Hétfő. Garfield ezt a napot utálja. Mint én. Amint hazaértem, gyorsan végeztem a házikkal – szerencsére most kevés volt, máskor órákig kell csinálni a házikat. Elpakoltam, megebédeltem, és Dumagépen chateltem Lőrinccel.
16:30 Laura: Szia!
16:35 Lőrinc: Szia! Bocs, hogy nem írtam, csak éppen egy közösségi oldalon dumálok az egyik osztálytársammal. Neked van Chancelookod?
16:36 Laura: Nem, nincs. Kivel beszélsz? Azzal a lánnyal?
16:37 Lőrinc: Igen, vele. Szeretném lerázni. Igazad volt, tudtam, hogy ez lesz. Pedig úgy tűnt, megértette. Olyanokat írogat, hogy szerelmes belém és szeretné, ha járnánk. Meg ha összeházasodnánk. Nem bírom a nyomulósakat. Szerinted mit írjak neki, hogy békén hagyjon?
16:38 Laura: na ugye! Sejtettem! Eddig mit írt?
16:39 Lőrinc: Nem tudnál átjönni?
16:42 Laura: Mama éppen hazaért, megkérdezem. … Igen. De nem sokáig. Maximum fél óra. Hogy miért ennyi, ne kérdezd, mama mondta. Amúgy is, bőven lesz időnk, mert egy percre laksz. Szemben velem ;). Akkor megyek. Szia!
Lőrincéknél megkerestem a kaputelefon-számokat. Megnyomtam, és vártam. Ő vette fel. Siettetett, ezért gyorsan kaptam a lábaim a lépcsőkön, sokszor hármat is átléptem. Már az ajtóban állt, és azt sem hagyta hogy kilihegjem magam, vagy hogy köszönjek, és levegyem a mellényt és a sáros cipőt, hanem a szobájába húzott, a gép elé. A sáros foltokat néztem a padlón... ha az anyja hazaér, szívrohamot fog kapni, hacsak Lőrinc fel nem takarítja. Remélem engem nem rángat bele. Ott volt a lány fotója, és az üzenetei. A lánynak rövid fekete haja volt, kicsit husis, de szimpatikus lánynak tűnt. Innen is meglátszik, hogy a látszat csal. Lőrinc nagyon gyorsan tekerte az egeret, így a szemem is csalt, de azért egy-két mondatot sikerült elolvasnom és megjegyeznem:
„Lőrinc édes... mikor kezdünk el járni?”; „Lőrinckém, csókolj meg!”; „Lőrinc, ott vagy? Szeretlek!”; „Nagyon szeretlek.”
Ezek után a többire nem is vagyok kíváncsi... Az interneten keresztül fogom megfojtani ezt a lányt!
- Mi a neve?
- Patrícia.
Jó ideig csak a monitort kutattam. Lőrinc meg mélyeket sóhajtozott, és a fejét lefelé tartva a kezeire támasztotta. Szóval a fiúk tényleg nem szeretik a nyomulósakat! Vagyis már amelyik. Örülök, hogy ő nem. Kattogtam, kutatgattam – nem vagyok egy szakértő, de próbálkoztam kideríteni dolgokat. Ekkor észrevettem egy apróságot. A lány – vagyis Patrícia – IP címe (mégis megérte egy kicsit az a számtech óra?) nem egyezett meg azzal, ami most volt kiírva. Megböktem Lőrinc vállát, aki a gondolataiban kutatott.
- Nem vagyok kocka mint néhányan, de ezt figyeld... a lány – mint mások – a saját gépén Chancelookozik, nem? Ha tud, akkor persze mobilról is, vagy internetcafe-ből, de az most más.
Lőrinc értetlenül bólintott.
- Nézd, most más az IP cím. Ő meg gondolom nem az a fajta, aki minden egyes gépnél leáll Chancelookozni?
Lőrinc megint bólintott. Kezdte megérteni.
- Akkor mi folyik itt?
- Biztos az osztálytársaitok. Megtudták, hogy szerelmes beléd, és feltörték a jelszavát. Most az egyikük gépéről írogatnak neked hamis üzeneteket!
- Te jó ég! - kapott a szájához. - Miért tettek ilyet? És most akkor Pati nem is tud erről?
- Szerintem nem. Talán nincs is gépnél vagy otthon. Ők meg szórakoznak.
- És most hogyan adjam a tudtukra? Írjam vissza, hogy rájöttem a csalásra? - már gépelni kezdett, de lefogtam a kezét.
- Várj! Inkább írd azt, hogy... - elgurult a székével, én meg térdelve bepötyögtem egy jó beszólást. Nem vagyok jó a beszólásokban, de ezt a mondatot már vagy tizenöt perce tervezem, habár eredetileg a lánynak akartam írni.
Egy idő után megcsörrent Lőrinc mobilja. Patrícia volt az. Lőrinc elvonult a nappaliba, és ott hallgatta a kimagyarázkodást. Nem követtem, ez a magánügye, hogy kivel és mit beszél a mobilján. Hagyta, hogy gépezzek addig. Játék helyett visszanéztem a régebbi üzeneteket. Semmi különös nem volt. Mármint ahhoz képest, amit eddig megtudtam. Unalmamban rákerestem képeket állatokról. Róka,medve, macska, kutya, hal... elbod? Mi? Hiszen még az internetre fel sem tettem a történetet, hát még képet...! Az volt a legfurcsább, hogy a kép alatt teljesen más szó volt írva, valami híres rajzfilmsorozat címe. Amikor meg rákerestem, a weboldal abszolút más témáról szólt. A képet meg másodszorra nem is találtam. Azt hittem, részeg vagyok, vagy képzelődöm, vagy nem tudom mi, mert az elbod kinyúlt a monitorból! A teste most sokkal nagyobb volt, mint a történeteimben, majdnem akkora mint egy óvodásé, és megborzolta a hajamat. Már visszafolyt a monitorba, amikor sikerült elkapnom a kezét. Nem éreztem semmit. Bőrt, pikkelyt, szőrt... semmi. Mintha csak virtuálisan lenne ott. Végül is, ha a számítógépből jött ki! Az volt a legfurcsább, hogy fogni tudtam, simogatni, tapintgatni, de nem éreztem azt, hogy fogom. Mintha csak a levegőben legyezgetnék. Az elbod elmosolyodott, majd bólintott elköszönésnek, és visszahúzta a kezét. Eltűnt. Lőrinc visszaért, kinyomva a telefont, amit az ágyára dobott. Gyorsan felálltam a székből és még visszapillantottam a gépre, ott van-e még a lény.
- Bocs, Patrícia volt az. Éppen gépnél ült, bejelentkezett Chancelookra, és látta azokat az üzeneteket. Magyarázkodott levegővétel nélkül, hogy nem ő írta. Mondtam neki, mi folyik itt. Azt mondta, most megváltoztatja gyorsan a jelszavát nagyon nehézre, hogy a többiek ne tudják kitalálni és ne tegyenek ilyet.
- De vannak feltörő programok, máskor is megtehetik.
- Nem hiszem, hogy fogják. Egyszer elég volt nekik baromkodni. Ismerem őket.
- Biztos, hogy az osztályodból?
- Tuti. Amúgy bocs, ha sokáig dumáltam vele, de hát szegény... nem unatkoztál? Mert legalább tíz perc volt ez a beszélgetés! Bocs, hogy ment az idő... - kapcsolta ki a gépét.
- Nem, semmi baj! Nem unatkoztam, hidd el... - mondtam elgondolkodva az elbodos történteken. - Képzelődtem. A mesém az agyamra ment. - hogy ne legyen ideje rákérdezni, rákukkantottam az órámra. Ha még maradt idő, akkor szusszantok, hogy maradhatok még egy kicsit, ha meg lejárt, akkor... - Ó, már otthon kéne lennem! Sokat még nem késtem, mama úgyis tudja, hogy nem szöktem el máshova. Holnap ráérsz?
- Hm... talán. Kiderül, mennyi házim lesz.
- Igen, nekem is. - már pakoltam. Az ajtóban állva rákérdeztem egy dologra, aztán rájöttem, hogy hülyeség. Vagy mégsem?
- Tudom, hogy furán hangzik, és nem is jön ide a téma, most biztos idiótának nézel...
Rázta a fejét. Kíváncsian várta a kérdést. Biztos azt hitte, nagyon komoly kérdés lesz, vagy irtóra fontos.
- Te szeretnél varázsolni? - majd gyorsan befogtam a számat. Jaj, nem kellett volna! Most biztos dilisnek néz! Miért nem tudom csukva tartani a beszélőkémet?
Először csodálkozva nézett. És csalódottan. Aztán gondolkodott. Még ráhunyorítottam a faliórára. Ekkor jutott eszembe az, hogy még meg kell tanulni két verset. Én meg még bele sem kezdtem. Igaz, tegnapelőtt adták csak fel, azóta meg sok dolgom volt, főleg a felvételik miatt, tehát még emiatt is idegeskedhettem.
- Na jó, mennem kell! Szia!
Ahogyan a játszótéren keresztül bandukoltam, elképzeltem, milyen lenne varázsolni. Ha már szóba jött... milyen lenne, ha mondjuk most a semmiből... szárnyam nőne! Sok ember szeretne repülni. Hiszen állatokból alakultunk ki. Nincs farkunk, visszanőtt, szárnyunk sincs, csak egy nyoma maradt, a szárnycsont, szóval szerintem az ember teste gyenge és unalmas. Különleges persze, hiszen okos és buta egyben, és végül is elégedettek kéne lenni, hogy ilyenek vagyunk amilyenek. Az ember mégis mohó, én is, és olyan jó lenne, ha szárnyam nőne! De nem olyan toll, vagy bőrszárny, hanem fényszárny! Fénycsíkok kerülnének elő, és elég lenne kicsit elrugaszkodnom, majd szelhetném az eget... megálltam. Becsukott szemmel az égre meredtem. Repülni... a házak fölött, a madarak fölött... és mindenki ámulna és csodálkozna, hogy ki ez a kislány, aki itt repdes? Hogyan csinálja? Milyen szép fényszárnyai vannak... aztán eszembe jut, hogyha minden álmunk valóra válna, a végén nem is lenne már érdekes. Mert mi lenne, ha most rengeteg, ezernyi, milliónyi, milliárdnyi ember repdesne! El sem férnénk, és megszokott lenne. És felborulna a természet rendje. Az éhezők a gazdag országokba repülnének élni, különböző származású emberek csak úgy betoppannának a városokba, és akár bűnözők is lehetnek! Kinyitottam a szemem. Ez csak képzelgés. Egyelőre. Az ember és az idő, technika gyorsan fejlődik. Nemsokára tényleg fogunk tudni repülni. Talán. A jövő fura. Talán nem is leszünk már. Vagy teljesen tönkretesszük a Földet. Aztán mehetünk az űrbe, tönkretenni más bolygókat és csillagokat. Talán miattunk minden tönkremegy? Az egész univerzum? Vagy csak túlzok... Hahh.
Azért képzelődni és álmodozni jó. Nemde?
16:30 Laura: Szia!
16:35 Lőrinc: Szia! Bocs, hogy nem írtam, csak éppen egy közösségi oldalon dumálok az egyik osztálytársammal. Neked van Chancelookod?
16:36 Laura: Nem, nincs. Kivel beszélsz? Azzal a lánnyal?
16:37 Lőrinc: Igen, vele. Szeretném lerázni. Igazad volt, tudtam, hogy ez lesz. Pedig úgy tűnt, megértette. Olyanokat írogat, hogy szerelmes belém és szeretné, ha járnánk. Meg ha összeházasodnánk. Nem bírom a nyomulósakat. Szerinted mit írjak neki, hogy békén hagyjon?
16:38 Laura: na ugye! Sejtettem! Eddig mit írt?
16:39 Lőrinc: Nem tudnál átjönni?
16:42 Laura: Mama éppen hazaért, megkérdezem. … Igen. De nem sokáig. Maximum fél óra. Hogy miért ennyi, ne kérdezd, mama mondta. Amúgy is, bőven lesz időnk, mert egy percre laksz. Szemben velem ;). Akkor megyek. Szia!
Lőrincéknél megkerestem a kaputelefon-számokat. Megnyomtam, és vártam. Ő vette fel. Siettetett, ezért gyorsan kaptam a lábaim a lépcsőkön, sokszor hármat is átléptem. Már az ajtóban állt, és azt sem hagyta hogy kilihegjem magam, vagy hogy köszönjek, és levegyem a mellényt és a sáros cipőt, hanem a szobájába húzott, a gép elé. A sáros foltokat néztem a padlón... ha az anyja hazaér, szívrohamot fog kapni, hacsak Lőrinc fel nem takarítja. Remélem engem nem rángat bele. Ott volt a lány fotója, és az üzenetei. A lánynak rövid fekete haja volt, kicsit husis, de szimpatikus lánynak tűnt. Innen is meglátszik, hogy a látszat csal. Lőrinc nagyon gyorsan tekerte az egeret, így a szemem is csalt, de azért egy-két mondatot sikerült elolvasnom és megjegyeznem:
„Lőrinc édes... mikor kezdünk el járni?”; „Lőrinckém, csókolj meg!”; „Lőrinc, ott vagy? Szeretlek!”; „Nagyon szeretlek.”
Ezek után a többire nem is vagyok kíváncsi... Az interneten keresztül fogom megfojtani ezt a lányt!
- Mi a neve?
- Patrícia.
Jó ideig csak a monitort kutattam. Lőrinc meg mélyeket sóhajtozott, és a fejét lefelé tartva a kezeire támasztotta. Szóval a fiúk tényleg nem szeretik a nyomulósakat! Vagyis már amelyik. Örülök, hogy ő nem. Kattogtam, kutatgattam – nem vagyok egy szakértő, de próbálkoztam kideríteni dolgokat. Ekkor észrevettem egy apróságot. A lány – vagyis Patrícia – IP címe (mégis megérte egy kicsit az a számtech óra?) nem egyezett meg azzal, ami most volt kiírva. Megböktem Lőrinc vállát, aki a gondolataiban kutatott.
- Nem vagyok kocka mint néhányan, de ezt figyeld... a lány – mint mások – a saját gépén Chancelookozik, nem? Ha tud, akkor persze mobilról is, vagy internetcafe-ből, de az most más.
Lőrinc értetlenül bólintott.
- Nézd, most más az IP cím. Ő meg gondolom nem az a fajta, aki minden egyes gépnél leáll Chancelookozni?
Lőrinc megint bólintott. Kezdte megérteni.
- Akkor mi folyik itt?
- Biztos az osztálytársaitok. Megtudták, hogy szerelmes beléd, és feltörték a jelszavát. Most az egyikük gépéről írogatnak neked hamis üzeneteket!
- Te jó ég! - kapott a szájához. - Miért tettek ilyet? És most akkor Pati nem is tud erről?
- Szerintem nem. Talán nincs is gépnél vagy otthon. Ők meg szórakoznak.
- És most hogyan adjam a tudtukra? Írjam vissza, hogy rájöttem a csalásra? - már gépelni kezdett, de lefogtam a kezét.
- Várj! Inkább írd azt, hogy... - elgurult a székével, én meg térdelve bepötyögtem egy jó beszólást. Nem vagyok jó a beszólásokban, de ezt a mondatot már vagy tizenöt perce tervezem, habár eredetileg a lánynak akartam írni.
Egy idő után megcsörrent Lőrinc mobilja. Patrícia volt az. Lőrinc elvonult a nappaliba, és ott hallgatta a kimagyarázkodást. Nem követtem, ez a magánügye, hogy kivel és mit beszél a mobilján. Hagyta, hogy gépezzek addig. Játék helyett visszanéztem a régebbi üzeneteket. Semmi különös nem volt. Mármint ahhoz képest, amit eddig megtudtam. Unalmamban rákerestem képeket állatokról. Róka,medve, macska, kutya, hal... elbod? Mi? Hiszen még az internetre fel sem tettem a történetet, hát még képet...! Az volt a legfurcsább, hogy a kép alatt teljesen más szó volt írva, valami híres rajzfilmsorozat címe. Amikor meg rákerestem, a weboldal abszolút más témáról szólt. A képet meg másodszorra nem is találtam. Azt hittem, részeg vagyok, vagy képzelődöm, vagy nem tudom mi, mert az elbod kinyúlt a monitorból! A teste most sokkal nagyobb volt, mint a történeteimben, majdnem akkora mint egy óvodásé, és megborzolta a hajamat. Már visszafolyt a monitorba, amikor sikerült elkapnom a kezét. Nem éreztem semmit. Bőrt, pikkelyt, szőrt... semmi. Mintha csak virtuálisan lenne ott. Végül is, ha a számítógépből jött ki! Az volt a legfurcsább, hogy fogni tudtam, simogatni, tapintgatni, de nem éreztem azt, hogy fogom. Mintha csak a levegőben legyezgetnék. Az elbod elmosolyodott, majd bólintott elköszönésnek, és visszahúzta a kezét. Eltűnt. Lőrinc visszaért, kinyomva a telefont, amit az ágyára dobott. Gyorsan felálltam a székből és még visszapillantottam a gépre, ott van-e még a lény.
- Bocs, Patrícia volt az. Éppen gépnél ült, bejelentkezett Chancelookra, és látta azokat az üzeneteket. Magyarázkodott levegővétel nélkül, hogy nem ő írta. Mondtam neki, mi folyik itt. Azt mondta, most megváltoztatja gyorsan a jelszavát nagyon nehézre, hogy a többiek ne tudják kitalálni és ne tegyenek ilyet.
- De vannak feltörő programok, máskor is megtehetik.
- Nem hiszem, hogy fogják. Egyszer elég volt nekik baromkodni. Ismerem őket.
- Biztos, hogy az osztályodból?
- Tuti. Amúgy bocs, ha sokáig dumáltam vele, de hát szegény... nem unatkoztál? Mert legalább tíz perc volt ez a beszélgetés! Bocs, hogy ment az idő... - kapcsolta ki a gépét.
- Nem, semmi baj! Nem unatkoztam, hidd el... - mondtam elgondolkodva az elbodos történteken. - Képzelődtem. A mesém az agyamra ment. - hogy ne legyen ideje rákérdezni, rákukkantottam az órámra. Ha még maradt idő, akkor szusszantok, hogy maradhatok még egy kicsit, ha meg lejárt, akkor... - Ó, már otthon kéne lennem! Sokat még nem késtem, mama úgyis tudja, hogy nem szöktem el máshova. Holnap ráérsz?
- Hm... talán. Kiderül, mennyi házim lesz.
- Igen, nekem is. - már pakoltam. Az ajtóban állva rákérdeztem egy dologra, aztán rájöttem, hogy hülyeség. Vagy mégsem?
- Tudom, hogy furán hangzik, és nem is jön ide a téma, most biztos idiótának nézel...
Rázta a fejét. Kíváncsian várta a kérdést. Biztos azt hitte, nagyon komoly kérdés lesz, vagy irtóra fontos.
- Te szeretnél varázsolni? - majd gyorsan befogtam a számat. Jaj, nem kellett volna! Most biztos dilisnek néz! Miért nem tudom csukva tartani a beszélőkémet?
Először csodálkozva nézett. És csalódottan. Aztán gondolkodott. Még ráhunyorítottam a faliórára. Ekkor jutott eszembe az, hogy még meg kell tanulni két verset. Én meg még bele sem kezdtem. Igaz, tegnapelőtt adták csak fel, azóta meg sok dolgom volt, főleg a felvételik miatt, tehát még emiatt is idegeskedhettem.
- Na jó, mennem kell! Szia!
Ahogyan a játszótéren keresztül bandukoltam, elképzeltem, milyen lenne varázsolni. Ha már szóba jött... milyen lenne, ha mondjuk most a semmiből... szárnyam nőne! Sok ember szeretne repülni. Hiszen állatokból alakultunk ki. Nincs farkunk, visszanőtt, szárnyunk sincs, csak egy nyoma maradt, a szárnycsont, szóval szerintem az ember teste gyenge és unalmas. Különleges persze, hiszen okos és buta egyben, és végül is elégedettek kéne lenni, hogy ilyenek vagyunk amilyenek. Az ember mégis mohó, én is, és olyan jó lenne, ha szárnyam nőne! De nem olyan toll, vagy bőrszárny, hanem fényszárny! Fénycsíkok kerülnének elő, és elég lenne kicsit elrugaszkodnom, majd szelhetném az eget... megálltam. Becsukott szemmel az égre meredtem. Repülni... a házak fölött, a madarak fölött... és mindenki ámulna és csodálkozna, hogy ki ez a kislány, aki itt repdes? Hogyan csinálja? Milyen szép fényszárnyai vannak... aztán eszembe jut, hogyha minden álmunk valóra válna, a végén nem is lenne már érdekes. Mert mi lenne, ha most rengeteg, ezernyi, milliónyi, milliárdnyi ember repdesne! El sem férnénk, és megszokott lenne. És felborulna a természet rendje. Az éhezők a gazdag országokba repülnének élni, különböző származású emberek csak úgy betoppannának a városokba, és akár bűnözők is lehetnek! Kinyitottam a szemem. Ez csak képzelgés. Egyelőre. Az ember és az idő, technika gyorsan fejlődik. Nemsokára tényleg fogunk tudni repülni. Talán. A jövő fura. Talán nem is leszünk már. Vagy teljesen tönkretesszük a Földet. Aztán mehetünk az űrbe, tönkretenni más bolygókat és csillagokat. Talán miattunk minden tönkremegy? Az egész univerzum? Vagy csak túlzok... Hahh.
Azért képzelődni és álmodozni jó. Nemde?
2010.október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése