Nagy pelyhekben hullt a hó. A kislány az ablakból figyelte a lassan földre szálló különböző, szép pelyheket. Anyja az ajtóban állt, kezében kabátot, sálat, sapkát tartva. A kislány már alig várta a telet. Imádta a téli szünetet, amikor nem kel óvodába menni, a szüleivel lehet egész nap! Meg karácsony is, ajándékok, sok-sok finom étel, utána szilveszter... huh, a tél sok meglepetést tartogat! Karácsonyra sok játékot és szép ruhát kapott, szilveszterkor meg fél tízig is fenn volt! Igen, utána elaludt, de álmában ünnepelte az új évet. De hogy ilyen szépen havazni is fog! Azt még ő sem hitte volna. Hiszen mostanában alig esett hó, ha mégis, akkor kevés, és hamar sár lett belőle. A mamája gondosan begombolta rajta a kabátot, feltekerte nyakára a sálat, rányomta kis fejére a sapkát és kiengedte, le, az udvarra, ahol egy kupac ropogós hó várta már, hogy csináljanak vele valamit. Egyedül volt. A kislány úgy döntött, hóembert fog építeni. Mint az ismerősei, akik nem messze laknak tőlük. Tegnap náluk járt, és a kert tele volt szebbnél szebb hóemberekkel, hókutyákkal, hókisbabákkal, hónőkkel. 
De most még több hó van, hiszen két napja esik, csak esik... Gondolta, nekilát, és ő építi meg a legszebb hóembert a világon! Gurgatta, gyűrte a havat, csinált egy nagy hógolyót, arra egy kicsit kisebb hógolyót, a legtetejére meg egy fej méretű hógolyót tett. Kesztyűs kezecskéivel formálgatta, aztán keresett egy botot, benyomta a fej közepébe. Az lett az orr. Szemeket kavicsokból rakott. A szájat – egy szép mosolyt - pedig az ujjával húzta végig. Elégedett volt a művével. Mégis zavarta valami. Még nem jött rá, mi az, ezért lehuppant a hóba, hanyatt vágta magát és hóangyalokat csinált, majd a puha hótakaróban elterülve az égre próbált nézni, de a pelyhek a szemébe hullottak. Hirtelen szél kerekedett, összerázkódott, és ekkor a kislány rájött, mi zavarta nemrég. A hóember ilyen dermesztő hidegben biztosan fázik! Az anyukája is mindig mondja, hogy melegen kell felöltözni, mert megfázhat a veséje, na meg tüdőgyulladást is kaphat! Persze a kislány nem tudta mi az a vese, és mi az a tüdőgyulladás. De biztosan rossz dolog, fáj. Arra gondolt csak, hogy az új hóbarátja biztosan nagyon fázik most, és meg is fog betegedni, ha nem tesz valamit. Levette a sapkáját és nyújtózkodva, ügyetlenkedve rátette a hóember fejére. Pár percig büszkén nézegette. Még mindig nem volt elégedett. Lehúzta a kesztyűket a kezeiről és rácsúsztatta a hóember botkezeire. Majd ismét elterült a hóangyal után hagyott nyomokban. Gondolkodott, mit is kellene még csinálnia, hogy a hóember jól érezze magát. Beszélt hozzá, mesélt ezt-azt, ami épp az eszébe jutott. Aztán hógolyókat gyúrt, és a hóember elé rakosgatta őket, hogy legyen játéka, például dobálhatja őket, vagy akár zsonglőrködhet velük. A tizedik hógolyónál már nagyon fázott a keze, és elejtette a zsonglőrlabdát. A nyaka fázott, befújt a szél a gallérja alá. Már nagyon fázott, remegett, az ajkai lilák lettek, mégis a hóembert sajnálta, hogy szegény hogy fázhat! Ezért letekerte a nyakáról és odaadta a hóbarátnak. Örömében körbetáncolta. Énekelt, jó hangosan! Egy kitalált dalt, csak úgy összerakva mindenféle szót a télről, a hóról, a hóemberről, és arról, hogy neki nincsenek is igazi barátai, pedig sokszor hiányzik neki. Egyre hangosabban és hangosabban énekelt. Egyszer csak elkezdett csúnyán köhögni és berekedt, elakadt a dalolással. Nyugtatta a hóembert, nem kell aggódni, jól van, csak túl hosszú a dal. Ugye nem haragszik meg a hóember, ha nem énekli el az egészet? Ugye nem baj, ha leül egy kicsit, mert szédül? Ugye nem baj, ha egy picit alszik a kényelmes, puha hóban, mert elfáradt?
A kislány egy idegen szobában ébredt. Először senkit sem látott, homályos volt minden. Majd megjelent az anyja aggódó arca. Felült, és körülnézett. Egy fehér ágyban volt, egy nagy szobában. A terem tele volt ágyakkal, amikben ismeretlen gyerekek feküdtek. Volt, amelyik aludt, másik játszott vagy a szüleivel beszélgetett. Az anyja elmesélte, hogy a hóban aludva talált rá, és hogy jéghideg volt. Tüdőgyulladást kapott, így került a kórházba. A kislánynak eszébe jutott a szegény hóember. Hogy van? Biztosan hiányolhatja őt, és magányosan áll a nagy szélben. Ő pedig egy meleg szobában ül egy meleg ágyban és a mamája is ott van. A hóemberrel meg senki sincs, egyedül álldogál az udvaron. Nagyon szívtelennek érezte magát! Alig várta, hogy hazamehessen és meglátogassa a barátját. Minden nap kinézett az ablakon, hogy mennyire hideg az idő. Ha nagyon havazott, vagy esett, abban reménykedett, hogy elfújja a szél a gonosz felhőket. Egy hét múlva már egészen jól érezte magát, és örömmel látta az ablakon át, hogy odakint is egyre melegebb lett. A hóember biztos nem fázik már, a sapkát, sálat, kesztyűt is levette talán arra várva, hogy a kislány hazajöjjön. Nem is kellett sokat várnia, és már az autóban ült a mamájával. Amint megérkeztek, kifutott az udvarra ellenőrizni, hogy érzi magát a barátja. Széles mosollyal kiáltani akart a hóembernek: nem kell aggódnod, hazajöttem! A sál, a sapka, és a kesztyű tényleg a földön hevert. Senki sem járt azóta erre, senki nem vette el a hóembertől, senki nem vitte el. De a barátja, akit megépített, akire úgy vigyázott, akiért úgy aggódott, akit igazán szeretett... eltűnt. Egy piszkos hókupac volt a helyén. Már csak az olvadozó feje volt felismerhető. A bot, ami az orra volt, ott feküdt a locs-pocsban, a mosoly, amit a kislány az ujjával rajzolt, elmosódott. A kislány szemeiben könnyek gyűltek, és szipogva leült a megolvadt hóba, szorosan magához ölelve a sapkát, amit nemrég a barátjának adott.
De most még több hó van, hiszen két napja esik, csak esik... Gondolta, nekilát, és ő építi meg a legszebb hóembert a világon! Gurgatta, gyűrte a havat, csinált egy nagy hógolyót, arra egy kicsit kisebb hógolyót, a legtetejére meg egy fej méretű hógolyót tett. Kesztyűs kezecskéivel formálgatta, aztán keresett egy botot, benyomta a fej közepébe. Az lett az orr. Szemeket kavicsokból rakott. A szájat – egy szép mosolyt - pedig az ujjával húzta végig. Elégedett volt a művével. Mégis zavarta valami. Még nem jött rá, mi az, ezért lehuppant a hóba, hanyatt vágta magát és hóangyalokat csinált, majd a puha hótakaróban elterülve az égre próbált nézni, de a pelyhek a szemébe hullottak. Hirtelen szél kerekedett, összerázkódott, és ekkor a kislány rájött, mi zavarta nemrég. A hóember ilyen dermesztő hidegben biztosan fázik! Az anyukája is mindig mondja, hogy melegen kell felöltözni, mert megfázhat a veséje, na meg tüdőgyulladást is kaphat! Persze a kislány nem tudta mi az a vese, és mi az a tüdőgyulladás. De biztosan rossz dolog, fáj. Arra gondolt csak, hogy az új hóbarátja biztosan nagyon fázik most, és meg is fog betegedni, ha nem tesz valamit. Levette a sapkáját és nyújtózkodva, ügyetlenkedve rátette a hóember fejére. Pár percig büszkén nézegette. Még mindig nem volt elégedett. Lehúzta a kesztyűket a kezeiről és rácsúsztatta a hóember botkezeire. Majd ismét elterült a hóangyal után hagyott nyomokban. Gondolkodott, mit is kellene még csinálnia, hogy a hóember jól érezze magát. Beszélt hozzá, mesélt ezt-azt, ami épp az eszébe jutott. Aztán hógolyókat gyúrt, és a hóember elé rakosgatta őket, hogy legyen játéka, például dobálhatja őket, vagy akár zsonglőrködhet velük. A tizedik hógolyónál már nagyon fázott a keze, és elejtette a zsonglőrlabdát. A nyaka fázott, befújt a szél a gallérja alá. Már nagyon fázott, remegett, az ajkai lilák lettek, mégis a hóembert sajnálta, hogy szegény hogy fázhat! Ezért letekerte a nyakáról és odaadta a hóbarátnak. Örömében körbetáncolta. Énekelt, jó hangosan! Egy kitalált dalt, csak úgy összerakva mindenféle szót a télről, a hóról, a hóemberről, és arról, hogy neki nincsenek is igazi barátai, pedig sokszor hiányzik neki. Egyre hangosabban és hangosabban énekelt. Egyszer csak elkezdett csúnyán köhögni és berekedt, elakadt a dalolással. Nyugtatta a hóembert, nem kell aggódni, jól van, csak túl hosszú a dal. Ugye nem haragszik meg a hóember, ha nem énekli el az egészet? Ugye nem baj, ha leül egy kicsit, mert szédül? Ugye nem baj, ha egy picit alszik a kényelmes, puha hóban, mert elfáradt?A kislány egy idegen szobában ébredt. Először senkit sem látott, homályos volt minden. Majd megjelent az anyja aggódó arca. Felült, és körülnézett. Egy fehér ágyban volt, egy nagy szobában. A terem tele volt ágyakkal, amikben ismeretlen gyerekek feküdtek. Volt, amelyik aludt, másik játszott vagy a szüleivel beszélgetett. Az anyja elmesélte, hogy a hóban aludva talált rá, és hogy jéghideg volt. Tüdőgyulladást kapott, így került a kórházba. A kislánynak eszébe jutott a szegény hóember. Hogy van? Biztosan hiányolhatja őt, és magányosan áll a nagy szélben. Ő pedig egy meleg szobában ül egy meleg ágyban és a mamája is ott van. A hóemberrel meg senki sincs, egyedül álldogál az udvaron. Nagyon szívtelennek érezte magát! Alig várta, hogy hazamehessen és meglátogassa a barátját. Minden nap kinézett az ablakon, hogy mennyire hideg az idő. Ha nagyon havazott, vagy esett, abban reménykedett, hogy elfújja a szél a gonosz felhőket. Egy hét múlva már egészen jól érezte magát, és örömmel látta az ablakon át, hogy odakint is egyre melegebb lett. A hóember biztos nem fázik már, a sapkát, sálat, kesztyűt is levette talán arra várva, hogy a kislány hazajöjjön. Nem is kellett sokat várnia, és már az autóban ült a mamájával. Amint megérkeztek, kifutott az udvarra ellenőrizni, hogy érzi magát a barátja. Széles mosollyal kiáltani akart a hóembernek: nem kell aggódnod, hazajöttem! A sál, a sapka, és a kesztyű tényleg a földön hevert. Senki sem járt azóta erre, senki nem vette el a hóembertől, senki nem vitte el. De a barátja, akit megépített, akire úgy vigyázott, akiért úgy aggódott, akit igazán szeretett... eltűnt. Egy piszkos hókupac volt a helyén. Már csak az olvadozó feje volt felismerhető. A bot, ami az orra volt, ott feküdt a locs-pocsban, a mosoly, amit a kislány az ujjával rajzolt, elmosódott. A kislány szemeiben könnyek gyűltek, és szipogva leült a megolvadt hóba, szorosan magához ölelve a sapkát, amit nemrég a barátjának adott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése