Melinda 12 éves vicces, kedves, kissé szemtelen, vidám kislány. Szeret lustálkodni, tévét nézni, olvasgatni, internetezni, de legfőképp játszani. Rengeteg játéka van, főleg plüss állatkái, amikor mindenféle szerepjátékot játszik az ágyán, beszélget velük, nekik mondja fel a leckét is.
Imád ajándékot kapni, mint mindenki más. Ő pedig sok szép képet, rajzot, festményt ad szüleinek, amiket maga készít, meg kis gyurmafigurákat is. Tavaly történt, hogy a színjátszó szakkörön, karácsonyi ajándékozáskor egy fiú csak egy egyszerű kulcstartót kapott, ami ráadásul be sem volt csomagolva. Szomorúan csücsült egy széken nézegetve „ajándékát”. Melinda megsajnálta, és megígérte neki, hogy készít számára egy szép kis festményt. Egy kerek, fehér hóembert festett, és a képet bekeretezte apukájával, amit a következő szakköri órán át is adott neki. A fiú nagyon megörült a képnek. Pár nappal később szólt is Melindának, hogy az íróasztalán ül az ajándék, és mindig mosolyogva néz rá.
Egy napon viszont Melinda nagy gondban volt. Nemsokára karácsony, és ki kell találnia valami különlegeset, amivel meglepheti a szüleit.
Melinda sietett haza. Vállig érő sötétszőke haja lobogott, sapkája majdnem leesett fejéről, sálja is nyakáról.
- Sietnem kell! Bekapcsolom a tévét, számítógépezek, pihenek. Minél hamarabb el kell kezdenem a szünetet - lihegett. Mikor felért a második emeletre, kulcsát kapkodva vette ki hátizsákjából. Kattant a zár, odabent ledobta táskáját az ajtó melletti íróasztalra, amin a számítógép is állt. Cipőjét oldalra gurította, aztán lehuppant a kanapéra a nappaliban. Van egy macskája, akit Pudingnak nevezett el színei miatt. A cicus barna színű, homlokától orráig vanília színű. És Melinda esténként csoki és vanília ízű pudingot eszik. Innen jött az ötlet. Puding egy cipődobozban aludt a sarokban. Felébredt, nyújtózkodott, kiugrott a dobozból, és kisgazdija mellé heveredett, gombóc formájúvá összegömbölyödve. Melinda meg akarta simogatni, de az ráfújt, karmait kimeresztette és elszaladt. Melinda legyintett, bekapcsolta a tévét, és bámulta. Unatkozott...
Egy óra múlva...
Csengettek. Melinda odaszaladt a telefon formájú csengőhöz. Ugyanis abban az emeletes házban készítettek egy telefonféle készüléket. Lent ha megnyomod azt a gombot, amin a lakó ajtószáma van, akkor fent a lakó felveszi a fehér készüléket, és megnyomhat ő is egy gombot, ami a bejárati ajtót nyitja. Felvette a kagylót.
- Tessék?
A másik oldalról két felnőtt hangja hallatszott:
- Szia kicsim! Mi vagyunk! Kinyitnád az ajtót? Tele a kezünk zacskókkal.
- Nyitom! - mondta, és megnyomta az ajtónyitó gombot. Szülei fáradtan, fázva értek fel a lépcsőn. Letették a nyitott ajtó elé a zacskókat, lihegtek. Aztán kipakolták a kenyeret, tejet, tejfölt, csirkehúst... mert éppen bevásároltak. Melinda a zacskókban kutatott, de nem talált bennük semmi olyat, ami úgy nézne ki, mint egy ajándék. Aztán lecsüccsent a fotelbe, bekapcsolta a számítógépet.
Másnap reggel...
Melinda egy napsugárra ébredt, ami a szemhéjára sütött. Kinyitotta szemét. Takaróját fejére húzta.
- Mama! Gyere jóreggeltpuszit adni, felébredtem! - kiáltott ki a takaró alól. Mamája nem hallotta, mert levest főzött. Melinda érezte a szájában a finom paradicsomleves ízét és illatát. Éhes lett. Megnézte az óráját maga mellett az éjjeli szekrényen. 10 órát mutatott. Kiugrott az ágyból. Papucsát fel sem vette, beszaladt a konyhába.
A konyhában bordó csempékből volt kirakva a fal, és barnás-bordós bútorok takarták el egy részét. Amrita, Melinda mamája vidáman megfordult.
- Szia napsugaram! Hogy vagy?
- Hívtalak. Nem jöttél. Pedig kell a jóreggeltpuszi.
- Nem hallottalak. De kapsz MOST puszit - cuppantott nagyot az arcára. - Ma délután elmegyünk a nagy áruházba veled karácsonyi ajándékvásárlásra. Apu is jön.
Melinda arcára széles mosoly telepedett. Mikor visszament a szobájába elhúzta a függönyöket. A nap már elbújt egy felhő mögé, minden nagyon szürke volt.
- Ó! - sóhajtott. - Karácsonykor esnie kell a hónak! Hogy tudjak szánkózni meg hóembert építeni? Tényleg! - csapott homlokára. - Nekem is vennem kell valamit karácsonyra, de... fogalmam sincs róla, mit vegyek. Mamának egy karkötőt. Apunak egy verses könyvet. Jaj! Talán mégse jó ötletek? Hiszen mamának van már vagy ezer karkötője meg nyaklánca, apunak meg rengeteg verses könyve. Valamit ki kellene találnom.
Melinda az ablakpárkányra támaszkodott. Nézte a szürkés felhőket. Elképzelte a karácsonyát. Hogy rengeteg csomagot talál a fa alatt, és ugyanannyit adhat. Na jó, talán kevesebbet... haha! Az eszébe se jutott, hogy maga csinálhatna ajándékot. Kényelmesebb venni valamit.
- Melinda! Mit kérsz reggelire? - kérdezte a konyhából Amrita.
- Ööö... nem tudom... talán gabonapelyhet.
- Ja, menj, moss fogat és öltözz fel!
- Ma hány fogamat mossam meg? - kérdezte Melinda viccelve.
Apukája kiáltott neki vissza:
- Ma a legelső kettőt. Holnap a másik hármat.
Melinda lassan reggelizett, közben nézte a tévéjét. Továbbra is azon gondolkodott, mit vegyen a szüleinek, és persze Pudingnak, a macskájának is ki akart találni valamit.
Délután...
Melinda feldobta magára rózsaszín kabátját, mivel azon a napon rózsaszínbe öltözött. Sapkáját fejére nyomta, de úgy, hogy az a szemét is letakarta. Mamája futott ide-oda a lakásban. Helyére rakta a cipőket, és leszidta Melindát, hogy lány létére rendesnek kell lennie, ne szórja szét a cipőit. Felvette magassarkú cipőjét, megfésülködött, de össze-vissza fésülte haját sietségében. Melinda apukája - Gerárd - felesége ellentéte volt. Lassan, nyugodtan készülődött. Haját nem fésülte meg, mert alig volt mit. Hosszú kabátját megigazgatta, a macska szőrszálait leporolta, és már az ajtóban állt. Melinda is mellette. Amrita még berúzsozta magát, aztán leindult a lépcsőn a család.
Melinda a buszon is azon elmélkedett, mit vegyen szüleinek. Üres szemmel nézte a tájat. A kopasz fákat, a komor eget, a koszos gyárakat, és a szétvert buszmegállókat.
A bevásárló központban...
Az áruház nagy és színes volt. Egy hatalmas plakát volt kifüggesztve a falra a bejárat fölé. A plakáton egy kislány és egy kisfiú állt a karácsonyfa alatt, és az ajándékokat bontogatták. Melinda elképzelte, hogy karácsony estélyén az egyik nagy csomagban egy jóképű fiút talál. Ezen a gondolaton elmosolyodott. Odabent Melinda elámult a látványon. Óriási mikulás lógott a mennyezetről. Egy karácsonyfa állt középen, a széles folyosón. Természetesen anyukája egyből a ruhaboltba sietett, Melinda pedig beszaladt a játékboltba. A hatalmas polcokon rengeteg játék volt. Melinda azonnal rátalált a plüss-polcra, sorra emelgette le a kis figurákat, mindet magához ölelte egy pillanatra. Épp egy zsiráfot emelt le az egyik polcról, amikor észrevett a sarokban egy színes játékpónit. Egyből megtetszett neki.
- Szia póni! Gyere velem haza! Meg is kérem mamát... most jut eszembe, hogy nem tudom mit vegyek neki. Hmmm...
Hirtelen megszólalt a kezében lévő plüsszsiráf, amit „Banán”- nak nevezett el.
- Ne aggódj!
- Jól van... hé-héééé! Te be-beszélsz? Ez jópofi. Biztosan megnyomtam rajtad egy gombot, ami...
- Nem! Igazából mondtam. Nos, szerintem nem kell a mamád és apukád boldogságához venned valami drágát és szépet. Azt ajánlom, hogy te magad készíts nekik valamit. Annak örülnének legjobban, az a világ legszebb ajándéka, mivel a szívedből adod. Mit tudsz magad megcsinálni?
- Festeni szeretek. Például.
- Akkor fessél!
A póni is megszólalt a dobozból:
- Fogadd meg a tanácsát - kacsintott. Melinda zavarba jött. Kérdezni akart tőlük még ezt-azt, de a plüssök újra a régiek lettek. Nem szóltak már semmit. Melinda hiába rázta a zsiráfot, semmi. Egy köszönöm-puszit cuppantott orrára, és visszatette a polcra.
Apukája sietve érkezett, korholta, hogy már megint elkóborolt, és hitetlenkedve rázta a fejét, mikor Melinda elmesélte, hogy a játékok itt beszélnek. Nem hitt neki, csak húzta maga után ki a boltból. Amrita sok nagy zacskóval lépett ki a ruhaboltból. Néhányat megmutatott egy padon, a többit nem, mert volt köztük olyan, amit karácsonyra szánt. Melinda elkéredzkedett egy ékszerboltba. A boltocskában ezernyi arany, ezüst, drágakövekkel kirakott nyaklánc, karkötő, gyűrű feküdt egy vitrinben. Melinda kinézett a mamájának egyet. Egy szép kis ártatlan nyakláncot, aminek a közepén egy piros drágakő csücsült. De mikor meglátta az árat keserűen legyintett. Na, ezt a nyakláncot mégse fogja a mamája a fa alatt megtalálni. Búsan visszament a padhoz.
- Kicsim. Menjünk haza - szólt Gerárd. Odahajolt lánya füléhez. - Találtál mamának valamit?
Melinda rázta a fejét. Most mi tévő légyen?
Karácsony napján...
A szobákból hallani lehetett a papírok tépését, a nevetéseket és a jajokat, amikor valaki a saját ujját ragasztotta a csomagra. Míg Amrita finom sütiket sütött Melinda és apukája az ajándékokat csomagolták. Az egyik szobában Melinda apukája, a másikban Melinda hajtogatta a színes papírokat, kötözték a kunkorodó szalagokat. Igen, gondolom itt megkérdezed, hogy milyen ajándékokat? Hiszen Melinda nem vett semmit. Nos, a lány a vásárlás után megfogadta a játékok tanácsát, és festett két szép képet. Az egyik festményen egy hercegnő áll, mellette a királynő. Ezt a képet mamájának szánta, a hercegnő ő maga, a királynő pedig a mamája. A másik egy szép tájkép volt. Lilás, pirosas, kékes ég, naplemente. Fák, zöld fű. Pudingnak, a macskájának egy fehér gumiszalagból készített meglepetést. A gumira rávarrt pár színes gyöngyöt. Nyakdísznek szánta. Azokat csomagolta nagy sebesen. A csomagolás után közösen feldíszítették a fát. A sok piros dísz a szeretetet árasztotta.
Mire végeztek, már este is lett. Melinda nagyon izgult, elbújt szobájában, mivel karácsonykor mindig ezt csinálja. a szobájában várja, hogy megszólaljon a csengő. Amikor végre meghallotta kiszaladt a szobából, és... és rengeteg kisebb, nagyobb csomagot látott a fa alatt. Miután együtt a család elénekelt egy karácsonyi dalt, mindenki nekiállt kibontani a csomagokat. Melinda az egyikben apró ékszereket talált, egy másikban könyvet, a nagyobb csomagban Banánt, a plüss zsiráfot, egy még nagyobban pedig a pónit. A szülei lassabban, viccelődve bontogatták a saját dobozaikat. Amikor meglátták lányuk ajándékát, elámultak. Nagyon szépnek vélték őket. Átölelték gyereküket. Puszit is kapott Melinda. Ő is puszit, és ölelést adott a csodálatos ajándékokért.
- Bocsánat, hogy nem egy szép nyakláncot adtam, mama! És hogy neked, apu nem egy verses könyvet.
- Ugye hülyéskedsz? Ez a világ legszebb ajándéka. Ezt a szívedből adod.
Melinda visszaemlékezett a plüsszsiráf szavaira. Hékás! Ugyanazt mondják a szüleim, mint Banán. Talán... talán... valami varázslat? Banánra nézett, az pedig mintha mosolygott volna. Vagy mégsem?
2008
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése