Ajánlom ezt a történetet a családomnak, Franciskának, Atinak és a többi barátomnak, akik szeretik a meséket!
A furcsa barátok
Réges-régen, vagy inkább tegnap történt... ami biztos – a réten. A Bubzsik réten. Ez a rét nem messze volt egy kicsike kőháztól, ahol minden nyáron a szüleimmel nyaraltunk. Ezen a dimbi-dombi réten, a rét kellős közepén volt egy óriási tölgyfa, a tölgyfa körül kisebb fák és bokrok, aztán nagy fű, semmi más. Nagy hőség volt, augusztus közepe, amikor épp nyaraltunk, a szüleim behúzódtak a kis kőházba, én meg mindennap kijöttem a tölgyfához, leültem a tövébe, az árnyékba. Vittem magammal egy füzetet, amibe az emlékeimet szoktam írni.
Ezen a napon is, amikor a különleges kalandjaim kezdődtek – ott ültem a fa alatt, és a ceruzám végét rágva azon gondolkodtam, mit is írjak a füzetbe. Késő délután volt már, de a nap olyan erősen sütött, hogy igazán nagyon kellemes volt a nagy fa alatt üldögélni, írogatni, nézelődni, képzelődni. Elgondolkodva firkálgattam, valami gyümölcsöt rágicsáltam, amikor fura, vékony, kicsit sipítós, de halk hang ütötte meg a fülemet.
- Add ide a bogyót!
- Neeeeeem! Ez az enyém! Én találtam!
- Mi? Ki? Ki mit talált? - értetlenkedtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán elaludtam, és álmomban hangokat hallottam, vagy talán képzelődtem? Tágra nyílt szemekkel forgolódtam körbe-körbe, de senkit sem láttam.
- Ez meg ki volt? - hallottam.
- Nem tudom, nem látom a fűtől, de az tuti, hogy olyan hangosan beszél, hogy majd' megsüketülök.
Elegem lett ebből az egészből. Elkezdtem keresni a "valakiket". Körbejártam a nagy tölgyfát, bekukkantottam a közeli bokrok alá, még az égre is felnéztem, amikor...
- Vigyázz, hova lépsz, te behemót! Ekkora lábak!
Riadtan léptem vissza, majdnem hanyatt estem. Lenéztem a nagy fűbe, ami a térdemig ért. Ekkor pincuri lényeket pillantottam meg épp a lábaim előtt. Az egyik egy körte formájú, egérkére hasonlító - merthogy bajsza volt, meg kunkori farka -, kis-arasznyi csöppség, a másik még kisebb, úgy fele akkora, buborék alakú lény volt. Egymással szemben álltak, egy piros bogyót ráncigáltak, és riadtan néztek rám, felfelé. Hátrébb léptem. Egy pillanatig azt hittem, hogy valamiféle játékokat látok, le is hajoltam, és a két markomba fogva őket felemeltem egyszerre mindkettőt. A piros bogyó leesett vissza a földre, és szétplattyant. A két mérges kis manó ijedten kapaszkodott az ujjaimba, meg is billentek, ezért hogy le ne ejtsem őket még jobban összecsuktam a markomat. Nem volt igazán jó ötlet, mert ez fájhatott nekik.
- Eressz el! - kiabáltak, és apró kezükkel feszegették az ujjaimat.
- Ti veszekedtetek? - nyögtem ki, hogy mondjak valamit, annyira meg voltam döbbenve.
- Öööööö... Igen, vagyis talán, izé, eleresztenél végre? - mondta a körte.
- Igen, légyszíves tegyél le minket - kért csendesebben a buborék.
Arra gondoltam, ha leteszem őket, akkor biztosan pillanatok alatt eltűnnek, ezért még nem engedtem el a két apró valamit.
- Hát ti kik vagytok?
- Én - mutatkozott be elsőnek a buborék -, én Mabu vagyok, egy habzsik.
- Én pedig egy suvik vagyok, Börtének hívnak, és a suvikok nem szeretik a habzsikat! - És hátat fordítva a buboréknak felszegett fejjel karba fonta a kezét. Erre Mabzsik is elfordult, és ugyanúgy viselkedett, mint a másik.
- Engem pedig Laurának hívnak, és itt nyaralok a szüleimmel abban a kis házban - intettem a fejemmel a kőház felé. - Jól megijesztettetek, ti... ti... Ti mik vagytok? Manók?
- Manók, nem manók, mit tudom én!? - tiltakozott Börte. - Mondtam már, hogy én suvik vagyok, az meg ott egy habzsik - mutatott a másik kis lény felé válla felett a hüvelykujjával.
- Egy pillanat! Te hallasz bennünket és érted a nyelvünket? Eddig még senki sem hallott, se nem látott minket, mi az emberek számára nem is létezünk. Ez hogy lehetséges? - csodálkozott Mabu.
- Nem tudom... Eddig én sem vettelek észre titeket.
Gondolkodtam. Aztán eszembe jutott:
- Ettem ma egy olyan bogyót, ami épp... khm... szétloccsant. Épp azon morfondíroztam, mit írjak a füzetembe, és a földön tapogatva megfogtam és bekaptam. Lehetséges, hogy az a bogyó az oka mindennek? És, ha már itt tartunk - megmondanátok, miért vitatkoztok egy bogyón?
- Mert ahogy már ez a suvik mondta: nem vagyunk épp jóbarátok.
- Miért nem szólítod a nevén?
A habzsik dühbe gurult és elvörösödött. De úgy láttam, nem csak a méregtől vörösödött el, hanem mert túl erősen fogtam. Megköszörültem a torkom, és kicsit lazábbra eresztettem a markomat.
- Köszi! Már szólni is akartam, hogy mindjárt megfulladok a szorítástól - lihegett Börte.
Eszembe jutott a mező különös neve.
- Ti tudjátok, miért hívják Bubzsiknak a rétet? És ti kik vagytok, és hogy kerültetek ide?
Először egyikük sem felelt, csak nézett ide-oda. Reménykedtem, hogy hamar választ kapok, mert már aggódtam, hogy hazahív a mamám, aztán akkor semmit sem fogok megtudni ezekről a pöttöm lényekről. Ebben a minutumban a suvik megszólalt, és hogy leplezze butuskaságát megpödörte egér-bajuszát, és komolyan belekezdett a mesélésbe:
- Jó, elmeséljük... De előtte megkérdezek tőled valamit: megbízhatok benned? Ugye titokban tartod?
- Megígérem!
- Akkor bele is kezdek... A habzsikok és suvikok közös ősei voltak a Bubzsikok. Réges-régen itt laktak, ezen a réten. Tudod... azaz valójában nem is tudod... szóval... a habzsikok a fák törzseiben élnek, a suvikok pedig a föld alatt, ahol a giliszták és egyéb rovarok vannak. Itt laktak a Bubzsikok. A történet a középkorban kezdődött. Ezen a nagy területen egy hiper-szuper nagy kastély volt, amiben egy elbűvölő hercegnő élt - mondta Börte, és pár másodpercig csöndben maradt. Ezek után Mabu fojtatta a történetet, de előtte egy kis hozzáfűzni valója volt:
- Tudod, azért az a kastély nem volt olyan nagy! És Börte szerelmes a Habruk nevezetű hercegnőbe... hi-hi! - nevetett a kis buborék.
- Ó, igen? Akkor te nagyképű, gőzzel felfújt lufi, meséld te tovább!
- Rendben! Úgyis mindig én jelentkezem többet az iskolában!
- Igen? Hát akkor most legyél okos! Kérdezek tőled ezt-azt, jó? - mondta gúnyosan Börte.
- Csak nem teszel fel nekem épp most kérdéseket?
- De igen, igenis felteszek neked pár kérdést, hogy lásd, nem is vagy olyan okos!
- Hát tessék!
- Ki fedezte fel Amerikát?
- Kolumbusz Suvik! - vágta rá Mabu. - Ott volt persze az az ember is... nna...
- Valami baj van az eszecskéddel? - gúnyolódott Börte.
- És te tudod, hogy ki találta ki a villanykörtét?
- Öööö...
- Na látod, te nagyszájú!
- Hékás! - vágtam közbe és újra összeszorítottam a markomat.
- Neee! Ez fáj! Megfulladunk! - nyögte a suvik Börte.
- Figyu, óriás... Laura. Kibékülünk, csak eressz el! Légyszí... - könyörgött Mabu. Először nem egyeztem volna bele, de a " légyszí" kérés meghatott.
- Na, tényleg kibékültök?
- Most igen, de sajnos nem tudom megígérni, hogy majd holnap is jóban leszek ezzel a töpörtyűvel - mondta Börte. - Mi, és a mi népünk évszázados haragban van egymással, és ezen te sem segíthetsz, akármennyire szépen kérsz, vagy akármilyen erősen szorongatsz is minket.
Mindkét pici lény komolyan és elgondolkodva bólogatott, és talán egy kicsit szomorúan is. De ígéretüket betartották, és ha kelletlenül is, de kezet nyújtottak egymásnak. Ennek igazán örültem. Csak sajnos még mindig nem tudtam a teljes legendát. Lehet, hogy meg sem tudom, mert haza kellett már mennem.
- Holnap is eljöttök? - kérdeztem reménykedve.
- Igen! - válaszoltak lelkesen. - És be is fejezzük a mesét!
Jól sejtettem, hogy mennem kell, hallottam, ahogy a mamám kiabált:
- Laura! Gyere be, kész a vacsora!
- Sziasztok! - köszöntem el a két kis alaktól és finoman letettem őket a földre. Integetve szaladtam hazafelé, és ők is integettek nekem.
Elalvás előtt még kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, hogy ők az első barátaim a nyaraláson, és épp a mezőn.
- Jó éjszakát Mabu! Jó éjt Börte! - köszöntem el tőlük gondolatban, mielőtt becsuktam volna a szemem, hogy elaludjak.
Egy furcsa álom és egy szellem
Nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, rémálmaim voltak. Egy szellemről szólt a rémálom. Ide-oda repült, huhogott, meg a nevemen szólítgatott.
- Ne, segítség! - kiáltoztam félálomban. Reméltem, a szüleim meghallják, és bejönnek megnyugtatni. De sajnos nem. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyamon. Megfogtam a fejem. Aztán vakargatni kezdtem, és közben ezen morfondíroztam:
- Mit jelenthet ez az álom? Talán amiatt a rémes film miatt álmodtam ilyen szörnyűségeset, amit a barátnőmnél láttam nemrég. Tudtam, hogy nem kellett volna megnézni! - ütögettem a buksimat. Ekkor hirtelen megjelent az a szellem, amiről álmodtam. Előttem repdesett. Nagy fekete szemei villogtak. Felsikoltottam. Úgy megrémültem, hogy majdnem kiesett a szívem a helyéről. Még a sikoltást se hallották meg a szüleim.
- Ki... ki vagy te? - kérdeztem dadogva.
- Én vagyok Habruk - válaszolta nyugodtan a fehér lepedőre hasonlító lény.
- De hát nem is hasonlítasz azokra a manókra - csodálkoztam. - Suvik, vagy habzsik vagy?
A szellem bólogatott.
- Add ide a bogyót!
- Neeeeeem! Ez az enyém! Én találtam!
- Mi? Ki? Ki mit talált? - értetlenkedtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán elaludtam, és álmomban hangokat hallottam, vagy talán képzelődtem? Tágra nyílt szemekkel forgolódtam körbe-körbe, de senkit sem láttam.
- Ez meg ki volt? - hallottam.
- Nem tudom, nem látom a fűtől, de az tuti, hogy olyan hangosan beszél, hogy majd' megsüketülök.
Elegem lett ebből az egészből. Elkezdtem keresni a "valakiket". Körbejártam a nagy tölgyfát, bekukkantottam a közeli bokrok alá, még az égre is felnéztem, amikor...
- Vigyázz, hova lépsz, te behemót! Ekkora lábak!
Riadtan léptem vissza, majdnem hanyatt estem. Lenéztem a nagy fűbe, ami a térdemig ért. Ekkor pincuri lényeket pillantottam meg épp a lábaim előtt. Az egyik egy körte formájú, egérkére hasonlító - merthogy bajsza volt, meg kunkori farka -, kis-arasznyi csöppség, a másik még kisebb, úgy fele akkora, buborék alakú lény volt. Egymással szemben álltak, egy piros bogyót ráncigáltak, és riadtan néztek rám, felfelé. Hátrébb léptem. Egy pillanatig azt hittem, hogy valamiféle játékokat látok, le is hajoltam, és a két markomba fogva őket felemeltem egyszerre mindkettőt. A piros bogyó leesett vissza a földre, és szétplattyant. A két mérges kis manó ijedten kapaszkodott az ujjaimba, meg is billentek, ezért hogy le ne ejtsem őket még jobban összecsuktam a markomat. Nem volt igazán jó ötlet, mert ez fájhatott nekik.
- Eressz el! - kiabáltak, és apró kezükkel feszegették az ujjaimat.
- Ti veszekedtetek? - nyögtem ki, hogy mondjak valamit, annyira meg voltam döbbenve.
- Öööööö... Igen, vagyis talán, izé, eleresztenél végre? - mondta a körte.
- Igen, légyszíves tegyél le minket - kért csendesebben a buborék.
Arra gondoltam, ha leteszem őket, akkor biztosan pillanatok alatt eltűnnek, ezért még nem engedtem el a két apró valamit.
- Hát ti kik vagytok?
- Én - mutatkozott be elsőnek a buborék -, én Mabu vagyok, egy habzsik.
- Én pedig egy suvik vagyok, Börtének hívnak, és a suvikok nem szeretik a habzsikat! - És hátat fordítva a buboréknak felszegett fejjel karba fonta a kezét. Erre Mabzsik is elfordult, és ugyanúgy viselkedett, mint a másik.
- Engem pedig Laurának hívnak, és itt nyaralok a szüleimmel abban a kis házban - intettem a fejemmel a kőház felé. - Jól megijesztettetek, ti... ti... Ti mik vagytok? Manók?
- Manók, nem manók, mit tudom én!? - tiltakozott Börte. - Mondtam már, hogy én suvik vagyok, az meg ott egy habzsik - mutatott a másik kis lény felé válla felett a hüvelykujjával.
- Egy pillanat! Te hallasz bennünket és érted a nyelvünket? Eddig még senki sem hallott, se nem látott minket, mi az emberek számára nem is létezünk. Ez hogy lehetséges? - csodálkozott Mabu.
- Nem tudom... Eddig én sem vettelek észre titeket.
Gondolkodtam. Aztán eszembe jutott:
- Ettem ma egy olyan bogyót, ami épp... khm... szétloccsant. Épp azon morfondíroztam, mit írjak a füzetembe, és a földön tapogatva megfogtam és bekaptam. Lehetséges, hogy az a bogyó az oka mindennek? És, ha már itt tartunk - megmondanátok, miért vitatkoztok egy bogyón?
- Mert ahogy már ez a suvik mondta: nem vagyunk épp jóbarátok.
- Miért nem szólítod a nevén?
A habzsik dühbe gurult és elvörösödött. De úgy láttam, nem csak a méregtől vörösödött el, hanem mert túl erősen fogtam. Megköszörültem a torkom, és kicsit lazábbra eresztettem a markomat.
- Köszi! Már szólni is akartam, hogy mindjárt megfulladok a szorítástól - lihegett Börte.
Eszembe jutott a mező különös neve.
- Ti tudjátok, miért hívják Bubzsiknak a rétet? És ti kik vagytok, és hogy kerültetek ide?
Először egyikük sem felelt, csak nézett ide-oda. Reménykedtem, hogy hamar választ kapok, mert már aggódtam, hogy hazahív a mamám, aztán akkor semmit sem fogok megtudni ezekről a pöttöm lényekről. Ebben a minutumban a suvik megszólalt, és hogy leplezze butuskaságát megpödörte egér-bajuszát, és komolyan belekezdett a mesélésbe:
- Jó, elmeséljük... De előtte megkérdezek tőled valamit: megbízhatok benned? Ugye titokban tartod?
- Megígérem!
- Akkor bele is kezdek... A habzsikok és suvikok közös ősei voltak a Bubzsikok. Réges-régen itt laktak, ezen a réten. Tudod... azaz valójában nem is tudod... szóval... a habzsikok a fák törzseiben élnek, a suvikok pedig a föld alatt, ahol a giliszták és egyéb rovarok vannak. Itt laktak a Bubzsikok. A történet a középkorban kezdődött. Ezen a nagy területen egy hiper-szuper nagy kastély volt, amiben egy elbűvölő hercegnő élt - mondta Börte, és pár másodpercig csöndben maradt. Ezek után Mabu fojtatta a történetet, de előtte egy kis hozzáfűzni valója volt:
- Tudod, azért az a kastély nem volt olyan nagy! És Börte szerelmes a Habruk nevezetű hercegnőbe... hi-hi! - nevetett a kis buborék.
- Ó, igen? Akkor te nagyképű, gőzzel felfújt lufi, meséld te tovább!
- Rendben! Úgyis mindig én jelentkezem többet az iskolában!
- Igen? Hát akkor most legyél okos! Kérdezek tőled ezt-azt, jó? - mondta gúnyosan Börte.
- Csak nem teszel fel nekem épp most kérdéseket?
- De igen, igenis felteszek neked pár kérdést, hogy lásd, nem is vagy olyan okos!
- Hát tessék!
- Ki fedezte fel Amerikát?
- Kolumbusz Suvik! - vágta rá Mabu. - Ott volt persze az az ember is... nna...
- Valami baj van az eszecskéddel? - gúnyolódott Börte.
- És te tudod, hogy ki találta ki a villanykörtét?
- Öööö...
- Na látod, te nagyszájú!
- Hékás! - vágtam közbe és újra összeszorítottam a markomat.
- Neee! Ez fáj! Megfulladunk! - nyögte a suvik Börte.
- Figyu, óriás... Laura. Kibékülünk, csak eressz el! Légyszí... - könyörgött Mabu. Először nem egyeztem volna bele, de a " légyszí" kérés meghatott.
- Na, tényleg kibékültök?
- Most igen, de sajnos nem tudom megígérni, hogy majd holnap is jóban leszek ezzel a töpörtyűvel - mondta Börte. - Mi, és a mi népünk évszázados haragban van egymással, és ezen te sem segíthetsz, akármennyire szépen kérsz, vagy akármilyen erősen szorongatsz is minket.
Mindkét pici lény komolyan és elgondolkodva bólogatott, és talán egy kicsit szomorúan is. De ígéretüket betartották, és ha kelletlenül is, de kezet nyújtottak egymásnak. Ennek igazán örültem. Csak sajnos még mindig nem tudtam a teljes legendát. Lehet, hogy meg sem tudom, mert haza kellett már mennem.
- Holnap is eljöttök? - kérdeztem reménykedve.
- Igen! - válaszoltak lelkesen. - És be is fejezzük a mesét!
Jól sejtettem, hogy mennem kell, hallottam, ahogy a mamám kiabált:
- Laura! Gyere be, kész a vacsora!
- Sziasztok! - köszöntem el a két kis alaktól és finoman letettem őket a földre. Integetve szaladtam hazafelé, és ők is integettek nekem.
Elalvás előtt még kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, hogy ők az első barátaim a nyaraláson, és épp a mezőn.
- Jó éjszakát Mabu! Jó éjt Börte! - köszöntem el tőlük gondolatban, mielőtt becsuktam volna a szemem, hogy elaludjak.
Egy furcsa álom és egy szellem
Nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, rémálmaim voltak. Egy szellemről szólt a rémálom. Ide-oda repült, huhogott, meg a nevemen szólítgatott.
- Ne, segítség! - kiáltoztam félálomban. Reméltem, a szüleim meghallják, és bejönnek megnyugtatni. De sajnos nem. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyamon. Megfogtam a fejem. Aztán vakargatni kezdtem, és közben ezen morfondíroztam:
- Mit jelenthet ez az álom? Talán amiatt a rémes film miatt álmodtam ilyen szörnyűségeset, amit a barátnőmnél láttam nemrég. Tudtam, hogy nem kellett volna megnézni! - ütögettem a buksimat. Ekkor hirtelen megjelent az a szellem, amiről álmodtam. Előttem repdesett. Nagy fekete szemei villogtak. Felsikoltottam. Úgy megrémültem, hogy majdnem kiesett a szívem a helyéről. Még a sikoltást se hallották meg a szüleim.
- Ki... ki vagy te? - kérdeztem dadogva.
- Én vagyok Habruk - válaszolta nyugodtan a fehér lepedőre hasonlító lény.
- De hát nem is hasonlítasz azokra a manókra - csodálkoztam. - Suvik, vagy habzsik vagy?
A szellem bólogatott.
- Ez is, az is. Bubzsik.
- Akkor miért nem vagy olyan pici, és miért nem vagy körte formájú? Vagy buborék? - mutogattam a levegőben. A szellem megpördült és átváltozott olyanná, amilyenre elképzeltem. Körte alakú, kerek, és hosszú barna haja, ami lelapult vajszínű testére be volt fonva. Lila szoknyácskát viselt, ami szerintem virágszirmokból készülhetett. A fején sárga falevélből készült korona díszelgett. Kicsi, rózsaszín orra szimatolni kezdett. Persze, persze, ő egy szellem, akkor nem lehet színes! Vagy miért is ne? Ez egy ilyen szellem. Lebegett kicsit a szobában, aztán fölém röppent és megszagolt.
- Tényleg ember vagy - állapította meg.
- Természetesen az vagyok! - sértődtem meg. Megragadta rövid sötétszőke hajamat, és ráncigálni kezdte.
- Hé, mit csinálsz? Eressz el!
- Bocsánat, beleakadt a topánkám a hajadba. Szívből sajnálom.
Én, buta ahelyett, hogy megbocsátottam volna neki, felmordultam. Pedig Habruk kedvesnek látszott. Azaz nem teljesen látszott, hiszen halvány volt, áttetsző.
- Beszélni szeretnék veled, ember - röppent rá az ágyamra.
- A nevem Laura - javítottam ki. - Mit akarsz mondani?
- Találkoztál a két alattvalómmal, Börtével és Mabuval. Igaz? Ne is válaszolj, hiszen láttalak velük. Szemmel tartalak, nem akarom, hogy bajuk essen. Főleg nem Börtének - mondta, közben két ujját a szeme elé tette, aztán az enyém elé.
- Rendben. Nem is akartam bántani őket - integettem a kezeimmel tiltakozva.
- Érzem, hogy őszintén beszélsz embe... Laura. Te is szeretnél valamit mondani, vagy kérdezni tőlem? Tudod, sietnem kell - nézett a karján lévő napórájára. - A csudába! A holdat eltakarják most a felhők, nem tudom, mennyi az idő! - dünnyögött.
- Nekem van órám.
- A napórád szerintem neked sem mutatja az időt.
Levettem az ágyam melletti éjjeliszekrényről egy ébresztőórát, amit nem is használtam ébresztésre, mivel mindig a mamám ébreszt fel engem.
- Nézd - mutattam a mutatókra. - Ez a nagy mutató, ez meg a kicsi. A kicsi most a kettesen áll, a nagy meg a hatoson. Ez azt jelenti, hogy hajnali... fél három van. Micsoda? Hajnali fél három?!
- Ezt én nem tudom. Ilyenkor kiabálni kell? - vonta meg a vállát Habruk.
- Azért kiáltottam fel így, mert el sem hiszem! Már ennyi az idő!? Eddig még sosem keltem fel ilyen korán. Nem számítva, amikor igen.
- Nekem még van egy kis időm - huppant le elém az ágyam sarkára. - Ott tartottunk, hogy... - megköszörülte a torkát - hogy akarsz valamit kérdezni tőlem. Ha igen, most ki vele.
Bólintottam.
- Tegnap Börte és Mabu elkezdték mesélni a történetedet. De összevesztek, engem meg hazahívott a mamám, így nem tudták befejezni.
- Ez rájuk vall, mindig veszekszenek, mint a két nép. Hol hagyták abba?
- Ott, hogy a suvikok és a habzsikok közös ősei voltak a Bubzsikok, ezért hívják így ezt a rétet. És állt a mező közepén egy kastély, amiben te éltél.
- Nem sokat meséltek ezek szerint.
Ráztam a fejem szomorúan. Bociszemekkel néztem őt, mesélje már tovább. Felállt az ágyamra, mintha csak szavalni akarna. Izgalmában megigazgatta sziromszoknyáját, és lekonyuló koronáját. Nyelt egy nagyot, mély lélegzetet vett.
- Én lettem az uralkodó betegeskedő apám, a király után. Férjet, azaz egy újabb királyt kellett választanom. Akik jöttek udvarlók mind vagy gonoszak voltak, vagy buták. Egyedül egy valaki tetszett. Egy pásztor. Nem tudtam, hogy hívják, hát így neveztem el: „Nevenincs”. Apukám iszonyúan mérges lett, hogy a pásztort választottam. Száműzött a királyságból.
- Azt nem tehette, hiszen a lánya vagy! Vagyis voltál...
- Ő bármit megtehetett. Mérgében első miniszterét nevezte ki királynak, de nagyon megbánta. Kánkort, a világegyetem leggonoszabb bubzsikát.
- Egy pillanat, van pár kérdésem. Hogy néznek ki a bubzsikok, ha mindkettő faj ősei? És miért azt a gonoszt választotta?
- A bubzsikok körte formájúak, de kerekebbek, na olyanok, mint én. Hiszen én is bubzsik vagyok.
- Tehát a habzsikokhoz nincs semmi közöd? Mert inkább körte alakú vagy, mintsem buborék.
- Dehogynem! Azt hallottad, hogy a habzsikok a fatörzsekben, és a suvikok a föld alatt laknak? Mi, bubzsikok a fatörzsekben, akárcsak a habzsikok. De a két nép, a habzsikok és a suvikok egy nemzet voltunk, mind az én alattvalóm volt. Illetve apámé. Mielőtt kérdeznéd, megmondom... a kastély a mezőn volt. Vagy ezt már tudtad? - vakargatta állát. Felmutattam két ujjamat, ezzel azt jelezve, válaszoljon a második kérdésre.
- Erre nehéz válaszolni. Azért választotta Kánkort, mert öreg korában rossz volt a látása. Kánkor becsapta a királyt. Azt mondta a választáson, ő Patrik. Patrik a világ legeslegudvariasabb lovagja volt. Így választotta őt az apukám. Kánkor nagyon rossz király lett. A habzsikok és a suvikok egyre többször összevesztek, egymást okolták minden bajért, pedig mindenről Kánkor tehetett. - Habruk megvonta a vállát. - Ennyi - tette hozzá.
- Akkor miért nem vagy olyan pici, és miért nem vagy körte formájú? Vagy buborék? - mutogattam a levegőben. A szellem megpördült és átváltozott olyanná, amilyenre elképzeltem. Körte alakú, kerek, és hosszú barna haja, ami lelapult vajszínű testére be volt fonva. Lila szoknyácskát viselt, ami szerintem virágszirmokból készülhetett. A fején sárga falevélből készült korona díszelgett. Kicsi, rózsaszín orra szimatolni kezdett. Persze, persze, ő egy szellem, akkor nem lehet színes! Vagy miért is ne? Ez egy ilyen szellem. Lebegett kicsit a szobában, aztán fölém röppent és megszagolt.
- Tényleg ember vagy - állapította meg.
- Természetesen az vagyok! - sértődtem meg. Megragadta rövid sötétszőke hajamat, és ráncigálni kezdte.
- Hé, mit csinálsz? Eressz el!
- Bocsánat, beleakadt a topánkám a hajadba. Szívből sajnálom.
Én, buta ahelyett, hogy megbocsátottam volna neki, felmordultam. Pedig Habruk kedvesnek látszott. Azaz nem teljesen látszott, hiszen halvány volt, áttetsző.
- Beszélni szeretnék veled, ember - röppent rá az ágyamra.
- A nevem Laura - javítottam ki. - Mit akarsz mondani?
- Találkoztál a két alattvalómmal, Börtével és Mabuval. Igaz? Ne is válaszolj, hiszen láttalak velük. Szemmel tartalak, nem akarom, hogy bajuk essen. Főleg nem Börtének - mondta, közben két ujját a szeme elé tette, aztán az enyém elé.
- Rendben. Nem is akartam bántani őket - integettem a kezeimmel tiltakozva.
- Érzem, hogy őszintén beszélsz embe... Laura. Te is szeretnél valamit mondani, vagy kérdezni tőlem? Tudod, sietnem kell - nézett a karján lévő napórájára. - A csudába! A holdat eltakarják most a felhők, nem tudom, mennyi az idő! - dünnyögött.
- Nekem van órám.
- A napórád szerintem neked sem mutatja az időt.
Levettem az ágyam melletti éjjeliszekrényről egy ébresztőórát, amit nem is használtam ébresztésre, mivel mindig a mamám ébreszt fel engem.
- Nézd - mutattam a mutatókra. - Ez a nagy mutató, ez meg a kicsi. A kicsi most a kettesen áll, a nagy meg a hatoson. Ez azt jelenti, hogy hajnali... fél három van. Micsoda? Hajnali fél három?!
- Ezt én nem tudom. Ilyenkor kiabálni kell? - vonta meg a vállát Habruk.
- Azért kiáltottam fel így, mert el sem hiszem! Már ennyi az idő!? Eddig még sosem keltem fel ilyen korán. Nem számítva, amikor igen.
- Nekem még van egy kis időm - huppant le elém az ágyam sarkára. - Ott tartottunk, hogy... - megköszörülte a torkát - hogy akarsz valamit kérdezni tőlem. Ha igen, most ki vele.
Bólintottam.
- Tegnap Börte és Mabu elkezdték mesélni a történetedet. De összevesztek, engem meg hazahívott a mamám, így nem tudták befejezni.
- Ez rájuk vall, mindig veszekszenek, mint a két nép. Hol hagyták abba?
- Ott, hogy a suvikok és a habzsikok közös ősei voltak a Bubzsikok, ezért hívják így ezt a rétet. És állt a mező közepén egy kastély, amiben te éltél.
- Nem sokat meséltek ezek szerint.
Ráztam a fejem szomorúan. Bociszemekkel néztem őt, mesélje már tovább. Felállt az ágyamra, mintha csak szavalni akarna. Izgalmában megigazgatta sziromszoknyáját, és lekonyuló koronáját. Nyelt egy nagyot, mély lélegzetet vett.
- Én lettem az uralkodó betegeskedő apám, a király után. Férjet, azaz egy újabb királyt kellett választanom. Akik jöttek udvarlók mind vagy gonoszak voltak, vagy buták. Egyedül egy valaki tetszett. Egy pásztor. Nem tudtam, hogy hívják, hát így neveztem el: „Nevenincs”. Apukám iszonyúan mérges lett, hogy a pásztort választottam. Száműzött a királyságból.
- Azt nem tehette, hiszen a lánya vagy! Vagyis voltál...
- Ő bármit megtehetett. Mérgében első miniszterét nevezte ki királynak, de nagyon megbánta. Kánkort, a világegyetem leggonoszabb bubzsikát.
- Egy pillanat, van pár kérdésem. Hogy néznek ki a bubzsikok, ha mindkettő faj ősei? És miért azt a gonoszt választotta?
- A bubzsikok körte formájúak, de kerekebbek, na olyanok, mint én. Hiszen én is bubzsik vagyok.
- Tehát a habzsikokhoz nincs semmi közöd? Mert inkább körte alakú vagy, mintsem buborék.
- Dehogynem! Azt hallottad, hogy a habzsikok a fatörzsekben, és a suvikok a föld alatt laknak? Mi, bubzsikok a fatörzsekben, akárcsak a habzsikok. De a két nép, a habzsikok és a suvikok egy nemzet voltunk, mind az én alattvalóm volt. Illetve apámé. Mielőtt kérdeznéd, megmondom... a kastély a mezőn volt. Vagy ezt már tudtad? - vakargatta állát. Felmutattam két ujjamat, ezzel azt jelezve, válaszoljon a második kérdésre.
- Erre nehéz válaszolni. Azért választotta Kánkort, mert öreg korában rossz volt a látása. Kánkor becsapta a királyt. Azt mondta a választáson, ő Patrik. Patrik a világ legeslegudvariasabb lovagja volt. Így választotta őt az apukám. Kánkor nagyon rossz király lett. A habzsikok és a suvikok egyre többször összevesztek, egymást okolták minden bajért, pedig mindenről Kánkor tehetett. - Habruk megvonta a vállát. - Ennyi - tette hozzá.
- És ők most hol vannak?
- Hát a szellem-országban, ahol én is lakom.
- És onnét hogy kerülsz ide?
- Ha nagyon kell meg tudunk jelenni. És most nagyon kellett.
Hirtelen a homlokára csapott. Megkérdeztem, mi a baj, de nem mondott semmit. Törökülésbe ült, behunyta a szemét, és mmm-ezni kezdett. Meditált. Csöndbe burkolóztam. Ásítoztam, néha rákukkantottam az órámra, mennyi idő lehet még hátra reggelig. Hajnali három volt. Magamra vettem a takarót, és aludni próbáltam. Valami csikizni kezdte a nózimat. Kinyitottam lassan a szemem, és Habrukot pillantottam meg. Szemei szikrát szórtak. Ártatlanul és álmosan néztem rá.
- Mi van?- kérdeztem.
- Még azt kérdezed mi van? Ne aludj el, vagy nem tudod meg, minek jöttem ide. Jósolni fogok neked. De ha nem érdekel aludj csak - legyintett megsértődve. Megráztam a fejemet. Figyelmesen néztem a szellemet.
- Azt jósolom, hogy holnapra elfogy az összes bogyó. Egyet nem tudnak majd megszerezni. Azt megeszed...
- Megeszem, és mi lesz utána? - kíváncsiskodtam.
- Nem tudom. Ennyit sikerült kiderítenem.
- Hogyan tudsz jósolni?
- Hogyan tudok szellemként látszani, és beszélni veled? - gúnyolódott Habruk. Igaza volt. Még megkérdeztem tőle - ásítozva -, hogy meddig marad még. Megvonta a vállát. Szemem megint az órára tévedt. Hajnali négy. Már ennyi az idő?! Réges-régen az igazak álmát kéne aludnom, erre meg itt terem egy szellem, hogy megmondja: leszedik valakik az összes bogyót, habár egy fent marad...
- Mi van?- kérdeztem.
- Még azt kérdezed mi van? Ne aludj el, vagy nem tudod meg, minek jöttem ide. Jósolni fogok neked. De ha nem érdekel aludj csak - legyintett megsértődve. Megráztam a fejemet. Figyelmesen néztem a szellemet.
- Azt jósolom, hogy holnapra elfogy az összes bogyó. Egyet nem tudnak majd megszerezni. Azt megeszed...
- Megeszem, és mi lesz utána? - kíváncsiskodtam.
- Nem tudom. Ennyit sikerült kiderítenem.
- Hogyan tudsz jósolni?
- Hogyan tudok szellemként látszani, és beszélni veled? - gúnyolódott Habruk. Igaza volt. Még megkérdeztem tőle - ásítozva -, hogy meddig marad még. Megvonta a vállát. Szemem megint az órára tévedt. Hajnali négy. Már ennyi az idő?! Réges-régen az igazak álmát kéne aludnom, erre meg itt terem egy szellem, hogy megmondja: leszedik valakik az összes bogyót, habár egy fent marad...
- Tényleg, kik szedik le a bogyókat?
- Titok. Örök titok - emelkedett a levegőbe. - Viszlát, mennem kell!
Legszívesebben felkiáltottam volna bosszúságomban, hogy itt az ideje, de az udvariatlanság lenne, és én nem tartozom az udvariatlanok közé. Ezért mosolyogva - igaz, nem őszinte mosollyal elbúcsúztam tőle.
- Do widzenia! Upsz... lengyelül beszéltem, khm... viszontlátásra! - intettem neki.
Amikor porrá változott, és se nem láttam, se nem hallottam aludni tértem. Talán maradt még valami az éjszakából, azt alvással szerettem volna eltölteni.
Reggel...
- Mi-mi történt? - kérdeztem félhangosan, amikor a mamám benyitott.
- Jó reggelt, napocskám! Jól aludtál?
- Igen, igen. Fura álmom volt.
- És mi?
Eszembe jutott, mit is mondott Börte még tegnap: „megbízhatok benned? Ugye titokban tartod?” És én ha megígértem, be is tartom. De akkor mit mondjak a mamámnak? Ha elmondom az igazat ígéretszegő leszek, ha hazudok, hát az csúnya dolog, ha meg azt mondom titok, még kíváncsibb lesz. Segítség! Ez az! Megvan, mit mondok:
- Elfelejtettem. Sajnos.
- Kár, mert nagyon kíváncsi vagyok rá - nézett a szemembe. - Mit kérsz reggelire? - kérdezte, miközben megpuszilta a homlokomat.
Az utolsó találkozás
Ismét a mezőn sétálgattam. Körbe-körbe a nagy fa körül. Vártam a suvikra és a habzsikra. És ha nem jönnek? Gondolkozz Laura, valamit mondtak, hogy miért látom őket. Hm...
- A bogyó! - kiáltottam fel, csettintve az ujjaimmal. Keresni kezdtem. Hol a csudában lehet? Múltkor csak ott hevert mellettem a fa alatt. Egyszer csak megpillantottam egy bokrot, amin egyetlen piros bogyócska lebegett, ahogy a gyenge, nyári szél rázogatta az ágat. Letéptem a gyümölcsöt és rágcsálni kezdtem.
- Micsoda omlós íz! Finom, de annyira... mm... - nagyot nyeltem.
- Jaj, ne! Megette az utolsó bogyót! - hallottam hirtelen egy sivítós hangot. Letérdeltem a harmatos fűbe, és kutatni kezdtem a hang után.
- Börte, Mabu, ti vagytok? Ugye nem veszekedtek már megint?
Ekkor elkezdett felmászni valami a kezemen.
- Ne, ez csikiz! - nevetgéltem. A valami most az orromon himbálódzott, belekapaszkodott, majd a szemembe nézett. Az a valami úgy nézett ki, mint Mabzsik. Átlátszó buborék volt. Öltönyt viselt nyakkendővel.
- Ki vagy Te? Várj kitalálom... egy, egy ügyvéd?
- Nem, én a Polgármester vagyok. A habzsikok polgármestere. Itt vannak még a városka lakói, még a suvikok is eljöttek! - kiabált teli tüdőből.
- Ne ordíts. Értem. És mit szeretnétek?
A habzsik kicsike mutatóujjával a földre mutatott. Követtem az irányt, és nagy nehezen megláttam a többi lényt a magas fűben. Az egyik körte alakú is úgy volt öltözve, mint a buborék, amelyik még mindig az orromba kapaszkodott.
- Ők itt a két világ - kezdte mondandóját a habzsik.
- Két világ?
- Igen. A habzsikok és a suvikok.
- Előbb minket említs! A suvikok és a habzsikok! - ordítozott a másik polgármester. - Engem is Polgármesternek hívnak, akárcsak őt, sajnos... - mondta elhalkult hangon a suvik. - Pedig szebb név illene hozzám, hiszen én vagyok a legjobb.
- Csend, suvik! - tette mutatóujját a szájához a habzsik Polgármester. - Tehát ott tartottam, hogy mi szedtük le az összes bogyót, hogy többé ne ehess belőle. De véletlenül egyet fenn felejtettünk. Nem vettük észre.
- Titok. Örök titok - emelkedett a levegőbe. - Viszlát, mennem kell!
Legszívesebben felkiáltottam volna bosszúságomban, hogy itt az ideje, de az udvariatlanság lenne, és én nem tartozom az udvariatlanok közé. Ezért mosolyogva - igaz, nem őszinte mosollyal elbúcsúztam tőle.
- Do widzenia! Upsz... lengyelül beszéltem, khm... viszontlátásra! - intettem neki.
Amikor porrá változott, és se nem láttam, se nem hallottam aludni tértem. Talán maradt még valami az éjszakából, azt alvással szerettem volna eltölteni.
Reggel...
- Mi-mi történt? - kérdeztem félhangosan, amikor a mamám benyitott.
- Jó reggelt, napocskám! Jól aludtál?
- Igen, igen. Fura álmom volt.
- És mi?
Eszembe jutott, mit is mondott Börte még tegnap: „megbízhatok benned? Ugye titokban tartod?” És én ha megígértem, be is tartom. De akkor mit mondjak a mamámnak? Ha elmondom az igazat ígéretszegő leszek, ha hazudok, hát az csúnya dolog, ha meg azt mondom titok, még kíváncsibb lesz. Segítség! Ez az! Megvan, mit mondok:
- Elfelejtettem. Sajnos.
- Kár, mert nagyon kíváncsi vagyok rá - nézett a szemembe. - Mit kérsz reggelire? - kérdezte, miközben megpuszilta a homlokomat.
Az utolsó találkozás
Ismét a mezőn sétálgattam. Körbe-körbe a nagy fa körül. Vártam a suvikra és a habzsikra. És ha nem jönnek? Gondolkozz Laura, valamit mondtak, hogy miért látom őket. Hm...
- A bogyó! - kiáltottam fel, csettintve az ujjaimmal. Keresni kezdtem. Hol a csudában lehet? Múltkor csak ott hevert mellettem a fa alatt. Egyszer csak megpillantottam egy bokrot, amin egyetlen piros bogyócska lebegett, ahogy a gyenge, nyári szél rázogatta az ágat. Letéptem a gyümölcsöt és rágcsálni kezdtem.
- Micsoda omlós íz! Finom, de annyira... mm... - nagyot nyeltem.
- Jaj, ne! Megette az utolsó bogyót! - hallottam hirtelen egy sivítós hangot. Letérdeltem a harmatos fűbe, és kutatni kezdtem a hang után.
- Börte, Mabu, ti vagytok? Ugye nem veszekedtek már megint?
Ekkor elkezdett felmászni valami a kezemen.
- Ne, ez csikiz! - nevetgéltem. A valami most az orromon himbálódzott, belekapaszkodott, majd a szemembe nézett. Az a valami úgy nézett ki, mint Mabzsik. Átlátszó buborék volt. Öltönyt viselt nyakkendővel.
- Ki vagy Te? Várj kitalálom... egy, egy ügyvéd?
- Nem, én a Polgármester vagyok. A habzsikok polgármestere. Itt vannak még a városka lakói, még a suvikok is eljöttek! - kiabált teli tüdőből.
- Ne ordíts. Értem. És mit szeretnétek?
A habzsik kicsike mutatóujjával a földre mutatott. Követtem az irányt, és nagy nehezen megláttam a többi lényt a magas fűben. Az egyik körte alakú is úgy volt öltözve, mint a buborék, amelyik még mindig az orromba kapaszkodott.
- Ők itt a két világ - kezdte mondandóját a habzsik.
- Két világ?
- Igen. A habzsikok és a suvikok.
- Előbb minket említs! A suvikok és a habzsikok! - ordítozott a másik polgármester. - Engem is Polgármesternek hívnak, akárcsak őt, sajnos... - mondta elhalkult hangon a suvik. - Pedig szebb név illene hozzám, hiszen én vagyok a legjobb.
- Csend, suvik! - tette mutatóujját a szájához a habzsik Polgármester. - Tehát ott tartottam, hogy mi szedtük le az összes bogyót, hogy többé ne ehess belőle. De véletlenül egyet fenn felejtettünk. Nem vettük észre.
- És mivel megetted, most hallasz és látsz minket. Baj, habár egyben jó is, mert legalább elköszönhetsz ezektől... - legyintett hátrafelé a suvik polgármester. A tömegből előlépett Börte és Mabu hátrakötött kezekkel.
- Mit csináltatok velük? - háborodtam fel.
- Ők a szemtanúk. És a fültanúk - mutatott a barátaimra a habzsik polgármester. Hasra feküdtem, hogy jobban lássam őket. Polgármester leugrott az orromról. Könnyel teli szemekkel néztem Börtére és Mabura.
- Ti szegénykék. És ez mind miattam van - öleltem át őket óvatosan, kicsit összecsíptetve ujjaimat. Elpirultak. Két dolog miatt: mert erősen szoríthattam őket, és mivel hogy egy lány öleli őket...
- Tegnap este meglátogatott Habruk hercegnő szelleme. Azt mondta, figyel engem. Aggódik miattatok. Főleg miattad Börte. Szerintem kedvel - kacsintottam rá, engedve az ölelésből.
- Ez komoly? - kérdezte Börte boldogságtól csillogó szemekkel. Bólintottam. Ugrándozni kezdett. A suvik lányok féltékenykedni kezdtek, a fiúk meg nevetni. Mabzsik is nevetett. Hirtelen megjelent Habruk szelleme. Dadogni kezdtem, mint éjjel. Börte megállt, és vörös lett.
- Habruk?
- Öhm. Te meg Börte? - fordult a szerelmes suvikhoz.
- Állok szolgálatodra - hajolt meg a hercegnő előtt a zavarba jött suvik.
- Mit csináltatok velük? - háborodtam fel.
- Ők a szemtanúk. És a fültanúk - mutatott a barátaimra a habzsik polgármester. Hasra feküdtem, hogy jobban lássam őket. Polgármester leugrott az orromról. Könnyel teli szemekkel néztem Börtére és Mabura.
- Ti szegénykék. És ez mind miattam van - öleltem át őket óvatosan, kicsit összecsíptetve ujjaimat. Elpirultak. Két dolog miatt: mert erősen szoríthattam őket, és mivel hogy egy lány öleli őket...
- Tegnap este meglátogatott Habruk hercegnő szelleme. Azt mondta, figyel engem. Aggódik miattatok. Főleg miattad Börte. Szerintem kedvel - kacsintottam rá, engedve az ölelésből.
- Ez komoly? - kérdezte Börte boldogságtól csillogó szemekkel. Bólintottam. Ugrándozni kezdett. A suvik lányok féltékenykedni kezdtek, a fiúk meg nevetni. Mabzsik is nevetett. Hirtelen megjelent Habruk szelleme. Dadogni kezdtem, mint éjjel. Börte megállt, és vörös lett.
- Habruk?
- Öhm. Te meg Börte? - fordult a szerelmes suvikhoz.
- Állok szolgálatodra - hajolt meg a hercegnő előtt a zavarba jött suvik.
- Azonnal engedjétek el őket! Vagy kötözzétek meg magatokat ti is! - parancsolta Habruk.
A polgármesterek zavarba jöttek, és gyorsan eloldották a köteleket.
- Na, ne legyetek ilyen mérgelődők! Legyen egy szép bál, zene, finomságok, érezzük jól magunkat, hadd lássa ez az embe... Laura, hogy nem vagyunk mi gonoszok - javasolta most már mosolyogva a hercegnő. - Zene, zenét akarok hallani, és táncoljunk!
Börte megköszörülve torkát Habruk elé állt.
- Táncolsz velem?
A szellem bólintott. A zenészek beszaladtak a föld alá, vagy a fatörzsekbe a hangszerekért és egy-kettőre felcsendült a zene. Habruk topánkája, amivel meghúzta a hajamat tipegett-topogott. Tangóztak. Börte átkarolta a hercegnőt, és egy rózsát adott át neki. Fogalmam sincs, honnan vehette azt az ici-pici rózsát. Habruk a rózsával együtt a szájában felemelkedett Börte szorításából, és elrepült. Integetett a fiúnak.
- Hiányozni fogsz.
- Mindennap eljövök hozzád. Rendben?
- Hát persze.
- Khm, tehát béke lesz a habzsikok és a suvikok között? - kérdeztem a két Polgármester felé fordulva.
- Igen, és ünnepeljünk! Lányok, öltözzetek régi népi ruhákba. Fiúk, hozzátok az asztalokat, és a szakácsaink főzzenek minél finomabb ételeket. A sült almamagtól kezdve a békaikra levesig.
- Pfuj, undorító! - öltöttem ki a nyelvem.
- Mi ezt szeretjük - mondta vidáman a suvik polgármester átölelve a másikat.
- Mi, a két Polgármester, arra kérünk, ha vége a bálnak menj el. Addigra úgyis elmúlik a bogyó hatása - mondták egyszerre.
- Hogy-hogy ilyen gyorsan békét köttök?- csodálkoztam.
- Habruk félig-meddig habzsik is, nemde?
Bólogattam a habzsik polgármester felé.
- És mivel Börte, a suvik, és Habruk a bubzsik ennyire szeretik egymást, kibékülünk. És ameddig itt vagy, légy elégedett. De ha már elmúlik a bogyó hatása lehet, hogy megint elront valamit a kis suvikocska Polgármester, és engem fog okolni - mutogatott a másikra szemöldökeit fel-fel húzva. Kuncogtam ezen. Aztán megérkeztek színes ruhákban a suvik és habzsik lányok, a pincérnek öltözött fiúk feltálalták a - szerintem - gusztustalan ételeket. Megkóstoltam azért egy-kettő aprócska szendvicsfélét, hogy a kedvükre tegyek. Nem is voltak rossz ízűek. A lányok fütyülve a zsinórokra hívták a világító szentjánosbogarakat. Azok mind-mind különböző fényben pompáztak. Végül az ünnepi vacsora után, ami húsz fogásból állt, a fiúk felkérték táncolni a piruló lányokat. Keringőztek. Én felálltam és próbáltam utánozni őket. De sajnos egyedül nem ment. Lehuppantam a földre, és úgy is maradtam. Nézegettem a jajongó lányokat, mert az ügyetlen fiúk ráléptek a lábaikra. A két Polgármester elégedetten nézte a mulatozó társaságot. Kezet fogtak, de látszott, nem igazi béke ez. Egyelőre. Odalépett hozzám a kerekded Mabu, és felkért engem, a számára óriás Laurát táncolni. Ő forgott, és a hüvelykujjamba kapaszkodott. Mikor megszomjaztam tíz, húsz, vagy talán száz pohárka vizet is megittam.
A bál után...
- Sziasztok! Kár, hogy soha többé nem találkozunk - mentem hátrafelé sírva. Megfordultam, és a kőházba siettem. Amint beértem kinéztem az ablakomon. Nem láttam már a fényeket, sem a táncoló suvikokat meg habzsikokat, a fincsi, de nekem egyben... hm... furcsa ennivalókat se.
- Kicsim, mi a baj? - jött be a szobámba a mamám. - Hullajtod a könnyeidet az ablakpárkányra. Ez szomorú jel.
- Az, hogy soha többé nem látom őket.
- Kiket?
- A... rovarokat. Igen, a rovarokat - jobbat nem tudtam kitalálni szomorúságomban.
- Ööö... ez furcsa. Hiszen még maradunk két napig. Nekem nem hiányoznának. Hiszen te sem szereted őket.
Erre meg mit mondjak?
- Felejtsd el... mit kérsz vacsorára? - segített ki zavaromból a mamám.
- Még meggondolom.
Kiment a szobámból. Amikor becsukta az ajtót arra gondoltam: lehetséges, talán... jövőre majd találkozom ezekkel a csodás apróságokkal, hiszen jövőre terem majd az a bokor olyan kis piros bogyókat... ugye terem?
A szellem bólintott. A zenészek beszaladtak a föld alá, vagy a fatörzsekbe a hangszerekért és egy-kettőre felcsendült a zene. Habruk topánkája, amivel meghúzta a hajamat tipegett-topogott. Tangóztak. Börte átkarolta a hercegnőt, és egy rózsát adott át neki. Fogalmam sincs, honnan vehette azt az ici-pici rózsát. Habruk a rózsával együtt a szájában felemelkedett Börte szorításából, és elrepült. Integetett a fiúnak.
- Hiányozni fogsz.
- Mindennap eljövök hozzád. Rendben?
- Hát persze.
- Khm, tehát béke lesz a habzsikok és a suvikok között? - kérdeztem a két Polgármester felé fordulva.
- Igen, és ünnepeljünk! Lányok, öltözzetek régi népi ruhákba. Fiúk, hozzátok az asztalokat, és a szakácsaink főzzenek minél finomabb ételeket. A sült almamagtól kezdve a békaikra levesig.
- Pfuj, undorító! - öltöttem ki a nyelvem.
- Mi ezt szeretjük - mondta vidáman a suvik polgármester átölelve a másikat.
- Mi, a két Polgármester, arra kérünk, ha vége a bálnak menj el. Addigra úgyis elmúlik a bogyó hatása - mondták egyszerre.
- Hogy-hogy ilyen gyorsan békét köttök?- csodálkoztam.
- Habruk félig-meddig habzsik is, nemde?
Bólogattam a habzsik polgármester felé.
- És mivel Börte, a suvik, és Habruk a bubzsik ennyire szeretik egymást, kibékülünk. És ameddig itt vagy, légy elégedett. De ha már elmúlik a bogyó hatása lehet, hogy megint elront valamit a kis suvikocska Polgármester, és engem fog okolni - mutogatott a másikra szemöldökeit fel-fel húzva. Kuncogtam ezen. Aztán megérkeztek színes ruhákban a suvik és habzsik lányok, a pincérnek öltözött fiúk feltálalták a - szerintem - gusztustalan ételeket. Megkóstoltam azért egy-kettő aprócska szendvicsfélét, hogy a kedvükre tegyek. Nem is voltak rossz ízűek. A lányok fütyülve a zsinórokra hívták a világító szentjánosbogarakat. Azok mind-mind különböző fényben pompáztak. Végül az ünnepi vacsora után, ami húsz fogásból állt, a fiúk felkérték táncolni a piruló lányokat. Keringőztek. Én felálltam és próbáltam utánozni őket. De sajnos egyedül nem ment. Lehuppantam a földre, és úgy is maradtam. Nézegettem a jajongó lányokat, mert az ügyetlen fiúk ráléptek a lábaikra. A két Polgármester elégedetten nézte a mulatozó társaságot. Kezet fogtak, de látszott, nem igazi béke ez. Egyelőre. Odalépett hozzám a kerekded Mabu, és felkért engem, a számára óriás Laurát táncolni. Ő forgott, és a hüvelykujjamba kapaszkodott. Mikor megszomjaztam tíz, húsz, vagy talán száz pohárka vizet is megittam.
A bál után...
- Sziasztok! Kár, hogy soha többé nem találkozunk - mentem hátrafelé sírva. Megfordultam, és a kőházba siettem. Amint beértem kinéztem az ablakomon. Nem láttam már a fényeket, sem a táncoló suvikokat meg habzsikokat, a fincsi, de nekem egyben... hm... furcsa ennivalókat se.
- Kicsim, mi a baj? - jött be a szobámba a mamám. - Hullajtod a könnyeidet az ablakpárkányra. Ez szomorú jel.
- Az, hogy soha többé nem látom őket.
- Kiket?
- A... rovarokat. Igen, a rovarokat - jobbat nem tudtam kitalálni szomorúságomban.
- Ööö... ez furcsa. Hiszen még maradunk két napig. Nekem nem hiányoznának. Hiszen te sem szereted őket.
Erre meg mit mondjak?
- Felejtsd el... mit kérsz vacsorára? - segített ki zavaromból a mamám.
- Még meggondolom.
Kiment a szobámból. Amikor becsukta az ajtót arra gondoltam: lehetséges, talán... jövőre majd találkozom ezekkel a csodás apróságokkal, hiszen jövőre terem majd az a bokor olyan kis piros bogyókat... ugye terem?
2006/2008
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése