Iskola után, a hétvégén is azt a papírfecnit forgattam a kezemben. Hogy írhatta ezt? Talán az lesz a legjobb, ha mindezt megbeszélem vele? Talán mégse ez a jó megoldás, de ha már annyiszor hallom mindenhonnan, hogy: „hallgass a szívedre...stb.” akkor most miért ne tenném? Felvettem a mellényemet a kapucnis pulcsimra – mivel már olyan langyos idő volt – és a vasaló mamának odaszólva lementem a játszóra. Akkor hallottam fölöttem egy lépcsőn lejövő láb-párt, amint valami nehezet húz maga után. Nem tudtam ki az, nem is izgalmas dolog, mégis felmerült bennem egy tipp. Az egyik lakásból valaki böfögve ordibált: - Jóska, vidd le a szemetet, mert büdös!
- Akárcsak te... - motyogta egy női hang. És tényleg Józsi ért oda elém egy hatalmas, messziről bűzlő, sörös üvegekkel teli zacskóval.
- Szia Laura! Merre mendegélsz? Én a kukáig, majd vissza! - nevetett. Zavarba jöttem, mert nem akartam elmondani, miért megyek hova és mikor. Elpirultan, ujjaimat tekergetve válaszoltam.
- Csak úgy... megyek egyet sétálni... el...
- Hova?
- Csak el... mindenfelé...
- Elkísérhetlek? Vagyis a kukáig...
Szerencsémre Józsi nem kérdezősködött... túl sokat. Mert eleget, az biztos. Amíg a lépcsőn lebandukoltunk, folyton arról fecsegett, hogy mire készülök, miért, minek, hova, miért pont most... stb. Próbáltam mosolygós és kedves maradni, mindenre azt válaszoltam: csak úgy, el, messzire... most van kedvem hozzá, ha már szép időnk van...
Mikor végre elszakadhattam tőle, rögvest futottam vissza az ajtóhoz, ami elválasztott a játszótól. Ki akartam nyitni és eltűnni, amíg Józsi küszködik a szemetessel. De az zárva volt. Ott erősködtem, én is harcoltam az ajtóval, mint Józsi a szemetessel. Akkor jött le Gedeon bácsi, aki a negyediken lakik feleségével és négy lányával. A lányok még nagyon kicsik, a legfiatalabb csütörtökön született – két napja -, a legidősebb öt és fél éves. Gedeon bácsi azonnal észrevett, és elővette a kulcsait. Kinyitotta nekem az ajtót, mielőtt Józsi visszajöhetett volna a szemetes pólójával. Ráömlött egy kólás üveg, meg még sok más is. Ott bajlódtunk a bácsival, mert a kulcs nem akart elfordulni a zárban. Akkor vettem észre egy kiragasztott papírlapot: zár javítás alatt. Gedeon bácsival sóhajtottunk. Elnézést kérve elment, ő legalább megmenekült. De én nem. Józsi furcsa szavakkal panaszkodott a pólójára. Meglátva újra kérdezősködni kezdett. Elvesztettem a türelmemet, és rákiabáltam.
- Szállj már le rólam!
Szegény megsértődve, megijedve, sápadtan, összehúzódva nézett rám. Már megbántam amit mondtam, éppen bocsánatot akartam kérni, de könnyezve elfutott. Újra sóhajtottam, de ez már egy nagy sóhajtás volt. Lógatott fejjel körbementem a panelek körül, és odaértem a játszótérre. De a csúszda és hinták helyett az egyik lakás bejárati ajtajához mentem. Megkerestem a megfelelő nevet, megnyomtam a gombot, és vártam. Pár visszhangzó csilingelés után hangot hallottam.
- Tessék?
- Jó napot, Laura vagyok.
Abban a hintában ültem, mint amiben Valentin-napon. A lábamat lóbáltam. A láncba erősen kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy kiesek a hintából, pedig alig van magasabban a földtől. Talán a szavaim, vagy az ő válasza lehúz a földre? Attól retteghettem, hogy mi lesz az eredménye ennek az egésznek? Mert a másik hintában himbálózott a gyanúsított, Lőrinc.
- Akkor miről is szól mindez? - kérdezte óvatosan.
- Hogyhogy „mindez”?
- Jól tudod te... - mondta titokzatosan és kissé gonoszan. - Mármint csak te tudod – tette hozzá.
- Mondd, ezt te raktad a zsebembe? - vettem elő a papírfecnit. Lőrinc csodálkozva forgatta fejjel lefelé a papírt. Azt reméltem azt válaszolja, hogy: „dehogyis!”, ám más válasz jött.
- Dehogyisnem én! Miért, zavar?
- Téged nem zavarna, ha valaki ilyet írna neked? - vettem vissza a cetlit.
- Mi? Örülnék neki! Persze nem mindegy, ki írná... - nézett sejtelmesen. Megijedtem. Szemeim nagyok és rémültek voltak. A fecnit betűrtem a mellényem zsebébe, és felálltam a hintából.
- Ha így gondolod, akkor ölelj meg! - parancsoltam. Természetesen egyből nagyot nevettem, de ő felállt, és megölelt. Olyan barátian. Akkor hullott le a földre a papírlap. De az írást nem lehetett elolvasni már, mert a sok tapogatás és gyűrés miatt elmosódott.
- Akárcsak te... - motyogta egy női hang. És tényleg Józsi ért oda elém egy hatalmas, messziről bűzlő, sörös üvegekkel teli zacskóval.
- Szia Laura! Merre mendegélsz? Én a kukáig, majd vissza! - nevetett. Zavarba jöttem, mert nem akartam elmondani, miért megyek hova és mikor. Elpirultan, ujjaimat tekergetve válaszoltam.
- Csak úgy... megyek egyet sétálni... el...
- Hova?
- Csak el... mindenfelé...
- Elkísérhetlek? Vagyis a kukáig...
Szerencsémre Józsi nem kérdezősködött... túl sokat. Mert eleget, az biztos. Amíg a lépcsőn lebandukoltunk, folyton arról fecsegett, hogy mire készülök, miért, minek, hova, miért pont most... stb. Próbáltam mosolygós és kedves maradni, mindenre azt válaszoltam: csak úgy, el, messzire... most van kedvem hozzá, ha már szép időnk van...
Mikor végre elszakadhattam tőle, rögvest futottam vissza az ajtóhoz, ami elválasztott a játszótól. Ki akartam nyitni és eltűnni, amíg Józsi küszködik a szemetessel. De az zárva volt. Ott erősködtem, én is harcoltam az ajtóval, mint Józsi a szemetessel. Akkor jött le Gedeon bácsi, aki a negyediken lakik feleségével és négy lányával. A lányok még nagyon kicsik, a legfiatalabb csütörtökön született – két napja -, a legidősebb öt és fél éves. Gedeon bácsi azonnal észrevett, és elővette a kulcsait. Kinyitotta nekem az ajtót, mielőtt Józsi visszajöhetett volna a szemetes pólójával. Ráömlött egy kólás üveg, meg még sok más is. Ott bajlódtunk a bácsival, mert a kulcs nem akart elfordulni a zárban. Akkor vettem észre egy kiragasztott papírlapot: zár javítás alatt. Gedeon bácsival sóhajtottunk. Elnézést kérve elment, ő legalább megmenekült. De én nem. Józsi furcsa szavakkal panaszkodott a pólójára. Meglátva újra kérdezősködni kezdett. Elvesztettem a türelmemet, és rákiabáltam.
- Szállj már le rólam!
Szegény megsértődve, megijedve, sápadtan, összehúzódva nézett rám. Már megbántam amit mondtam, éppen bocsánatot akartam kérni, de könnyezve elfutott. Újra sóhajtottam, de ez már egy nagy sóhajtás volt. Lógatott fejjel körbementem a panelek körül, és odaértem a játszótérre. De a csúszda és hinták helyett az egyik lakás bejárati ajtajához mentem. Megkerestem a megfelelő nevet, megnyomtam a gombot, és vártam. Pár visszhangzó csilingelés után hangot hallottam.
- Tessék?
- Jó napot, Laura vagyok.
Abban a hintában ültem, mint amiben Valentin-napon. A lábamat lóbáltam. A láncba erősen kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy kiesek a hintából, pedig alig van magasabban a földtől. Talán a szavaim, vagy az ő válasza lehúz a földre? Attól retteghettem, hogy mi lesz az eredménye ennek az egésznek? Mert a másik hintában himbálózott a gyanúsított, Lőrinc.
- Akkor miről is szól mindez? - kérdezte óvatosan.- Hogyhogy „mindez”?
- Jól tudod te... - mondta titokzatosan és kissé gonoszan. - Mármint csak te tudod – tette hozzá.
- Mondd, ezt te raktad a zsebembe? - vettem elő a papírfecnit. Lőrinc csodálkozva forgatta fejjel lefelé a papírt. Azt reméltem azt válaszolja, hogy: „dehogyis!”, ám más válasz jött.
- Dehogyisnem én! Miért, zavar?
- Téged nem zavarna, ha valaki ilyet írna neked? - vettem vissza a cetlit.
- Mi? Örülnék neki! Persze nem mindegy, ki írná... - nézett sejtelmesen. Megijedtem. Szemeim nagyok és rémültek voltak. A fecnit betűrtem a mellényem zsebébe, és felálltam a hintából.
- Ha így gondolod, akkor ölelj meg! - parancsoltam. Természetesen egyből nagyot nevettem, de ő felállt, és megölelt. Olyan barátian. Akkor hullott le a földre a papírlap. De az írást nem lehetett elolvasni már, mert a sok tapogatás és gyűrés miatt elmosódott.
(2010. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése