A nyár utolsó heteiben megbeszéltem egy találkozót Felíciával. Máskor is volt már nálam. Kaposvárról jött. Sok programot terveztünk. Állatkert, strandolás, Gárdony, mozi... aznap, amikor este utaznia kellett, még bemutattam neki Lőrincet és Józsit. Felvettünk valami kényelmeset, én a kis táskámat is, belepakoltam a legfontosabb dolgokat és sprinteltünk a lépcsőkön, mert nagyon kíváncsi volt arra a bizonyos Józsira és Lőrincre. Igen, Lőrincet fényképen is látta, de élőben is szerette volna megismerni. Nem csodálkoztam, végül is én is érdeklődnék valakik iránt, akik a barátnőmmel barátkoznak. Tudom, furán hangzik. Felíciával kicsit játszottunk, beszélgettünk, hintáztunk, aztán felcsöngettünk Lőrinchez.
- Szia, itt Laura!
- Helló! Boldog a hangod. Örülök, hogy most nem vagy mérges...
Felícia kuncogott, én meg zavartan más témára tereltem a szót.
- Vendégem van. Találd ki, kicsoda.
- Csak nem az a híres Felícia? Ott áll melletted? Ne válaszolj, megyek is...
Mire leért – mit csinálhatott odafent olyan sokáig? – Józsi már Felíciával beszélgetett. Úgy látszott összebarátkoztak. Ennek örültem. Csak annak nem, hogy Lőrinc még mindig nem volt sehol.
- Jó fej vagy, Feli! Hívhatlak így?
- Igen. Te is az vagy. Jóska. Ha-ha! Laura, ne álldogállj ott az ajtó előtt! Ha lejön, lejön! Gyere beszélgetni!
Hiába szólt, én ott álltam, és bámultam az ajtót. Kinyílt. Kilépett rajta a várva várt Lőrinc. Alulról fölfelé végignéztem. Sportcipő, térdnadrág, és egy piros rövidujjú, amire az volt írva fehér betűkkel: „Let's get crazy”. Kedvesen mosolygott. Észrevette Józsit és integetett neki. Elhaladva mellettem meglátta Felíciát is.
- Szia! Biztosan te vagy Felícia! Már ismerjük egymást a dumagépről. Lőrinc vagyok.
Feli kezet akart fogni, de Lőrinc meglepte: ötöst adott neki. Kuncogva lementünk a béka formájú libikókához. Lőrinc és Józsi a békák helyett két kiálló négyzetre álltak és egyensúlyoztak. Felícia és én pedig próbáltuk úgy rázni a libikókát, ahogyan csak bírtuk. Aztán kicsit nézelődtünk, csendben álltunk egy helyben és álmodoztunk. Ekkor enyhe szellő suhant végig a játszótéren. A két copfba fogott hajamat is felkapta, meg Felícia kiengedett, vállig érő szőke haját. Kivettem a hajgumikat, hogy a szél meglebegtesse. Csak megérzés volt, hogy a fiúk most tátott szájjal bámulnak. De lehet, hogy rosszul gondoltam, mert amikor rájuk néztem, a tekintetük másfelé nézelődött, és nem voltak elpirulva. Felícia megigazította a szandálját, és közben hozzám beszélt. Nem is figyeltem oda, amikor meg igen, csak annyit hallottam, hogy a lány kuncog, nem tudom min. Az egyik szememet kinyitottam, hogy megkukkantsam, mi van. Eltűntek. A hinta, a libikóka, a homokozó... minden üres. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon rég láttam Laurát. Azt a kicsit. Már biztos nagyobb és cukibb. Kár, hogy sokáig nem jött és nem jön. Talán elköltöztek? Vagy beteg? Vagy az is lehet, hogy mindig az óvodában csücsül, hétvégén meg mondjuk elviszik a nagyszülőkhöz. Ahogyan ezen morfondíroztam, egy messzebb álló bokorból hallottam egy hangot.
- Ideje bújócskázni!
Legyen. Józsi biztos Felíciával bújt el valahova, mert összebarátkoztak. Mostanában ha új barátra lel, el nem mozdul mellőle a nap végéig. Lőrinc meg tuti, hogy nagyképűsködve máshova bújt el. Valami jó kis rejtekhelyre. Keresésre indultam. Nem is tudtam, hogy Feli és Lőrinc egymás mellé találták ki a búvóhelyet. Amikor már majdnem megtaláltam őket, hallottam a beszélgetésüket.
- És mondcsak, Lőrinc... ugye nem akarod elhappolni előlem Laurát? - nevetett halkan.
- Nyugi! Más egy fiú és más egy lánybarát!
- Amúgy mesélt már neked az ittlétemről? Voltunk strandolni – hú, de nagyokat fröcsköltünk... itt, ezen a strandon! Na meg a Velencei-tónál... képzeld, ott volt egy osztálytársa... szerencsére nem vett észre minket, huh! És, és mesélt már az állatkertről? Volt jópofa fókashow, borjúkkal és profi fókákkal haha!, na meg olyan meleg volt, hogy egy zuhanyféleség alatt szaladgáltunk... - kuncogott. - És moziban is voltunk! Ingyen! Mert Laura kapott valahol még kuponokat... egész nap nem ettünk a sok pop-corn után... - fogta a hasát nevetve. - Kár, hogy egy óra múlva haza kell mennem... de majd beszélek vele dumagépen. Meg veled is, ha akarod.
- Hú, olyan élvezettel és gyorsan mondtál mindent, hogy nem nagyon értettem. De sebaj! Most szerintem maradjunk csendben, nehogy meghalljon minket – suttogta Lőrinc.
- És... mit gondolsz Lauráról?
- Miért kérdezed? - kérdezte halkan Lőrinc, és félősen körülnézett, mert aggódott, hogy meghallottam Felíciát, és mindjárt előbukkanok a semmiből felkiáltva: „Megvagytok kis dumagépek!” Annyiban igaza volt, hogy hallgatóztam. Csak megtalálni nem akartam.
- Csak úgy. Szerintem jófej. Józsival már beszéltem, ő is bírja. Gondoltam tőled is megkérdezem.
- Izé... én is így gondolom. Mármint, hogy jófej.
- Semmi több mondanivalód nincs? - súgta sejtelmesen. Lőrinc hangja meglepett volt.
- Nem, nem igazán...
- Kááár... hallottál már Gazsóról?
- Hogy kiről? - nevetett a neven Lőrinc.
- Mármint Gáspárról.
- Az meg ki?
Én se tudtam ki a hot-dogról beszél ez a Felícia.
- Nem mondta még neked?
- Ki? - kezdett ideges lenni Lőrinc.
- Laura még nem mesélt róla? Gazsó nagyon helyes és kedves.
Elsápadtam. MI? Hogyan? Miiiii? Felícia honnan veszi ezeket? Mi van? Most... nem értem. Nem ismerek semmilyen Gazsót, vagy Gáspárt, vagy Gázárt... olyan név nincs is. Kiről beszél? Aztán megértettem. Féltékennyé akarta tenni Lőrincet. Csak azt nem értem minek. Lőrinc nem is tűnt annak.
- Hm! Nem, nekem még nem mesélt róla. Na mindegy. Most hagyjuk abba a beszélgetést, mert tényleg meghallhat minket és megtalál. Szerintem már a közelben lehet, vagy meg is hallott téged!
Már oda akartam menni és szólni, hogy mindent hallottam, és én se tudom honnan vette Felícia a Gazsót, de meggondoltam magam. Inkább mentem el jó messze, keresni Józsit. Hamar megtaláltam, mert „út közben” elejtette a kulcsait, és azokat kereste majdnem szívrohamot kapva, hogy elveszítette. Pont akkor találta meg, amikor előtte álltam és motyogtam:
- Megvagy...
Jóska zavartan vakarta tarkóját, aztán rákérdezett mi a baj.
- Mi az? Nem tudod megtalálni Felit és Lőrincet? Meglestem őket – kacsintott. - Ott vannak lent, a...
- Tudom, hol vannak – fakadtam ki. - Csak nem szeretnék rájuk bukkanni...
Józsi kérdésnek fura arcot vágott.
- Ne akard, hogy elmagyarázzam... légyszi... - és búsan hintázni kezdtem. Jóska odajött, belecsusszant a másik hintába és azt tervezte, hogyan kérdezzen rá a dologra. Őszintén szólva semmi kedvem nem lett volna kimagyarázkodni. Azt sem hittem el, hogy ezt megtörtént, hogy ezt így magamra vettem. Semmi nagy nem történt. Felícia képzeletbeli barátja... azaz az én barátom... azaz... belekavarodtam. Miért talált ki ilyesmit Feli? - Na jó, tudod, hogy egy dumagép vagyok! Arról van szó, hogy Felícia...vagyis Gazsó... azaz Gáspár...
- Hé, miért nem kerestél minket? - jött fel a dombon Feli és Lőrinc.
- Ki az a Gáspár? - állt fel a hintából Józsi és gonosz szemekkel méregette a két gyereket. - Megbántottátok Laurát!
Megnyugodhattam, hogy legalább József még igazi barát. Ez nem azt jelenti, hogy Felícia és Lőrinc nem, csak... talán megértitek.
- Tényleg, Felícia, ki az? Még nem mondtad el – nézett kérdőn Lőrinc.
- Izé... senki. Csak kitaláltam. - vágta oda zavartan Felícia.
- Miért? - kérdeztem.
- Féltékennyé akartam tenni Lőrincet – bökte ki Felícia. Elpirult. Én már mondani akartam, hogy mindegy, és hagyjuk a dolgot, az egész egy félreértett hülyeség, de Lőrinc nem tágított.
- Miért? - kérdezte nagyon csodálkozó és sejtelmes hangon Lőrinc. Tudtam, hogy nem szabad hagynom befejezni Felíciának a választ. Vidám hangon felkiáltottam:
- Te vagy a hunyó, Lőrinc! - és megragadtam Felícia kezét. Józsi is elfutott. Lőrinc értetlenül állt a játszó közepén. Majd megvonta a vállát és elkezdett számolni.
A buszoknál álltunk. Felícia, mama, és én. A barátnőm egy bőröndöt húzott, mama a táblát fürkészte, mikor indul Kaposvárra a busz. Addig én és Felícia az újságosnál nézelődtünk. Kivett egy tinimagazint, átlapozta, majd visszatette. Aztán rátalált egy nőknek szóló magazinra. Azt már több ideig fürkészte. Én is megnéztem a tinimagazint. Persze egyből visszatettem. Tele volt pletykákkal meg sztárhírekkel. Minket ez nem izgat. Nem vagyok az a pletykás fajta, és nem érdekel, hogy melyik sztárocska mire költötte azt a sok pénzt, vagy hányadik gyerekét szüli. Inkább tovább kutakodtam.
- Laura...
Egy állatokkal és növényekkel teli magazint lapozgattam. Rá se néztem, hanem a lapokat kutatva a gyorsan mozgó szemeimmel kérdeztem:
- Hm?
- Sajnálom. Bocsi a Gazsóért... csak gondoltam féltékennyé teszem Lőrincet.
- De minek? - visszatettem a magazint a helyére. Fél szemmel észrevettem, hogy az eladó rossz szemekkel méreget. Mostanában azt hiszik, minden egyes gyerek tolvaj.
- Felícia, gyere! Hamarabb is indul egy busz Kaposvárra! Gyere gyorsan, mindjárt indul! - kiáltotta mama a szemben lévő megállóban állva, az induló busz mellett. Felícia felkapta a bőröndjét, puszit adtunk egymásnak,és felszállt a buszra. Megvette a jegyet, és helyet foglalt egy idős bácsi mellett. Integettünk, amíg a busz el nem fordult és el nem tűnt a sok autó és járgány között.
Otthon, este bekapcsoltam a dumagépet. Lőrinc nem volt fenn. Ahogyan Felícia sem. Sőt, senki. Ezért inkább nekiálltam megírni a lények új történeteit.
- Szia, itt Laura!
- Helló! Boldog a hangod. Örülök, hogy most nem vagy mérges...
Felícia kuncogott, én meg zavartan más témára tereltem a szót.
- Vendégem van. Találd ki, kicsoda.
- Csak nem az a híres Felícia? Ott áll melletted? Ne válaszolj, megyek is...
Mire leért – mit csinálhatott odafent olyan sokáig? – Józsi már Felíciával beszélgetett. Úgy látszott összebarátkoztak. Ennek örültem. Csak annak nem, hogy Lőrinc még mindig nem volt sehol.
- Jó fej vagy, Feli! Hívhatlak így?
- Igen. Te is az vagy. Jóska. Ha-ha! Laura, ne álldogállj ott az ajtó előtt! Ha lejön, lejön! Gyere beszélgetni!
Hiába szólt, én ott álltam, és bámultam az ajtót. Kinyílt. Kilépett rajta a várva várt Lőrinc. Alulról fölfelé végignéztem. Sportcipő, térdnadrág, és egy piros rövidujjú, amire az volt írva fehér betűkkel: „Let's get crazy”. Kedvesen mosolygott. Észrevette Józsit és integetett neki. Elhaladva mellettem meglátta Felíciát is.
- Szia! Biztosan te vagy Felícia! Már ismerjük egymást a dumagépről. Lőrinc vagyok.
Feli kezet akart fogni, de Lőrinc meglepte: ötöst adott neki. Kuncogva lementünk a béka formájú libikókához. Lőrinc és Józsi a békák helyett két kiálló négyzetre álltak és egyensúlyoztak. Felícia és én pedig próbáltuk úgy rázni a libikókát, ahogyan csak bírtuk. Aztán kicsit nézelődtünk, csendben álltunk egy helyben és álmodoztunk. Ekkor enyhe szellő suhant végig a játszótéren. A két copfba fogott hajamat is felkapta, meg Felícia kiengedett, vállig érő szőke haját. Kivettem a hajgumikat, hogy a szél meglebegtesse. Csak megérzés volt, hogy a fiúk most tátott szájjal bámulnak. De lehet, hogy rosszul gondoltam, mert amikor rájuk néztem, a tekintetük másfelé nézelődött, és nem voltak elpirulva. Felícia megigazította a szandálját, és közben hozzám beszélt. Nem is figyeltem oda, amikor meg igen, csak annyit hallottam, hogy a lány kuncog, nem tudom min. Az egyik szememet kinyitottam, hogy megkukkantsam, mi van. Eltűntek. A hinta, a libikóka, a homokozó... minden üres. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon rég láttam Laurát. Azt a kicsit. Már biztos nagyobb és cukibb. Kár, hogy sokáig nem jött és nem jön. Talán elköltöztek? Vagy beteg? Vagy az is lehet, hogy mindig az óvodában csücsül, hétvégén meg mondjuk elviszik a nagyszülőkhöz. Ahogyan ezen morfondíroztam, egy messzebb álló bokorból hallottam egy hangot.
- Ideje bújócskázni!
Legyen. Józsi biztos Felíciával bújt el valahova, mert összebarátkoztak. Mostanában ha új barátra lel, el nem mozdul mellőle a nap végéig. Lőrinc meg tuti, hogy nagyképűsködve máshova bújt el. Valami jó kis rejtekhelyre. Keresésre indultam. Nem is tudtam, hogy Feli és Lőrinc egymás mellé találták ki a búvóhelyet. Amikor már majdnem megtaláltam őket, hallottam a beszélgetésüket.
- És mondcsak, Lőrinc... ugye nem akarod elhappolni előlem Laurát? - nevetett halkan.
- Nyugi! Más egy fiú és más egy lánybarát!
- Amúgy mesélt már neked az ittlétemről? Voltunk strandolni – hú, de nagyokat fröcsköltünk... itt, ezen a strandon! Na meg a Velencei-tónál... képzeld, ott volt egy osztálytársa... szerencsére nem vett észre minket, huh! És, és mesélt már az állatkertről? Volt jópofa fókashow, borjúkkal és profi fókákkal haha!, na meg olyan meleg volt, hogy egy zuhanyféleség alatt szaladgáltunk... - kuncogott. - És moziban is voltunk! Ingyen! Mert Laura kapott valahol még kuponokat... egész nap nem ettünk a sok pop-corn után... - fogta a hasát nevetve. - Kár, hogy egy óra múlva haza kell mennem... de majd beszélek vele dumagépen. Meg veled is, ha akarod.
- Hú, olyan élvezettel és gyorsan mondtál mindent, hogy nem nagyon értettem. De sebaj! Most szerintem maradjunk csendben, nehogy meghalljon minket – suttogta Lőrinc.
- És... mit gondolsz Lauráról?
- Miért kérdezed? - kérdezte halkan Lőrinc, és félősen körülnézett, mert aggódott, hogy meghallottam Felíciát, és mindjárt előbukkanok a semmiből felkiáltva: „Megvagytok kis dumagépek!” Annyiban igaza volt, hogy hallgatóztam. Csak megtalálni nem akartam.
- Csak úgy. Szerintem jófej. Józsival már beszéltem, ő is bírja. Gondoltam tőled is megkérdezem.
- Izé... én is így gondolom. Mármint, hogy jófej.
- Semmi több mondanivalód nincs? - súgta sejtelmesen. Lőrinc hangja meglepett volt.
- Nem, nem igazán...
- Kááár... hallottál már Gazsóról?
- Hogy kiről? - nevetett a neven Lőrinc.
- Mármint Gáspárról.
- Az meg ki?
Én se tudtam ki a hot-dogról beszél ez a Felícia.
- Nem mondta még neked?
- Ki? - kezdett ideges lenni Lőrinc.
- Laura még nem mesélt róla? Gazsó nagyon helyes és kedves.
Elsápadtam. MI? Hogyan? Miiiii? Felícia honnan veszi ezeket? Mi van? Most... nem értem. Nem ismerek semmilyen Gazsót, vagy Gáspárt, vagy Gázárt... olyan név nincs is. Kiről beszél? Aztán megértettem. Féltékennyé akarta tenni Lőrincet. Csak azt nem értem minek. Lőrinc nem is tűnt annak.
- Hm! Nem, nekem még nem mesélt róla. Na mindegy. Most hagyjuk abba a beszélgetést, mert tényleg meghallhat minket és megtalál. Szerintem már a közelben lehet, vagy meg is hallott téged!
Már oda akartam menni és szólni, hogy mindent hallottam, és én se tudom honnan vette Felícia a Gazsót, de meggondoltam magam. Inkább mentem el jó messze, keresni Józsit. Hamar megtaláltam, mert „út közben” elejtette a kulcsait, és azokat kereste majdnem szívrohamot kapva, hogy elveszítette. Pont akkor találta meg, amikor előtte álltam és motyogtam:
- Megvagy...
Jóska zavartan vakarta tarkóját, aztán rákérdezett mi a baj.
- Mi az? Nem tudod megtalálni Felit és Lőrincet? Meglestem őket – kacsintott. - Ott vannak lent, a...
- Tudom, hol vannak – fakadtam ki. - Csak nem szeretnék rájuk bukkanni...
Józsi kérdésnek fura arcot vágott.
- Ne akard, hogy elmagyarázzam... légyszi... - és búsan hintázni kezdtem. Jóska odajött, belecsusszant a másik hintába és azt tervezte, hogyan kérdezzen rá a dologra. Őszintén szólva semmi kedvem nem lett volna kimagyarázkodni. Azt sem hittem el, hogy ezt megtörtént, hogy ezt így magamra vettem. Semmi nagy nem történt. Felícia képzeletbeli barátja... azaz az én barátom... azaz... belekavarodtam. Miért talált ki ilyesmit Feli? - Na jó, tudod, hogy egy dumagép vagyok! Arról van szó, hogy Felícia...vagyis Gazsó... azaz Gáspár...
- Hé, miért nem kerestél minket? - jött fel a dombon Feli és Lőrinc.
- Ki az a Gáspár? - állt fel a hintából Józsi és gonosz szemekkel méregette a két gyereket. - Megbántottátok Laurát!
Megnyugodhattam, hogy legalább József még igazi barát. Ez nem azt jelenti, hogy Felícia és Lőrinc nem, csak... talán megértitek.
- Tényleg, Felícia, ki az? Még nem mondtad el – nézett kérdőn Lőrinc.
- Izé... senki. Csak kitaláltam. - vágta oda zavartan Felícia.
- Miért? - kérdeztem.
- Féltékennyé akartam tenni Lőrincet – bökte ki Felícia. Elpirult. Én már mondani akartam, hogy mindegy, és hagyjuk a dolgot, az egész egy félreértett hülyeség, de Lőrinc nem tágított.
- Miért? - kérdezte nagyon csodálkozó és sejtelmes hangon Lőrinc. Tudtam, hogy nem szabad hagynom befejezni Felíciának a választ. Vidám hangon felkiáltottam:
- Te vagy a hunyó, Lőrinc! - és megragadtam Felícia kezét. Józsi is elfutott. Lőrinc értetlenül állt a játszó közepén. Majd megvonta a vállát és elkezdett számolni.
A buszoknál álltunk. Felícia, mama, és én. A barátnőm egy bőröndöt húzott, mama a táblát fürkészte, mikor indul Kaposvárra a busz. Addig én és Felícia az újságosnál nézelődtünk. Kivett egy tinimagazint, átlapozta, majd visszatette. Aztán rátalált egy nőknek szóló magazinra. Azt már több ideig fürkészte. Én is megnéztem a tinimagazint. Persze egyből visszatettem. Tele volt pletykákkal meg sztárhírekkel. Minket ez nem izgat. Nem vagyok az a pletykás fajta, és nem érdekel, hogy melyik sztárocska mire költötte azt a sok pénzt, vagy hányadik gyerekét szüli. Inkább tovább kutakodtam.
- Laura...
Egy állatokkal és növényekkel teli magazint lapozgattam. Rá se néztem, hanem a lapokat kutatva a gyorsan mozgó szemeimmel kérdeztem:
- Hm?
- Sajnálom. Bocsi a Gazsóért... csak gondoltam féltékennyé teszem Lőrincet.
- De minek? - visszatettem a magazint a helyére. Fél szemmel észrevettem, hogy az eladó rossz szemekkel méreget. Mostanában azt hiszik, minden egyes gyerek tolvaj.
- Felícia, gyere! Hamarabb is indul egy busz Kaposvárra! Gyere gyorsan, mindjárt indul! - kiáltotta mama a szemben lévő megállóban állva, az induló busz mellett. Felícia felkapta a bőröndjét, puszit adtunk egymásnak,és felszállt a buszra. Megvette a jegyet, és helyet foglalt egy idős bácsi mellett. Integettünk, amíg a busz el nem fordult és el nem tűnt a sok autó és járgány között.
Otthon, este bekapcsoltam a dumagépet. Lőrinc nem volt fenn. Ahogyan Felícia sem. Sőt, senki. Ezért inkább nekiálltam megírni a lények új történeteit.
(2010. szeptember)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése