(22) Névrokonok

Hétvégén otthon ültem, mivel esett, nem is, zuhogott az eső. Amint készen lettem a házikkal, bekapcsoltam a Dumagépet. Lőrinc épp fenn volt.

13:22 Laura: Szia! Mizujs?
13:22 Lőrinc: Szia! Semmi. Unatkozok. Házit nem kaptunk, tanulni nincs kedvem, olvasni és tévézni sem. Valójában számítógépezni sem, de megláttalak a Dumagépen. Nem lenne kedved átjönni? Vagy átmehetek?
13:25 Laura: pill.
13:30 Lőrinc: Na?
13:31 Laura: Igen. De inkább te gyere át. Társasjátékozhatnánk, meg minden. Mit szól ehhez az anyukád?
13:32 Lőrinc: Megyek is. Mit vigyek?
13:24 Laura: Semmit. Ha meg később telefonálni szeretnél haza, használhatod az otthoninkat. Várlak!
13:24 Lőrinc: Ok, szia!

Nagyon örültem. Ő is unatkozott, én is, hát találkozzunk! Gyorsan előkészítettem minden társasjátékomat. Sok van. Régieket és nem túl régieket. Majd ő választ. Mindegyikben van kék bábu? Az a kedvenc színe. Végül is, ez nem is fontos. Úristen, csengettek! Mi tarthatott eddig? Biztos ő az!
Mama nyitott ajtót. Én a szobámban rakosgattam a játékokat.
- Érdekes, unalmas... jó, rossz... kék-bábus, nem kék-bábus... - rendezgettem a dobozokat. Nyitva volt a szobám ajtaja, de bekopogott rajta.
- És én érdekes vagyok? - mosolygott. A nyakába ugrottam.
- Naná! Gyere, előkészítettem mindent!
- Mosdót is? - viccelődött. Amíg ő el volt, folytattam a besorolást. Mama felkínált egy kis sütit, meg kakaót. Mondtam neki, hogy nem kell, menjen, ne zavarjon. Mármint nem bunkóságból, hanem mosolyogva. Biztosított, hogy még kérni fogom a sütit, mert friss és finom. Gyorsan befújtam magam a parfümömmel, amikor Lőrinc kijött a mosdóból és kezet mosott, aztán leült az ágy szélére.
- Melyikkel kezdjük? - kérdeztem széles mosollyal.
- Inkább csak beszélgessünk.
Kicsit megsértődtem, mivel előre elterveztem mindent. Flegmán elpakoltam a dobozokat, amiket az előbb alaposan szétválogattam.
- A beszélgetés nem is játék - morogtam.
- De nekem most ez kell a leginkább – válaszolta kedvesen. A hangja is igazán kedves volt ,meg aranyos, arckifejezése is azt sugallta, hogy neki most ez nagyon fontos. Nem értettem. Ez most kívánságműsor? Mellé kuporogtam, megigazítva a farmeromat, és megnyomogattam a vállát.
- Mi a gond?
- Nincs gond. Sőt, csak jó van. Vagyis nem tudom, hogy teljesen jó-e. Inkább közepes?
- Bökd már ki! - pöcköltem meg a vállát. Hm, edzeni jár? Barna haja a szemébe lógott. Odébb söpörte, majd belekezdett. A hangjában feszültséget és izgalmat vettem észre.
- Tudod... az osztályomban van egy lány...
Lefagytam. Már előre tudtam miről van szó: a csaj szép, nem is, gyönyörű, szerelmes Lőrincbe, Lőrinc is bele. Járnak, és össze fognak házasodni. Hurrá... és én legyek a tanú az esküvőn? Fantasztikus... Lebiggyedt a szám.
- És tetszem neki.
Sóhajtottam. Na ugye, hogy nekem volt igazam? Mint mindig. Vagyis majdnem mindig, de mindegy.
- Két napja odajött hozzám, és kihívott a folyosóra. Azt mondta, fontos. Sejtettem miről van szó, de hagytam, hadd mondja, hátha tévedek. És ráhibáztam. Először dadogott, aztán kibökte... szó szerint nem emlékszem, de...: „Lőrinc... te nagyon jófej srác vagy. Mond csak, mit gondolsz rólam?” Erre én: „Hát... te is jófej vagy...”. Rá akartam kérdezni, miért kérdezi, de nem mertem, kinevethet, vagy megsértődhet. Aztán elpirult és közel hajolt azt suttogva: „Tudod, szerintem helyes is vagy. És ha most megbántottalak, vagy hülyeséget mondtam, kérlek ne mondd el a többieknek, mert cikinek tartják... akár el is felejthetjük az egészet, csak még egyre válaszolnál? Kedvelsz?” Elsápadtam. „Ööö... nyugi, nem mondom el senkinek, és nem akarlak megbántani, de... kedvellek, csak nem úgy, mint Ádám és Petra kedvelik egymást” Mert tudod Laura, Ádám és Petra együtt járnak, ők a mi gerlepárunk az osztályban. A lány elsápadt, aztán elmosolyodott, és azt mondta: „Rendben. Bocsi, és köszönöm, hogy őszinte voltál.”
Miután befejezte, rákérdezett:
- Na, mit gondolsz? Jól tettem?
Ilyet kérdez? Naná, hogy jól. Az a kis undok, nyomulós banya... na jó, túlzásba estem. Elképzeltem, miről lehet szó. Az a lány nem olyan nyomulós, sőt, egész normálisan kezelte. Visszavonom. Az én szememben ebben az esetben undok, de persze valójában biztosan nem az.
- Arra csak te tudod a választ. Bírod?
- Igen, mert udvarias és szép.
Morcos arcot vágtam – belülről. Kívül nyugodtat. Miért nem ezzel kezdte? Nem megmondtam? Mindjárt kimondja... mindjárt...
- De ez nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok bele.
- Akkor mit csinál azóta? Kötözködik, vagy rajtad lóg, vagy szerelmes leveleket írogat, vagy dühös rád?
- Egyik sem. Köszön, mosolyog, ennyi.
- Másnak nem szóltatok?
- Nem. Megint ki kell mennem, mindjárt jövök. Úgy látszik, túl sokat ittam otthon! Két kólás üveg... kellett nekem rekordot döntenem!
Mama megint felajánlott egy kis sütit és kakaót. Falatoztam, és bámultam a mosdó ajtaját. A gondolataim máshol jártak. Ki miatt utasította el azt a lányt? Vagy senki miatt, hanem csak úgy? Bárcsak mást mondott volna. És csak ezért jött át, hogy ezt elmondja? Ma csak kérdéseket tudok feltenni?
Csörgött a telefon. Mama felvette és egyből kitaláltam ki az.
- Tizenöt perc múlva induljon? Rendben, szólok neki, ha mennie kell. Még egy kicsit játszanak Laurával. Szia!
Lőrinc visszajött, és ismét helyet foglalt mellettem.
- De nem csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam.
- Hanem? Van még egy lány? - morogtam.
- Hé, Józsi nem fölötted lakik?
Úristen, tényleg! Hiszen őt is hívhattam volna! Olyan bunkónak éreztem magamat! Itt lakik a fejem fölött, erre nem hívom át!
- Nem is baj, hogy eddig nem volt, mert akkor nem mertem volna elmondani ezt.
- Miért? - már fel is álltam, hogy szóljak mamának, hova készülök. De megelőzött, beszólt a szobába.
- Lőrinc, anyukád hívott, hogy tizenöt perc és menned kell. Ó, már el is múlt! Hogy telik az idő! Mindened megvan? Laura hazakísérjen?
- Ó, kár. Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott és felvette a kabátját. - Nem akarom, hogy Laura is olyan sáros legyen, mint én. Józsihoz készültünk. Köszönöm, hogy szólt. Megyek is, nem zavarok – mondta kedvesen az ajtót kinyitva.
- Te sosem zavarsz – mondta mama. Lőrinc a lépcsőkön megállt, és odahívott.
- Mi a baj?
- Ismét nincs baj. Csak egy valamit akartam még mondani – mosolygott aranyosan. Mutatta, hajoljak közelebb. - A „Lőrinc” név latinul Laurenció, és abból alakult ki a „Laura” név.
- Névrokonok vagyunk – kuncogtam. - Fenn leszel Dumagépen?
- Naná! Ha gondolod, szólj Józsinak. Szia!
Amint nem láttam már a lépcsőfokokon, nem Józsihoz, hanem azonnal a számítógéphez rohantam. Ültem, és vártam, hogy fenn legyen. Józsi fenn volt, úgyhogy ott beszélgettünk nem lényeges dolgokról. Eddig mindent elmeséltem neki, hogy aznap mi történt velem, ám ezt az esetet nem, ha Lőrinc sem akarta, hogy Józsi hallja. El is felejtettem, hogy át illene hívnom. Bűntudatom támadt – kiderült: beteg. Lőrincnek is elmondtam, gondoltam jól leszid, vagy undoknak nevez, vagy nem is válaszol... csak egy smile-t küldött.

(2010. október)