Ma nagy meglepetés várt mindenkire - havazott! Nagyon izgatott lettem. Délután felvettem a kezes-lábast, és lent a tárolóból kivettem a piros, műanyag szánkómat, aztán felcsöngettem Lőrinchez.
- Szia Lőrinc! Lejössz játszani?
- Bocs, de nem érek rá. Éppen a legújabb videójátékot tesztelem... - beszélt a kaputelefonba olyan hangon, hogy megértettem, le akar rázni. - Hé, te marsélő rohadék, tűnés a bolygomról! na szia!
Kicsit lelógott orral vettem az irányt Józsi felé. Felcsöngettem, és egy vidám fiú hangja hallatszott.
- Csá, Laura! Mit szeretnél?
- Lejössz a játszóra?
- Ó... - lett bánatos a hangja - apa itthon van, nem mehetek le...
- Fiam! Mit cseverészel? Irány a leckék, aztán takarítás! Vagy kapsz egyet... ezt hallja még a liba? - és lecsapta a kagylót a férfi. Erről ennyit! Lőrinc beteg, Józsi apja meg egy idióta. Kivel játsszak? Mint egy villám, egy ötlet suhant át agyamon. Idehívom Georginát! Lehúztam a kezes-lábas cipzárját, és kihúztam a nyakamban lógó telefontartót. A mobilon benyomtam a számokat, és már csak várnom kellett. Meg várnom... és várnom... és várnom... mi lesz már? Miért nem veszi fel? Beteg ő is? Elfelejtettem, hogy ő mindig kikapcsolva hagyja a telefonját, mert olyan feledékeny, hogy az már szinte amnézia. Sokáig nem is szoktam várni ilyenkor, de ha szerencsém van, felveszi.
- Halló? - hallottam végre egy hangot.
- Georgina!!! Hála az égnek, felvetted, már aggódtam érted!
- Tényleg? De ari vagy! Amiatt aggódtál, hogy megbetegedtem?
- Nem. Amiatt, hogy elment a józan eszed is. Miért nem vetted fel? Vagy tíz perce hívlak!
- Bocs, de Szimattal játszottam.
- Bárcsak lenne kutyám... - sóhajtottam. - A neve az lenne: Nózi. Mert a kutyáknak jó a szaglásuk. El is nevezem így az egyik plüsskutyámat - csettintettem.
- Ok. De mit akartál?
- Ó... igen-igen, bocs... - dadogtam, meg nevetgéltem. - Lejössz a játszóra? Hozz szánkót, szánkózzunk, meg hógolyó csatázzunk, meg ha eléggé tapad a hó, hóembert is csinálhatunk!
- Ok - válaszolta, de nem hangzott valami boldog "ok"-nak. Mindig ez a válasza, ez az unott válasz, ez az összeolvasott, lemagyarosított oké. Ilyenkor rászólok, hogy "Ne "ok"-ozzál itt nekem, ezek szerint nem is akarsz annyira játszani!" Ilyenkor ő megsértődik, és elmegy. Eltettem a telefont, felhúztam a cipzárt, és néhányszor lecsúsztam a pici dombon a szánkómmal. Gyúrni kezdtem egy nagy hógolyót, amikor valaki megfogta a vállam.
- Bu!
- ....Hö?! - ijedtem meg, mert ha megijesztenek elakad a szavam, és hevesen ver a szívem, meg nagyon félek. Aztán megkönnyebbülten felálltam.
- Georgina! Nagyon megijesztettél.
- Tudom - mondta nyugodtan, mintha mi sem történt volna. - Így is terveztem. Itt a szánkóm is - húzta oda a faszánkóját.
- Szuper! - ültem az enyémre, mivel a domb tetején beszélgettünk. - Csússzunk is, mire várunk! - hajlítottam be a térdem, és készültem a nagy csúszásra. Ő követett, és meglöktük magunkat. Zsupsz! - le a dombon! Ajjaj! Előttem egy fa állt mozdulatlanul, és nem akart odébbmenni. Hogyan kerüljem ki? Georgina előtt bezzeg szabad az út! Nekem is az volt eleinte, de elkanyarodtam, és ott kötöttem ki. A fa előtt lelassult, aztán megállt a szánkóm! Ezt megúsztam! Georgina meg éljenezve tovább csúszott.
- Nyertem!
- Ez nem ér! Előtted nem volt fa! - kiáltottam.
- Ez van! - legyintett. Megsértődve felhúztam a szánkót, és témát váltottam.
- Csinálunk hónőt?
- Ok.
- Jó. Akarod te hozni a hógolyókat, én meg megcsinálhatom őket?
- Nekem mindegy - vonta meg a vállát. Hopp - a hóba a popsik. Gurgatni kezdtem egy hógolyót, és az egyre nagyobb lett. Majd még egyet, azt rátettem, aztán egy kisebbet is a tetejére. Formázgattam, paskoltam, alakítgattam.
- Milyen a hókutyám? - tettem fel a kérdést, a műalkotásra mutatva.
- Ok - hangzott a válasz.
- Grr! Már megint ez az "ok"! - mordultam rá. - Ezek szerint nem is élvezed az egészet! Nem jó velem?
- Hát ha ilyen vagy, igazad van! Kedvem támadt hazamenni.
- De alig játszottunk!
- Elment a kedvem, meg undok is voltál.
- De én nem azért mondtam, hanem azért, mert idegesített a sok "ok". Érted? Na de ha megsértődtél... bocs.
- Nem baj, de elment a kedvem.
- Csak úgy itt hagysz?
- Igen. Mert úgy tartja kedvem. Na pá! - vonult el. Igen, Georgina ilyen, teljesen kiszámíthatatlan.
Egy másik lány hintázott a dombon. Gondoltam, megkérdezem tőle, akar-e játszani, ő is egyedül van és unatkozik, én meg ugyanígy. Először nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Leültem a másik hintába. Köszönni se mertem, mit mondjak? és ha ő is egy hülye, mint az osztálytársaim? vagy olyan mint Georgina? De ő is bátortalan, néztünk egymásra felváltva, de köszönni ő se mert. Talán ugyanezeket gondolta? Valakinek el kell kezdeni a beszélgetést, mert ez már ciki!
- Szia - szólaltam meg. Ha hintában ülök, mindig így ismerkedek meg másokkal???
- Helló - válaszolta az idegen. - Cecíliának hívnak. És téged? Játszunk?
- Persze! Laura vagyok. Szép a neved - mondtam még valami kedveset, hogy jobban összehaverkodjunk. Furcsa, hogy nem barátkozást mondtam? Hát, úgy nem lehetnek valakik barátok egyből, csak mert játszottak! Igazi, de tényleg igazi barátot találni nehéz. A lánynak szőke haja volt, be volt fonva, egy fekete sál tekergőzött a nyaka körül. Sapkája félig lecsúszott, a sapka tetején meg a gombócot a szél felborzolta.
- A tied tényleg gyatra.
Azt hittem rosszul hallok.
- Tessék? - kérdeztem zavartan mosolyogva, mint aki nem értette jól.
- Azt mondtam, hogy a neved nem valami különleges. Már annyi Laurát ismerek! - Hanghordozása túl laza volt, szerintem egyszerűen bunkó. Meg nyafis is.
Nem tudtam eldönteni, hogy a kis szemetet otthagyjam-e vagy vágjak vissza.
- Régen, amikor mama választotta a nevem, még ritka volt, mostanra lett ennyi Laura. De attól még miért gyatra? A Cecília név mitől jobb? - vágtam vissza.
- Kár volt bemutatkozni egy ilyen hárpiának, mint te! - állt fel a hintából, ami meglengett. Én is utánoztam.
- Hárpia? Hogy lehetsz ilyen egy undok?
- Te is ilyen voltál. No nem szia! Ma úgyis találkozom Lőrinccel.
- Azzal a Lőrinccel? - mutattam az ablakra.
- Közöd hozzá? Egyébként igen. De most hagyj békén. A barátja vagyok, és elmesélem, hogy kerülje a fajtádat - közeledett a kaputelefonhoz. Ezt nem hagyhatom! Még a végén Lőrinc megutál! Annak meg nem örülnék, az bizti! Hiszen kivel játsszak, ha Józsit nem engedi ki az apja játszani?
- Várj! Én is a barátja vagyok, és ha ezt megtudja, hogy mi itt összevesztünk, akkor...
- Hé, én nem csak a barátja vagyok, hanem a LEGJOBB barátja! - felcsöngetett hozzá. Meggondoltam magam, nevetséges, ahogyan én itt könyörgök neki, mikor ő egy idióta vámpír! Direkt nem boszorkányt mondtam, mert a gonosz boszorkák is ártatlan bárányok ehhez a csajhoz képest. Ha Lőrinc ezt elhiszi, akkor higgye csak el... egy pillanat! Ez a Cecília a legeslegjobb barátja!? Ilyen hárpia? Itt valami nem stimmel. Összezavarodtam. Mindegy, hazudjon csak, mondhatom "jó " barátnő! Addig Józsival néha elleszek...hónaponta. Kellett megint a kedves, barátkozó, unalomkergető Laurának lennem! Miért mindig a rosszak nyernek? Nem, most nem hagyom magam!
Lejött Lőrinc, kezes-lábasban volt, mint én. Nem csak a liba miatt, de Lőrinc miatt is zavarban voltam. Helyettem egy hülye videójátékot választ, és leráz, bezzeg ha ez a kis csajszi hívja, azonnal lerohan segíteni a kis sajnálatra méltó hülyén... bocsánat, de nagyon megharagudtam erre a fruskára!
- Helló, Cecília! Ó, szia Laura! - nézett rám, a lány mögé.
- Üdvözlet, Lőrinc! Nem tudtam, hogy ő a barátod - mutattam Cecíliára.
- Mi? haha! Már régóta! Nem meséltem róla? Ismeritek egymást? Nos, Cecília, ő Laura...
- Tudom, ismerem a kis hárpiát! - dünnyögött az. Lőrinc meglepődött.
- Mi a...?! Mi folyik itt? Laura nem hárpia... Aha! - mondta, mint valami nyomozó felemelve a mutatóujját. - Laura, te egy kétszínű lány vagy! Előttem kedves, Cecíliával meg undok!?
Cecília kuncogott.
- Ez a gyatra nevű kétszínű kölök olyanokat mondott annak a másiknak is... - legyintett. Lőrinc ezen még jobban meglepődött.
- Hogy milyen nevű?
- Gyatra. A Laura név olyan híres lett, szinte minden ötödik gyereknek az a neve... - és produkált egy műásítást. Lőrinc elgondolkodott, az állát vakargatta, továbbra is úgy viselkedett, mint egy nyomozó.
- Ezek szerint te vagy a vita kezdeményezője! - jött rá, mint egy Poirot.
- Hogy mi? Nem... - vörösödött el Cecília. Elment a bátorsága! legszívesebben kinevettem volna, de az megint gyanússá tehet Lőrinc szemében.
A fiú elküldte Cecíliát, nyugodt arccal, de eléggé indulatosan, remegő hangon utánaszólt, hogy gondolja át tettét, és többé nem a LEGJOBB barátok, csak haverok.
- Laura! Szánkózunk? Vagy csinálunk hóembert? - fordult aztán hozzám.
- Természetesen! - ugrottam magasra. De hirtelen szédülni kezdtem... Leültem a hóba. Lőrinc mellém.
- Mondd, jól vagy?
- Nem igazán... - simogattam a torkom, mert az fájni kezdett. - Szerintem hazamegyek
- Muszáj? Máris? És ha bocsánatot kérek Cecília helyett is? Na! Bocsi-bocsi-bocsi! Elégszer kértem bocsánatot?
- Elégszer - mosolyogtam. - De nem az a baj, hanem rosszul vagyok.
Aztán elpirultam, mert nézett, én meg nagyon szégyenlős vagyok, így elfordultam. Aztán felálltam, megragadtam a szánkóm zsinórját, elköszöntem tőle, és hazamentem. Elkezdtem csúnyán köhögni is, teli torokból. Mama azonnal a hónom alá dugta a hőmérőt, és kiszaladt a konyhába teát csinálni.
Az ágyamon ott ült Zsasza! Mikor a mama kiment, ő rózsaszín orrával végigszaglászott, majd felült a vállamra, és úgy nézett rám, hogy eltakarta a tévét.
- Zsasza? - csodálkoztam.
- Úgy bizony!
- A többiek hol vannak? - néztem körül.
- Tanulnak a suliban, de Miss Makaróni elengedett hozzád, megalkotónkhoz. Mivel én vagyok a legjobb tanuló! Mikor a gilisztákról tanultunk a kertekben, én előre kikérdeztem őket, a házam előtt éppen csúszott egy, és azon az órán minden kérdésre én tudtam a választ! - büszkélkedett.
- Nekem ennyire nem megy a suli, de mégis elengedtek - jelent meg a másik sarokban a bátyja, Zo. Ő a másik vállamra ült, és vörös arccal nézett. Valami más is mocorgott a hajamban. Ezek szerint Gom kócolta össze a hajam, mert ő nézett a homlokomról a szemembe. És Laba is ott termett, de ő a takaróm alól bújt ki.
- Minket is elengedett a tanárnéni.
Úgy meglepődtem, hogy sikítani se mertem. Mama bejött a szobába, és kivette a lázmérőt a hónaljam alól.
- Magas lázad van! - és visszament a konyhába a gyógyszerekért. Körülnéztem, de nem láttam a lényeket.
- Laba! Gom! Zsasza! Zo! Hol vagytok? - nézelődtem. Vagy csak a láz miatt képzeltem el őket? Nagyon magas lázam lehetett...
Mama behozta a gyógyszereket, sorra be kellett vennem mindenféle furcsa ízű szörnyűséget, port, lét, rá teát.
- Laura, most szerintem ne tévézz, hanem próbálj meg aludni, attól kicsit lemehet a lázad - fogta a homlokomat a mama.
- Szia Lőrinc! Lejössz játszani?
- Bocs, de nem érek rá. Éppen a legújabb videójátékot tesztelem... - beszélt a kaputelefonba olyan hangon, hogy megértettem, le akar rázni. - Hé, te marsélő rohadék, tűnés a bolygomról! na szia!
Kicsit lelógott orral vettem az irányt Józsi felé. Felcsöngettem, és egy vidám fiú hangja hallatszott.
- Csá, Laura! Mit szeretnél?
- Lejössz a játszóra?
- Ó... - lett bánatos a hangja - apa itthon van, nem mehetek le...
- Fiam! Mit cseverészel? Irány a leckék, aztán takarítás! Vagy kapsz egyet... ezt hallja még a liba? - és lecsapta a kagylót a férfi. Erről ennyit! Lőrinc beteg, Józsi apja meg egy idióta. Kivel játsszak? Mint egy villám, egy ötlet suhant át agyamon. Idehívom Georginát! Lehúztam a kezes-lábas cipzárját, és kihúztam a nyakamban lógó telefontartót. A mobilon benyomtam a számokat, és már csak várnom kellett. Meg várnom... és várnom... és várnom... mi lesz már? Miért nem veszi fel? Beteg ő is? Elfelejtettem, hogy ő mindig kikapcsolva hagyja a telefonját, mert olyan feledékeny, hogy az már szinte amnézia. Sokáig nem is szoktam várni ilyenkor, de ha szerencsém van, felveszi.
- Halló? - hallottam végre egy hangot.
- Georgina!!! Hála az égnek, felvetted, már aggódtam érted!
- Tényleg? De ari vagy! Amiatt aggódtál, hogy megbetegedtem?
- Nem. Amiatt, hogy elment a józan eszed is. Miért nem vetted fel? Vagy tíz perce hívlak!
- Bocs, de Szimattal játszottam.
- Bárcsak lenne kutyám... - sóhajtottam. - A neve az lenne: Nózi. Mert a kutyáknak jó a szaglásuk. El is nevezem így az egyik plüsskutyámat - csettintettem.
- Ok. De mit akartál?
- Ó... igen-igen, bocs... - dadogtam, meg nevetgéltem. - Lejössz a játszóra? Hozz szánkót, szánkózzunk, meg hógolyó csatázzunk, meg ha eléggé tapad a hó, hóembert is csinálhatunk!
- Ok - válaszolta, de nem hangzott valami boldog "ok"-nak. Mindig ez a válasza, ez az unott válasz, ez az összeolvasott, lemagyarosított oké. Ilyenkor rászólok, hogy "Ne "ok"-ozzál itt nekem, ezek szerint nem is akarsz annyira játszani!" Ilyenkor ő megsértődik, és elmegy. Eltettem a telefont, felhúztam a cipzárt, és néhányszor lecsúsztam a pici dombon a szánkómmal. Gyúrni kezdtem egy nagy hógolyót, amikor valaki megfogta a vállam.
- Bu!
- ....Hö?! - ijedtem meg, mert ha megijesztenek elakad a szavam, és hevesen ver a szívem, meg nagyon félek. Aztán megkönnyebbülten felálltam.
- Georgina! Nagyon megijesztettél.
- Tudom - mondta nyugodtan, mintha mi sem történt volna. - Így is terveztem. Itt a szánkóm is - húzta oda a faszánkóját.
- Szuper! - ültem az enyémre, mivel a domb tetején beszélgettünk. - Csússzunk is, mire várunk! - hajlítottam be a térdem, és készültem a nagy csúszásra. Ő követett, és meglöktük magunkat. Zsupsz! - le a dombon! Ajjaj! Előttem egy fa állt mozdulatlanul, és nem akart odébbmenni. Hogyan kerüljem ki? Georgina előtt bezzeg szabad az út! Nekem is az volt eleinte, de elkanyarodtam, és ott kötöttem ki. A fa előtt lelassult, aztán megállt a szánkóm! Ezt megúsztam! Georgina meg éljenezve tovább csúszott.
- Nyertem!
- Ez nem ér! Előtted nem volt fa! - kiáltottam.
- Ez van! - legyintett. Megsértődve felhúztam a szánkót, és témát váltottam.
- Csinálunk hónőt?
- Ok.
- Jó. Akarod te hozni a hógolyókat, én meg megcsinálhatom őket?
- Nekem mindegy - vonta meg a vállát. Hopp - a hóba a popsik. Gurgatni kezdtem egy hógolyót, és az egyre nagyobb lett. Majd még egyet, azt rátettem, aztán egy kisebbet is a tetejére. Formázgattam, paskoltam, alakítgattam.
- Milyen a hókutyám? - tettem fel a kérdést, a műalkotásra mutatva.
- Ok - hangzott a válasz.
- Grr! Már megint ez az "ok"! - mordultam rá. - Ezek szerint nem is élvezed az egészet! Nem jó velem?
- Hát ha ilyen vagy, igazad van! Kedvem támadt hazamenni.
- De alig játszottunk!
- Elment a kedvem, meg undok is voltál.
- De én nem azért mondtam, hanem azért, mert idegesített a sok "ok". Érted? Na de ha megsértődtél... bocs.
- Nem baj, de elment a kedvem.
- Csak úgy itt hagysz?
- Igen. Mert úgy tartja kedvem. Na pá! - vonult el. Igen, Georgina ilyen, teljesen kiszámíthatatlan.
Egy másik lány hintázott a dombon. Gondoltam, megkérdezem tőle, akar-e játszani, ő is egyedül van és unatkozik, én meg ugyanígy. Először nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Leültem a másik hintába. Köszönni se mertem, mit mondjak? és ha ő is egy hülye, mint az osztálytársaim? vagy olyan mint Georgina? De ő is bátortalan, néztünk egymásra felváltva, de köszönni ő se mert. Talán ugyanezeket gondolta? Valakinek el kell kezdeni a beszélgetést, mert ez már ciki!
- Szia - szólaltam meg. Ha hintában ülök, mindig így ismerkedek meg másokkal???
- Helló - válaszolta az idegen. - Cecíliának hívnak. És téged? Játszunk?
- Persze! Laura vagyok. Szép a neved - mondtam még valami kedveset, hogy jobban összehaverkodjunk. Furcsa, hogy nem barátkozást mondtam? Hát, úgy nem lehetnek valakik barátok egyből, csak mert játszottak! Igazi, de tényleg igazi barátot találni nehéz. A lánynak szőke haja volt, be volt fonva, egy fekete sál tekergőzött a nyaka körül. Sapkája félig lecsúszott, a sapka tetején meg a gombócot a szél felborzolta.
- A tied tényleg gyatra.
Azt hittem rosszul hallok.
- Tessék? - kérdeztem zavartan mosolyogva, mint aki nem értette jól.
- Azt mondtam, hogy a neved nem valami különleges. Már annyi Laurát ismerek! - Hanghordozása túl laza volt, szerintem egyszerűen bunkó. Meg nyafis is.
Nem tudtam eldönteni, hogy a kis szemetet otthagyjam-e vagy vágjak vissza.
- Régen, amikor mama választotta a nevem, még ritka volt, mostanra lett ennyi Laura. De attól még miért gyatra? A Cecília név mitől jobb? - vágtam vissza.
- Kár volt bemutatkozni egy ilyen hárpiának, mint te! - állt fel a hintából, ami meglengett. Én is utánoztam.
- Hárpia? Hogy lehetsz ilyen egy undok?
- Te is ilyen voltál. No nem szia! Ma úgyis találkozom Lőrinccel.
- Azzal a Lőrinccel? - mutattam az ablakra.
- Közöd hozzá? Egyébként igen. De most hagyj békén. A barátja vagyok, és elmesélem, hogy kerülje a fajtádat - közeledett a kaputelefonhoz. Ezt nem hagyhatom! Még a végén Lőrinc megutál! Annak meg nem örülnék, az bizti! Hiszen kivel játsszak, ha Józsit nem engedi ki az apja játszani?
- Várj! Én is a barátja vagyok, és ha ezt megtudja, hogy mi itt összevesztünk, akkor...
- Hé, én nem csak a barátja vagyok, hanem a LEGJOBB barátja! - felcsöngetett hozzá. Meggondoltam magam, nevetséges, ahogyan én itt könyörgök neki, mikor ő egy idióta vámpír! Direkt nem boszorkányt mondtam, mert a gonosz boszorkák is ártatlan bárányok ehhez a csajhoz képest. Ha Lőrinc ezt elhiszi, akkor higgye csak el... egy pillanat! Ez a Cecília a legeslegjobb barátja!? Ilyen hárpia? Itt valami nem stimmel. Összezavarodtam. Mindegy, hazudjon csak, mondhatom "jó " barátnő! Addig Józsival néha elleszek...hónaponta. Kellett megint a kedves, barátkozó, unalomkergető Laurának lennem! Miért mindig a rosszak nyernek? Nem, most nem hagyom magam!
Lejött Lőrinc, kezes-lábasban volt, mint én. Nem csak a liba miatt, de Lőrinc miatt is zavarban voltam. Helyettem egy hülye videójátékot választ, és leráz, bezzeg ha ez a kis csajszi hívja, azonnal lerohan segíteni a kis sajnálatra méltó hülyén... bocsánat, de nagyon megharagudtam erre a fruskára!
- Helló, Cecília! Ó, szia Laura! - nézett rám, a lány mögé.
- Üdvözlet, Lőrinc! Nem tudtam, hogy ő a barátod - mutattam Cecíliára.
- Mi? haha! Már régóta! Nem meséltem róla? Ismeritek egymást? Nos, Cecília, ő Laura...
- Tudom, ismerem a kis hárpiát! - dünnyögött az. Lőrinc meglepődött.
- Mi a...?! Mi folyik itt? Laura nem hárpia... Aha! - mondta, mint valami nyomozó felemelve a mutatóujját. - Laura, te egy kétszínű lány vagy! Előttem kedves, Cecíliával meg undok!?
Cecília kuncogott.
- Ez a gyatra nevű kétszínű kölök olyanokat mondott annak a másiknak is... - legyintett. Lőrinc ezen még jobban meglepődött.
- Hogy milyen nevű?
- Gyatra. A Laura név olyan híres lett, szinte minden ötödik gyereknek az a neve... - és produkált egy műásítást. Lőrinc elgondolkodott, az állát vakargatta, továbbra is úgy viselkedett, mint egy nyomozó.
- Ezek szerint te vagy a vita kezdeményezője! - jött rá, mint egy Poirot.
- Hogy mi? Nem... - vörösödött el Cecília. Elment a bátorsága! legszívesebben kinevettem volna, de az megint gyanússá tehet Lőrinc szemében.
A fiú elküldte Cecíliát, nyugodt arccal, de eléggé indulatosan, remegő hangon utánaszólt, hogy gondolja át tettét, és többé nem a LEGJOBB barátok, csak haverok.
- Laura! Szánkózunk? Vagy csinálunk hóembert? - fordult aztán hozzám.
- Természetesen! - ugrottam magasra. De hirtelen szédülni kezdtem... Leültem a hóba. Lőrinc mellém.
- Mondd, jól vagy?
- Nem igazán... - simogattam a torkom, mert az fájni kezdett. - Szerintem hazamegyek
- Muszáj? Máris? És ha bocsánatot kérek Cecília helyett is? Na! Bocsi-bocsi-bocsi! Elégszer kértem bocsánatot?
- Elégszer - mosolyogtam. - De nem az a baj, hanem rosszul vagyok.
Aztán elpirultam, mert nézett, én meg nagyon szégyenlős vagyok, így elfordultam. Aztán felálltam, megragadtam a szánkóm zsinórját, elköszöntem tőle, és hazamentem. Elkezdtem csúnyán köhögni is, teli torokból. Mama azonnal a hónom alá dugta a hőmérőt, és kiszaladt a konyhába teát csinálni.
Az ágyamon ott ült Zsasza! Mikor a mama kiment, ő rózsaszín orrával végigszaglászott, majd felült a vállamra, és úgy nézett rám, hogy eltakarta a tévét.
- Zsasza? - csodálkoztam.
- Úgy bizony!
- A többiek hol vannak? - néztem körül.
- Tanulnak a suliban, de Miss Makaróni elengedett hozzád, megalkotónkhoz. Mivel én vagyok a legjobb tanuló! Mikor a gilisztákról tanultunk a kertekben, én előre kikérdeztem őket, a házam előtt éppen csúszott egy, és azon az órán minden kérdésre én tudtam a választ! - büszkélkedett.
- Nekem ennyire nem megy a suli, de mégis elengedtek - jelent meg a másik sarokban a bátyja, Zo. Ő a másik vállamra ült, és vörös arccal nézett. Valami más is mocorgott a hajamban. Ezek szerint Gom kócolta össze a hajam, mert ő nézett a homlokomról a szemembe. És Laba is ott termett, de ő a takaróm alól bújt ki.
- Minket is elengedett a tanárnéni.
Úgy meglepődtem, hogy sikítani se mertem. Mama bejött a szobába, és kivette a lázmérőt a hónaljam alól.
- Magas lázad van! - és visszament a konyhába a gyógyszerekért. Körülnéztem, de nem láttam a lényeket.
- Laba! Gom! Zsasza! Zo! Hol vagytok? - nézelődtem. Vagy csak a láz miatt képzeltem el őket? Nagyon magas lázam lehetett...
Mama behozta a gyógyszereket, sorra be kellett vennem mindenféle furcsa ízű szörnyűséget, port, lét, rá teát.
- Laura, most szerintem ne tévézz, hanem próbálj meg aludni, attól kicsit lemehet a lázad - fogta a homlokomat a mama.
(2009. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése