Az iskola nehéz ügy volt, az órák unalmasak. Ráadásul ismét kötekedtek. Egy-két gáncsolás után ki kellett mennünk, mert Kató néni kitalálta a „nagy eszével”, hogy minden szünetben körbejárja a termeket, és ha a hetesen kívül több ember van a teremben, annak intőt ír. Úgyhogy kötelező volt kimenni. Ha havazott, ha esett, ha hurrikán jött, ha földrengés... na jó, túloztam.
Kinn álltam egyedül a hidegben, nézve a gáncsoló, kötekedő osztálytársaimat. Akkor a fejembe ütött egy ötlet-villám: hiszen Józsi is ide jár, le is írtam neki, hogy...
- Találkoztunk végre – hallottam. Józsi állt ott egy vékony kabátban. Mivel már tavasz volt, szinte mindenki vékony kabátban volt, de Józsié egy szakadt, ki tudja melyik nagyszülője után kaphatta-féle kabát volt.
- Pontosan – mosolyogtam. - Elolvastad az üzenetet, amit hagytam!?
- Milyen üzenet? Csak megláttalak itt, felismertelek, és megörültem. Amúgy még nem tudsz róla, de van egy legó-dobozom nagyitól, amit apa kidobott tegnap. Anyu felhívta nagyit, amikor apa elment... szóval amikor egyedül maradtunk otthon. A nagyi sajnálta, és szólt, hogy szólt már a rendőrségnek. És mivel szólt, mi is szólni fogunk.
- Jól teszitek a sok szólást – tettem a kezem a vállára. Ezután körbenézett, és láttam a tekintetéből, hogy el akar bújni, mert fontos mondanivalója van. Vagy azt akarta mondani a tekintetével, hogy vágyik egy kis sajtburgerre. Mivel a közelben nem volt gyorsbüfé, az elsőre tippeltem. Hirtelen elkapta a karomat, és behúzott a legközelebbi kisfa mögé, ami körül bokrok nőttek. Ezt a jelenetet sajnos sokan meglátták. Nagy röhögés hallatszott körülöttünk. A tanárok egy pillanatra odanéztek, de ismerték a folyton gúnyolódó gyerekeket, ezért vissza is fordultak beszélgetni. Az osztálytársaim közelebb jöttek, és csípős megjegyzéseket ordibáltak be a bokrok közé. Néhányan telefonjukkal fotóztak és videóztak.
- Szégyelltek előttünk smacizni?! - mondta az egyik.
- Hé, Jóska! - jött oda Józsi lányosztálytársa. - Meg akarod kérni az idősebb lány kezét? Hiszen még pelenkás vagy! - nevetett. Néhányan ezt nem tartották viccesnek, kicsúfolták a lányt, aki szomorúan elcsusszant.
- És ha megvolt a lakodalom, vegyetek házat, és tervezzetek gyerekeket! - vigyorgott Ernő. Az osztálytársaim nagyot kacagtak ezen, aztán megunták az egészet, és elmentek. Már csak néhány kölykök kuksolt és szólt be, na meg röhögött a vakbelük.
Közben Józsi mindenfélét mesélt.
- Nem fogod elhinni, de ma délelőtt ültem a fűben, ott lenn, a kosárpálya mellett, és az egyik kosarazó lány megkért, hogy szálljak be én is.
Itt elhallgatott. Láttam menős tekintetén, hogy direkt csinálja, hogy felizgasson, és kérdezgessek. De én csak azért sem kérdeztem, bólintottam, és a fa mögül kinézve hallgattam a csúfolódókat. Erre ő lett ideges, pedig a tervében nekem kellett volna annak lennem.
- Hát jól van, akkor ha nem érdekel a történet... - de mégse mert pimaszkodni – akkor inkább folytatom is – fejezte be szerényen és visszahúzódóan. - Azt mondtam, hogy nem tudok kosarazni, mire ő csak édesen kuncogott és a kezembe nyomta a kosárlabdát.
Folytatni nem hagytam. Felmutattam a mutatóujjamat, amire ő abbahagyta a fecsegést.
- Édesen?! - tettem fel ezt az egyszerű, de nehezen megmagyarázható kérdést. Nyomozósan és sejtelmesen néztem. Jóska fehér, sápadt arca piros lett. Ám amint nekikezdett a folytatásnak, nem hadart, nem kapkodott szavakért, nem pirult el jobban. Nyíltan megmondta:
- Az az oka, hogy így mondtam, mert a lány nagyon édes, kedves és sportos – fejezte be keresztbetett karokkal, feltartott fejjel, csukott szemekkel. Én eleinte csodálkozva néztem magam elé. Józsi kinyitotta az egyik szemét, hogy megkuksolja, mi a véleményem az egészről. A meredt bámulás után a szám szélesre húzódott, majd egy halk hang, aztán hangos kuncogás, utána nevetés és végül szinte ordibált röhögés zengett a bokrok közül.
- Ennél különösebb őszinteséget még sohasem hallottam! Ezután mi történt?
Jóska hamar észhez tért, és kitette a pontot a mese végére.
- Ő kedvesen erőltetett, míg végül belementem... és nyertem! Pedig nem tudok kosarazni! Szerintem a jelenléte hajtott... szóval, már vagy a hatodik kosarat dobtam be csont nélkül – persze közben kicsit mellé ment pár kosár, akkor kedvesen fintorgott, odajött, gratulált, kezet fogott velem, majd felajánlotta, hogy lépjek be a kosárcsapatba.
- Erre te?
- Dadogtam, ám végül kimondtam az igent. Odahívta a tornatanárt, aki viszont ellenkezett, mivel nem tudok kézen állni. A lány – akiről kiderült, hogy Rita a neve – próbálta rávenni a tanárt, hogy a kézenállásnak, a nem túl jó tesijegyeimnek semmi köze ehhez, a kosarazáshoz „belső sportosság”, tehetség, lelki erő kell, de ő folyton ellenkezett.
- Sikerült azért a végén?
- Nem – rázta a fejét. - Viszont utána Rita azt ajánlotta fel, hogy találkozzunk minden nap itt a salakon edzeni... - lett vége a mesélésének. A feje, füle, álla, szája vérpiros lett.
- Te jó Isten, mekkora a vérnyomásod?! - ijedtem meg. Ám hamar észhez tértem. - Aha... akkor holnap megkuksollak titeket. És ha jó vele beszélgetni, hívd el suli után fagyizni... nem, még túl hideg van hozzá... akkor egy sütire! - csettintettem. - Közben is dumáltok, megismerkedtek, eljöhettek estefelé ide kosarazni, erőltetni a tanárt, hogy egyezzen bele és gyakoroljatok, dícsérd meg többször is, és ha nagyon jól haladtok, valld be neki!
Ekkor Jóska olyan arcot vágott, mintha japánul mondtam volna mindent.
- Hogy mit csináljak?!
- Jól tudom, hogy érted – nyomtam meg az orrát, amit kancsali szemekkel követett. - Ha látod rajta majd azok után, amiket tanácsoltam, akkor, mint ahogyan egy fiúhoz illik mondd meg neki óvatosan, hogy... szereted.
- Hogy mit csinálok?
- Szereted. Ha akarod, akár most is beszélgethetek én vele. Hol van?
- Hogy mit csinálsz?
- Ezt most azonnal fejezd be – húztam ki a bokrok közül. Körülvettek a mutogatások, mobiltelefonok. Nem is foglalkoztam a fogyatékosokkal, inkább magammal ráncigáltam Józsit.
A pályán végre megláttuk a kosarazó, piros-sálas, fonott fekete hajú lányt. Józsit magammal húztam le a dombon, amikor megszorította a karomat. Rázta a fejét, hogy ő bizony nem megy sehova, inkább elsüllyedne szégyenében. Mosolyogva otthagytam, és lecsusszantam a dombon. A lány nem volt messze, már csak pár lépés, és éljen a kerítés! Mármint nem az a kerítés a kert körül, hanem az Ámor-feladatom. Mégis, valamiért izgulni kezdtem. Mi van, ha a lány lenéz emiatt? Hogy ez gyerekes dolog. Vagy hogy nem is ismer, erre én azt mondom, hogy: az a srác akit nemrég megismertél, szerelmes beléd, szeress belé te is, punktum! Aztán eszembe jutott, hogy Józsi helyett izgulok, vagy micsoda? Nem én vagyok az, aki titkolódzik egy kosaras elől! Odaértem. A lány meglátva elkapta a csont nélkül bement kosárlabdát, rám nézve állt és várt. Kicsit túl idősnek és magasnak tűnt az elképzeléseimhez képest. Azt hittem Józsival egykorú lányról van szó.
- Szia!
- Helló... - nyeltem egy nagyot. - Józsi ismerpőse... azaz ismerőse vagyok, aki ott áll! - mutattam a dombtetőre, de Józsi sehol. Végül megláttam, hogy a gyáva guggol a lépcső korlátja mögött. A lány kuncogott.
- Igen, ismerem. Jófej srác, kár, hogy nem tud kosarazni...
- Hogyan?! Nekem azt mesélte, hogy csont nélkül dobta be a kosarat, néha persze nem sikerült neki...
- Semmikor sem sikerült neki. Az volt a legrosszabb, amikor erre jött a tornatanár, aki felajánlotta, hogy felvesz engem a kosárcsapatba. Szegény Józsi nem hallotta az egész mondatot, azt hitte, róla beszélünk. Megkért, hogy tanítsam meg kosarazni, de reménytelen eset. A labdát pattogtatni is nehezen tudja.
Összedőlt bennem egy világ. Egy világ, ami Józsi bizalmából épült fel. Egy hazugság miatt – főleg, hogy nem egy kis füllentésről van szó – szétrombolták. Egy nagy hazugság-buldózer döntötte le.
- És amúgy mit gondolsz róla, Rita?
Először a lány csodálkozott, hogy tudom a nevét, de hamar visszatért a Földre.
- Kedves, de gyenge. Ráadásul nyomulós egy kissé, mert kosarazás közben, a padon közel csusszant hozzám, folyton a szememet dícsérte, és észrevettem, hogy a fenekemet nézi!
Ez még nem volt elég, hozzátett valamit, amitől egy Ámor-épület roncsolódott szét.
- Nem zavarna, szeretem, ha nyomulnak a fiúk, de... van már barátom. Helyes, erős, udvarias, a legjobb kosaras a gimnáziumában.
Megfordultam, el se köszöntem, csak visszamentem a lépcsőn. Józsi izgatottan felállt, kérdőn nézett rám. Látva szomorú arcomat, elbizonytalanodott.
- Miért, Józsi? - kérdeztem.
- Nem akartam elmesélni, hogy gyenge, ügyetlen, semmirekellő vagyok! Tesiből szinte bukásra állok, a tornatanár rühell, a lány meg... Mesélt valami gimnazista srácról, de nem tűnt úgy, mintha szeretné, legalábbis azt hittem, hogy kedvel végre egy lány.
- Nézted a fenekét?
- Dehogy! A nadrágját néztem, hogy új farmer, jó drágának látszott, izé...!
- Amúgy tudnod kell: én kedvellek – mosolyogtam. - De ha eddig nem vetted észre, akkor tényleg egy kicsit ügyetlen vagy - mosolyodtam el.
- Randevúznál velem?! - meregette a szemét Józsi. Csak nevettem, aztán ő is nevetett velem. Megértette, ez most nem randimeghívás volt. Becsöngettek. Elbúcsúztunk egymástól, én meg a terembe menet kivettem egy papírdarabot a zsebemből. Amikor megláttam mi van ráírva, megkövültem. Mindenki kikerült vagy meglökött a termekbe menet, mert én csak álltam és bambultam.
Kinn álltam egyedül a hidegben, nézve a gáncsoló, kötekedő osztálytársaimat. Akkor a fejembe ütött egy ötlet-villám: hiszen Józsi is ide jár, le is írtam neki, hogy...
- Találkoztunk végre – hallottam. Józsi állt ott egy vékony kabátban. Mivel már tavasz volt, szinte mindenki vékony kabátban volt, de Józsié egy szakadt, ki tudja melyik nagyszülője után kaphatta-féle kabát volt.
- Pontosan – mosolyogtam. - Elolvastad az üzenetet, amit hagytam!?
- Milyen üzenet? Csak megláttalak itt, felismertelek, és megörültem. Amúgy még nem tudsz róla, de van egy legó-dobozom nagyitól, amit apa kidobott tegnap. Anyu felhívta nagyit, amikor apa elment... szóval amikor egyedül maradtunk otthon. A nagyi sajnálta, és szólt, hogy szólt már a rendőrségnek. És mivel szólt, mi is szólni fogunk.
- Jól teszitek a sok szólást – tettem a kezem a vállára. Ezután körbenézett, és láttam a tekintetéből, hogy el akar bújni, mert fontos mondanivalója van. Vagy azt akarta mondani a tekintetével, hogy vágyik egy kis sajtburgerre. Mivel a közelben nem volt gyorsbüfé, az elsőre tippeltem. Hirtelen elkapta a karomat, és behúzott a legközelebbi kisfa mögé, ami körül bokrok nőttek. Ezt a jelenetet sajnos sokan meglátták. Nagy röhögés hallatszott körülöttünk. A tanárok egy pillanatra odanéztek, de ismerték a folyton gúnyolódó gyerekeket, ezért vissza is fordultak beszélgetni. Az osztálytársaim közelebb jöttek, és csípős megjegyzéseket ordibáltak be a bokrok közé. Néhányan telefonjukkal fotóztak és videóztak.
- Szégyelltek előttünk smacizni?! - mondta az egyik.
- Hé, Jóska! - jött oda Józsi lányosztálytársa. - Meg akarod kérni az idősebb lány kezét? Hiszen még pelenkás vagy! - nevetett. Néhányan ezt nem tartották viccesnek, kicsúfolták a lányt, aki szomorúan elcsusszant.
- És ha megvolt a lakodalom, vegyetek házat, és tervezzetek gyerekeket! - vigyorgott Ernő. Az osztálytársaim nagyot kacagtak ezen, aztán megunták az egészet, és elmentek. Már csak néhány kölykök kuksolt és szólt be, na meg röhögött a vakbelük.
Közben Józsi mindenfélét mesélt.
- Nem fogod elhinni, de ma délelőtt ültem a fűben, ott lenn, a kosárpálya mellett, és az egyik kosarazó lány megkért, hogy szálljak be én is.
Itt elhallgatott. Láttam menős tekintetén, hogy direkt csinálja, hogy felizgasson, és kérdezgessek. De én csak azért sem kérdeztem, bólintottam, és a fa mögül kinézve hallgattam a csúfolódókat. Erre ő lett ideges, pedig a tervében nekem kellett volna annak lennem.
- Hát jól van, akkor ha nem érdekel a történet... - de mégse mert pimaszkodni – akkor inkább folytatom is – fejezte be szerényen és visszahúzódóan. - Azt mondtam, hogy nem tudok kosarazni, mire ő csak édesen kuncogott és a kezembe nyomta a kosárlabdát.
Folytatni nem hagytam. Felmutattam a mutatóujjamat, amire ő abbahagyta a fecsegést.
- Édesen?! - tettem fel ezt az egyszerű, de nehezen megmagyarázható kérdést. Nyomozósan és sejtelmesen néztem. Jóska fehér, sápadt arca piros lett. Ám amint nekikezdett a folytatásnak, nem hadart, nem kapkodott szavakért, nem pirult el jobban. Nyíltan megmondta:
- Az az oka, hogy így mondtam, mert a lány nagyon édes, kedves és sportos – fejezte be keresztbetett karokkal, feltartott fejjel, csukott szemekkel. Én eleinte csodálkozva néztem magam elé. Józsi kinyitotta az egyik szemét, hogy megkuksolja, mi a véleményem az egészről. A meredt bámulás után a szám szélesre húzódott, majd egy halk hang, aztán hangos kuncogás, utána nevetés és végül szinte ordibált röhögés zengett a bokrok közül.
- Ennél különösebb őszinteséget még sohasem hallottam! Ezután mi történt?
Jóska hamar észhez tért, és kitette a pontot a mese végére.
- Ő kedvesen erőltetett, míg végül belementem... és nyertem! Pedig nem tudok kosarazni! Szerintem a jelenléte hajtott... szóval, már vagy a hatodik kosarat dobtam be csont nélkül – persze közben kicsit mellé ment pár kosár, akkor kedvesen fintorgott, odajött, gratulált, kezet fogott velem, majd felajánlotta, hogy lépjek be a kosárcsapatba.
- Erre te?
- Dadogtam, ám végül kimondtam az igent. Odahívta a tornatanárt, aki viszont ellenkezett, mivel nem tudok kézen állni. A lány – akiről kiderült, hogy Rita a neve – próbálta rávenni a tanárt, hogy a kézenállásnak, a nem túl jó tesijegyeimnek semmi köze ehhez, a kosarazáshoz „belső sportosság”, tehetség, lelki erő kell, de ő folyton ellenkezett.
- Sikerült azért a végén?
- Nem – rázta a fejét. - Viszont utána Rita azt ajánlotta fel, hogy találkozzunk minden nap itt a salakon edzeni... - lett vége a mesélésének. A feje, füle, álla, szája vérpiros lett.
- Te jó Isten, mekkora a vérnyomásod?! - ijedtem meg. Ám hamar észhez tértem. - Aha... akkor holnap megkuksollak titeket. És ha jó vele beszélgetni, hívd el suli után fagyizni... nem, még túl hideg van hozzá... akkor egy sütire! - csettintettem. - Közben is dumáltok, megismerkedtek, eljöhettek estefelé ide kosarazni, erőltetni a tanárt, hogy egyezzen bele és gyakoroljatok, dícsérd meg többször is, és ha nagyon jól haladtok, valld be neki!
Ekkor Jóska olyan arcot vágott, mintha japánul mondtam volna mindent.
- Hogy mit csináljak?!
- Jól tudom, hogy érted – nyomtam meg az orrát, amit kancsali szemekkel követett. - Ha látod rajta majd azok után, amiket tanácsoltam, akkor, mint ahogyan egy fiúhoz illik mondd meg neki óvatosan, hogy... szereted.
- Hogy mit csinálok?
- Szereted. Ha akarod, akár most is beszélgethetek én vele. Hol van?
- Hogy mit csinálsz?
- Ezt most azonnal fejezd be – húztam ki a bokrok közül. Körülvettek a mutogatások, mobiltelefonok. Nem is foglalkoztam a fogyatékosokkal, inkább magammal ráncigáltam Józsit.
A pályán végre megláttuk a kosarazó, piros-sálas, fonott fekete hajú lányt. Józsit magammal húztam le a dombon, amikor megszorította a karomat. Rázta a fejét, hogy ő bizony nem megy sehova, inkább elsüllyedne szégyenében. Mosolyogva otthagytam, és lecsusszantam a dombon. A lány nem volt messze, már csak pár lépés, és éljen a kerítés! Mármint nem az a kerítés a kert körül, hanem az Ámor-feladatom. Mégis, valamiért izgulni kezdtem. Mi van, ha a lány lenéz emiatt? Hogy ez gyerekes dolog. Vagy hogy nem is ismer, erre én azt mondom, hogy: az a srác akit nemrég megismertél, szerelmes beléd, szeress belé te is, punktum! Aztán eszembe jutott, hogy Józsi helyett izgulok, vagy micsoda? Nem én vagyok az, aki titkolódzik egy kosaras elől! Odaértem. A lány meglátva elkapta a csont nélkül bement kosárlabdát, rám nézve állt és várt. Kicsit túl idősnek és magasnak tűnt az elképzeléseimhez képest. Azt hittem Józsival egykorú lányról van szó.
- Szia!
- Helló... - nyeltem egy nagyot. - Józsi ismerpőse... azaz ismerőse vagyok, aki ott áll! - mutattam a dombtetőre, de Józsi sehol. Végül megláttam, hogy a gyáva guggol a lépcső korlátja mögött. A lány kuncogott.
- Igen, ismerem. Jófej srác, kár, hogy nem tud kosarazni...
- Hogyan?! Nekem azt mesélte, hogy csont nélkül dobta be a kosarat, néha persze nem sikerült neki...
- Semmikor sem sikerült neki. Az volt a legrosszabb, amikor erre jött a tornatanár, aki felajánlotta, hogy felvesz engem a kosárcsapatba. Szegény Józsi nem hallotta az egész mondatot, azt hitte, róla beszélünk. Megkért, hogy tanítsam meg kosarazni, de reménytelen eset. A labdát pattogtatni is nehezen tudja.
Összedőlt bennem egy világ. Egy világ, ami Józsi bizalmából épült fel. Egy hazugság miatt – főleg, hogy nem egy kis füllentésről van szó – szétrombolták. Egy nagy hazugság-buldózer döntötte le.
- És amúgy mit gondolsz róla, Rita?
Először a lány csodálkozott, hogy tudom a nevét, de hamar visszatért a Földre.
- Kedves, de gyenge. Ráadásul nyomulós egy kissé, mert kosarazás közben, a padon közel csusszant hozzám, folyton a szememet dícsérte, és észrevettem, hogy a fenekemet nézi!
Ez még nem volt elég, hozzátett valamit, amitől egy Ámor-épület roncsolódott szét.
- Nem zavarna, szeretem, ha nyomulnak a fiúk, de... van már barátom. Helyes, erős, udvarias, a legjobb kosaras a gimnáziumában.
Megfordultam, el se köszöntem, csak visszamentem a lépcsőn. Józsi izgatottan felállt, kérdőn nézett rám. Látva szomorú arcomat, elbizonytalanodott.
- Miért, Józsi? - kérdeztem.
- Nem akartam elmesélni, hogy gyenge, ügyetlen, semmirekellő vagyok! Tesiből szinte bukásra állok, a tornatanár rühell, a lány meg... Mesélt valami gimnazista srácról, de nem tűnt úgy, mintha szeretné, legalábbis azt hittem, hogy kedvel végre egy lány.
- Nézted a fenekét?
- Dehogy! A nadrágját néztem, hogy új farmer, jó drágának látszott, izé...!
- Amúgy tudnod kell: én kedvellek – mosolyogtam. - De ha eddig nem vetted észre, akkor tényleg egy kicsit ügyetlen vagy - mosolyodtam el.
- Randevúznál velem?! - meregette a szemét Józsi. Csak nevettem, aztán ő is nevetett velem. Megértette, ez most nem randimeghívás volt. Becsöngettek. Elbúcsúztunk egymástól, én meg a terembe menet kivettem egy papírdarabot a zsebemből. Amikor megláttam mi van ráírva, megkövültem. Mindenki kikerült vagy meglökött a termekbe menet, mert én csak álltam és bambultam.
(2010. április)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése