Emlékbe

Nyáron a padláson találtam egy babát – porcelán teste volt, végtagjai mozgathatóak, nagyon szépen volt kidolgozva. Egy poros polcon üldögélt csendesen, csukott szemekkel, egy öreg plüss maci és egy kislabda mellett. Haja kócos volt és ugyanúgy poros, mint az egész polc, az egész padlás, teste meztelen. Tudtam róla, mert pár napja temettük nagyapámat, és emlékezésképp megnézegettük a fényképalbumokat. Láttam róla pár fekete-fehér fényképet, mikor még fiatal volt, és néhány újabbat, színeset is, az egyiken már öreg volt és éppen babákat készített. A babákat a padláson készítette, ezért jöttem fel ide, ahová ő jött mindig, ha el akart gondolkodni valamin, ha el akarta felejteni a világot. Sok babafej és babák testrészei hevertek körülötte a fényképeken, egy picit ijesztő volt. Ahogy ezt a képet néztem, valami különöset éreztem, valami rémisztőt. De ő, a nagyapám a képen, mosolygott, és ez megnyugtatott.

Kíváncsi voltam, vannak-e még más babák is. Felkutattam az egész padlást, de eredmény nélkül. Talán a pincében, vagy a házban máshol vannak eldugva? Mindenhol utánajártam, ám egy babát, vagy babatestrészt se találtam. Visszamentem a padlásra, és kerestem pár ruhát az egykének. Még mindig ott ült a polcon. Elindultam felé, de az az érzésem támadt, hogy mindjárt életre kel. Megálltam. Talán most nyitja ki a szemeit. Vagy most. Nem. Megkönnyebbültem.
Óvatosan levettem a polcról és nézegettem. Milyen szép – na, majd ha leviszem a szobámba, és letisztogatom, felöltöztetem, megfésülöm, még szebb lesz!
Sok portörlő kendőt fel kellett használni, hogy tiszta legyen. Hajából kifésülni azt a sok évet még nehezebb volt! Már csak a pucérságával kellett csinálni valamit. A babaruhák vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak rá. Egyik sem illett hozzá, ezért kicsit vagdostam és varrogattam, illesztgettem és billesztgettem. Este volt már, mire elkészültem, anyu mérges is volt, amiért a napomat egy babára pazaroltam.
- 15 éves vagy, túl nagy vagy, hogy babákkal játssz! - mondta. De én megkedveltem, vele aludtam.
Nyár volt, nem kellett tanulni, se korán felkelni, így a következő napot is a babával töltöttem. Barna haja vörösesen csillogott a napfényben, ajka rózsaszín volt, arca pirospozsgás, kezei és lábai aprók, teste arányos, és az a szürke fodros ruha, amit végül varrtam, nagyon jól állt neki. Készítettem még egy kis fekete selyemövet, közepén egy minirózsával, haját pedig egy bodros hajpánt díszítette. Annyira csinosra sikeredett, hogy hirtelen nagyon jó ötletem támadt! Levittem a kertbe, nekitámasztottam a rózsabokornak, kicsi kezét a derekára igazítottam, aztán kihoztam a fényképezőgépemet. Különböző pózokban készítettem róla fényképeket, amiket aztán este büszkén mutogattam anyunak.
- Látom nagyon megszeretted azt a babát.
- Igen, valami nagyon vonz benne. Látod a ruhát? Én készítettem! Úgy néz ki, mintha egy boltban vettem volna.
- Milyen szép, nagy, sötétkék szemei vannak! Olyan szép nagyok, mint neked, csak a tied barna, az övé pedig kék.
- Hiszen csukva vannak a szemei, mama! - tiltakoztam, de önkéntelenül is megnéztem a képeket, teljesen közel hajolva rájuk. Anyunak igaza volt! A babának, mikor a padláson találtam, és ebben nagyon biztos voltam, csukva voltak a szemei. Most viszont, a fényképeken tágra nyílt, gyönyörű kék szemekkel nézett a lencsébe.
Végigfutott a hátamon a hideg! Első nap velem aludt az ágyamban, de most az éjjeli szekrényre tettem. Nem tudtam elaludni. Elfordulni sem mertem, a babát néztem a kis szekrényen. Nyitva voltak a szemei, mintha ő is bámulna engem. Magától nem nyithatta ki, mert baba. Az is lehet, hogy a szemei görgő golyók, amik kinyílnak, ha megmozgatják a játékot.
Az én szemeim viszont már nem bírták tovább, és kezdtek lecsukódni. Nem tudtam, ébren vagyok még, vagy talán álmodom az egész babát és a rejtélyt. Talán nagyapa sem halt meg. Igen, ez lehet. Majd felébredek, nagyapának puszit adok a konyhában, miközben teát iszik. Aztán szólok neki a babáról, majd ő megmagyarázza.

Talán nem is aludtam el teljesen, hanem félálomban vártam a reggelt. Amint teljesen magamhoz tértem, kiugrottam az ágyból, de a padlón landoltam egy óriási hupp-pal.
- Aúúú... - felkaptam a fejem. - Nagyapus!
Papucs nélkül, gyűrött arccal rohantam le a konyhába. Óvatosan bekukkoltam az ajtón, az asztal az ablak alatt volt, ahol nagyapus mindig ilyenkor újságot olvasott. De most nem volt ott senki! Visszabandukoltam a szobába csalódtam. A baba ott ült nyitott szemekkel az éjjeli szekrényemen. Csak bámult, és bámult, miközben felvettem a papucsomat.
- Mit nézel ennyire, te buta baba? Miattad nincs lent a nagyapus! Akkor... valóban elment... - a könnyek csak úgy pötyögtek a szememből.
Biztosan a könnyek miatt volt, valamit rosszul láthattam, mert a baba felemelte két kicsi porcelánkezét! A pizsamám ujjával dörzsöltem le a könnyeket, hogy biztosan jól látom-e, amit látok. Szűz Mária! A karjai valóban felém nyúltak. Ami még ennél is ijesztőbb volt, az az, hogy golyószemeit lassan lecsukta, aztán megint kinyitotta.
- ANYUUU! - rohantam le a konyhába, ahol anyu a reggelit készítette éppen.
- Ne fuss a lépcsőn, még a végén kitöröd a nyakadat!
- Jobb is lenne... anyu, nagyapa elvarázsolta a babát!
- Ugyan már, ne beszélj sületlenségeket! Gyere inkább reggelizz meg, öltözz fel, és gyere segíteni a kertbe.
- Jó, ne higgy nekem, de ha eltűnök, vagy furán kezdek viselkedni, az a te hibád!
- Már furán viselkedsz – dünnyögte az orra alatt.
- Hallottam ám!

Úgy vittem a kezemben a babát, mint valami idegen dolgot. Távol tartottam magamtól, és háttal nekem, nehogy bevessen valami sátáni nézést, manipuláljon. Visszatettem a polcra, ahol találtam, kulcsra zártam a csapóajtót, még a létrát is elvittem onnét. Na, így már biztonságban leszek!
Amint végeztem a kertészkedéssel a mamával, a szobámba mentem, bekapcsoltam a számítógépemet, hogy chatelhessek Marival. Nem volt fenn. Akkor addig játszom a...
- Mit keresel itt? Hogyan jöttél onnan ki? - előkaptam egy ollót és magam elé tartottam. A baba ott ült az éjjeli szekrényemen, és bámult rám a kék szemeivel. - Kulcsra zártalak és a létrát is eldugtam. Miféle ördög lakozik benned?
A baba csak ült és nézett rám.
- Talán azt várod, hogy szeresselek, és játsszak veled?
Csak ült és várt. De mire?
- Nevet is akarsz? Jó, legyen Nanette. Mit szólsz? A neten találtam tegnap, mert el akartalak nevezni! De már nem akarlak!
Teljes torokból kiabáltam, meg is hallottam anyu lépteit a csigalépcsőn.
- Kivel kiabálsz, kicsim?
- Ja, ööö... csak Marival chatelek, és összevesztünk.
Ártatlan, erőltetett mosolyt.
- Olyan kis cuki vagy!
- Jaj, anyu, ugyan... - legyintettem zavartan. - Ja, hogy te a babához beszélsz?
- Hát nem édes? De eddig nem volt ilyen szomorú. Mi a baj, cukorfalat? Te kis...! Megzabál a néni!
- Ööö... elég az eszkimópuszikból. Nem érdemli meg. Mert ördögi.
- Pedig tegnap még annyira szeretted! Miért utáltad meg hirtelen ennyire?
- Azért, mert maga nyitotta ki a szemét, és mozgott!
- Ugyan már! No nézd csak, de hasonlít Rozettára!
- Rozetta? Az ki?
- Rozetta nagyapád másik lánya. Az én húgom - gondolkodva ült le az ágyam sarkára.
- És hol lakik? Elég bunkó lehet, ha eddig nem jelentkezett.
- Már sehol.
- Ó. És ez a sátánjáték miben hasonlít rá?
- Ne hívd már így! Ha gondolod, mutathatok Rozettáról pár fényképet, mesélek róla.
- Ezt mondjuk eddig is megtehetted volna...
- Ne haragudj, hogy eddig sohasem beszéltem róla, de... Jó, gyere!

Ismét a padláson találtam magamat, újabb fényképek és emlékek társaságában. Anyuval egy öreg bőrönd felett térdeltünk a sarokban. Tucatnyi fényképet mutatott a húgáról. Rozetta egyik képen sem mosolygott, és ez zavart kissé. Az egyik képen, az utolsón, amit néztünk már ötéves volt. A képen szülinapi torta, körülötte ajándékok... akkor miért nem elégedett? Miért nem mosolyog?
- A szülinapján halt meg szegény – egy aprócska könnycseppet törölt le szeme sarkáról anyukám. - Annyira... annyira nehéz volt ezt elfogadnunk...
- De miért nem mosolyog egyik képen sem? Tudta, hogy meghal?
- Á, egy balesetet nem lehet megérezni! Az a részeg férfi tehet róla! Nagyapád azóta gyakran feljött a padlásra, itt olvasgatott, fúrt, faragott. Itt felejtett.
- Hm..., nézd! Ugyanolyan kék szemei vannak, mint a babának, amit nagyapus készített!
- Vártam, hogy észrevedd.
A babát a csukott bőröndre tette. Miközben mosolyogva nézegettük, tovább mesélt a húgáról.
- Bár Rozi ritkán mutatott ki érzéseket, a szép szemeiből mindent ki lehetett olvasni. Nem is beszélgettünk gyakran, bár annyi idősen még nem is tud olyan sokat az ember... - kuncogott. - De mi mindig megéreztük, mire gondol a másik. Elég volt egy pillantás, és... minden tökéletes lett.

Jó ideig csendben üldögéltünk az árnyékos padláson. Körülöttünk dobozok sokasága, megtömve sokévnyi emlékkel: szomorúsággal, vidámsággal, kalandokkal, megható történetekkel és szívet melengetőkkel. Nanette, azaz inkább Rozetta szemei már nem sugároztak olyan csalódottságot. Bár festett szája egyenes maradt, mint egy vonal, szemei egyre inkább csillogtak.
- Ő volt nagyapus utolsó alkotása. Azt mondta: Emlékbe a kis Rozinak.
- Anyu...
- Igen, édes?
- Lakhat velem?
- Hát persze!
Felpattantam.
- Hova mész? Nem segítesz elpakolni?
- Várj, még tegyünk ebbe az ócska bőröndbe pár emléket! - kacsintottam.
A nap hátralevő része villantásokkal és kattintgatásokkal, nevetéssel és vidámsággal telt. Nanette-ről, és rólunk is készítettünk közös fényképeket, varrtam a babának pár új ruhát is, amiket a bőröndbe tettem, hogy majd más is felfedezhesse.

- ° -

„Kedves Naplóm! Tegnap eltemettük a nagyit, ezért körülnéztem a padláson, azt mindig zárva tartotta, és kíváncsi voltam, mit rejtegetett ott előlem. Találtam pár fényképet róla, az anyukájáról, és egy babáról, amit meg is találtam! Nagyon szép, nagy, barna szemei vannak, de poros, és szakadtak a ruhái. Majd készítek neki új ruhákat! Bár nagyi munkája sem kismiska. Mennem kell, anyu hív: Lujza! Jössz már? - visszhangzik az egész ház..."

2012