zöld szoknya alja volt. Egy dundika lábat vett észre, és amikor felnézett egy vidám öregasszony arcát tekintette meg.
- Emma néni!
- Igen drágám, én vagyok. - Mély, dörmögős hangja volt.
- Ilyen korán...?
- Luca! Illene beengedned! - szólt rá az apja, aki kijött meghallva Emma néni hangját.
- Jaj, bocsánat! Tessék bejönni. Tehát... - De nem tudta fejezni a mondatot, mert mamája ott termett, és nagy mosollyal köszöntötte a nénit.
- De jó, hogy itt vagy! Hű, nagyon korán érkeztél! Nem baj, hamarabb elindulhatunk Frigyessel, úgyis messze van a mozi, de így nem kell idegeskedni, hogy elkésünk, sőt, kicsit körül is nézhetünk a városban. A vacsi a hűtőben van, és Lucát 9-kor küldd az ágyba. Ne nézzen horrort, bár nem is szokott, de lehet, hogy megpróbálja. És... - Luca mamája hablatyolt össze-vissza. Mindenféle szabályt mondott, és lánya ezt igazságtalannak tekintette.
„Még hogy kilenckor aludni? Nyár van! A szabadság évszaka! Ezt nem hagyhatom! - gondolta.”
De mégis mit tehetett volna? Elköltözik? Vagy egy dobással kiteszi Emma nénit? Nem tehetett semmit. És nem is lenne szíve kihajítani egy kedves nénit. Mégis hallgatnia kell."
Kanapén ülve...
- De a kedvenc rajzfilm-sorozatomat soha nem hagyom ki. „A szuper-fivérek”-et - morgolódott ásítozva Luca.
- És miről szól az a zagyvaság? - kérdezte Emma néni a kanapén ülve az izgatott lánytól. A szülők nem voltak már otthon, és az idő is sietett. Már majdnem 9 óra lett a „csak dél múlt”-ból. A tévé hangos volt. Reklám, persze, hogy reklám megint.
- Az nem zagyvaság! Rajzfilm sorozat, egy ikerpárról szól, akik szuperhősök. Filipről és Feriről. Megmentik a bajba jutott embereket. És van egy mondásuk: nyugi, ne pánikolj, már itt is vagyunk! Nagyon izgi a sorozat! És a szereplők is helyesek! - pirult el a lány és kuncogni kezdett. Zsebébe nyúlt egy zsepiért, és...
A keze végigsimított a rózsa szirmán, de véletlenül egy tövis megszúrta az ujját. Luca úgy érezte, hogy leragad a szemhéja. Bárhogyan erőlködött, sehogy sem tudta nyitva tartani a szemét. Már alig hallotta...
- Ezek a gyerekek, ezek a gyerekek! - nevetgélt Emma. Ekkor hirtelen megszakadt a műsor a tévében, és megszólalt a híradó szignálja.
- Hé, a műsorom! Nem a buta híradó érdekel, hanem a filmem!
- Ne sírj! Ezzel van kapcsolatban valami - intette türelemre Emma néni.
"Elnézést kérünk kedves nézőinktől, de a következő műsorunk szereplői, a szuper fivérek, Feri és Filip eltűntek. Mindenhol keresik őket, és ha önök is segítenének elkezdődhetne a műsor. Kérjük, hogyha meglátják őket, kérem hívjanak minket az alábbi telefon számon...
Luca rinyált és rinyált, de a dadus kikapcsolta a tévét. Előtte még gyorsan felfirkálta egy cetlire a telefonszámot, és az asztal sarkára tette a kis papírlapot.
- Menj és mosakodj meg, vedd fel a pizsit, én addig megmelegítem a vacsorát, megeszed szépen, fogmosás, és alvás...!
- Nem vagyok éhes. Soha többé nem eszem semmit... - mondta Luca durcásan, és becsapta szobája ajtaját. Az idős hölgy is elvonult, nem tudom hova, talán a mosdóba. Luca az ágyán feküdt, ami szembe volt az ajtóval. Szomorúan nézegetett egy magazint, amiben az ikrekről volt szó. A könnyei potyogtak rá.
- Miért? És hova tűntek?
- Nyugi, ne pánikolj, már itt is vagyunk!
- Ez a szólás! Az ikrek?!
Válasznak Feri a mennyezetről lelógva nézett a lány szemébe. A kislány először meglepődött, majd mosolyogva mondta:
- Megmentenétek? - Majd hirtelen mérges képet vágott. - Miattatok nincs műsor!
- Tudjuk..., de nem jobb, ha itt vagyunk neked élőben?
- De jobb... - Luca olyan vörös lett, mint a paradicsom. - Te a plafonról lógsz le?
A fiú bólintott, és mellette hirtelen lelógott testvére, Filip is.
- Szia! - integetett egyik kezével, mert a másikkal kapaszkodott egy kötélbe. Luca elájult. Az ikrek megijedtek és keltegetni kezdték. Egyszer csak Filip azt mondta:
- Most a valóságban meg kell mentenünk!
Pár perc múlva, amikor Luca már magához tért...
- Gyere! El kell bújnunk! Nem szabad, hogy észre vegyen az a néni! Ő egy szörny! - sürgették a fiúk, és rángatták a kezét.
- Kedvellek titeket, de ezt azért túlzásnak tartom! Ismerem azt a „szörnyet”, kisbaba koromban ő volt a dadusom. Nagyon imádni való! Ti butábbak vagytok, mint hittem! - és Luca megsértődött, elfordulva keresztbe tette a kezét. És csodák csodájára a fivérek összemosolyodtak.
- Eddig senki sem volt ennyire őszinte velünk!
- Tessék? Tehát tényleg buták vagytok?
- Nem úgy értjük. Ezt direkt csináltuk, és megtaláltuk az igazit!
Luca nem is tudott megszólalni. Ő igazi? De miért? És hogy van ez?
Aztán a tévében...
- A mai vendégünk Luca! Milyen érzés kiválasztottnak lenni? - kérdezte egy férfi a stúdióban.
- Nem is tudom... érdekes, és örülök, meg csodálkozom. Miért nálam jelentek meg a fiúk?
- Mert te vagy a legnagyobb rajongónk.
- Ezt honnan tudjátok?
A testvérek egy szerkezetet mutattak, amin számok voltak.
- Ez a zsebkütyü megmondja, hogy egy tévé hányszor kapcsol a mi műsorunkra. Eddig te nézted a legtöbbször.
Majd tévét nézve(?)...
- El sem hiszem, hogy szerepelek a tévében! - szólalt meg Luca félálomban.
- Nocsak! Hát felébredt végre a kisasszony? Úgy elaludtál egy pillanat alatt, hogy nem mertelek felkelteni!
És ekkor csöngettek.
- A szüleid! Gyorsan menj, és mosd meg a fogadat! Aztán sipirc aludni! Siess!
A kislány elfutott, mint a szélvész. Az ajtót Emma nyitotta ki, húzva az időt, nehogy észrevegyék a még lefekvéshez készülődő lányt. Mire a szülők benéztek a kislány szobájába, Luca már aludt édesdeden, mosolyogva a kispárnáját szorongatva."
Luca és a titkok titka
Luca már alig várta legújabb kalandját. Mi lesz ma? Annyi minden történt vele, mióta ideköltöztek, és mióta rátalált arra a rózsára. Megint megjelennek a fivérek? Az csodás lenne. Vagy teázik végre Gyík Győzővel? Esetleg megint valamilyen veszélybe keveredik? Nem, egyik sem volt.
Eleinte Luca unatkozott, amíg apja rá nem szólt.
- Luca, gyere ki a kertbe! Segíts nekünk új virágokat ültetni.
Kislánya nem válaszolt, inkább indult azonnal, nehogy siettessék. A régi kerti virágok elhervadtak. Nem úgy a kamilla! Az egész kertben elburjánzottak a kamillák. Anyja dühösen és nagy lendülettel húzkodta ki őket a földből.
- Ti fránya virágok! Miért nem hervadtatok el! Bezzeg a gyönyörű jázminom, meg a kardvirágok...
- Pedig szerintem aranyos... - kezdett mondatába Luca, amikor apja tüsszögve ezt mondta.
- Nem aranyos, mert én... ha-hapci! Allergiás va-ha-hapci! Rá...
Luca keresztbe fonta karját, elhatározta, hogy azért sem segít bántani a virágokat. Neki tetszett így ez a kert, a kamilla ezernyi apró, fehér virágja ellepte a kis kertet, igaz, gazosnak látszott így, de egyben olyan puhának, olyan természetesnek is. Hát nem mindegy, milyen virág van a kertben? a Szépségük a fontos, nem a nevük. Hogyan menthetné meg őket?
- De a magjai ha szétszóródnak, akkor... - próbálkozott.
- Akkor többet fogok tüsszögni! Na én megyek! Nem bírom ezt a... Ha-ha-hapci! - Frigyes megtörölte orrát, és kiment a kertből. - Azonnal állj neki, és segíts anyádnak!
„Micsoda egy buggyant nap! Elpusztítani egy hasznos virágot!” - gondolta Luca kihúzva gyökerestől az egyik kamillát.
- Kicsim, nem lehetne gyorsabban? Ezt a gazt mind ki kell húznunk!
- De... ebből a csodás növényből gyógyteát lehet készíteni! És apa is meggyógyulna!
- Nem csodás! Apukád allergiás rá. Ez nem érdekel?
„Dehogynem érdekel, és sajnálom apát, de hogy lehet valaki allergiás kamillára? Erről sosem hallottam még” - gondolta, majd visszafordult és tovább szedegette ki a növényeket.
Délre már egy szál virág sem volt a kertben, illetve ott voltak egy halomban a kapun kívül arra várva, hogy elszállítsák. Már csak a gyep, ésa fák maradtak a feltúrt kertben. Luca egyedül álldogált az egyik fa tövében, és nagyon szomorúan játszott egy fűszállal. Arra repült egy kis pillangó, és Luca, mert nem volt senki, aki meghallgatná, hát neki mondta:
- Szegény, szegény virágok! Pedig segíthetne apun. Biztosan nem arra allergiás. Most is tüsszög, pedig már rég nincsen egy szál kamilla sem! És nincs is olyan, hogy valaki kamillára lenne allergiás. Kamu az egész! És nem is ültetünk semmit, mert mama így döntött! - gúnyolódott. A ház teraszához ment, és leült a lépcsőre.
Eközben...
Lenke és Frigyes együtt ültek a konyhában, és teát iszogattak.
- Mennyi emlék fűz ehhez a teáskészlethez!
- Tessék? - kapta fel fejét a férje, mert úgy elbambult, hogy meg se hallotta Lenkét, ahogy a teát készítve csörömpölt a csészékkel, ahogy bugyogott a víz. Észre sem vette, hogy Lenke leült vele szemben a fehér székre, a fehér kerek asztalnál.
- Azt mondtam, hogy mennyi emlék fűz ehhez a teáskészlethez! Mi van? Megsüketültél?
- Nem, csak elgondolkodtam. Lehet, hogy Lucának igaza van. A kamilla gyógynövény, és..
- Grrrrrr! Már te is kezded! Unlak! Mindkettőtöket! - Lenke felkelt és elvonult. Frigyes bögréjében még maradt egy kis tea, gőzölgött, és a gőz, mint kis felhő libegett az ablak előtt. Frigyes odapillantott, és eközben kipillantva az ablakon meglátta Lucát. Látta, ahogy kislánya a hátsó kerti lépcsőn ül, ás szomorkodik. Felmarkolva a polcról egy csomó zsepit kiment megkérdezni, mi a baja.
A hátsókertben...
- Szia kicsim! Mi a baj? - kérdezte leülve kislánya mellé.
- Az a baj, hogy... - és Luca pityeregni kezdett.
- Na! Ne sírj! Mi történt?
De Luca nem válaszolt.
- Értem én! Az a bajod, hogy a virágok elhervadtak.
- Nem igazán.
- Akkor az, hogy nem maradt virág, amit az albumba ragaszthatnál?
Luca nem mondott semmit, csak rázta a fejét. Frigyes elgondolkozott. Mi lehet a baja? Majd pár perc múlva ezt mondta:
- Az a bajod, hogy nem hallgattunk meg. Igazam van, vagy igazam van?
Luca bólintott.
- Hogy jöttél rá?
- Apai megérzés.
És együtt - végre - egy jó nagyot nevettek.
- Örülök, amikor örülsz.
Luca bólogatott. Majd nagy beszélgetésbe kezdtek, észre sem vették, hogy szalad az idő.
Pár óra múlva...
Lenke jött, kezét törölgetve, mivel mosogatott. Leült férje mellé, és ezt kérdezte kuncogva:
- Hallgatózhatok?
- Már befejeztük, és neked is el kell mondanunk - válaszolta férje, majd Lucához fordult.
- Mondd csak.
- Tehát - kezdett bele Frigyes - arról a kamilla dologról beszéltünk.
Egy ideig csend lett. Luca és apja összenéztek, attól féltek, hogy megint kiabálni kezd Lenke. De nem így volt. Ő csak mosolygott, és mutatta kezével, hogy folytassák csak.
- Szerintünk nem a kamillára vagyok allergiás, hanem csak megfázhattam. Ne is kérdezd hogyan, én sem tudom, talán éjjel hűvösebb volt, és a nyitott ablak, meg minden... szóval... ez valószínűbb. Ha meghagytuk volna a kamillákat, akkor most lehetne főzni teát belőlük.
Másnap...
- Lenke! Már alig prüszkölök! - kiáltott Frigyes boldogan a konyhába, ahol a felesége reggelit készített, míg Frigyes bevetette az ágyat. - Mégiscsak segített az a gőzölés!
Lenke nevetni kezdett, egyre hangosabban és hangosabban.
- Mert igazatok volt nektek is, meg nekem is! Túl sok kamilla volt a kertben, elnyomták a virágaimat, nem hagyhattam. Elnézést, hogy mind kihúztuk, nagyon dühös voltam. De nem vagyok buta, hé! Egy jó csomót összeszedtem, letépkedtem a virágokat, ott száradnak a teraszon szétterítve. Abból lesz majd a remek tea, bizony! Az segít majd, ha megint náthás lesz valamelyikünk. Addig is csináltam a bolti kamilla teából jó kis főzetet, azt ittad, azzal gőzöltél. A kamilla meg majd kinő megint a kertben, ne félj!
- Hát akkor gyerünk, csinálj belőle máris egy jó teát!
- Nana! Nem úgy van az! Előbb meg kell száradnia, így nem jó. De én is tanultam ám valamit ebből: nem szabad indulatoskodni, de nem ám!
„ Kedves Napló!
Ma egy nagy titkot lepleztem le. Kiderült, hogy a felnőttek sem tudnak mindent, és az is, hogy ők is szoktak tévedni. És még azt is megtanultam, hogy ha tévedünk, akkor azt be kell ismerni, és tanulni kell belőle. De nem szabad kiabálni, de nem ám! Azt hiszem, ez igazából nagy titok, a titkok titka, mert kevesen ismerik be, ha tévednek..."
VÉGE
2008
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése