Most a suliban vagyok, kedves füzet. Nem is tudom, hogy a szünetben, mint most, írjam-e tovább a mesét. Szerintem írom. De mindig közbejön valami. Kiderül, hogy nincs kész egy leckém, gyorsan meg kell csinálni, vagy a mosdóba kell mennem, de ami a legrosszabb, én vagyok a hetes, így egy perc nyugtom sincs. Becsöngetés után ki kell mennem a terem elé várni a tanárt, és ha jön, szólni a többieknek. Aztán jelentés, és nem szabad elhibáznom. Hupsz, jön a tanár, majd később leírom a ma történteket.
- A tanár néninek jelentem...
- Tisztelettel! - mordul rám, én meg ijedten javítok.
- Igen... he... he... - nevetek bátortalanul. - Tehát tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 23, nem hiányzik senki.
- Úristen, Laura!!! - most már ordítanak a többiek is. A másik hetes súg:
- De Alfréd hiányzik.
- Igen... tehát Alfréd hiányzik. Elnézést.
Köri órán nem történt ilyen szerencsére. A másik hetes jelentett. Az erdőkről beszéltünk.
- Gyerekek, tudjátok-e mi is igazából az erdő? Mert nem csak fák sokasága.
Egy fiú jelentkezett:
- Növények és állatok összessége?
- Te talán tudod - mutatott egy másik gyerekre.
- Állatok és fák közössége.
Én is jelentkeztem:
- Fák és más növények meg állatok életközössége.? - félig kérdeztem, félig meg kijelentettem.
- Nem teljesen - mondta és egy fiúhoz fordult. Pedig a tankönyvben pontosan így van! Talán nem hallotta teljesen, mert a többiek hangoskodtak. A fiú szinte ugyanazt mondta, mint én:
- A növények és állatok életközössége.
- Nagyon jó! Az életközösség a legfontosabb.
Hiszen én ugyanazt mondtam! Mindegy, azért nem volt vészes. Az óra érdekes volt, és következő órára lehet vinni egy tobozt és egy levelet. És mivel a tölgyfáról és bükkről tanultunk, be szabad vinni még makkot is, ha tudunk.
Délután végre szabadság! Otthon kabátban, sálban, sapkában és kesztyűben álltam neki írni a mesét a gépre. A rajzolást halasztottam, kapkodtam, és majd' sült csirke lettem! Felakasztottam a kabátot a fogasra, és kicsit tévéztem. A levest megmelegítettem a mikróban, mert mama és apu még dolgoztak, este jönnek haza, addig éhen halnék, így mama előkészítette a levest, csak be kellett állítanom az időt és várni. A suliban ötödikes koromig ebédeltem, de a kaja drága volt, és nagyon rossz. Mostanában is panaszkodnak a többiek, hogy "ma milyen ehetetlen ebéd volt". Füttyentett a mikró, odaugrottam, és csöpögő nyállal nekiálltam enni. Aztán be a mosogatóba az üres tányért, irány a lecke! Igen, ez a baj a hétköznapokkal, tanulnod kell, és nem mehetsz le a játszóra találkozni a kisebb önmagaddal.
Kedden ugyanúgy telt a nap: felelés, dolgozatok, házik, izgulás, unatkozás (attól függ, melyik tantárgy).
A szerdai nap viszont izgalmasabb volt!
Szünetben a mosdóban összefutottam egy lánnyal. Elbeszélgettünk, ő ötödikes. Szilvinek hívják. Megmondtam neki a termem számát, ő is a sajátjáét. Az egyik szünetben az egyik gyerek szólt, hogy kint vár egy ötödikes. Mivel ő mindig kint üldögél a padon, még ha nem is hetes. Mindenki nevetett. Én meg eljátszottam a menőt, mert ha nem, abba is belekötnek, hogy örülök, hogy engem keres meg valaki, nem pedig megint a többieket valami idősebbek.
- Engem? Egy ötödikes? Ki az, és mégis mit akar?
Megláttam Szilvit, mellette egy fiatalabb lányt.
- Szia! - örvendezett. - Ugye nem haragszol, hogy eljöttem? Nem tartod cikinek? - beszélt halkabban, félve.
- Dehogy! - és odahajoltam hozzá. - Inkább ők tartsák cikinek azt, hogy felnőttet, nagymenőt játszó barátaik vannak, akiknek persze még csak az "arcuk" nagy, nem az eszük! És ő ki? - fordultam a kisebbhez.
- A neve Laura, mint neked.
- Ja, azért hoztad, mert ő is Laura? De aranyos! - nevettem, és közben a mögöttem hallgatózó osztálytársakra gondoltam. A jelzőcsengő megszólalt, vissza kellett mennie a termébe, a kisebbnek is az alsós oldalra. Én is visszafordultam, és az egyik lány, aki szólt nekem, hogy kint keresnek, kicsúfolt.
- Ha-ha! Hát ez cuki volt, Laura!
Csütörtökön minden normális, Szilvi sem jött már.
Péntek délután, az utolsó kicsöngetéskor mint valami őrült pakoltam el a táskába, és elhúztam a csíkot. Megebédeltem, felöltöztem, irány a játszótér!
Laura sehol, se más kisgyerek. Csak velem egykorú fiúk lövöldöztek egymásra játékpisztolyokkal. A töltény rágógumi volt. Én kikerültem őket jó messzire. Beültem a közeli hintába (ami messzebb volt, az babahinta volt, abba meg egyedül nem tudok beülni, se kiszállni). Ők leszaladtak a dombon, és üvöltöztek.
- Megvagy Jóska!
- Nem is, Lőrinc! Mindjárt lenyelsz egy rágót! - nevetett. De Lőrinc beült az egyik hintába, és a rágó eltalálta a homlokomat. Simogattam a buksim, mert ez kemény, kerek rágó volt. Nem szóltam semmit, vártam, talán bocsánatot kérnek.
- Sa-sajnálom! - nézett rám ártatlanul Lőrinc. Szemében látszott a sajnálat. Így elmosolyodtam, és megbocsátottam neki.
- Semmi baj, legközelebb vigyázzatok.
Nem láttam, de úgy éreztem néznek. Sőt! bámulnak! Szégyenlős voltam odanézni, így meglöktem magam, és magasra repültem. Lőrinc is meglökte magát, és mikor jó magasan volt, kiugrott. Nem tudtam, hogy most ezzel imponálni akar, vagy ez egy kihívás. Így én is készültem a kiugrásra, de félek a magasságtól, és eleve attól is félek, hogy az előttem pár méterre lévő padra esem, vagy ha nem is, beverem a fejem. Mikor alacsonyan voltam, Lőrincre néztem.
- Gratula. Ügyes vagy. Én nem merek ilyen magasról kiugrani.
- Nem baj. És még egyszer ne haragudj a rágó miatt - lett ártatlan hangja.
- És még egyszer semmi baj! - nevettem.
- Téged hogy hívnak? Te már tudod a nevünket, hiszen itt ordítoztunk, ami talán a világ végére is elhallatszott.
- Laura - mondtam egy vékony mosollyal.
- Szép név - nézett oldalra Józsi. - Na, én csúszdázok - dobta le a földre a pisztolyt, és felmászott a csúszda létráján.
- Ti szoktatok kisebbekkel játszani? - kérdeztem ülve a hintában, ami már csak egy helyben állt.
- Hát... néha, de nem nagyon. Velük nem játszhatunk lövöldözőset, mert a szüleik szerint nem szabad. Te igen?
- Igeeen - húztam el a szót bizonytalanul. Mi van ha kicsúfolnak?
- Várj Józsi, megyek én is csúszdázni! - szaladt el Lőrinc. Mama leszólt a balkonról, hogy odáig hallottam.
- Lauuuraaa! Kislányoooom! Hazajössz?
- Megyek mama! - ugrottam ki a hintából. Józsi megrezzent.
- Te laksz ott? Te szoktál kiabálni a mamádnak?
- Aha - mondtam lassan, ismét bizonytalanul, és bólintottam. - Miért? Várj csak... te olyan ismerős vagy nekem.. nemrég te csúfoltál ki emiatt ! ?
Nem szólt, csak bólintott. El is mentem mihamarabb, ne is lássam a kis gonoszt. Habár most kedves volt, de lehet, hogy csúfolna ismét, amint megtudta, hogy ki is vagyok. Lőrinc nézett rá, aztán rám. Józsi elmesélte neki a történetet, én meg már otthon számítógépeztem. Chateltem a vidéki barátnőmmel, elpanaszoltam a heti kalandjaimat. Szerinte ne is foglalkozzak se Józsival, se semmi mással. Ezt a hetet beleillesztettem a mesémbe. Majd holnap mesélek tovább, most megyek tévézni, fáradt vagyok. Sziasztok!
- A tanár néninek jelentem...
- Tisztelettel! - mordul rám, én meg ijedten javítok.
- Igen... he... he... - nevetek bátortalanul. - Tehát tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 23, nem hiányzik senki.
- Úristen, Laura!!! - most már ordítanak a többiek is. A másik hetes súg:
- De Alfréd hiányzik.
- Igen... tehát Alfréd hiányzik. Elnézést.
Köri órán nem történt ilyen szerencsére. A másik hetes jelentett. Az erdőkről beszéltünk.
- Gyerekek, tudjátok-e mi is igazából az erdő? Mert nem csak fák sokasága.
Egy fiú jelentkezett:
- Növények és állatok összessége?
- Te talán tudod - mutatott egy másik gyerekre.
- Állatok és fák közössége.
Én is jelentkeztem:
- Fák és más növények meg állatok életközössége.? - félig kérdeztem, félig meg kijelentettem.
- Nem teljesen - mondta és egy fiúhoz fordult. Pedig a tankönyvben pontosan így van! Talán nem hallotta teljesen, mert a többiek hangoskodtak. A fiú szinte ugyanazt mondta, mint én:
- A növények és állatok életközössége.
- Nagyon jó! Az életközösség a legfontosabb.
Hiszen én ugyanazt mondtam! Mindegy, azért nem volt vészes. Az óra érdekes volt, és következő órára lehet vinni egy tobozt és egy levelet. És mivel a tölgyfáról és bükkről tanultunk, be szabad vinni még makkot is, ha tudunk.
Délután végre szabadság! Otthon kabátban, sálban, sapkában és kesztyűben álltam neki írni a mesét a gépre. A rajzolást halasztottam, kapkodtam, és majd' sült csirke lettem! Felakasztottam a kabátot a fogasra, és kicsit tévéztem. A levest megmelegítettem a mikróban, mert mama és apu még dolgoztak, este jönnek haza, addig éhen halnék, így mama előkészítette a levest, csak be kellett állítanom az időt és várni. A suliban ötödikes koromig ebédeltem, de a kaja drága volt, és nagyon rossz. Mostanában is panaszkodnak a többiek, hogy "ma milyen ehetetlen ebéd volt". Füttyentett a mikró, odaugrottam, és csöpögő nyállal nekiálltam enni. Aztán be a mosogatóba az üres tányért, irány a lecke! Igen, ez a baj a hétköznapokkal, tanulnod kell, és nem mehetsz le a játszóra találkozni a kisebb önmagaddal.
Kedden ugyanúgy telt a nap: felelés, dolgozatok, házik, izgulás, unatkozás (attól függ, melyik tantárgy).A szerdai nap viszont izgalmasabb volt!
Szünetben a mosdóban összefutottam egy lánnyal. Elbeszélgettünk, ő ötödikes. Szilvinek hívják. Megmondtam neki a termem számát, ő is a sajátjáét. Az egyik szünetben az egyik gyerek szólt, hogy kint vár egy ötödikes. Mivel ő mindig kint üldögél a padon, még ha nem is hetes. Mindenki nevetett. Én meg eljátszottam a menőt, mert ha nem, abba is belekötnek, hogy örülök, hogy engem keres meg valaki, nem pedig megint a többieket valami idősebbek.
- Engem? Egy ötödikes? Ki az, és mégis mit akar?
Megláttam Szilvit, mellette egy fiatalabb lányt.
- Szia! - örvendezett. - Ugye nem haragszol, hogy eljöttem? Nem tartod cikinek? - beszélt halkabban, félve.
- Dehogy! - és odahajoltam hozzá. - Inkább ők tartsák cikinek azt, hogy felnőttet, nagymenőt játszó barátaik vannak, akiknek persze még csak az "arcuk" nagy, nem az eszük! És ő ki? - fordultam a kisebbhez.
- A neve Laura, mint neked.
- Ja, azért hoztad, mert ő is Laura? De aranyos! - nevettem, és közben a mögöttem hallgatózó osztálytársakra gondoltam. A jelzőcsengő megszólalt, vissza kellett mennie a termébe, a kisebbnek is az alsós oldalra. Én is visszafordultam, és az egyik lány, aki szólt nekem, hogy kint keresnek, kicsúfolt.
- Ha-ha! Hát ez cuki volt, Laura!
Csütörtökön minden normális, Szilvi sem jött már.
Péntek délután, az utolsó kicsöngetéskor mint valami őrült pakoltam el a táskába, és elhúztam a csíkot. Megebédeltem, felöltöztem, irány a játszótér!
Laura sehol, se más kisgyerek. Csak velem egykorú fiúk lövöldöztek egymásra játékpisztolyokkal. A töltény rágógumi volt. Én kikerültem őket jó messzire. Beültem a közeli hintába (ami messzebb volt, az babahinta volt, abba meg egyedül nem tudok beülni, se kiszállni). Ők leszaladtak a dombon, és üvöltöztek.
- Megvagy Jóska!
- Nem is, Lőrinc! Mindjárt lenyelsz egy rágót! - nevetett. De Lőrinc beült az egyik hintába, és a rágó eltalálta a homlokomat. Simogattam a buksim, mert ez kemény, kerek rágó volt. Nem szóltam semmit, vártam, talán bocsánatot kérnek.
- Sa-sajnálom! - nézett rám ártatlanul Lőrinc. Szemében látszott a sajnálat. Így elmosolyodtam, és megbocsátottam neki.
- Semmi baj, legközelebb vigyázzatok.
Nem láttam, de úgy éreztem néznek. Sőt! bámulnak! Szégyenlős voltam odanézni, így meglöktem magam, és magasra repültem. Lőrinc is meglökte magát, és mikor jó magasan volt, kiugrott. Nem tudtam, hogy most ezzel imponálni akar, vagy ez egy kihívás. Így én is készültem a kiugrásra, de félek a magasságtól, és eleve attól is félek, hogy az előttem pár méterre lévő padra esem, vagy ha nem is, beverem a fejem. Mikor alacsonyan voltam, Lőrincre néztem.
- Gratula. Ügyes vagy. Én nem merek ilyen magasról kiugrani.
- Nem baj. És még egyszer ne haragudj a rágó miatt - lett ártatlan hangja.
- És még egyszer semmi baj! - nevettem.
- Téged hogy hívnak? Te már tudod a nevünket, hiszen itt ordítoztunk, ami talán a világ végére is elhallatszott.
- Laura - mondtam egy vékony mosollyal.
- Szép név - nézett oldalra Józsi. - Na, én csúszdázok - dobta le a földre a pisztolyt, és felmászott a csúszda létráján.
- Ti szoktatok kisebbekkel játszani? - kérdeztem ülve a hintában, ami már csak egy helyben állt.
- Hát... néha, de nem nagyon. Velük nem játszhatunk lövöldözőset, mert a szüleik szerint nem szabad. Te igen?
- Igeeen - húztam el a szót bizonytalanul. Mi van ha kicsúfolnak?
- Várj Józsi, megyek én is csúszdázni! - szaladt el Lőrinc. Mama leszólt a balkonról, hogy odáig hallottam.
- Lauuuraaa! Kislányoooom! Hazajössz?
- Megyek mama! - ugrottam ki a hintából. Józsi megrezzent.
- Te laksz ott? Te szoktál kiabálni a mamádnak?
- Aha - mondtam lassan, ismét bizonytalanul, és bólintottam. - Miért? Várj csak... te olyan ismerős vagy nekem.. nemrég te csúfoltál ki emiatt ! ?
Nem szólt, csak bólintott. El is mentem mihamarabb, ne is lássam a kis gonoszt. Habár most kedves volt, de lehet, hogy csúfolna ismét, amint megtudta, hogy ki is vagyok. Lőrinc nézett rá, aztán rám. Józsi elmesélte neki a történetet, én meg már otthon számítógépeztem. Chateltem a vidéki barátnőmmel, elpanaszoltam a heti kalandjaimat. Szerinte ne is foglalkozzak se Józsival, se semmi mással. Ezt a hetet beleillesztettem a mesémbe. Majd holnap mesélek tovább, most megyek tévézni, fáradt vagyok. Sziasztok!
(2009. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése